Vajon A hobbit sorsára jut-e a Harry Potter univerzum – ez volt a nagy kérdés, amikor híre jött, hogy a nyolcvanoldalas, vékonyka nyersanyagból, pontosabban: tankönyvből sokrészes filmadaptációt készítenek. A legfrissebb, magától Rowlingtól származó infók szerint nem is három, hanem egyenesen öt részt forgatnak majd, vagyis az előzménynek számító oldalág (spin-off) is majdhogynem olyan jelentősre nőhet majd, mint az eredeti mű. A lelkesedés érthető, hiszen Harry Potter eddig 2,4 milliárd dollárt varázsolt össze a Warnernek, így igazából csak az volt a kérdés, hogy mikor térünk vissza az univerzum építéséhez, fejlesztéséhez. Ha minden így marad, fogunk mi még izgulni a nyugdíjas Harryért is.

Csakhogy A hobbit minden másnál pontosabban mutatta meg, hogy mi van, ha rövidebb a takaró, mint az alkotói és gyártói szándék, hogyan lehet amortizálni a korábban oly gondosan felépített világot. Az egyetlen különbség, ami bizodalomra adhatott okot a mostani profitmaximalizálás és a korábbi között, hogy a szerző itt még él, vagyis ő maga töltheti ki a történet tátongó réseit. Vagy inkább felhízlalhatja a rések között szerénykedő történetet. (Vélhetően Tolkien is örömmel tette volna meg ezt A hobbit-trilógia esetében.) És tényleg: a Legendás állatok és megfigyelésük megáll a lábán, nem tűnik sem resztlinek, sem fájó kompromisszumnak. Szórakoztató nosztalgia a HP-galaxis farvizén, hogy egy jó kis képzavarral éljünk.

Talán csak egy valami hiányzik, de az nagyon: a tét. Nem is annyira Potter, mint inkább Tudjukki. A Jó szerepére ugyanis kiválóan alkalmas az Eddie Redmayne alakította tudós és állatvédő, Göthe Salmander. Az ő figurája kicsit olyan, mintha Hugh Grant szabadult volna rá a varázslók világára, pislogás nélkül. Csetlő-botló kívülállósága, érzelmi tétovasága az első perctől kezdve szimpatikussá teszi, a számítógép pedig megoldja a többit: aranyos (de nem Walt Disney-féle értelemben, vagyis a giccs határán még megtorpanó), ijesztő és ronda lényekkel népesítve be Salmander bőröndjét. A tétnélküliség leginkább a Rossz markáns hiánya miatt áll elő. Persze, világos, a Legendás állatok első része jobbára bevezetés, a figurák felrakása a sakktáblára, hogy szokjuk és szeressük meg ezt a régi-új birodalmat. David Yates, a legrutinosabb HP-rendező, az utolsó négy rész direktora gondoskodik is róla, hogy számos utalással, trükkel teremtsen nosztalgiát (Dumbledore és a Roxfort emlegetése újra és újra megmasszírozza a rajongói szíveket.)Az első HP-film is hasonlóan festett annak idején, csakhogy ott mindent belengett a lassan erőre kapó Voldemort fenyegetése. Itt viszont későn bukkan fel az igazi Gonosz (Johnny Depp nyúlfarknyi szerepe persze sokat sejtet a későbbiekre vonatkozóan, hacsak nem lesz ez is alkalom a tőle lassan szokássá váló ripacskodásra), de addig se nagyon tűnik fenyegetőnek az, ami helyettesíthetné: a fél New Yorkot feldúló frusztrált varázserő, egy gyermek képében.Enélkül a Legendás állatok viszont kissé úgy fest, mintha Cousteau-t követnénk az óceánok mély és sötét birodalmába, csak épp a narráció hiányzik. Izgalmasnak izgalmas tehát a film, de a feszültség teljesen hiányzik. Egyszerűen nincs miért vagy kiért szorítani, senkit sem fenyegetnek halálos veszélyek (egy-két antipatikus mugli pusztulása szinte fel sem tűnik a CGI-viharban). Van viszont más, ami a HP-filmekben csak módjával volt, és ez a humor. A Dan Fogler alakította mugli, aki pékséget szeretne nyitni bankhitelből, üdítő színfoltja a filmnek. Ha nincs az ő megmosolyognivaló földhözragadtsága, bizony jóval sivárabb lenne a varázslényekkel benépesített mozi. Arról nem is beszélve, hogy ő az egyetlen, aki még valami drámaiságot is képes felvillantani a sok cukiság között.

A Legendás állatok és megfigyelésük így nem több és nem is kevesebb egy felvezető filmnél: színes, szagos, élvezetes, és még azt is elhisszük neki, hogy a java még hátravan. Legalábbis nagyon reméljük.