Meleg nyári napon kortyolgatjuk a búzasört egy kolozsvári kult-romkocsma udvarán. Kíváncsian fürkészem Gerlóczy Márton arcát: keresem a Jékely-vonásokat, a híres dédapa, Áprily Lajos tekintetét. Hét éve vágott bele egy nagyon nehéz feladatba: megírni a család nőtagjainak a történetét. Erre még nagymamája, Jékely Márta betegágyán tett fogadalmat, de bármennyire is készült a feladatra, nehéz volt végigcsinálni. Minél messzebbre utazott a múltban a nagyanya alakja mellé újabb leányok, feleségek, nagymamák, dédanyák sorakoztak fel. Ahhoz, hogy regénnyé formálódjék ez a lenyűgöző történet még mindig hiányzott egy nő. Az, aki elmesélheti a történetet, amelyet feltárt az unoka. Ekkor talált rá a szerző Mikecs Annára. Hogy kicsoda a regény mesélője és egyúttal fiktív szerzője, hogy miért a híres elődök árnyékában élő szomorú asszonyokról írt Gerlóczy Márton, kiderült, amíg elkortyoltuk a sört. Az interjú a MÁSKÉP sorozatunk része.

Áprily dédunokája vagy, viszont Gerlóczynak hívnak. Itt Erdélyben mindenképpen az Áprily névre  kapják fel a fejüket az emberek, Budapesten ez nem biztos, hogy így van, ott lehet sokkal ismertebb a Gerlóczy név, hiszen Gerlóczy utca is van a fővárosban.

Talán ismertebb… magam sem tudom.

Volt egy Gerlóczy Károly, aki az egyesített Budapest első alpolgármestere volt, aztán olvastam egy Gerlóczy Gedeonról, aki megmentette az utókor számára a Csontváry hagyatékot. Ővele például mi a családi kapcsolat?

Nagyapám testvére volt. Igen. Az örökségét a Csontváry hagyatékra költötte, aztán nagy részét oda ajándékozta a pécsi múzeumnak. De a Gerlóczy család történetét nem én fogom megírni. Az föllelhető a levéltárakban, bárki érdeklődő számára elérhető.  Ott inkább orvosok, ügyvédek, jogászok voltak azok, akiket számon tartanak. Én az anyai ággal foglalkoztam sokat, az fontos a saját történetem szempontjából, talán azért is, mert csak 12 évesen ismertem meg Gerlóczy apámat, addig semmit sem tudtam róla, a nagyapám, gyermekgyógyász, az I. sz. gyermekklinika igazgatója pedig 1990-ben meghalt, nem ismerhettem meg. Én most, illetve az elmúlt hét évben anyai nagymamám, Jékely Márta és dédanyám - Áprily Lajos felesége - Schéfer Ida történetén dolgoztam, amely családi naplók, levelezések, néprajzi, prózai és lírai művek felhasználásával készült.

Ebből lett az új könyved, amely szeptember 27-én jelenik meg, az Altató.

Nem véletlenül választottam ezt a dátumot. Nagymamám, első férje, Mikecs László néprajzkutató pontosan száz évvel ezelőtt ezen a napon született. 1917. szeptember 27-én, Bihardiószegen. Mivel ezzel a könyvvel nemcsak nagyanyámnak, hanem nagyon sok hozzá és a családhoz kötődő embernek állítok emléket, úgy döntöttem, hogy ezen a napon mutatom be nyilvánosság előtt az elkészült munkát. Mikecs Lászlót egyébként innen, Kolozsvárról hurcolták el az oroszok 1944-ben. Október 15-én a szovjet csapatok több ezer civilt szedtek össze – köztük Mikecs Lászlót is – és hadifogságba vitték őket. 1944. december 2-án a taganrogi fogolytáborban halt meg. A vérhas és tüdőgyulladás vitte el. A könyv fedőlapján szereplő név valójában az ő közös lányuk, tehát Jékely Márta és Mikecs László lányának a neve: Mikecs Anna, aki két évvel az apja halála után, ugyanúgy vérhasban halt meg, három és fél évesen.

Úgy tudom, hogy nagyon régóta dolgozol ezen a könyvön.

Hét éve. Először csak Jékely Mártáról akartam írni. 2006. október 28-án egy győri panzióban reggeliztem, amikor telefonált a nővérem, hogy anyai nagymamánk, Jékely Márta aznap éjjel végleg elaludt a budapesti MÁV Kórházban. Eszembe jutott a fogadalmam, amit a kórházi ágyán ülve tettem. Magamnak. Hamarosan hozzáláttam az előkészületekhez, összegyűjtöttem a megüresedett szentgyörgypusztai házban utána maradt leveleket. Minden levelét eltette, gondosan dátumozta, rendszerezte. Mivel 1961-ben, édesanyja, Schéfer Ida halálakor hozzá került kettejük levelezése is, a levelek olvasása közben megjelent és helyet követelt a történetben dédanyám, Áprily Lajos felesége is. Aztán a levelek mellett előkerült Jékely Márta kézzel írott memoárja is: a 1970-es évek elején ült le, hogy szentgyörgypusztai magányában megírja visszaemlékezéseit. Ahogy elkezdtem gyűjteni az anyagot a könyvhöz, egyre több családi emlék került hozzám, ezért úgy döntöttem, hogy kiterjesztem egy kicsit a határokat időben, és nemcsak Mártával és Idával is foglalkozom a könyvben, hanem a család más nőtagjaival is, mert sokan gyűltek körém, végül aztán öt generáció, hét leány, gyermek, feleség, asszony lett belőle.

Vegyük szemügyre egy kicsit ezt a családfát.

Jékely Lajosnak, akit az olvasók Áprily Lajosként ismernek három gyermeke volt. Az első Zoltán, utána következett Endre, és végül Márta. Jékely Zoltánnak a felesége Jancsó Adrienne színésznő volt, és a lányuknak a gyerekei a Péterfy testvérek. Én úgymond leányági leszármazott vagyok, Áprily lányának, Mártának vagyok az unokája. Édesanyám, Mészáros Zsófia, nagyanyám második, Mészáros Dezső szobrászművésszel kötött házasságából született.

Erre mondják, hogy igazi művészdinasztia vagytok.

Mármint sok a munkakerülő a családban? (Nevet.) Igen. Egyre több. De nagy is a család.

Annak idején, amikor megjelent első regényed, amely egy csapásra híressé tett, az Igazolt hiányzás, akkor mindenki amiatt ájuldozott, hogy Áprily dédunokája és a nem kevésbé híres Gerlóczy család leszármazottjáról kiderült, hogy több iskolából kirúgtak, és végül úgy döntöttél, hogy nem is fogsz érettségizni.

Én nemhogy iskolába, óvodába se nagyon jártam. Gyerekkorom nagy részét ott töltöttem Visegrádon, az Áprily völgyben. Antiszociális viselkedésem, ha lehet ezt annak nevezni, talán ennek is köszönhető. Mivel édesanyám, nagymamámhoz hasonlóan korán elvesztette első férjét és négy gyermekkel egyedül maradt, mi, gyerekek sokat időztünk különböző rokonoknál, a legtöbbet természetesen a nagymamámnál.

Mert ott annyira jó volt, és az utána következő tapasztalatok annyira negatívak?

Igen, jó volt ott. Nagyon jó. De nem erről van szó. Azt szokták mondani, hogy ha valaki nem tanulja meg időben, hogy hogyan kell viselkedni az emberek között, akkor mindig „beilleszkedési” gondjai lesznek. De végül is miért kell mindenkinek ugyanúgy viselkednie? A magányosság egyébként családi vonás, se dédapám, se nagymamám nem érezte jól magát ”az emberek között”. Volt egyfajta beteges viszolygás a tömegtől és a társasági élettől. S ha az ember beleszületik egy ilyen családba, akkor egyszer csak felébred, hogy kedveli a magányt, jobban szereti a saját társaságát. Egyébként nagy baj volna ez? Én már 14-15 éves koromban tudtam azt, hogy írni szeretnék, és semmi mást. Mert az tökéletesen magányos foglalkozás.

Azt olvastam valahol, hogy azért tudtad ezt végigcsinálni, mármint, hogy nem érettségiztél, stb. mert édesanyád melléd állt, bízott abban, hogy megtalálod a saját utad.

Ugye, ebből is kiderül, hogy milyen rendkívüli nők vannak ebben a családban. Azért aggódott miattam eleget. Most is aggódik. De ha három diplomám volna, akkor ugyanúgy aggódna.

A könyveidben meg-megjelenik egy Márczy Lajos, akit általában a te alteregódként szoktak értelmezni. Hogyan alkottad ezt a nevet?

Nagyon egyszerűen. A Márczyt a Márton és a Gerlóczy összeollózásából, a Lajosról pedig tudni kell, hogy bár nem használom, második keresztnevem.

Miben hasonlít hozzád ez a Márczy? Vagy te miben különbözöl tőle?

Egyformák vagyunk. (Nevet.) Nem vagyunk tökéletesek, változunk. Változik a világhoz való viszonyunk, magatartásunk, ízlésünk. Minden. Amikor A csemegepultos naplóját írtam, akkor találtam ki ezt a figurát, de aztán használtam a Check-in-ben és a legutóbbiban is, az Elvonókúrában. A Létra című kisregényemben az elbeszélőnek nincs neve, de azt leszámítva 2009 óta Márczy Lajos alakít engem. A családban mindenkinek van egyébként egy ilyen második keresztneve, amely valamelyik előttünk járó családtagra emlékeztet. Nekem az Áprily keresztneve jutott, a húgomnak a Márta, azaz nagymamánk neve.

Ha már ismét a családi gyökereknél tartunk, mennyire ismered Erdélyt? Jártál-e a fontosabb családi helyszíneken?

Jártam, persze. 2009 óta járok rendszeresen, előtte azért nem jártam olyan gyakran, mert a nevelőapám, akiről addig azt hittem, hogy az én apám is, de aztán kiderült, hogy nem, itt lett rosszul, 1987-ben, Magyarvistán, és emiatt számunkra sokáig az, hogy Erdély, a halált jelentette. Ugyanez volt a helyzet egyébként nagymamámmal is, aki 1943 után 1973-ban járt újra Kolozsváron. És aztán megint nem jött, nem akart. Itt volt gyermek, itt kezdett iskolába járni, aztán a visszacsatolás után itt ment férjhez, ám a veszteségeket is ehhez a helyhez kötötte: hétéves volt, amikor Magyaroszágra, húsz, amikor ismét Kolozsvárra költöztek, innen vitték el a férjét, elveszítette közös gyermeküket is, Annát. Teljesen új életet kellett kezdenie. 1945-ben, Budapesten. Tehát ő, ugyanúgy, mint mi két generációval később, féltünk, menekültünk Erdélytől. Én aztán 2009-ben, mielőtt elkezdtem volna ezen a könyvön dolgozni, visszajöttem, azóta rendszeresen járok.

Miért Mikecs Anna a szerző?

Jékely Zoltán egyik levelében találtam ezt az üzenetet, amit a könyv hátsó borítójára is feltettünk: “Mártának üzenem, hogy bízom a lelkierejében, művészkezében, mellyel a fájdalmak szörnyű masszájából valami vigasztaló formát gyúrhat. A völgy regényét csak nő írhatja meg, utóvégre annyi női tragédiát látott már Szentgyörgypuszta, hogy bátran fel lehetne állítani az elejére a női fájdalom szobrát.”  Ez így jól hangzik, igaz is, jó lett volna, de ezeknek a nőknek a lelkierejében Zoltán hiába bízott, anyámat látva az is csoda számomra, hogy túlélte a veszteségeket, és tehetségüket, már ebben a tekintetben, inkább a felejtésben kamatoztatták. Szóval úgy döntöttem, hogy ezt a feladatot elvégzem én helyettük, aztán eszembe jutott Mikecs Anna, mert ha ő nem halt volna meg négyévesen, akkor talán meg is írhatta volna, talán meg is írta volna ezt a történetet. Mármint egy másikat. Ez áll tehát a címlapon, hogy Mikecs Anna: Altató. Illetve, talán ez sem mellékes, ő az elbeszélője a történetnek.

Áprily Lajos verse Mikecs Anna halálára

Kicsi virágnak hívtalak,
s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.
Hívogatók a sugarak
s állok, mintha kezedre várnék.

Talán úgy volna jobb nekem,
ha én is halványabbra válnék,
s együtt járnánk a réteken:
te is árnyék s én is csak árnyék.

(Áprily Lajos: Annának hívták)

A könyvnek van egy Facebook-oldala is, amit több éve építek, ahol nagyon sok családi fotót nézhet meg az érdeklődő olvasó, kis történetek, részletek kíséretében. A könyvben ugyanis nincsenek fotók, ez regény, nem képeskönyv, ott viszont elég sok képes archív anyag van, tehát akit beszippant ez a történet, ott még nagyon sok érdekességet talál majd. Egyébként ez mindkét irányba működik, hiszen eddig azt a célt szolgálta, hogy fölkeltse az érdeklődést a megjelenés előtt álló regény iránt, ez után pedig arra is jó lesz, hogy aki már elolvasta a könyvet újabb és újabb részleteket fedezzen fel a családtörténetből, és ehhez adódnak hozzá azok a családi fotók, amelyek ott láthatók, meg okmányok, levelek, stb.

Hogyan fogtál neki a történet felgöngyölítésének?

A legfontosabb forrásmunkák, a naplók meg a levelek feldolgozása már óriási munka volt. Beazonosítani a szereplőket, helyszíneket, irodalomtörténeti utalásokat. Persze az íróasztal melletti munka nem volt elég. A napló nyomán elindultam, felkerestem a fontos helyeket, a történetekhez tartozó földrajzi koordinátákat. Itt Kolozsváron is volt néhány ilyen felfedezőutam. Kint voltam a Hójában, a Donát úton. Megtaláltam a telket, fölismertem a fotó alapján, és nagyon megrázó volt látni, hogy a tőszomszédságában egy nyolcemeletes tömbház áll. A múlt ott kínlódik bebetonozva ezeknek a paneleknek az árnyékában. Nagyanyám egyébként tökéletesen leírja ezt, hiszen ő is ezzel szembesült, amikor 30 év múlva, a hetvenes évek elején hazalátogat már ez a látvány fogadja Nos, én újraéltem ezt az érzést, amikor elindultam nagyanyám nyomában.

Hogyan szervezed meg ezeket az erdélyi ittléteket? Kiket látogatsz, hol szállsz meg? Teljesen inkognitóban járod a vidéket vagy megvan itt is a szűk baráti köröd?

A családregényhez családfa jár. Ahogy elkezdtem a családfán dolgozni, egyre több rokonra bukkantam rá. Olyan emberekre, akikről fogalmam sem volt, hogy valamiféle kapcsolatban állnak velem, ugyanúgy, ahogy ők sem tudtak semmit rólam. Nemrég fedeztem fel például, egy kolozsvári rokon segítségével, hogy a kolozsvári Csoma Botond, aki parlamenti képviselő nagyon távoli unokatestvérem. Ükapáink testvérek voltak, ott találkozik a két család, de fontos, mert az ő dédapja mutatta be Idának Lajost a Házsongárdban 1906 tavaszán. Ezt már a dédanyám emlékiratából tudom, amelynek segítségével még a  a századforduló előtti Kolozsvár is megelevenedik, a Híd utca és környéke, ahol a Schéfer család élt.

Valahol olvastam, hogy Áprily íróasztalán készült a könyved.

Nem ez a könyvem. Egy ideig valóban dolgoztam a dédapám íróasztalánál. De már nem. Az ott van a völgyben. Én már nem lakom ott, mert ott a bátyám él, gyerekek vannak, én már alkalmatlan vagyok arra, hogy egy háztartásban éljek másokkal. Laktam ott egy ideig, de például télen, amikor pisilni kellett és el kellett hagyni a külön bejáratú toronyszobát, le kellett sétálni, körbemenni... Bocsánat, a pisivel nincs gond... Úgy kell elképzelni, hogy ehhez a toronyszobához egy csigalépcső vezet fel, nos, pontosan a bejárat alatti részen mindig ki van égve a fű. Már a Lajos ideje alatt is ki volt... A szobám ott van, bármikor használhatom, ott tartom dolgaim egy részét, a könyveket, amiket éppen nem használok, különböző számomra fontos apróságokat, amikre épp nincs szükségem, de nem is akarok megválni tőlük. No, és ott van az asztal is. Bármikor hazamehetek, és megyek is, ha úgy adódik. A nagy család mindig ott szokott összegyűlni, ha születésnap vagy más megünnepelnivaló van. És olyankor rengetegen vagyunk. Anyámnak már hat unokája van. Ott van a bátyám a gyerekeivel, a nővérem, a húgom, az öcsém, jönnek a Péterfyek is. Gergő ott lakik a szigeten, a völggyel szemben, Kisorosziban. Rengetegen vagyunk.

Egyébként milyen a kapcsolatod velük? Mármint az egész nagy családdal? Abból, amit eddig meséltél úgy tűnik, hogy ha csak őket engeded be az életedbe, akkor sincs sok magányos napod. Márpedig te szereted az elvonulást.

Hát az elvonulásra megteremtem magamnak a lehetőséget. Pár éve a téli hónapokat Thaiföldön töltöm, és nagyon jót tesz ez nekem a magammal, a családdal, a külvilággal való kapcsolatomnak egyaránt. A tavalyi évben már kijött hozzám a barátnőm is, és idén is ez a terv. Amikor itthon vagyok, tehát a maradék kilenc hónapban, akkor elég gyakran látom családtagjaimat. Anyámat, húgomat, nővéremet szinte minden nap. Elég közel is lakunk egymáshoz, a reggeli kávénkat is ugyanabban a kávézóban isszuk meg. Én érkezem jobbról, anyám balról.

Közeledik a tél.  Az Altató bemutatója után következik a Thaiföldi elvonulás?

Talán. Amíg ezt megtehetem, megteszem, aztán ha lesz családom, akkor inkább vidékre szeretnék költözni egy időre.

Jékely Márta: Életrajz

Születtem 1920-ban Nagyenyeden. Apám, Jékely Lajos /írói néven Áprily Lajos/ az ottani gimnázium tanára volt. 1943- ben ment nyugdíjba, jelenleg orosz műfordításokkal is foglalkozik. Két bátyám van, mind a kettő családos. Az egyik a Nemzeti Múzeum könyvtárának tisztviselője, a másik a Földművelésügyi Minisztérium tervgazdasági osztályának előadója.
1938- ban érettségiztem. Utána négy évig a bölcsészeti egyetemre jártam, ahol magyar- latin- művészettörténet- néprajz szakokat hallgattam. 1941- ben férjhez mentem. Férjem, Mikecs László gimnáziumi tanár volt Kolozsváron. Több néprajzi vonatkozású haladószellemű könyve és cikke jelent meg. Foglalkozási helyét 1944- ben nem hagyta el. A háborús események következtében halt meg.
Nyugatra magam sem mentem s családom valamennyi tagjával lakóhelyemen maradtam.
A felszabadulás után a Derkovits Kollégiumba jártam, rajzot és mintázást tanultam. 1948- 49- ben a Képzőművészeti Főiskola hallgatója voltam. Ezalatt a MEFESZ- nek tagja voltam s ebben a minőségemben többirányú társadalmi munkát végeztem. Miután férjem után járó nyugdíjamat általános rendelkezés folytán megvonták, főiskolai tanulmányaimat nem tudtam tovább folytatni.
Elvégeztem egy gyors- és gépíró tanfolyamot. Gyorsírással percenként 180-200, gépírással 80 szótagszámmal írok.
Értek németül és franciául.

Jékely Márta
Budapest, 1950. december 9.