Mit csináltál három évig? Ez a címe annak az előadásnak, amellyel a Váróterem Projekt ünnepelte szombat este a kolozsvári Tranzit Házban fennállásának harmadik évfordulóját. A fiatal színészekből álló független társulat előadása az egyetemista évekről szól ugyan, de róluk, pályakezdő színészekről is. A Váróterem Projekt éppen abból a felismerésből született három évvel ezelőtt, hogy a szakma telített, a legtöbb végzős színésztanonc valószínűleg nem fog tudni elhelyezkedni kőszínháznál. Meg talán nem is akarnak...

A Mit csináltál három évig? előadást már tizenegyedik alkalommal játszották szombaton, mégsem maradt üres szék a Tranzit Ház nézőterén, sőt, póthelyekre volt szükség, hogy minden érdeklődő beférjen. A nézők zöme fiatal, egyetemista, akik az első színtől az utolsóig veszik a lapot, gyorsan és őszintén reagálnak, hisz ez az előadás róluk szól, és ha egyszer valaki diák (volt) Kolozsváron, nem létezik, hogy ne ismerne magára a jelenetek valamelyikében.

Mit csináltál, fiam, három évig Kolozsváron?? Esetlenkedtem a titkárságon. Lekéstem a beiratkozást. Ész nélkül költekeztem minden marhaságra. Ész nélkül kocsmáztam. Buliztam. Füveztem. Stoppoltam, és megerőszakoltak. Bentlakásban laktam, ami néha vicces, néha borzasztó. Kintlakásban laktam, ami néha vicces, néha borzasztó. Éheztem. Szerelmeskedtem. Beestem a liftaknába. Megcsaltam az otthon maradt szeretőmet, vagy ő csalt meg engem. Minden elképzelhető furfanggal próbáltam átmenni a vizsgákon. Megtanultam románul. Csalódtam a barátomban. Rájöttem, hogy a diplomámmal nem élek meg ebben az országban.

Észre se vettem, mikor történt, de felnőtt lett belőlem. És ez még akkor is igaz, ha a három év nem zárul feltétlenül államvizsgával.

Az élethelyzetek annyira közel állnak az ifjú közönséghez, hogy az szinte folyamatosan kommunikál a színpaddal. Ott van például a főzőversenyes jelenet, a televíziós vetélkedő-showk mintájára. Mit főz az egyetemista? Első versenyző: zakuszkás spagettit. Második versenyző: porlevest, hidegen. Harmadik versenyző: "pátéskenyeret", saját bicskával. Hogy ne legyen olyan csóré, megszórva morzsával. A fogásokat odaadják a közönség néhány tagjának, kóstolásra. Ki nyer? Közönség kézfelemeléssel szavaz, egyértelműen a morzsával megszórt pátéskenyér a nyerő, a fődíjat mégis (műsorvezető összekacsint az első számú versenyzővel) a zakuszkás spagetti viszi el. A néző pedig a saját bőrén érezheti a korrupció szelét.

Mit csinált a Váróterem Projekt három évig? (nem akármilyen) előadásokat, amelyeket már turnékra, fesztiválokra hívnak határon innen és túl. Iskolaszínházat, hogy megszerettessék az irodalmat az órán ásítozó nebulókkal, tizenkét órás improvizáció-maratont a Kolozsvári Magyar Napokon, kiszállásokat vidéki városokba, ahova a kőszínházak társulatai szinte soha nem jutnak el. És mit szeretnének csinálni a következő három évben? Megmaradni, megélni, megérni. Erre koccintottunk közösen, Várótermesek és nézőik, a harmadik születésnapon.

"Színházban lenni, és nem színházat vezetni..."

Az előadást követő gyertyafújás-pezsgőzés után Csepei Zsoltot, a Váróterem Projekt egyik alapító tagját és alelnökét (képünkön ülve, amint éppen készül meggyújtani a 3-as alakú gyertyát) faggattam a társulatról, tervekről, célokról.

Hogy született meg egy független színtársulat ötlete?

2009 ősze volt, mi, (Imecs-Magdó Levente, Vetési Nándor, Visky Andrej és én), vagyis Hatházi András osztálya végzős színészhallgatók voltunk, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy egyrészt nagyon telített a szakma, másrészt nem is nagyon szeretnénk kőszínházba kerülni, ahol mindig más mondja meg, mit játsszál. A magunk urai akartunk lenni, és a saját közönségünknek játszani.

Van ilyen? Hogy a saját közönségetek?

Igen, ez harmadéven derült ki, amikor a Fizikusokat játszottuk. A saját közönségünk nagyrészt fiatalokból, egyetemistákból áll, illetve nagyon nyitott emberekből, akik úgy ülnek be az előadásra, hogy nincsenek előítéleteik és elvárásaik. Ezek alatt az évek alatt megtaláltunk velük egy közös hangot, közvetlen kapcsolat alakult ki közöttünk. Ez a közönség azt is érzi, ha jó hangulatú közös munka áll egy-egy előadás mögött. Nem feltétlenül a művészi érték színvonalát díjazza, hanem a jó közösségi munka eredményét.

Hányan voltatok azon a bizonyos Hatházi-féle évfolyamon?

Kilencen. Ebből a kilencből egyetlen ember került kőszínházba, három pedig közben szakmát váltott. Mi, többiek, elkezdtünk Várótermezni...

Közben újabb tagok is jöttek. Mi kell ahhoz, hogy befogadjatok egy színészt?

Csapatmunkáról lévén szó, márpedig igen nehéz körülmények között folyó csapatmunkáról, nem elég a tehetség. A személyiségi jegyek legalább annyira fontosak. Ha valaki túl excentrikus, nehezen alkalmazkodik, kibillenti a csoportot az egyensúlyból, akkor nem tudjuk megtartani a társulatban, akármilyen jó színész is lenne különben.

Gondolom, a Váróterem Projektből nem tudtok megélni. Ez jelenti a fő nehézséget?

Igen. Az, hogy mindenkinek van egy megélhetési munkahelye, a próbákat, előadásokat, kiszállásokat ehhez kell igazítanunk. Jó, ha hetente kétszer-háromszor össze tudunk gyűlni úgy, hogy senki nem hiányzik. Ez nyilván az előadások rovására megy. Ezért is mondom, hogy nagyon fontos az alkalmazkodóképesség, mert a csapatot ilyen körülmények között nagyon nehéz egyben tartani. A másik nehézség, hogy mindent magunk csinálunk: az adminisztratív munkát, a pályázást, de mi vagyunk a technikusok és a díszletépítő munkások is.

Megpróbáljátok kiszolgálni a vidéket is, kisvárosok magyar közösségeit, akikhez a Kolozsvári Állami Magyar Színház szinte soha nem száll ki...

Igen, ez a feladat benne van az alapító okiratunkban is. Sajnos sokkal ritkábban jutunk el vidékre, mint kéne, mert ez is a már említett nehézségekbe ütközik. Egy kiszálláshoz több napi szabadságot kell kivenni, mert első nap csak szereljük a színpadot, javítjuk a díszletet, állítjuk a lámpákat...ha még este játszaniuk is kell ugyanazoknak az embereknek, akik egész nap díszletet építettek és a teremőrökkel veszekedtek, csoda-e, hogy hullafáradtak és nem megy jól az előadás?

Mi a megoldás?

Hát a fő célunk, hogy végre fenn tudjuk tartani magunkat, meg tudjunk élni a Váróterem Projektből. Most már több sikerrel pályázunk, mint első évben, de a megnyert összeg általában évi egy-két előadásra elég. Ha sikerül önfenntartókká válni és minden tagnak rendes fizetést biztosítani, akkor majd tanácsos lesz különválasztanunk a művészeti és az adminisztratív részt.

Milyen témákkal szeretnétek foglalkozni a jövőben?

Egyre inkább a szociális kérdések foglalkoztatnak, ugye a Mit csináltál...? is a fiatalok problémáiról beszél, legutóbbi előadásunk pedig a hajléktalanokról szól. De szemet szúr az is, ha a „mai fiatalok", középiskolás diákok nem olvasnak, nem érdeklődnek az irodalom iránt – ezért vezettük be az iskolai előadásokat (mint amilyen a Bánk bán? Jelen!), amelyeket magyarórákon adunk elő, az osztályteremben.

Legnagyobb élmény?

A tizenkét órás Sorsjáték a Kolozsvári Magyar Napokon. Dobókocka döntötte el, hogy kik vannak a következő jelenetben, mik a kellékek, mi a téma. Tizenkét órán keresztül improvizáltunk, szinte megállás nélkül, felváltva kis szünetekkel. A végére már nagy közönség gyűlt össze, hangosan számoltak vissza, akkor valósággal összenőtt a csapat. Mert ezt akarjuk mi: nem színházat vezetni, hanem színházban lenni.