Az ember, ha néző, szereti, ha beülhet a nézőtérre, és utána békén hagyják.

Szereti a pénzéért cserében egy-két órára megengedni magának a passzivitás és a fölényes szemlélődés luxusát. Szeret hátradőlni, ajakbiggyeszteni, vihogni, ítélkezni, bóbiskolni a sötétben. Hadd kínlódjon a művész a színpadon, én majd jól megmondom a végén a véleményemet. Ja nem, nem neki, csak a szomszédomnak. Jó kis muris előadás volt, nemde? A művésznő kissé öregecske már, pedig micsoda szépség volt! Hát ez siralmasan gyenge, melléfogtak ezzel a vendégrendezővel.

Igen ám, de mi van, ha a néző egyszercsak szereplővé válik? Kirángatják kényelmes helyéről, hirtelen a színpadon találja magát, izzasztó reflektorfényben, tekintetek tucatjainak kereszttüzében. Őt fürkészik, rajta vihognak, vagy elhúzzák a szájukat. Azt hiszem, sokunk számára ez rémálomnak is rossz.

Nos, ezúttal ez nem rémálom, hanem a valóság. A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón egy olasz rendező-színész-koreográfus, Marco Chenevier a közönség soraiból tákolta össze a teljes alkotócsapatot, a fény- és hangtechnikusoktól a szereplőkig. Szerencse-e vagy szerencsétlenség, nem tudom: engem is kipécézett. Így lettem művésznő röpke (de nekem örökkévalóságnak tűnő) 50 percre.

Az elején még gyanútlan és kissé álmos nézőként ülök az ötödik sor langyos biztonságában. Aznap hat órát utaztam és már két előadást megnéztem, ez a harmadik, ráadásul este 10-től. Csoda, hogy legszívesebben szunyókálni volna kedvem?

Aztán bejön a színpadra egy sovány, jelentéktelennek tűnő fiatalember, szegényes tréningben, tétova arckifejezéssel, és elkezd valami Rita nevű olasz tudós asszonyról beszélni, aki 104 éves korában halt meg. Fel van háborodva, hogy a közönségből senki nem hallott erről az asszonyról, magamban gyorsan el is határozom, hogy amint vége az előadásnak, kikeresem guglin, ki volt ez a nő. (Azóta kikerestem: Rita Levi-Montalcini, orvos, neurológus, itt lehet utánaolvasni).

A színpadon senki, csak Marco Chenevier meg az öreg tudósasszony portréja. Még a keverőpultnál se ül egy árva lélek sem. Tudjuk-e, ki az a Berlusconi? – kérdi. Ezt persze mindenki tudja.  No, csak azért, mert Olaszországban neki köszönhetően a kultúrára nulla pénzt fordítanak mostanság. Íme: ő, Marco se tudta megfizetni a csapatát. Azt mondták, eljönnek ingyen Temesvárra, erre tessék: nem jöttek el. Hiába várta őket a repülőtéren. Most ő hogy adja elő Rita Levi-Montalcini táncát, szereplők és technikusok nélkül? (Itt már gyanakodhattunk volna, hogy készül valami, ehelyett csak nevetgéltünk, olyan komikus volt ez a szomorkás, civil Arlecchino.)

Nincs mit tenni, a közönségtől kér segítséget. Kérjél, gondolom, én biztos nem megyek ki, majd bolond leszek égetni magam. Hang- és fénytechnikusnak meglepően sokan jelentkeznek. A zenét is az önkénteseknek kell kiválasztaniuk, Marco csak azt magyarázza el, hogy milyen hangulatú dallamra van szüksége az első, második, harmadik jelenetben. A többi a néző (bocsánat: immár hangtechnikus) dolga.

Mivel az előadás címe Kvintett, ami ugye ötöst jelent, ő meg egyedül van a finanszírozás hiányában lemorzsolódott társulat miatt, most a közönséggel fogja eljátszani a produkciót. Négy szereplőre van szüksége, mondja. Próbálom kicsire összehúzni magam, amennyire méreteim engedik. Két önkéntes a színpadon terem. Tovább, tovább! Kvintett kell, és mi még csak hárman vagyunk! Szigorúan Simon Judit kolléganőmre néz, és színpadra parancsolja. Már csak egy ember kell. Ő, ő is újságíró! – mutat rám munkatársnőm, mintha ez releváns szempont lenne egy táncszínházi produkció előadásában. Egy ezredmásodperc alatt kimegy az álom a szememből. Míg átbukdácsolok a lábakon, nem éppen kedves szavakat sziszegek a kolleganőre célozva. Mondjuk az kellemes, hogy ezek máris tapsolnak, pedig még semmit se csináltunk.

Állunk a színpadon, sok-sok szempár néz ránk. Chenevier rendelkezik, ahogy valódi színészekkel és valódi műszakkal rendelkeznek a rendezők. "Én bemegyek Rita Levi-Montalcini ruháiba öltözve a színpad közepére, ti a takarásban álltok" – mondja nekünk. "Táncolok, majd kővé dermedek, és elkezdek úgy forogni, mint egy felhúzós zenegép balerinája. Ti közben levetkőztettek. A ruhákat beviszitek a takarásba. A fény csak rám fókuszál. A zene először gépzene, majd melankolikus, végül kemény rock. Megvan? Utána táncolok, majd amikor negyedszer így csinálok (mutatja), ti (vagyis mi négyen), kitáncoltok a színpadra, betöltitek a teret, egyikőtök mindig lent legyen! Aztán kővé dermedtek - utasít. - Aztán rendre odamentek erre a pontra (pontosan megmutatja a színpadon, hogy hova), és rendre bemutattok valami improvizációt, miközben magatokban nyolcig számoltok. Utána vissza a takarásba. Utána megint egyedül táncolok a színpadon, a végén behozzátok a ruhákat, leteszitek a földre, körém, kivéve a Rita zöld selyem kabátkáját. Azt rámadjátok, majd megálltok egy sorban, arccal a közönségnek. Érthető??"

Jézus Mária, mibe keveredtem, gondolom magamban. Persze mindenki bólogat, hogy értjük, de máris elfelejtettem, melyik mozgássor melyik után következik. Különben is, mindenki minket néz, a reflektorok borzasztó hőséget árasztanak, melegem van, és fogalmam sincs, mihez kezdjek a végtagjaimmal. Irtó nehéz csak úgy állni itt a színpadon, a karjaimmal kéne csinálni valamit, ne lógjanak ilyen idétlenül.

Mindegy, vigasztalom magam, ez csak egy játék. Közben bemegyünk a takarásba, miután Marcóra ráadtuk az öregasszony-ruhákat és sötét haját jól bepúderozta az egyik „művésztársam”, hogy jobban hasonlítson a százéves Ritára.

A közönség persze végig vihog rajtunk.

Kezdődik az előadás, életem első színházi előadása, amelyben nem néző, hanem szereplő vagyok. A „végszót” (ami igazából nem is végszó, csak végmozdulat) persze eltévesztjük, a vetkőztetés se megy simán, mert Marco forog közben, mint egy igazi balerinabábu a zenegép tetején, merev testtartásban, ruhái szűkek, a gombok nehezen gombolódnak, és jaj, mindenki minket néz! És mozogni kell, táncolni, megérinteni a padlót, felállni, megint le, megint fel, basszus, azt hiszem, én vagyok itt a legbénább, és ezt mindenki látja, fut át az agyamon. És biztos nagyon kövérnek nézek ki ebben a ruhában, miért is nem vettem fel inkább azt a nadrágot? És improvizálni kell, egy-kettő-három-egészen nyolcig, ez jó, legalább itt kiélem magam, és nyelvet öltök, grimaszokat vágok, mint az óvodában. Ismét takarás, szerencsére a többiek is ugyanolyan bizonytalanok, mint én. Legalábbis ezzel vigasztalom magam. Habár meg van tiltva, mégis kilesek a takarásból, mert kíváncsi vagyok Marco Chenevier táncára: haláltánc, macabre, méltóságteljes, groteszk és gyönyörű. Tényleg fantasztikus művész, villan át az agyamon, kár, hogy itt hülyét csinál belőlem.

Jön a végső jelenet, ismét színpadon vagyok, letesszük a ruhákat köré, mint kavicsokat a sírra, ő forog, óvatosan ráadom a zöld selyem kabátkát, merev testtel és arccal ide-oda billeg, amíg begombolom, mintha megakadt volna a zenegép balerináját forgató szerkezet. Állunk sorban a közönséggel szemben. Kigyúlnak a „vége” fények. Megfogjuk egymás kezét mi, „művészek”, és meghajolunk egyszer, kétszer, háromszor.

Nahát, nem is hittem volna, hogy ennyire jó érzés, amikor megtapsolnak. Még Simon Jutkának is megbocsátom, hogy berángatott ebbe. Még Marcónak is. És kezdem megérteni az éhbérért is dolgozó művészeket.