Több mint húsz év telt el azóta, hogy a Trainspotting bevitte a maga vidám gyomrosát egy egész nemzedéknek. Choose life, adta ki a jelszót Danny Boyle alkotása, és ez – eredetileg egy drogellenes kampány plakátjain virított – végül cinikus szállóigévé lett, ahogy szinte az egész choose-monológ: jó kis fricska a hedonista fogyasztói társadalom felé. Mindent szerettünk abban a filmben: a karakteres zenét és atmoszférát, a kendőzetlenséget és stilizálást, és azt, hogy mindehhez talált egy feszes és plasztikus (forma)nyelvet, és egy pillanatig sem volt didaktikus és moralizáló. Az arcunkba nyomta, kissé vigyorogva és kész.

Amikor híre jött, hogy lesz folytatás, egyrészt, mert Irvine Welsh megírta a Pornót, amiben tíz év után visszatérnek a hőseink, kissé szorongtunk: csak ezt a mozit ne érje utol a folytatások átka, a szürkeség és az izzadtságszag. Aztán kiderült, hogy a film csak nagyvonalakban követi majd a regényt, a hőseink nem fognak pornót forgatni, viszont a két szerző (Welsh és az első film írója, John Hodge) együtt dolgozik majd a forgatókönyvön. Vagyis nem a stúdiók kisajtolta profitmaximáló folytatás következik, hanem valami olyasmi, ami önkéntes kreativitáson és önálló döntésen alapul. Mondjuk úgy, ahogy a három testőr is visszatért Dumas regényeiben. Csak itt ízes skót nyelven beszélnek.

És tényleg: a T2 épp ettől jó, vagy jobb, mintha már a kilencvenes évek végén kirukkoltak volna vele. Szintén jó, hogy követi a valós időt, és nem tíz év, hanem húsz év múltán veszi fel a fonalat, így a színészeinknek sem kell úgy tenniük, mintha fiatalabbak lennének: minden egyes ránc hozzátesz valamit a folytatás mélyén lappangó szomorúsághoz. Mert ez a balfasz idő csak telik, miközben semmit sem old meg, sőt: egyre pontosabban fogalmazza meg az élhetetlenségünket. A húszévesek csellengéseiből és balhéiból életközépi válság lesz, negyvenvalahány évesen kell szembenézni az újabb choose-monológgal, ami megint a film legerősebb része.

De nem, nem kapunk egy újabb nemzedéki filmet, mert a folytatás már nem annyira erős, zenéjében is egyszerre pórbál markáns maradni és nosztalgiázni, és maga a dolgozat is ide-oda leng az újabb éles hangú nemzedéki kritika és a sóvárgó vágyakozás között, mert valahogy mégiscsak jó lenne visszahozni az elveszett húsz évet.

Mindez persze nem jelenti, hogy rossz mozi lenne a T2, de az biztos, hogy sokkal többet jelent azoknak, akik Rentonékkal együtt nőttek fel. Nekik többször is a szívük közepébe talál Boyle mozija. Bár nem tesz jót neki, hogy újra felhasználja az első rész csattanóját és a bolgár lány szálának lezárásával némi szentimentalizmust is megenged magának, ami olyan rosszul áll a filmnek, mint Rentonnak a könyvelői szakma. Szerencsére ettől függetlenül még marad benne elég krach, cinizmus és keserűség, hogy megint egy jót röhögjünk magunkon, a hitelekkel kibélelt és gondosan elcseszett életünkön. Az ilyen-olyan függőségünkön.A folytatást egyértelműen a színészek viszik előre (bár Boyle formanyelve, klipszerű fogalmazása nem sokat veszített frissességéből). Ewan McGregorból a Trainspotting faragott sztárt, és ő ezt most meg is hálálja: „a győztes is lehet lúzer” karakterével megint a film erőssége. Ennél már csak Robert Carlyle jobb az ősbunkó Begbie szerepében, akit szintén felemelt az első rész annak idején, még ha nem is olyan magasra, mint McGregort. A négy srác elveszettsége és a skót akcentus, a lepusztult és lelakott jövő, ami pedig oly ígéretesen csillant fel az első rész végén – ettől lesz megint emlékezetes film a Trainspotting. Mindenkibe belemart az idő, talán csak a drog maradt a régi. Az ő hűsége az egyetlen, ami megkérdőjelezhetetlen, üzeni cinikusan a film. Persze, ez csak a felszín.A T2 igazából a hazatérés filmje: az amszterdami kitérő után, ami jobb és megállapodott életnek hazudta magát, Renton bevackolja magát az emlékei, egy folytathatatlan, de valahogy mégis tovább gördülő élet kellékei közé. Árulások és veszteségek terhei nyomják a vállát, de talán valamit még kiguberálhat a romok közül. Néhány jobb napot. Spud pedig, a mindenki által lenézett Spud, aki szintén legyalulta az életét, nekiáll papírra vetni mindazt, ami történt. Régészkedni kezd a saját életében, megpróbál megragadni valamit a távolodó lehetőségek közül, és ebben megint van egy kis méltóság, ami a jövő helyett csillanhat meg a tűzfalon. Mert amúgy a T2 a legszomorúbb mozi, amin mostanában nevetni lehet.