A Szájbergyerek óta eltelt évekről beszélgettünk a Kistehén frontemberével


-A A+

15 éves a Kistehén, a legújabb lemez ősszel érkezik. Múlt héten a Double Rise fesztivál második napján a zenekar születésnapi nagykoncertet tartott az erdélyi közönségnek, ezután készítettünk interjút a frontemberrel, Kollár-Klemencz Lászlóval. Sikerről, a Kistehén korszakairól és a műanyag kerti székekről is beszélgettünk.

Zenei pályádat 1991-ben kezdted az Andersen zenekarban, 2002 óta pedig a Kistehén – ami korábban Zene a nyulaknak, majd Kistehén Tánczenekar néven futott – frontembere vagy. Amikor fiatalon belevágtál a rock and rollba, foglalkoztatott a siker gondolata?

A sikert húsz éves fejjel biztos másképp láttam, biztos vágytam arra, hogy legyen közönség, hogy amit csinálunk, arra jöjjenek emberek. Amikor írtam egy dalt az Andersennél, sokszor gondoltam arra, hogy ezt milyen lehet hallgatni. De elsősorban nem az motivált, hogy sikeresek legyünk. Persze egy zenekar akkor működik, és akkor nyilvános, ha van közönsége, de zenélni lehet csak a zenélés öröméért is. Mivelhogy a Kistehén is az első pillanattól egy szerzői dolog – az Andersen meg pláne –, engem elsősorban a dalok megírása izgat.

Az másodlagos, hogy ezt a színpadon előadjuk, hogy más is hallgatja, és örül ennek. Ez annyiban fontos, hogy jó megosztani másokkal azt, aminek te örülsz. Hogy ez generál-e egyfajta sikert, vagy sem, másodlagos kérdés, inkább annak a kérdése, hogy ezt a dolgot fenn tudod-e tartani. Én minden dalnak örültem, ami megszületett, függetlenül attól, hogy ezt a közönség mennyire szerette. Ez a mai napig így van, mert a Kistehénből a kedvenc dalaim általában nem a közönség kedvenc dalai. Például a Tanulni még című dalt nagyon szeretem, azt ma nem is játszottuk.Csináltunk egy ilyet, hogy megkértük a közönséget, hogy szavazzon arról, hogy mi legyen a koncertprogram, és ebben a listában nem voltak benne az én kedvenc dalaim. Hogy mi fogja meg a közönséget, az egy másik síkja a dolognak. Nekem az a fontosabb, hogy megszülessenek a dalok, és olyan emberekkel szülessenek meg, akikkel jó együtt lenni, és zenélni. Ha ez megvan, és ehhez közönség is csatlakozik, akkor az egy gyönyörű dolog, de ha nem csatlakozik, nem baj. A nyolcadik Kistehén-lemez sem arra fog alapozni, hogy mit szeret a közönség, hanem arra, hogy mit szeretünk mi. Ilyen értelemben nem tervezem a közönségre a dalokat.

Inkább a közönség igazodik hozzátok?

Vagy igazodik, vagy nem. Azért a Kistehén elég megosztó, valószínűleg az én személyiségem is, és a Kistehénben lévő zenészek személyisége is nagyon megosztó. Ezt lehet nagyon szeretni, vagy el lehet menni mellette. Ha valami üzenetem lenne a világ felé, akkor az az, hogy a siker nem igazol semmit. Egyáltalán nem számít. Az számít, hogy neked mekkora örömöt okoz az, amit csinálsz.

Az elmúlt 15 évben a Kistehén zenekari felállása sokszor átalakult, és minden ilyen fordulattal a zenei világa is változott. Jellemzően belőled indultak el ezek a változások, és ehhez alkalmazkodtak a zenésztársaid?

Tulajdonképpen igen.

És ebben többé-kevésbé partnerek is voltak a többiek?

Egy darabig partnerek voltak. Általában úgy jöttek-mentek a zenészek, ahogy én fordultam erre vagy arra. Ez is a sikerhez kapcsolódik, mert a szájbergyerekes időszakot (a Szájbergyerek című dal 2005-ben jelent meg, a zenekar egyik legismertebb slágere – szerk. megj.) klasszikusan meg lehetett volna fogni, és rá lehetett volna arra a stílusra ülni. De nekem sokkal fontosabb volt az, hogy a változásokat, amiket belül érzek, lekövessem magamban. Akkor nagyon örültem a szájbergyerekes időszaknak, de ez aztán elmúlt, és kerestem mást, mert az már kevés volt.

Mentek az évek, több dolgot tapasztaltam, más felé akartam fordulni. Arra jöttem rá, hogy ha én ezt őszintén, örömmel és szeretettel sokáig akarom csinálni, akkor követnem kell azt, amit én belülről jónak érzek. Lehet, hogy ez a zenekar életében amúgy törést okoz. A Szájbergyerektől eljutni az Ezt is elviszem magammal-ig nagy fordulat. De én hittem abban, hogy meg lehet ezt úgy is csinálni, hogy én őszintén megtartom a Szájbergyereket is, de közben nagyon hitelesen tudom az Ezt is elviszem magammal-t is játszani.

Volt vagy két-három év, amikor a közönség nagyon nehezen fordult. A közönség tehetetlensége sokkal nagyobb mint az enyém – valószínűleg ez egy ilyen fizikai törvény. Én sokkal gyorsabban változom, és a közönség sokkal lassabban reagálja le a változásokat. De aztán lereagálja, és tök szép, hogy így van. Ma itt a Double Rise fesztiválon – ahol nagyon jó volt játszani, de Erdélyben nekünk mindig nagyon jó – a közönség szép lassan vette ezt a változást, és ugyanolyan vehemenciával énekelte velünk együtt az új dalokat is, mint a régieket.

Ez nem kalkuláció, azt hiszem, hogy ha őszinte és hiteles vagy abban, amit csinálsz, akkor ezt az emberek előbb-utóbb érezni fogják. 2005 óta rendszeresen itt vagyunk Erdélyben, akkor is jelen vagyunk, amikor a bulikban mennek a Kistehén-számok. A nagyobb váltásnál 2010 után (2009 végén Kiss Sándor, Dorogi Péter, Gálos Ádám és Nádasdi János kilépett a Kistehén Tánczenekarból, és 2010 januárjában megalapították az Intim Torna Illegált. 2010 után a Kistehén elhagyta a „Tánczenekart” a nevéből – szerk. megj.) a Picsába az űrhajókkal! című lemezünkkel ide jöttünk, és a dalokat kívülről énekelte a közönség az erdélyi koncerteken. Ez nagyon jó érzés.

De ez nem egy biznisz, nekem nagyon fontos, hogy soha ne üzleti, megélhetési szempontból zenéljek. Ha eljön egy pont, amikor ebből meg lehet élni, akkor az egy gyönyörű dolog, de ha nem, akkor nem baj, attól függetlenül szeretjük a dalokat, és szeretünk zenélni.Augusztus 31-én nagyszabású jubileumi koncerttel készültök a Budapest Parkba, ahová a korábbi Kistehén-tagokat is meghívjátok. Mit jelent számodra az elmúlt 15 év, egyáltalán számít-e neked, hogy hány éves a zenekar?

Engem iszonyúan nem érdekel, hogy 15 vagy 50 év telt el, ez egy marketingfogás. Egyetlenegy dolog érdekel, hogy van-e még valami zeneileg, amit közösen tudunk csinálni. És baromi jó, mindannyian élvezzük, mert csináljuk az új lemezt, és van energia a zenekarban. Ebben az állapotában a zenekarnak, amelyben a Kistehén van, nem szabad teljesen figyelmen kívül hagyni a közönséget, és ez a 15 év a közönség felé egy kommunikáció.

Abból a szempontból viszont nekem is fontos, hogy a Kistehén minden egyes periódusának a zenészeivel hálistennek megint jóban vagyok. Aki el tud jönni, majdnem mindenki ott lesz ezen a 15 éves születésnapi koncerten. Ez egy jó érzés, és közben azt érzem, mintha ez valaminek a kezdete lenne, nem valaminek a vége. Jó úton halad az egész.

Az új Kistehén-lemez mellett milyen zenei és irodalmi projekteket várhatunk tőled a közeljövőben?

Elkezdtem egy szólózenekart összerakni, koncertezünk már elég aktívan, a legújabb szólólemezt a Fonó adta ki Rengeteg címmel. Két zenész van benne a Kistehénből, de alapvetően ez egy másik zenekar. Máshol vannak a katartikus pontok számunkra is és a közönség számára is, más az egésznek az attitűdje, az atmoszférája. Inkább olyan dolgok szólalnak meg ott, amelyek a Kistehénben nem tudnak megszólalni. Ezek a zenészek is el tudnák azt játszani, csak egyszerűen eközé az energiaáramlás közé azt nem lehet. Más helyszíneket kíván, picit más a közönség is.

Én itt (a Kistehénben – szerk. megj.) teljes mértékben kitörhetek, kirobbanhatok, és darabjaimra eshetek, ott pedig sokkal személyesebb, befelé fordulóbb lehetek, ott lehet finoman suttogni. Ez is személyes, de ez rock and roll, az pedig majdhogynem inkább klasszikus zene, valami afelé nyúló dolog. Ott a szövegek egy picit irodalmibbak, itt harsányabbak. Itt a mondatok előretörőbbek, direktebbek, ott a mondatok rejtettebbek és leplezettebbek, sokkal több megfejtést és figyelmet kívánnak, amit én szeretek. Ezt a kettőt nem tudtam egybe összetenni, hanem külön kellett választani.

Két éve megjelent egy novelláskötetem, most írom a következőt, ami a műanyag kerti székek életéről fog szólni, amelyek mindenhol ott vannak, ahol az ember ott van. Egyszerűen elkezdtek ezek izgatni, elkezdtem ezeket fotózni. Ebből indul ki a novelláskötet, hogy ezek hogyan vesznek részt az életünkben, és hogyan látják a mi világunkat. Nem ennyire abszurd a dolog, de közben mégis benne van ez az abszurd. Grecsó Krisztiánnal meg járjuk Magyarországot, zenés irodalmi esteket tartunk.








EZT OLVASTA MÁR?

X