Különösebb feltűnés nélkül, szinte szerényen jelent meg az új Kertész Imre könyv. Pedig a feljegyzések (igazából: napló) legalább olyan fontosak, mint a regényei. Gondoljunk csak a Gályanaplóra, amely 1961-ben ezzel a bejegyzéssel indult: „Egy éve kezdtem a regényíráshoz. Mindent el kell dobni.” Majd pár sorral lennebb: „Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni”.

Be is következett. És erről igen pontosan tudósít az 1991 nyaráig ívelő napló, amely a Sorstalanság és A kudarc mellett Kertész legfontosabb könyve. De hasonlóan nagy port kavart fel, és vitákat eredményezett (mint oly sok minden Kertész körül) a Mentés másként is, amely szintén fontos időszakot, a Magyarország elhagyását, a berlini napokat és a Nobel-díj megnyerésének éveit rögzíti. Olyan kemény és pontos mondatokkal mint: „Se német nem vagyok, sem izraeli, sem magyar. (…) Magyarországhoz a nyelven kívül semmi sem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet: ez az ország, amelyet el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz a hamis értékrendszerük, a számomra elfogadhatatlan moralitásuk.” Vagy máshol: „A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik.” A Mentés másként a depresszió, az otthonos otthontalanság, a díj váratlan öröme és egy regény megírásának gyötrelmei körül forog kemény, kattogó mondatokkal.

Mint tudjuk, a regénnyel való birkózásban részben alul marad Kertész, három évre rá ugyan megjelenik A végső kocsma, ez a különös könyv, amely egyszerre tartalmazza a Mentés másként átdolgozott anyagát, a meg nem írt regény vázlattöredékeit, plusz a 2009-ig ívelő feljegyzéseket. Talán ez Kertész legmelankolikusabb könyve, ám a szenvedés felmentő pátosza nélkül. Úgy is mondhatnám, hogy a férfias és bölcs szomorúság hieroglifái, hiszen a feljegyzések a „rendkívüliség érzete nélkül” sorakoznak, pusztán csak követik a „történetet”, vagyis a történelmet.

És akkor most itt A néző, amely egy másik fontos és hiányzó darabot illeszt az összképhez. A Gályanapló és a Mentés másként közötti űrt tölti fel, a rendszerváltás utáni tíz év történetét mondja el Kertész szemszögéből. Amikor „befejeződik a vállalkozások és a nagy alapítások kora”, megbukik az utolsó társadalmi illúzió, a szocializmus, és nem marad más, mint a „menedzserek és utazó ügynökök gyilkos, fekete aktatáskái”.

Esszétöredékek, olvasónaplók, mindenféle feljegyzések adják ki A néző sűrű szövetét, megint olyan pontos, tűéles és igencsak fanyar megállapításokkal, mint: „A magyar antiszemitizmus, tömören: a magyarok még mindig nem bocsátották meg a zsidóknak, hogy kiirtották őket.” De ugyanilyen élesen fogalmaz, amikor a folyóiratokat, a magyar „műveket” olvassa: „a magyar szellemi létezés nyelve mindinkább egy klán tolvajnyelvévé válik, amelyből a provinciális trágárságon és az álközvetlenkedő „úgyis tudjuk” vigyoron kívül csupán a hazugság mindenen uralkodó alapbasszusa és felső szólama vehető ki tévedhetetlen világossággal. A döbbenetes színjáték, ahogyan ez az ország viszonyul a szellemi gyávaság évszázados tradíciójához.”

Kertész sosem volt könnyű olvasmány, hiszen magyar íróként talán ő szembesít minket a legélesebben saját moralitásunk önellentmondásos hazugságaival, saját kicsinyességünk nagyzolásaival, semmire sem jó önfelmentéseinkkel. Úgy hallgatjuk, mint a legkíméletlenebb doktort, aki szenvtelen hangon állítja fel a diagnózist, miközben folyton arra kell emlékeztetnünk magunkat, hogy de hát épp ezért kerestük fel őt, mert végre az igazságot szeretnénk hallani magunkról, és nem a púdert. Még akkor is, ha nem értünk vele egyet. Még ha sok esetben gyógyíthatónak is látjuk az évszázados nyavalyát. És gyógyítjuk is: Kertész olvasása a szembenézés első lépcsőfoka. Az igény ébredése. 

S mostanában azt vettem észre, hogy ha reménykedem is valamiféle változásban, az javarészt Kertész konok reménytelenségéből fakad. Hiszen olvasom a diagnózisát, önmagát sem kímélő sorait, s valahogy úgy érzem, van kiút. Ha ilyen pontosan lehet beszélni a reménytelenségről, akkor már a remény sem lehet messze. Hiszen „Magyarország (…) szellemi értelemben még nem döntött önmagáról; s ez – végső soron – azt jelenti, még nem döntött arról, hogy élni akar-e felnőtt, felelős ország módján, vagy a valódi s vélt sebeit nyalogatva, téveszmék mögött bujkálva, vegetálni”.

Ennek eldöntése talán sosem volt olyan kínzóan éles kötelesség, mint mostanában.

(Kertész Imre: A néző. Feljegyzések 1991-2001. Magvető, 311 oldal, 3990 forint.)