Szemetet archiváltak, jövőbeli önmaguknak üzentek a TESZT előadói


-A A+

A temesvári színház előcsarnokának falát egyre több fotó, felirat borítja, ez is jelzi, hogy négy nap már eltelt a tizedik Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóból. Megosztó előadások, intim terek, erős női párosok – ez maradt meg a május 28-ig tartó fesztivál elmúlt két napjából.

Első alkalommal „tesztelem” ezt a fesztivált, így nem osztozom a törzsvendégek nosztalgiájában, mégis örülök, hogy éppen erre az ünnepi kiadásra csöppentem be, már csak azért is, mert az egy- vagy kevés nézős előadások alternatív tereivel együtt a várost is birtokba vehetem.

Identitás és talált tárgyak

A szerdai napot például egy bérház földszintjén kezdem, ez Xavier Bobes Könnyen elfelejthető dolgok című performanszának helyszíne. Kisebb kaland megtalálni az A4-es lappal jelölt kaput, a szomszédban kőművesek dolgoznak, az udvaron lakók köszönnek rám, zajlik a szerda délelőtti élet, pár perc múlva pedig negyedmagammal belépek egy elsötétített térbe, és kezdődik a szellemidézés. Az előadás olyan, mint egy illattal és ízekkel felturbózótt családi fotóalbum, vagy vezetett séta költözéskor előkerült régi kacatok között. Mindenkinek van otthon fényképe rég elfelejtett nevű családtagokról, az izgalmas mégis az, hogy mennyire helyettesíthető a saját, kelet-európai emlékezetünk egy spanyol, sőt barcelonai emlékezettel?

Janek Turkowski Margarete című performansza szintén talált tárgyra épül: egy bolhapiacon vett privát filmtekercsre. A Temes Megyei Könyvtárban játszódó előadásra véletlenül az előadóművésszel egyszerre érkezem, személyesen vezet át a folyosó-labirintuson a terembe, ahol kávéval kínálnak, megkérdezik, hogy kényelmesen ülök-e. Akár le is heveredhetnék a földre. A Margarete dokumentumfilm is lehetne, a különbség az, hogy a narráció élő, és valószínűleg előadásról előadásra módosul kicsit. Mióta divat a bolhapiac, az itt beszerezhető privát fotó, vagy privát film designelemmé vált, VJ-k használják vagy pólókra nyomtatják, így elvész privát-, és emlékezet-jellege. Janek Turkowski több mint egy éves nyomozómunkával visszaadta egy filmtekercs emlékstátusát: megtalálta azt, aki filmezte, illetve szerepel is rajta.Bár nem tartozott a one-to-one előadások közé, a legszemélyesebbnek mégis a belgiumi Sarah Vanhee „szemetes” performanszát éreztem (Feledés, CAMPO, Gent, Belgium). Sarah egy éven keresztül eltett mindent, amit amúgy kidobott, elfelejtett volna: szemetet, szavakat és gondolatokat. Archiválta őket, megszámozta, lefényképezte, leltárt készített olyan dolgokról, amelyek hozzánk tartoznak, de nem beszélünk róluk, például „szar-naplót” is vezetett. Ezeket pedig több mint két óra alatt ünnepélyesen a közönség elé tárta, „szemét-tájképet” hozott létre (szerencsére az organikus szemetet csak lefényképezte), közben pedig talált szavakkal, munkafolyamat közben elvetett ötletfoszlányokkal „spammelte” a közönséget. Mesélt például egy családról, ahol a szemetet házhoz szállítják, és mint egy visszafele levetített filmen, elhelyezik a lakás különböző pontjain.

Erős női párosok

Kedden a belgrádi Maja Pelević és Olga Dimitrijević a kulturális kódrendszerekre, szerdán Mihaela Dancs és Mădălina Dan pedig a személyes emlékezetre reflektált. Mindkét előadásban karakteresen szimpatikus női párosokat láttam, akik megpróbálták átértelmezni a néző-színész viszonyt.A belgrádi előadás (Szabadság: A legdrágább kapitalista szó, BITEF) (félre)vezetett körút Észak-Koreában. Az alkotópáros vetített képes beszámolót tart észak-koreai útjáról, parodisztikusan mutatja be a jól ismert sztereotípiákat a szigorú idegenvezetőkről, a kedves vezető tiszteletére szervezett felvonulásról, az éhező árvákról, közben pedig olyan szuvenírek elárverezésével gyűjtenek pénzt a közönségtől, mint a kapitalisták lefejezésére használt balta, vagy az autentikus észak-koreai fürdőruha. A közönség gyanút fog, de belemegy a játékba. Biztos, hogy mi szabadabbak vagyunk, mint az észak-koreaiak? Az előadók bebizonyítják, hogy milyen nehezen lépünk ki saját kulturális és politikai kódrendszerünkből.A személyes emlékezet rögzítésének sajátos formáját választotta Mădălina Dan és Mihaela Dancs, akik 2012-ben már jártak a TESZT-en az (anti)aginggel, és öt év után visszatértek. Az előadást fotóvetítés előzi meg, páran felismerik magukat a közönségből. Az alkotópáros célja, hogy 2041-ig minden egyes előadásukat rögzítik, üzennek saját jövőbeli maguknak. Minden egyes előadásban reflektálnak arra, ami az eltelt időben történt velük. Kérdés, hogy azok, akik először látták az előadást, mit kezdhetnek ezzel az önironikus, önreflexív történettel. Marad a performerekből sugárzó energia.








EZT OLVASTA MÁR?

X