Márkus-Barbarossa János különleges színfoltja az erdélyi kulturális életnek. Egyszemélyes intézmény, egyszemélyes történelem, költő és muzsikus, világpolgár és lokálpatrióta. Nem sok emberről születnek legendák már életében. Barbarossáról már nagyon sok kering, és a legkevésbé hi­hetőekről is ki szokott ­derülni: semmit nem tett hozzá az, aki elmesélte. Ezekről a legendákról, hihető és hihetetlen történetekről kérdeztük mi is Barbarossát. Az interjú a MÁSKÉP-sorozatunk része.

Érdekes megfogalmazásod van a „foglalkozásodról”. Nem azt mondod, hogy zenész vagy hangszer-restaurátor, költő, netalán régiségkereskedő, hanem azt, hogy „életművész”. Én meg azt tenném hozzá, hogy „világjáró”. Szóval: Márkus-Barbarossa János, világjáró életművész, ez így korrekt és kerek?

Teljesen mindegy, sosem érdekeltek a címek és titulusok. Semmit sem pénzért, anyagi vagy címbéli elismerésért tettem, hanem saját magam és mások mulattatására, szórakoz(tat)ására. És ha a jókedvhez sikerült hozzácsempészni egy cseppnyi esszenciáját az értéknek, maradandóságnak, akkor elégedett voltam. Nehogy azt hidd, hogy életművésznek lenni kis dolog. A legtöbb ember nem tudja, mihez kezdjen életével, megtorpannak félúton, letérnek, derékba törik pályájuk, későn ismerik fel, hogy rosszul választottak, sorolhatnám. Az én szerencsém az volt, hogy makacs módon ragaszkodtam mindahhoz, ami szerettem. Egyik dolgomat sem „ejtettem” a másik miatt. A hangszerek, a zene, az irodalom, a régiségek, az értékek megmentése az enyészettől – az én életemben mindez szerves egészet alkot, csak a dolgaimnak az összessége teszi ki az „életművemet”, ezért vagyok én „életművész”. És mivel ez az életmű már a kezdetekkor sok forrásból táplálkozott, nem találhattam meg mindent egy helyen, egy pontján a világnak. Így indultam útnak.

Honnan? Mikor?

1955-ben, Szilágyzoványból. Állítólag június negyedikén, Trianon napján, de ez egyáltalán nem biztos. Szegény anyám mindig kételkedett benne, hogy helyes-e a dátum, mert apám állítólag nagyon megörvendezett jöttömnek, és tisztességesen berúgott. Nem lehet tudni, hogy mikor járt az anyakönyvvezetőnél. No, de aztán sikerült rekonstruálnunk családilag a nagy pillanatot, mert édesanyám azért arra még emlékezett, hogy szombati nap volt, és paszulylevest főzött éppen, amikor ágynak esett. Na és, mit ad Isten, 1955-ben június 4-én valóban szombat volt, ezt már lehet ellenőrizni, úgyhogy sikerült eloszlatni a balladai homályt. A szüleim két év múlva elváltak, anyám Szilágysomlyón talált magának munkát, oda költöztünk. Afféle kultúrházi tisztviselő lett, persze csak papíron, mert az igazi feladata az volt, hogy járjon házról házra a környéken, és győzze meg a gazdákat, hogy lépjenek be a kollektívba. Reggeltől késő éjszakáig dolgozott, én pedig ezalatt a szilágysomlyói zárdában nevelkedtem, ahol két nagy-nagynéném, vagyis anyai nagyanyámnak a nővérei apácáskodtak. Vagy két évig éltem a zárdában, amíg az említett nagyanyám megmérgelődött, jött, felpakolt, és elvitt magával Nagyváradra. Ettől a pillanattól kezdődik az igazi gyermek- és ifjúkorom.

Mondjuk, ha választani kellene Szilágysomlyó és Nagyvárad között, én is az utóbbit választanám.

Fantasztikus hely volt. Őrizte a Holnaposok szellemét, a 20. század fordulójának, első évtizedeinek zseniális, utánozhatatlan atmoszféráját. Aki nagyváradi volt, tudta, hogy hol van a Léda-ház, az Astoria teraszán ülve eszébe jutott, hogy valamikor Ady is itt „fogyasztott”, a város új utcaneveit senki sem használta, mert a Bémer tér, a Sztaraveczky, a Hübsemberg, Szacsvay, a Beöthy Ödön utca maradt mindenki számára; nem volt fiatal, aki ne tudta volna a barokk palota sajátos ismérveit (365 ablak, 52 szoba, 12 folyosó): nem történhetett meg, hogy egy szerelmespár legalább egyszer ne sétáljon végig a Kanonok soron, hogy ne fogadjon örök hűséget a Kálvária dombon, ne tudja, hogy ő a Holnap városában, a Peceparti Párizsban lakik.

Ott kezdtem el egyszerre képzőművészettel, zenével és verssírással is foglalkozni, mert olyan töményen áramlott körülöttem a művészet mindenféle formája, megnyilvánulása, hogy muszáj volt fejest ugranom ebbe a hömpölygő folyamba. Csak hogy érzékeltessem egy kicsit az összefüggéseket: nagyanyám, akit Anna Gizellának hívtak, abban a bizonyos Astoria kávéházban volt pincérlány, kasszírnő, amelyet a művésztársaság látogatott. Az emeleti klubhelyiségben, a Bagolyvárban, ahogy emlegették, ahova a város főemberei, a közigazgatás, az ipar, a kereskedelem előkelőségei jártak elszívni a délutáni pipájukat, csak pincérek szolgálhattak ki. A földszinti, kávéházi rész már sokkal nyitottabb és haladóbb volt: a kispolgárság, az értelmiség, újságírók, tanárok, művészek, a Holnap költőinek, íróinak a kávéháza volt. Csak csendesen jegyzem meg, hogy nagyanyám korántsem egy búskomor Juhász Gyulára emlékezett, aki halálosan szerelmes egy színésznőbe, hanem egy olyanra, aki még neki is udvarolt hébe-hóba. A másik fontos, „irodalomtörténeti” korszaka nagyanyám életének az a periódus, melyben Tabéry Géza házvezetőnőjeként dolgozott. Azt hiszem, hogy nem volt olyan író, költő Váradon és azon kívül is, aki ne fordult volna meg Tabérynál, és akinek ne főzött volna nagyanyám kávét. Én már csak a történeteit ismertem meg, és az általa őrzött apró ereklyéket ebből a periódusból, amelyeket rám testált.

Az első kincsek lehettek ezek egy jövendőbeli régiségszakértő számára. És gondolom, így kezdődött el a kapcsolatod az irodalommal, írással. Ebből a forrásból táplálkozva.

A sorrend nem ez. Meg fogsz lepődni. Először volt a képzőművészet. Aztán jött a zene. A zene pedig hozta a verset.

Jó, akkor vegyük sorra.

Volt egy remek rajztanárom, Wanek Ferenc, most itt él Kolozsváron. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor megtanított a rajzolás alapjaira, de nemcsak arra. Tárlatokra vitt, bámészkodhattam, és tanulhattam sokat. Így, a nagyok körül téblábolva jutottam el addig, hogy például a márványszobrok megmunkálásakor lehulló darabokat hazavihettem, dolgozhattam. Mire elvittek katonának már vagy 30 kisebb-nagyobb márványszobrom volt felsorakoztatva nagyanyám nagyváradi házának udvarán. A másik löketet a megélhetési gondok jelentették.  Pénzhiánnyal küszködött a család, és én, mint ügyes kezű gyerek elkezdtem kijárni a Rulikowski temetőbe a sírkőfaragóknak segíteni. Hamar észrevették, hogy ügyes és biztos kezem van, egyre többet bíztak rám, már nemcsak nagyoltam a sírköveket, hanem a betűket is én faragtam ki.

Ugyanabban a periódusban már zenélni is tanultam. Még nem voltam tizenöt éves, amikor a frissen alapított Siculus Fesztiválon a Metropol Együttessel díjat nyertem, éspedig a legfiatalabb zeneszerzőnek járó elismerést vettem át, ma is őrzöm a díszoklevelet.  Az elektromos hangszerek jelentették akkor a modern zenét, ami sokszor a rendszer ellenes tiltakozás jelképévé vált számunkra. Magyarországon keresztül lassan hozzánk is beszivárgott a beat – nagyon sok magyar és külföldi együttes albumait csempészték át a határon –, hallgattuk az Illést, a Metrót és az Omegát. Emellett nagyon népszerűvé váltak a táncdalfesztiválok, amelyek lehetőséget adtak a fiatal zenészeknek a bemutatkozásra. Egy ilyen verseny megnyerése országos, sőt nemzetközi elismerést is hozhatott. A székelyudvarhelyi Siculus Klub 1968-ban alakult meg a Művelődési Ház alagsorában, a megyei pártbizottság jóváhagyásával és támogatásával, nevét az 1966-tól létrehozott Siculus együttesről kapta. A klub az elkövetkezendő években szinte állandóan telt házzal működött. 1970-ben a Siculus Klub és a Román Televízió magyar adása rendezésében indult el a Küküllő parti városban az évente megszervezett könnyűzene fesztivál, amelyen a kötelező román számoktól eltekintve a magyar zenéé volt a főszerep. A szervezők az országos trendtől eltérően több stílus számára is lehetőséget biztosítottak, és ezeket külön kategóriánként értékelték.

A Metropolnak az alapításánál én is jelen voltam, de kiskorú lévén, minden fellépéshez szülői engedélyre volt szükség, ezért nem vettek be a csapatba, hiszen még iskolába kellett járnom, meg egyéb hasonló „kötelező” dolgok elvégzése nehezítette akkoriban az életemet. Visszatérve a Siculus Fesztiválra, a díjnyertes számnak nemcsak a zenéjét szereztem, hanem a szöveget is én írtam.  Emlékszem egy olyan momentumra, hogy jön hozzám Elekes Csaba és azt mondja, hogy – Képzeld  el, menni kell a Siculus fesztiválra, mert Virányi visszaküldött valami papírokat, hogy mi részt akarunk venni. És saját nótát kell vigyünk. Nem lehet mást vinni! Mit csináljunk? Mondom neki – Csaba  mi eddig is hülyéskedtünk, írtunk, tettünk-vettünk, ez azt jelenti, hogy ti saját nótát kell vigyetek. Erről van szó! Erre Csaba kétségbeesetten: – De hogy fognak ránk nézni? Itt nem lehet se Illést, se Beatlest, se Rolling Stonest, saját nótát kell írni. Jó, hogy én is írok, meg a többiek is próbálkoztak, de mi fog tetszeni? – Hát  én honnan tudjam, mondom neki. S akkor rám kérdezett, hogy – Te, neked milyen nótáid vannak? S azt az 5-6 dalomat, ami volt, átnézte és le kellett kottázni! Hujujuj! Az volt ám a csapás, hogy mi kottázzuk le a dalokat...

És ez a siker nem adott egy löketet ahhoz, hogy a zenére koncentrálj, és a dalszövegírásra, inkább, mint a képzőművészetre?

Nem. Én tudatosan készültem erre a pályára, és miután Wannek Feri visszatért Kolozsvárra, hogy elvégezze a geológiát, én Jakobovits Miklós és Márta pártfogását élvezve újabb és újabb technikákat sajátítottam el: Mikitől a rézmetszés, festészet, Mártától a kerámiakészítés, agyagozás, mázazás, korongozás csínját-bínját tanulhattam meg. Éjszakákat töltöttünk ébren a Kossuth utcai műteremben, Márta akkor kezdte karrierjét, Miklós már nagyon tehetséges festőművészként volt elkönyvelve, de nem volt ellenükre, hogy a kis zöldfülűeket maguk köré gyűjtsék. Egy társaságban voltam ott Trifa Pistával, aki azóta New York egyik vezető képzőművésze lett, Gyalai Pityivel, aki grafikusként tett szert komoly presztízsre Ausztriában, Romocsán Palival, aki Bukarestbe került, Kovács Sanyival, alias Kopekkel, aki végül elvégezte a szobrászatot, és elment Amerikába, hírneves szobrász lett belőle Hollywoodban. Jó kis csapat voltunk.

A másik jó csapat a zenész barátaim közül került ki. Mindegyikünk négy-öt együttesben zenélt. Kedvtelésből is, meg nagyon jó pénzszerzési lehetőség rejlett benne. Bálokra jártunk, esküvőkre, 1972-ben pedig Nagyváradon megrendeztük életünk és a város történetének első diszkóbuliját, az ARLUS székházában (Asociația Românească pentru Strângerea Legăturilor de prietenie cu Uniunea Sovietică; a Román-Szovjet Barátság Erősítéséért Szervezet – szerk.), ami úgy nézett ki, hogy fél órát ment egy nagylemez, amit külföldről csempészett be valaki az országba, ezt mindig Haber Gyuri barátom intézte, az ő nagybátyja Izraelben élt, és onnan jöttek titkos utakon a küldemények, aztán következett fél óra élő muzsika, amit mi játszottunk, és így tovább reggelig. Fergeteges sikerünk volt, úgyhogy még nagyon sokszor megismételtük a „diszkót”. Sőt Mamaiara is elutaztunk a „találmányunkkal”.

Nagyon érdekes volt a zenei élete az akkori Nagyváradnak. Említetted az akkori időkből, a Metropolt. De nagyváradi Józsa Erika és Horváth Károly is. Meg Boros Zoltán, a dzsesszzenész, zongorista, az RTV későbbi zenei szerkesztője is ott kezdte el működését. Biztos, hogy ez a milliő hozzájárult ahhoz, hogy 15 évesen már dalszövegszerzőként díjazzanak.

Váradot nem lehetett elzárni, elszakítani attól, ami a nagyvilágban történt.  1971-ben már több tucat kisebb-nagyobb együttes működött a városban. Néztük Elvis Presley és Cliff Richard zenés filmjeit, melyek által észrevétlenül bevonult Váradra is a máig feltartóztathatatlan angol világzene. Hódított a Beatles, a Rolling Stones második sikerhullámát élte, és  ott volt Bob Dylan, a Beach Boys, The Doors. A határ túloldalán pedig a Ki mit tud és a Táncdalfesztivál ontotta a tehetségeket és az új slágereket. Koncz Zsuzsa és az Illés „Ezek a fiatalok” filmje ugyan nem jutott el a váradi mozikba, de a zenéje annál inkább. Sláger volt a „Miszter Alkohol”, a „Sárga rózsa”, „Szőke Anni”, „Ez az a ház”, „Láss, ne csak nézz”. 68-ban az Illés bedobta azt, hogy „Az ész a fontos, nem a haj”, meg azt, hogy „Amikor én még kissrác voltam” és „Ne gondold”. Azokon a bizonyos szombat esti bulikon a zenekarok négy-öt nyelven halandzsáztak, mert ki az ördög tudott angolul akkoriban, vagy olaszul? Az ember a rádióból jól-rosszul fonetikusan leírta a szöveget, fül után kisilabizálta az akkordokat s már be is került a repertoárba az új nóta.

Szóval párhuzamosan futott a képzőművész pályád a zenészi hivatással. Végül úgy döntöttél, hogy maradsz az előbbinél, és felvételiztél is Kolozsvárra, de nem jutottál be.

Sajnos, nem. Pedig Egon bácsihoz (Lövith Egon szobrászművész – szerk.) és Vetró Artúrhoz is jártam tanulni. Végül felvettek a bukaresti egyetemre, de aztán gyorsított eljárással ki is rúgtak.

Miért?

Mert folyton lógtam. Sokkal fontosabbak voltak számomra az „extrakurrikuláris” foglalkozások, mint a szoc-reál stílusjegyek mesteri fokozaton való elsajátítása. A gond nem is a kirúgással volt, hanem ez azt jelentette, hogy azon nyomban jelentkeznem kellett a kötelező katonai szolgálatra.

Nem tudlak elképzelni egyenruhában. Ráadásul rövid hajjal, szakáll nélkül. Apropó, mióta van állandó jelleggel szakállad?

1973 óta. Azóta csak kétszer vágtam le, egyszer egy tévés szereplés, egyszer egy színházi szerep miatt. De már 14 évesen szakállas kép volt a személyimben, holott az ortodox papokat leszámítva tiltották a szakállviselést. Találtam egy kiskaput: egy nagyváradi bőrgyógyász hajlandó volt papírt kiállítani arról, hogy krónikus szakállfertőzésem van, így nem vághatom le. Az a papír mindig nálam volt. A katonaság pedig nem volt borzasztó, sőt. A szerencsés véletlen úgy alakította sorsomat, hogy egy moldovai alakulathoz kerültem – sose felejtem el a 0-10-27 Neagoe Basarab, gépesített gyalogezredet –, ahol gyorsan befogtak könyvelőnek, adminisztrátornak, ügyvezetőnek, egyszóval mindenesnek. Ha azt mondom, hogy végigbuliztam, kártyáztam és ittam a kötelező katonai szolgálatomat, meggyanúsítanak azzal, hogy nagyot mondok. Maradjunk hát annyiban, hogy jól telt.

Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?

Egy kis kerülővel. Leszerelés után nem mentem rögtön haza Nagyváradra, hanem beugrottam Marosvásárhelyre Elekes Csaba barátomhoz, aki már felbukkant a sztoriban, mint Metropol tag, és aki pillanatnyilag az ottani színház számára Brechtnek a Mahagonny városához írt zenét. Csaba már nagyon várt, mert kettesben mindig jobban megy a munka, két hét alatt be is fejeztük. Alig értem haza ezután Nagyváradra, amikor behívattak a rendőrségre, és közölték, hogy vége a munkakerülésnek, másnap jelentkezzek a nagyváradi Metalica nevű zománcozó gyárba. Ott dolgoztam hónapokig, két több ezer fokos kemence között, ott égtek szét a tenyeremben lévő idegvégződések annyira, hogy bármikor bármilyen forró, sőt égő tárgyra rátehetem a kezem, mert csak percek múlva érzem, hogy süt. Innen mentett meg Horváth Karcsi barátom, a másik nagyváradi zenész, aki akkor a sepsiszentgyörgyi színház alkalmazottja volt, zeneszerzői állásban, és megbeszélte a társulat akkori igazgatójával, Sylvester Lajossal, hogy vegyenek föl engem is. Így menekültem meg a kényszermunkahelyemről.

Ekkor kezdtél el aztán Horváth Károllyal és Józsa Erikával zenélni? Bevontátok a csapatba a vásárhelyi Kovács Andrást is, és megalakítottátok a Táltos Rt-t.

Persze. Józsa Erika és Horváth Karcsi régi jóbarátaim voltak, nagyváradi gyerek- és kamaszkorunk óta ismertük egymást. Aztán, persze, mindenki végezte a maga dolgát, én megpróbálkoztam a bukaresti képzőművészeti egyetemmel, Karcsi ugyanott zeneakadémiát végzett, Erika pártegyetemet. Ők nemcsak a színpadon, hanem a mindennapokban is párt alkottak. A duójuknak, a Concorde-nak Erika volt a motorja, az ő elképzelései alakították a csapat repertoárját, stílusát. Akkor már nagy sikernek örvendett a Păunescu által kitalált és vezetett „Cenaclul Flacăra” mozgalom. Păunescunak köszönhetően 1977-ben már nagy divat volt az ún. folkzene, ami az akkori román értelmezésben nem jelentett mást, mint azt, hogy kezdő előadók egy szál gitárkísérettel általuk megzenésített, hazafias töltetű verseket adtak elő. Mindehhez egyfajta rejtett nacionalista, magyarellenes uszítás járult az időszak propagandájában. Persze, kirakatként mindig meghívtak egy-két magyar előadót is. Erikának nem voltak ellenére az ilyen jellegű fellépések, de Karcsi nem szerette őket. Arra gondolt, ha bővítik az együttest, akkor ezzel együtt bővítik a repertoárt is, és más irányba fognak elmozdulni a fellépések is. Én nem mondtam nemet, csak azt kötöttem ki, hogy Kovács Adit is vegyék be az együttesbe.

Így kezdtünk el együtt zenélni, rengeteget turnéztunk, elképesztően sok helyen megfordultunk, és nagyon színesen alakult a repertoárunk is, mert mindenki írt zenét a csapatból, igaz, hogy szöveget csak én meg Erika. Fellépéseinknek sikeréhez azonban nagymértékben hozzájárult Técsy Sándor színész. Öcsi, ahogy mi szólítottuk. A zeneszámok között verseket mondott. És milyen verseket! Sepsiszentgyörgyön léptünk fel egy alkalommal, és a szünetben hátrajött a színfalak mögé Farkas Árpád, a költő. – Te, Öcsi, talán ezt a versemet mégsem kellett volna elmondanod…  Árpi megijedt, amikor versét a színpadról hallotta vissza,  Öcsi azonban egy pillanatig sem félt előadni azt. Magyarországot is végigjártuk a Táltossal. Felléptünk Budapesten a Sebő Klubban, de voltunk Veszprémben, Szegeden, Miskolcon, Gyulán. Fel sem tudnám sorolni az összes helyszínt. Arra emlékszem, hogy ez 79-ben volt, mert hazatértünkkor nagynéném várt a nagyváradi vonatállomáson. – Meghalt apád, mondta. Így tudtam meg a hírt.

Mikor oszlott fel a Táltos Rt.? Hogyan lett vége ennek a szép korszaknak?

Técsy  Sándor 1980-ban az Egyesült Államokba emigrált. Taxisofőr és filmszínész lett. 91-től Kanadában játszott a Torontói Magyar Színházban. 2011-ben hunyt el. Kovács Adi volt a következő, aki lelépett, de nem az olaszországi menekülttábor felé vette az irányt, hanem Görögországba ment, onnan ő is az Egyesült Államokba jutott, dokumentumfilm-rendezőként futott be, Andrew Hamar néven. 83-ban elkezdődött a Táltos Rt. utolsó nagylemezének a felvétele, mire megjelent a boltokban már én is elhagytam az országot.

1984-ben gyakorlatilag kiraktak Romániából, hontalan útlevelet nyomtak a kezembe, mehettem ahova akartam. Gyorsan elvettem feleségül a lányt, akinek udvaroltam, Csetri Melindát, Lujzát – mindenki így szólította –, és elindultunk. Bécsben kötöttünk ki. Közben természetesen törölték neveinket a lemezről, a Kovács Adiét meg az enyémet is. Az együttes új tagokkal 1986-ig működött: Hána Lacival, Harkó Csabával és Nemes Györggyel, mert időközben Horváth Karcsi  összepakolt, és Bukarestből hazaköltözött Sepsiszentgyörgyre. Szóval a Táltos 86-ig működött: Józsa Erika akkor szökött ki, egy Trabantot vezetve, Magyarországról Bécsbe. Egyenesen hozzám jött. Vele volt férje is, Demjén József vagy Iosif Demian, ki hogy ismeri, ő is nagyváradi származású, filmrendezőként és operatőrként dolgozott Bukarestben, majd a disszidálás után Sidneyben, az ausztrál filmművészeti akadémián dolgozott, fontos beosztásban.

A hangszerkészítés, restaurálás művészetét is sok helyen tanultad. Már itt Romániában is, aztán ez lett a hivatalos szakmád is oadát. Hogy kezdődött a hangszerekkel való kapcsolat?

Mivel az elején nem tudtam hozzájutni igazán komoly hangszerekhez, legfeljebb csak nagyon sérült állapotban, ezeket vettem meg, utánajártam, kezdtem javítgatni őket. Aztán az sem volt elég, megint tanultam itt-ott-amott, és elkezdtem készíteni magamnak hangszereket. Az elején mindenféle ökörséget, amolyan fantáziahangszereket, amelyek látványelemként – legalábbis úgy véltem – dobtak egyet a show-n. A helyzet kényszere vitt idáig, de nagyon gyorsan beleszerettem. A kézügyességgel ugye, nem volt gond, hiszen örök életemben fúrtam-faragtam, véstem. A hangszerkészítés volt az a pont, ahol a látványesztétika a hangzás szépségével, minőségével társult: hangszerkészítéskor, hangszer-restauráláskor megmutathattam minden tudományomat.

De valakitől mégiscsak tanulnod kellett a mesterséget. Voltak-e egyáltalán az országban szakemberek?

Megkerestem őket. Rengeteg amatőr volt, megnéztem mit tudnak, és továbbálltam. De voltak olyanok is, akik segíteni tudtak nekem. Volt egy brassói szász mester, Friedrich Kleverkaus, akit szintén a véletlen vezetett ehhez a mesterséghez, az első világháborúban ugyanis olasz hadifogságba került, de nem bezárták őket, hanem dolgozniuk kellett. Friedrich bácsi bekerült Milánóban az akkori világ talán legjobb műhelyébe. Aztán amikor elengedték, nem jött vissza azonnal Brassóba, hanem ott maradt egy ideig dolgozni, tanulni. Én időközben átkerültem a sepsiszentgyörgyi akkori állami magyar színházba zenészként meg házi zeneszerzőként, innen pedig könnyű volt átjárni Brassóba, így járogattam az öreghez. És itt kell elmesélnem, hogy hogyan léptem át többször is az országhatárt megfelelő útlevél nélkül, hogy kimehessek különböző mestereket meglátogatni. Ültem egy-két hetet odaát, aztán jöttem vissza.

Ebben valami varázslat lehetett. De mai napig úgy nézel ki felleghajtó, földig érő kabátoddal, széles karimájú kalapoddal, hosszú, rőt szakálladdal, mint Kerouac-ék. Mindig úton...

Nyugtalan lélek lakik bennem is (nevet, jóízűen). Akkoriban csak két évente lehetett útlevelet szerezni. Anyám Bihardiószegen tanított, nekem is oda szólt a személyi igazolványom. Mivel határ menti település, az ott lakók közül mindenki megkapta azt a bizonyos „kishatárátlépő”-nek nevezett igazolványt, amely arra jogosított fel, hogy a határ túloldalán, mondjuk 50-60 kilométernyi távolságra élő, pl. debreceni rokonaidat meglátogathasd. Viszont, amikor már ott voltál, senki nem nézte az útlevelet, úgyhogy én ezzel mentem Varsóig vagy Berlinig is akár. A papír az papír, egyetlen emlékem nincs, hogy akadékoskodtak volna a határőrök. Először csak Budapestig mentem. Aztán arra gondoltam, hogy jó volna Prágáig menni vele. A brassói Friedrichnek volt egy prágai restaurátor ismerőse, ahhoz irányított, ő pedig el-elküldött a prágai hangszer múzeumba, meg egy-két kollégájához. Kezdtem rendszeresen kilógni. Jártam kelet-németországi mesternél is, egy krakkóinál, Bukarestben is fölfedeztem egyet, szintén Friedrich bácsinak köszönhetően, mert a német mesterek ismerték egymást. Szóval, amikor Bukarestben jártam, és sokat jártam, hiszen Boros Zolinak köszönhetően rendszeressé váltak a tévéfelvételeink, Pollack Jozefhez tértem be, aki egy szudéta német mester volt. De Sepsiszentgyörgyön is akadt tanárom, mégpedig egy kimagaslóan tehetséges cigány, Buta Jóska személyében, aki zenész és hangszerkészítő, javító volt egy személyben, nagyon nagy tudással. Mai napig őrzöm a szerszámkészletét, amelyet reám hagyott. Sok műhelyben megfordultam. Sokat is tanultam.

Miért tiltottak ki Romániából?

Romániában én írtam és játszottam egyedül politikai dalokat: elég sokat, közel ötszázat írtam. És pályám egy adott pillanatban összefonódott egy bizonyos Szekeres elvtárséval, aki pártfeladatként és életcélként fogalmazta meg önmaga számára, hogy engem kitiltson a hazai színpadokról. Először Maros megyéből tiltottak ki. Aztán Szekeres elvtárs Csíkszeredában folytatta karrierjét, így búcsút inthettem Hargita megyének is, sőt, már tévéfelvételen sem szerepelhettem, mert Bodor Pál, a bukaresti magyar adás főszerkesztőjének a disszidálása után Szekeres elvtárs felelt azért is, hogy megbízható, komoly arcok kerüljenek a tévé képernyőjére a magyar adásban. Temes megyéből egy másik elvtárs tiltott ki, annak már nem emlékszem a nevére.  

Addig-addig szorult a hurok, míg gyakorlatilag letették az orrom elé az útlevelet, és azt mondták, le is út, fel is út, csak Romániában ne lássunk többé. Az ENSZ-nél dolgoztam egy ideig, aztán Bécs második legnagyobb műkereskedőjénél nekiálltam mindenfélét restaurálni. Akkora műkincsraktára volt, mint ötször a kolozsvári műhelylakásom, tömve mindennel. Rámutatott valamire és azt mondta – Ha  gondolod, hogy ezt te meg tudod csinálni, csináld meg. Itt a kulcs. Szólj, ha megvagy a munkával.  Szemrebbenés nélkül fizetett. Nekem kellett a klienseivel is tárgyalni, aminek révén magamnak is kiépíthettem egy egészen szép klientúrát, és annyi pénzt össze tudtam gyűjteni, hogy megnyithattam a szaküzletemet, közben pedig jártam a világot, tanultam, képeztem magam, sokat segített Lujza asszonyom, mert ő ült az üzletben, míg én távol voltam.

Mikor jöttél vissza először?

1990. január elsején már itt voltam, beengedtek a határon. Azóta állandóan jövök. Sokféle projektet indítottam el itthon. Volt, ami bejött, volt, ami nem.  Nem mondhatom, hogy visszaköltöztem, állandóan ingázom. Általában két hetet töltök Kolozsváron vagy máshol, viszont a munkám nagy része Bécshez köt. A Dorotheum Aukciósház vezetősége felkért, hogy legyek a szakértőjük. Azóta nemzetközi szakértőként vagyok számon tartva, és nemcsak a Dorotheumban, hanem a legfelső törvényszéknek, meg az uniós törvényszék műkincsrészlegének is én vagyok a szakértője. Itt, Kolozsváron is működtetem műhelyemet, tanítványaim is vannak, meg  bejárnak régi és új barátok, behozzák hangszereiket, elbeszélgetünk, én pedig folyamatosan dolgozom, nem tudok munka nélkül meglenni.

Már szinte mindenről beszélgettünk, de arról, hogy jómagad is költő vagy, arról nem esett szó csak érintőlegesen. Pedig már vagy 12-13? köteted jelent meg, persze a legtöbb 90 után, hiszen azelőtt nem akadt volna senki, aki megkockáztatta volna, hogy egyáltalán fölvesse egy általad szignált kötet kiadásának ötletét. A verseid „nem nagyon tűrték-tűrik” a nyomdafestéket.

Hát azt mondtam, hogy a dalszövegekkel indult a versírás. Folyamatosan írtam, hol dalszöveget, hol verset, később prózát is. Mondjuk nekem más a hozzáállásom, mivel nem ebből élek meg, ezért csak olyankor közlök, amikor úgy érzem, hogy valóban megérett egyik vagy másik kötetem a publikálásra. Folyóiratoknak nagyon ritkán, szinte soha nem küldök szövegeket.

Az Erdélyi Magyar Írók Ligáját is te alapítottad, sőt az elnöke is voltál néhány évig. Hogy indult a szervezet?

Volt Hargitafürdőn egy találkozó, ahol néhányan az erdélyi írók közül azt szerették volna nyélbe ütni, hogy testületileg csatlakozzanak a  Magyar Írószövetséghez, és ennek értelmében a szövetség közlönyében meg is jelent egy szöveg, miszerint az erdélyi magyar írók kollektíven belépnek a szervezetbe. Én tiltakozásképpen kivonultam a megbeszélésről, és rögtön elkezdtem egy másik szervezet kialakítását, Sántha Attila és Gergely Edit segítettek. Kolozsvárra jövet az autóból körbetelefonáltam mindenkit, akit utolértem, Attila velem is jött Kolozsvárra, és mire megérkeztünk, meg volt alakítva az írószervezet, már volt is  vagy 25 tagja. Az E-MIL név első három betűje saját szerzemény, Erdélyi Magyar Írók, de aztán kiderült, hogy talán a két világháború között Berde Mária már alapított egy hasonló nevű szervezetet, és akkor Szőcs Géza jött azzal az ötlettel, hogy legyen liga, Erdélyi Magyar Írók Ligája. Voltam elnöke is, sőt finanszírozója is a szervezetnek, most már csak a pálya széléről figyelem, hogy hogyan dolgozik a csapat. Gyakorlatilag a Látó köré tömörülő szerzőket kivéve mindenki más tagja lett az E-MIL-nak.

János, kiapadhatatlan kútja vagy az érdekesebbnél érdekesebb sztoriknak. Miért nem írod meg életed történetét? Nagy találkozásaidat?

Sok mindent lejegyeztem már. Rengeteg anyagom van, ami feldolgozásra vár. Amikor egyedül autókázom a nagyvilágban, a zsebemben van egy diktafon, előveszem és rögzítem gondolataimat, aztán később letisztázom a szöveget.

Vezetés közben is „dolgozol”.  Mikor alszol?

Általában este 8-10 körül „letészem a  lantot”. Aztán hajnalig tart a kikapcsolódás: írok, olvasok, zenét hallgatok, hajnali 5-6 órakor fekszem le, alszom délig. Egyébként rapszodikus egyéniség vagyok. Abban a pillanatban, hogy megunom azt, amivel éppen foglalkozom, egyebet keresek. Ha megunom a helyet, ahol vagyok, felkerekedek, és tovább állok. Ne feledd, életművész vagyok. Ha a reneszánsz korában éltem volna, senkit nem zavart volna ez a meghatározás. Ma már? Azt mondják – Link alak. Mindenbe belevág. És legyintenek. Valóban. Írtam vagy 500 dalt, készítettem több száz hangszert, restauráltam vagy tízezret, festettem több ezer képet, és készítettem vagy ötezer grafikát, megjelent tizenvalahány kötetem, és ugyanannyi van készen. Ezt ki, hogyan ítéli meg. Egyesek legyintenek – Ó, Barbarossa, „csak” egy életművész… Mások kineveznek a Dorotheum főszakértőjének. Ismét mások azt mondják rólam, hogy csavargó, vagabund lélek vagyok. Bolygó erdélyi.