A csíkszeredai Szigeti Vajk István civilben építész, szabadidejében pedig átvedlik fotóssá, de nem csupán hobbiképeket készít. Kezdetben autodidakta módon képezte magát, majd elvégezte a Hargita Kulturális Központ tanfolyamát. Rövid ideig fotóriporterként dolgozott a Csíki Hírlapnál, több díjat kapott – legutóbb a #nálunkitthon fotópályázatot nyerte meg. Útkeresésről, rések betöméséről, modern és archaikus találkozásáról szól az alábbi interjú.

Több száz kép közül a #nálunkitthon fotópályázat zsűrije a tiedet választotta a legjobbnak. Meséld el a fotó történetét: hol készült, milyen alkalom fűzhető hozzá?

Messzebb nyúlok vissza, mint a fotó története. 2014-ben Ádám Gyula fotóművész hívott el pünkösdkor keresztaljákat fotózni, azóta minden évben járogatok. Az idei pünkösdi búcsú gyimesi keresztaljából került ki az alany. A gyimesi kaptatón jött keresztül a keresztalja, amikor a tetőre ért, az emberek pihenőre fogták, én pedig elvegyültem közöttük. Általában ilyenkor azokat a portréalanyokat figyelem, akik minél inkább beleillenek abba a világba, amit szeretnék, hogy más is észrevegyen – amitől a kép egyedivé és megismételhetetlenné tud válni. De nem elég az alany és annak közelsége, a miliő is nagyon fontos, mindezt pedig a legőszintébben kell visszaadni.

Miért pont a kiskoma ragadta meg a tekinteted?

Elsősorban népviseletbe öltözött személyekre vadásztam, akik próbálnak elvegyülni a sportos melegítőbe öltözött emberek között. Hallomásból, történetekből tudjuk, ez régebb másképp volt, mára kicsit kikopott a népviselet használata. Viszont ez egyben jó téma is, hiszen kontrasztba lehet állítani a régit az újjal, a szokást a megszokással. Mindig jó érzés, példaértékű azt látni, ha egy gyermeket arra nevelnek, hogy ápolja a szokásait. A történet talán ez, ami mögötte van, és a kontraszt, amiben ez a kissrác találja magát. Pedig csak úgy jár el, mint szülei, nagyszülei…

Több munkával is be lehetett nevezni a versenyre, a mezőny pedig elég vegyes volt, ami a színvonalat illeti. Számítottál arra, hogy tiéd lesz a fődíj?

Pályázati kiírásnál általában két dolgot figyelek, hogy szakmai zsűri legyen és a témát, hogy ahhoz mit tudnék hozzátenni. A témaleírás alapján úgy éreztem, mintha teljesen rám szabták volna, mert mindig arra törekszem, hogy valami hazait és szépet mutassak meg. Azt vallom, nézzünk körül a saját portánkon. Amennyire tudok, ahhoz az értékhez szeretnék hozzájárulni, amit nagyapáink ránk hagytak, de ez mai nyelvezettel legyen elmondva. Kihívás volt, hogy az emberek kíváncsiak-e az instagramon az egymás szelfiin kívül valami másra. Hogy számítottam-e arra, hogy tudok nyerni? Tudtam, hogy ebben a témában a fotók versenyképesek, innentől kezdve a zsűri szubjektivitására volt bízva. Úgy érzem, sokkal többet, jobbat úgy sem tudtam volna produkálni ezen a szinten.

A zsűri értékelése szerint a fotód kiemelkedett a mezőnyből, mégpedig képi térszervezésével, rafinált kompozíciós játékával. A képről azt mondták: az organikus és épített, archaikus és kortárs kontrasztja mentén szervezted, tudatosan komponáltad, így a véletlen elemek találkozása izgalmas történetekre nyit lehetőséget. Ezt lefordítanád?

Képi térszervezés és rafinált kompozíciós játék: itt elsősorban arra gondoltak, hogy a portrét nem a megszokott beállítással készítettem, vagyis nem töltöttem meg vele a képet, hanem úgy próbáltam komponálni, hogy a hangsúly az alanyon legyen, de a háttér, a környezet is kapjon szerepet a történetben. Archaikusnak mondanám azt az egyszerű falusi kerítést, amelynek vonalvezetése megegyezik az alany tekintetével, ezáltal a néző nemcsak a gyermekre figyel, hanem ahova néz, ahová a kerítésvonalak vezetnek, tehát a környezetre is. Ez részemről tudatos volt, és akadt pár másodperc a komponálás tökéletesítésére, mert láthatólag a kissrác is élvezte, hogy valaminek a főszereplőjévé vált. A háttérben éppen akkor eljáró embereket, akik népviseletben és anélkül mennek át a dombtetőn, a véletlenszerű képi elemekhez sorolom, amely magával hordozza a már említett történtet.Mennyi utómunkát igényelt a kép?

Az időt sosem tudom pontosan belőni, mert egy-egy képhez többször visszatérek. Egyszer végig megyek, szűrök egyet, akkor nagyjából találkozok a nyersanyaggal, azután kiválasztom, ami megérdemel egy kis utómunkát. Általában a jobbakhoz többször visszatérek. Ennek az az oka, hogy sokszor a hangulatomtól függően vannak utómunkázva a fotók, s aztán friss szemmel, amikor újranézem, mindjárt akadnak hibák. Így is kerülnek ki olyan fotók, amiket még egyszer újra gondolnék, de hát emberből vagyok és valahogy ez a szépsége a fotózásnak. Sokféleképpen tudjuk értelmezni a képet, csupán attól is, hogy éppen milyen hangulatba vagyunk. Ha a kép formálja a hangulatunkat, azt már fotóművészetnek nevezném.

Régóta fotózol, jó ideje szakblogokat is vezetsz, nemrég pedig a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete díjazta egy képed. A fotózásnak elég sok válfaját ismerjük, te milyen műfajokban mozogsz?

Erőteljes útkeresés, amin járok. Még sok exponálásnak kell eltelnie, hogy egy utat a magaménak tudjak. Amivel viszont ezen a pályázaton szembesültem, hogy a képeim javarészt az embert, a természetes és épített környezetet jelenítik meg. Mivel építész a szakmám, úgy gondolom, nagyobb affinitásom van a környezetre, mert folyamatosan kell figyeljünk a kontextusra, amikor tervezünk, ezt a fotózásnál is alkalmazom. Nem elég egy jó portré, egy mozdulat, a környezet teszi mássá, akár utánozhatatlanná a fotókat. Ha egészen sarkítani akarnék, ezt keresem leginkább, hogy utánozhatatlan pillanatokat örökítsek meg, ami hordozza valahol a névjegyemet.

A fotózás tehát számodra egyértelműen több hobbinál, ugyanakkor a szakmád mellett kell időt szakítanod rád. Mit csinálsz, amikor épp nem dolgozol vagy nincs nálad a géped?

Már rég több mint hobbi, egy kifejezési, alkotási mód, amivel olyan réseket tömök be, amit esetleg a szakmámtól, vagy a hétköznapi élettől nem kapok meg. Amikor nincs nálam a gépem, akkor van nálam telefon, s azzal készítek egy negatívot. Egy memót az agyam számára, amit később vadászni fogok, vagy épp már a fejemben meglesz és következő adandó alkalommal elkészítem azt a képet. Azért hagyok elegendő időt másra is, hogy időt töltsek a családdal, barátokkal, mert erre nagy szükségem van, s aztán feszültség levezetésként rúgom a bőrgolyót s begyújtok a tepsi alá.

Szigeti Vajk István fotóit  a következő portálokon lehet megtekinteni: 500px.com, illetve blogspot.ro.