Sok szempontból formabontó előadást mutatott be a Kolozsvári Állami Magyar Színház a szülő-gyermek kapcsolatról: szereplőválogatás és előzetes szövegkönyv nélkül valósult meg, 70 mélyinterjú alapján készült. Egy élő, minden előadás után változó szöveg jött létre Biró Réka és Deák Katalin dramaturgok irányításával. A mindenkit érintő téma nem mindennapi feldolgozásáról számoltak be a Maszolnak.

Miért Homemade az előadás címe?

Deák Katalin: Ez a „devise” szóból, majd a „self-devised” szóból lett, ami saját tervezésűt jelent, hasonló az értelmezése, mint a „homemade”-nek. Ez mégis jobb, mert benne van az otthon, a család, a fokhagymaillat.

Ez a cím az előadás témája mellett a munkafolyamatra is rámutathat: alulról építkező projektről van szó, amelyet a színház csapata hozott létre, nem egy kész színházi darabot vittetek színpadra, a szöveget is ti írtátok hozzá. Hogyan és mikor született meg ennek a projektnek az ötlete?

Katalin: Tavaly október végén az AFCN (Román Kulturális Alap – szerk. megj.) pályázatára írtuk meg a projektet, később még máshol is pályáztunk rá. Az volt a legfontosabb szempont, hogy egy olyan előadást készítsünk, amely megszólítja a 14–18 év közötti fiatalokat. A Kolozsvári Állami Magyar Színháznak vannak gyerekelődásai, felnőttelőadásai, sőt a legtöbb előadás 18 pluszos, tehát a tiniréteg kiesik. Ezután témát kerestünk. Kovács Kinga programigazgató hozta be a Szüleinket, ezt a címet adtuk a projektnek. Azért volt jó ez a téma, mert elég tág volt ahhoz, hogy be tudjuk vonni a pszichológusokat és együtt szűkítsük le.Amikor elkezdtetek rajta dolgozni, akkor már az elején egyértelmű volt, hogy ebből előadás lesz?

Biró Réka: Nem volt kötelező bemutatni, lehetett volna egy egyszeri alkalom is. De az kötelező volt, hogy legyen egy workshop (a projektben résztvevő csapat számára Urbán András rendező tartott egy egyhetes nyári műhelymunkát – szerk. megj.).

Katalin: Az már a színház döntése volt, hogy felvette a műsorába ezt az előadást. Számos külső munkatárssal dolgoztatok együtt az előadás létrehozásában: szakpszichológusok, teatrológus egyetemisták, kulturális menedzsment és szociológia szakos hallgatók.

Hogy alakult ki ez a csapat?

Réka: Volt az elején egy találkozó, amelyre meghívtuk azokat a színészeket, akiket ez érdekelt, a tanszékvezetőket, illetve a pszichológusokat és az Életfa Családsegítő Egyesületet. Ők közvetítették a diákoknak és onnan a következő körben már a diákok jöttek.

Katalin: Ami különbözik egy hagyományos próbafolyamattól, hogy nem volt casting. A Kolozsvári Állami Magyar Színház minden színésze részt vehetett benne, nem volt szereposztás. Azok, akik benne vannak, mind önként jelentkeztek.Vargyas Márta rendező hogy került a képbe?

Katalin: Mindenképpen fiatalabb rendezőt kerestünk, és olyat, akit személyesen is érdekel a téma. Több rendező volt, akivel beszéltünk erről és Mártát érdekelte a legjobban, úgy tűnt, hogy ő az, aki személyesen is kötődik ehhez.

Réka: Márta volt a leginkább kapható rá. Illetve az is szempont volt, hogy a környéken éljen.

Katalin: Igen, mivel elég alacsony a projekt költségvetése más előadáséhoz képest.

Az előadás alapját 70 mélyinterjú alkotja, a 900 oldalnyi nyersanyagban fiatalok és a Homemade csapata nyilatkozik a szüleikkel való viszonyukról. Az interjúvezetőket Dávid-Kacsó Ágnes és Deme Ilona szakpszichológusok állították össze, de ha jól tudom, az interjúkat a csapat készítette el.

Katalin: Két részre osztottuk. Az interjúkat az egyetemisták készítették. Ezt megelőzte egy felkészítő, a szociológusoknak Dávid-Kacsó Ágnes tartott felkészítőt az egyetemen, a kulturális menedzsmentről és a teatrológiáról érkezők a színházban kaptak egy felkészítőt arról, hogy milyen is legyen ez a beszélgetés. Ezt a felkészítőt Ágnes javasolta. Könnyebb, ha egy 19-20 éves beszél egy 15 évessel, konkrétabbak a kapcsolódási pontok, mint ha egy negyven év körülivel ülne le beszélgetni. Persze megvolt a veszélye annak, hogy nem annyira szakképzettek, de Deme Ilona és Dávid-Kacsó Ágnes folyamatosan hangsúlyozták, hogy az a lényeg, hogy ezek jó beszélgetések legyenek. Volt interjúvezető, megvoltak a kérdések, de utólag azt tudjuk mondani, hogy azok lettek a jó interjúk, amelyek nem követték az interjúvezetőt, hanem nagyon személyessé tudtak válni. Ami azt feltételezte, hogy bizonyos pontokat nem érintettek, de másokra nagyon mélyen kitértek.

Réka: Szülőkkel, valamint a színészekkel, a csapattal Kati és Ilona készített interjút. Az egy kicsit más típusú volt.

Katalin: Az első interjúkat Ilonával közösen készítettük. Rájöttünk, hogy letesszük a lapot és elkezdünk beszélgetni egy kávé mellett. Négy órás beszélgetések is voltak, ami hatvan oldalnyi anyagot jelent egy emberre. Ezekben tényleg minden kiderült.

Számotokra ez milyen élmény volt, a megkérdezettek mennyire tudtak őszintén válaszolni? Nyilván ismeritek egymást, évek óta együtt dolgoztok, de ilyen szinten valószínűleg soha nem nyíltatok még meg egymásnak.

Katalin: Ők vállalták ezt, nem volt kötelező, de mindenki vállalta, semmilyen infó nem ment ki. Persze szinte mindig elbőgtem magam, meg az is elbőgte magát, aki beszélt róla, ezt nem lehet elkerülni. Mivel leginkább felnőttekkel beszélgettünk, a legtöbben már valamilyen távolságból tekintenek vissza. A legdurvább sztori, hogy a testvérének a holttestét szedi össze valaki. De eltelt harminc év azóta, úgy meséli, mint egy sztorit. Ez így furcsa, de eltelik annyi év, hogy egyszer csak beszélsz róla.

Réka: Nekem volt egy érdekes élményem. Otthon, miközben mosogattam, főztem, hallgattam az interjúkat, és volt olyan, amikor azon vettem észre magam, hogy folyik a víz és én csak állok és hallgatom az interjút. Sok liter víz lefolyt. Nem volt azzal gond, hogy az emberek megnyíljanak. Szerintem felkészültek arra, hogy erről fognak beszélni.Visszatérve a fiatal interjúalanyokra: milyen szempontok alapján dőlt el, hogy kiket kerestek fel?

Katalin: Leosztottuk, hogy minden réteget érintsünk: fiú, lány, hogy városon, falun, bentlakásban lakik-e, hogy a szülei elváltak vagy együtt élnek, mennyire jómódúak, stb. Megvolt, hogy melyik kategóriából hány emberre van szükségünk. Voltak olyanok, akik ismertek ilyen embereket és az nagyon jó volt, mert ha valakit ismersz és úgy beszélgetsz vele, akkor az teljesen más. A legjobb beszélgetések azok voltak, amelyekben barátok beszélgettek egymással. Amikor nem találtunk ilyet, akkor voltunk a Téka Alapítványnál Szamosújváron, kolozsvári iskolákból kerestünk fel diákokat, akik szívesen beszélnének. Mindenképp csak olyanokkal lehetett, akik vállalták, hogy két-három órán keresztül beszéljenek a szüleikkel való kapcsolatukról, amit nem mindenki vállal és ezt tiszteletben kell tartani, nem akartunk senkinek kellemetlenséget. Összeállt ez az irdatlan mennyiségű nyersanyag, amiből szövegkönyv lett.

Ha jól tudom, a dramaturgiával ti ketten foglalkoztatok a teatrológusokkal együtt. Hogy nézett ki ez a folyamat?

Katalin: Úgy van, hogy tulajdonképpen megírunk egy szöveget, amelyről mindig hangsúlyozzuk, hogy javaslat. Réka: Nem az van, hogy az a szöveg szent és sérthetetlen.

Katalin: Ez furcsa is volt a színészeknek, kérdezték, hogy ezt a szót ki lehet-e cserélni, de a szöveg a bemutató előtti napig is még alakult. Folyamatosan írtuk át a színészekkel együtt. A dramaturgiával végül is mi foglalkoztunk, de azt is lehet mondani, hogy mindenki foglalkozott vele. Ezért is fontos számunkra, hogy nem a kettőnk neve volt a szövegeknél, hanem a csapat is szerepelt. Réka: Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy volt ez a 900 oldal interjú, amiből legelőször azokat a mondatokat emeltük ki, amelyek számunkra valami többet mondtak. Ami mögött úgy éreztük, hogy van valami. Ez volt az első. A következőben szituációkat kerestünk. Azután volt olyan gyűjtésünk, amelyekben kamasz-szlengek voltak, a WTF-től elkezdve...

Katalin: ...a MILF-ig.

Réka: És akkor csináltunk egy kamasz szótárt. Volt olyan, hogy szülőmondatok – pl. „Húzd ki magad, fiam!” –, lett egy ilyen gyűjteményünk is, ezekhez mindig hozzáírtuk azt is, amit mi hallottunk, vagy amivel a dramaturg lányok találkoztak. Azután jött Márta és kért különböző szövegeket, hogy pl. két lány és két anya beszélgetnek magukról és lányaikról.

Katalin: Vagy, hogy legyen egy hősköltemény.

Réka: Igen, az anya hőskölteménye, az apa rémmeséje. Ezután találkoztak a színészek a szövegekkel, utána pedig iszonyatosan sokszor átírtuk. Vagy kellett egy más szó, vagy figyeltünk arra, hogy a színész például nem azt mondja, hogy „wc”, hanem „mosdó”, és akkor azt átírtuk arra. Ezért volt az, hogy az utolsó próbáig is alakult az egész szöveg.

Katalin: Én a legjobban azt szerettem ebben a munkában, hogy amikor a színész még nem tudja a szöveget és beleimprovizál – mindig hangsúlyoztuk egyébként, hogy imprózzanak bele, ami azt jelenti, hogy nem szóról szóra mondják –, akkor általában lejegyeztük, hogy miket mondanak, sokszor fel is vettem, otthon visszahallgattam, és akkor van az a rész, amikor számba veszed, hogy azt, amit mondott, miért mondta, igazoltan használta-e azt a szót, amit ő akkor megtalált, jobb-e az a szó, mondatszerkezet, mint amit te találtál. Nagyon furcsa az, hogy mindenkinek más a szórendje. Nekem nem az a szórendem, mint például az Albert Csilláé, és amikor írtuk a szöveget, akkor általában tudtuk, hogy kire írjuk. Folyamatosan kellett halljam, hogy Csilla hogy beszél. Ezt én nagyon szerettem. Az volt a jó ebben, hogy egy olyan biztonságos környezetben voltunk, ahol őszinte visszajelzéseket kaptunk. Mindig, ha Réka vagy én megírtunk valamit, akkor egymásét elolvastuk. Réka: Volt olyan is, hogy ültünk a Szamos-parton, Kati írt egy szöveget, én hangosan felolvastam, és akkor Kati már hallotta, mielőtt bárki más látta volna a szöveget, hogy hol cseng félre a dolog, amit te, amikor írsz, nem feltétlenül hallasz, mert a saját fejedben más hang van. Fordítva ugyanez. Nagyon sokszor egyértelmű volt, hogy jó, ezt húzzuk, ide más kerül.Egyrészt nagyon sok munkával járt, másrészt az elmondásaitok alapján komoly testi és lelki megpróbáltatáson mentetek keresztül az alkotófolyamat alatt. Nem volt egy olyan pont, amikor éreztétek, hogy elég, azon nyomban abba kell hagyni?

Réka: Á, dehogy... (nevet)

Katalin: Volt, nagyon sokszor. Hogyha nincs ott még valaki mellettem, akkor lehet, hogy ezekben a pillanatokban becsuktam volna magam mögött az ajtót.

Réka: Fordítva is így igaz.

Katalin: Egy klasszikus próbafolyamat két hónap. Ott nincs is nagyon idő kiakadni. Itt volt idő kiakadni, volt egy nyár, amikor visszaolvastam a szöveget és azt éreztem, hogy rosszak. Mindig felvettük a próbákat, amikor visszanéztem, mindig sírógörcsöm lett, hogy milyen. Van időd egy bizonyos távolságból nézni, amire egy klasszikus próbafolyamatban nincs időd. Nekem nagy biztonságot jelentett, hogy amikor megírtam valamit, azelőtt, hogy bárki látta volna, Réka átnézte. Az megnyugtatott, hogy van valaki, aki mond egy véleményt, és annak alapján még átírom.

Réka: Már csak együtt dolgozni valakivel is nehéz, nemhogy együtt írjatok. Azt gondolom, kicsit ilyen áldott állapot, hogy mi Katival így összekerültünk. Jó, mi dolgoztunk előtte is együtt szövegeken, de saját szövegen nem. Mindkettőnknek más a stílusa, azt össze kellett csiszolni. Megvolt annak a biztonsága, hogy bármit mondhattam, és ő elfogadta. Mindig az volt a cél, hogy megtaláljuk azt, ami működik.Megvolt a bemutató, az azt követő közönségtalálkozón konkrét javaslatok is érkeztek a nézők részéről, hogy ők milyen részeken változtatnának. Láttok arra esélyt, hogy ezeket alkalmazzátok, változhat még az előadás?

Réka: Biztos, hogy változni fog. Lehet, hogy csak finomságok, hogy ha valaki még egyszer megnézi, akkor nem azt fogja gondolni, hogy itt kihúztak egy fél mondatot, hogy ezt megváltoztatták, hanem talán azt fogja érezni – jobbik esetben –, hogy jobban működik az a jelenet. Ez lenne a cél.

Katalin: Mi is olyanokat vettünk észre, amiket a próbákon nem. Én személy szerint nagyon örülök, amikor a nézők visszajeleznek. Úgy is építettük föl, hogy mindig lesz közönségtalálkozó. Ez nagyon furcsa, például vannak olyan visszajelzések, amelyek javaslatok arra, hogy valami megváltozzon, de ebből az is látszik, hogy ha nem így lenne a jelenet, akkor ő nem gondolkodna el azon, hogy lehetne másképp is, nem kezdené el vizsgálni a saját kapcsolatát ezzel a dologgal. Ezt mindig olyan nehéz megérezni, hogy milyen következményekkel jár az, ha változtatsz. Tehát hogyha a néző egyetért azzal, ami ott történik, akkor nem kérdezi meg, hogy miért pont így van, miért pont ez a szó, miért pont ez a forma. Inkább az van, hogy valami olyan legyen, ami kérdésfelvetésre ösztönzi őt.

Az ESziK vagy isszák? programsorozatban szintén a diákokat szólítjátok meg, a foglalkozások által segítetek nekik bizonyos előadások feldolgozásában. Lesz ilyen foglalkozás a Homemade esetében?

Katalin: Mindig korosztály szerint állítjuk össze a csomagokat, ugyanez volt itt is másfél év alatt a problémánk, hogy a 9–12-eseknek mit ajánlunk. Mert kevés az az előadás, ami nekik is szólhat. Ez a helyzet. Ilyen szempontból is jó, hogy van a Homemade, mert még van pár előadás, amivel össze lehet tenni. Mindig két-három előadás van egy csomagban. El is hívtuk az oktatókat, mert pszichológusokkal, pedagógusokkal, drámapedagógusokkal dolgozunk, hogy javasoljanak ők is, hogy milyen foglalkozások mehetnének ehhez az előadáshoz. Ezután következik, hogy csomagot dolgozzunk ki erre az előadásra. Azt hiszem, kicsit más lesz ennek az előadásnak a célcsoportja, mint az eddigieknek, nem sokszor látsz 14-15 évest a színházban, jó volna, ha jönnének.