Hogyan éljünk a halál után
Széttörték, kicsúfolták, leírták, elfelejtették, és még mindig itt van. Igen, M. Night Shyamalanról beszélek, a rendezőről, akinek oltári pechje volt azzal, hogy második filmje (Hatodik érzék) a szeretnivaló és azóta felnőtt, majd szintén süllyesztőbe került gyerekszínésszel, Haley Joel Osmenttel igen nagyot szólt.
Akkor még úgy tűnt, hogy a filmvégi nagy csavarok királyának kikiáltott direktornak Bruce Willis lesz a házi színésze, de ahogy a hírnév kifulladt, a filmvégi csavarok ellaposodtak, sőt komikussá váltak, úgy kopott ki Willis is. Már nem is tudom, melyek voltak a legkínosabb pillanatok, amikor susogó fáktól féltünk (Az esemény), vagy amikor tehetetlenségében már nyíltan kiosztotta a kritikusokat (Lány a vízben), vagy amikor azt hitte, hogy Will Smith és fia jól mutathat egy semmiről szóló sci-fiben (A Föld után).
Shyamalan neve tehát lassan eggyé vált a kilátástalansággal és a szeméttel, az álomgyár mégsem tolta ki teljesen a pálya szélére, a sztárok (még a legrosszabb filmjeiben sem hagyták cserben a nagy nevek) és a nézők is újra és újra esélyt adtak neki: beültek a filmjeire, hátha épp most szakad meg a sorozat, hogy utána még jobban szidják. Amíg mindenkinek rá nem kellett jönnie, hogy nem a sok rossz és talán közepes, hanem az az egy jó film volt a kivétel.
Így érkeztünk el az újabb thrillerig, és már előre izgulhattunk, hogy az egyik legjobb skót színész, James McAvoy vajon mennyire ég be az új Shyamalan ámokfutással. Nagyon vagy rettenetesen? Nos, egyik sem.McAvoy kiválóan érzett rá, hogy a Széttörve (Split) skizofréniás „hősében” ott a jutalomjáték lehetősége, hiszen élesben is megteheti azt, amit leginkább csak a színitanodák improvizációs óráin élhetett át: egyszerre lehet nő és kisfiú, katonás és rendszerető agresszor és divatmániás művész egy bőrben, egy helyen, egy szerepben. És McAvoy elképesztő pontossággal és hitelességgel hozza az őrület megannyi fázisát (ahogy tette a Mocsokban is), a finom és kevésbé finom átalakulásokat, és még a túlzások is remekül állnak neki.
Persze kell ehhez, hogy Shyamalan kivételesen egy izgalmas és jó történetet írjon köré, és megtalálja Anya Taylor-Joyt, aki egyszerre tud őzikeszemmel rettegni, majd szúrós tekintettel mérlegelni és szembeszállni magával, a rémmel és egy kicsit az egész világgal. A Széttörve tehát megint az, ami sokáig nem volt egyetlen Shyamalan-film sem: feszült alaphelyzettel rendelkező (egy őrült elrabol három fiatal lányt és bezárja őket), ugyanakkor elgondolkodtató is a természetfölötti mibenlétéről szóló eszmefuttatás miatt, ugyanakkor alázatos, hiszen remekül kiszolgálja a színészeket, hogy a maximumot hozzák ki magukból.Minden persze nem jelenti, hogy a film tökéletes lenne. Hiszen a Széttörve kissé széttöri, szétírja magát, nem is csoda: majdhogynem két órát lehetetlen állandó, pláne nem fokozható feszültséggel megtölteni. Egy idő után épp az lesz a gyengéje, ami az erősségének tűnt: a statikus, kifejtő párbeszédek, a terapeutával „vívott” állandó csata, a szájbarágó mondatok. Sok lesz a Rémről való beszéd akkor, amikor már rég meg kellene mutatni. Ráadásul a sok „feltáró” beszélgetés nem a tisztább kép felé viszi el a filmet, nem értjük jobban Kevin énjeit és problémáját, hanem egyre fárasztóbbá válik az egész és egyre zavarosabbá. Vérszomjas és felheccelt énünk ekkor már ugyanis rég akció után kiált. Ha a filmnek ebben a szakaszában egy kicsivel több önfegyelemmel rendelkezik, meg egy erőszakosabb vágóval, akkor majdhogynem a tökéletességig repíthette volna a dolgozatot.
Ám ezek nélkül is hosszú évek után van végre egy olyan Shyamalan-film, amit meg kell nézni, leginkább persze McAvoy miatt, de azért azok is kapnak valamit, akik még bíznak az utolsó képkockák nagy csavarjaiban. Hogy teljes legyen az élvezet, nézzük meg ismétlés gyanánt, még a moziba indulás előtt A sebezhetetlent (ami még nem volt teljesen rossz, de már visszalépést jelentett közvetlenül a Hatodik érzék után.)
És akkor egy kicsit végre úgy rezzenhetünk össze, mint a kilencvenes évek legvégén, még akkor is, ha ez a borzongás most jóval öncélúbb, mint a halott Bruce Willis volt. De üt, most tényleg üt. Mert ironikus, összekacsintós, de távlatos is. És az önmutogatás mellett, remek dramaturgiai érzékről is árulkodik.
És igen, várjuk – ilyen se volt már vagy tizenöt éve – a folytatást.
- 34963 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34965 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34965 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34967 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34968 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34968 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni