A főcímnél sokkal többet mond az alcím: Nemzedékünk regénye. Nos, minthogy a szerző 1950-ben született, egy olyan baráti társaságot ír le, amelyiknek tagjai szintén abban az évben, vagy a körül születtek. A társaság véletlenül találkozik egy úttörőtáborban, s attól kezdve majdnem minden évben összejönnek.

Közben Magyarországon a keményvonalas szocializmus emberarcúra vált, végül pedig megszűnik, átadva helyét egy nagyon nehezen meghatározható társadalmi rendszernek. A könyv arról szól, hogy miként élik meg ezek az emberek saját maguk és az idők változásait. Olvashatunk belőle, életstílusokról, érvényesülési technikákról, életszemléletekről, de mindenekelőtt emberi kapcsolatokról, a barátságról és a szerelemről. E tekintetben optimista, már-már idilli ez a könyv. Érezzük, sőt tudjuk, hogy sajnos ebben a világban, amelyet a mobiltelefonok és a lap-topok uralnak, lehetetlen, hogy egy baráti társaság hatvan évig megmaradjon, összetartson. Lehetetlen, de jó lenne, ha nem lenne az. Vámos épp arra kívánja ráébreszteni olvasóit, hogy becsüljék meg sokkal jobban barátaikat, szerelmüket, sorstársaikat, fedezzék fel az emberi kapcsolatokban rejlő értékeket.

A könyv ugyanakkor emléket állít egy olyan nemzedéknek, amelyiknek munkabírását, alkalmazkodási képességét, helyzetfelismerését, bátorságát igencsak próbára tette a történelem. A hatvanas, hetvenes években felnőtt egy generáció, amelyiknek konfliktusok árán, csellel vagy csalással, de fel kellett lazítania a szocializmus eresztékeit, hogy aztán a nyolcvanas években a múltat végképp eltöröljék. A regény szereplőinek életét követve láthatjuk, hogy ez nem mehetett végbe belső viták, sőt összetűzések nélkül. Ki így, ki úgy értelmezte küldetését, ám valamennyien tisztában voltak az alapvető emberi értékekkel, s kitartottak ezek mellett. Szinte szimbolikusan érzékelteti ezt a helyzetet egy közismert munkásmozgalmi dal parafrázisa, amelyik a kis baráti társaság nem hivatalos himnusza lesz.

Érdekes továbbá megfigyelni, hogy miként nyernek különös jelentőséget az idő elteltével az olyan események, mint az 1968-as táncdal-fesztivál döntője, a csehszlovákiai bevonulás vagy a csernobili atomszerencsétlenség.

A regény ugyanakkor magán viseli a szerző meghatározó stílusjegyeit. A használt nyelv a szereplők életkora és a cselekmény ideje szerint változik. Találkozhatunk benne a 60-as, 70-es évek szlengjével vagy a rendszerváltás nyelvi vadhajtásaival. Vámosnak sikerül megidéznie a nyelv révén a kort (egyetlen kivétel a regény nagyváradi szereplőjének gyerekkori nyelvezete, látszik, hogy a szerző nem ismerhette a romániai magyarok nyelvi fordulatait, a bihari magyarok szóhasználatát gyakran összekeveri a székelyekével). Szólni kell továbbá az ugyancsak jellegzetes Vámos-féle humorról. Átütő erejű poénok teszik élvezetessé a szerzőnek ezt a munkáját is.

Jól megszerkesztett, belső renddel és szimmetriával rendelkező könyv a Szitakötő, amely azonban egy icipicit meseszerű. Nem száz százalékig valóság, hanem inkább az, aminek mi, a generáció tagjai szeretnénk látni az elmúlt hatvan évet. Ettől irodalom és ettől szép könyv a Szitakötő.