Négy évvel ezelőtt robbanásszerűen bekerültek az erdélyi köztudatba, majd fokozatosan a magyarországiba is. Ma már nincs olyan, aki ne ismerné, vagy legalább ne hallotta volna legalább egyszer a rádióban vagy egy buliban az „Add vissza a játékom” vagy az „Az, aki így akar” fülbemászó slágereket. A Bagossy Brothers Company a szemünk előtt alakult profi, tudatos, minőségi zenekarrá, de még mindig nagyon magas az a hegy, amin mászkálnak, véli az együttes. A kolozsvári Paprika Rádió 11. születésnapján beszélgettünk a gyergyószentmiklósi zenekar tagjaival, Bagossy Norberttel (gitár/ének), Bagossy Lászlóval (basszusgitár/vokál) és Tatár Attilával (gitárok/vokál).

Van-e valamilyen egyedi rutinotok, vicces csapatkiáltásotok koncertek előtt?

Bagossy Norbert: Mostanában ökölpacsizunk.

Tatár Attila: De ez nem egy ilyen bevett dolog. Ha természetesen jön, akkor csináljuk.

Norbert: Sok mindent láttunk már a zenekaroknál. Van, aki pacsizik, „hip-hip-hurrázik”, fekvőtámaszokat csinál vagy aerobicozik az öltözőben.

Hogyan alakultak az elmúlt négy évben a feladatkörök a zenekarban? Azt tudom például, hogy Norbi írja a dalszövegeket, és Attila a zenekar egyik vezetője.

Norbert: Mivel elég sok időt töltünk együtt, egy idő után kialakult, hogy ki miben jó, és ki mit szeret csinálni. Például Szilárd (Bartis Szilárd, a zenekar dobosa – szerk.) a repertoárfelelős, mert neki nagyon jó a memóriája. Sokszor jobban tudja a saját szövegeimet vagy a dalok struktúráját, mint én.

A fejlődéstörténetekben általában mérföldkövekről szokás beszélni. Mikor éreztétek először, hogy ez már sokkal több mint hobbizenélés?

Norbert: Nekem az első mérföldkő a Soviet teraszán (The Soviet, kolozsvári szórakozóhely – szerk.) volt egy silent partyn. Azelőtt pár hónappal alakultunk, és maximum két dalunk volt. Az Add vissza a játékomat kívülről énekelte a közönség Kolozsváron, 200 kilométerre a kis városkánktól. Állítólag ki is hívták a rendőrséget, mert túl hangos volt a tömeg.

Attila: Mivel a zenekar egészen dinamikusan fejlődött, egyenletesen ívelt fölfelé a pályánk, ezért szinte minden koncert megerősített minket abban, hogy ez egyre jobban működik. Sosem éreztük, hogy egy ideje egy helyben állunk. De nyilván vannak mérföldköveknek nevezhető mozzanatok, például az első teltházas fesztiválkoncertünk Tusványoson. Vagy a Nagyszínpad elődöntőjén (tehetségmutató verseny, amelynek a győztese fellépési lehetőséget nyer a legnagyobb magyarországi zenefesztiválok nagyszínpadán – szerk.) az első budapesti teltházas koncert. Említhetném még a Müpát is, ahol nemrég játszottunk, vagy a lemezek megjelenését, különböző pályázatok megnyerését. Nagyon sok ilyen van hál`istennek, ezek mindig folyamatosan jönnek. A mai is egy mérföldkő, hiszen ez az első erdélyi sold out koncertünk.

Még mindig csak Magyarországon dolgoztok menedzsmenttel, itthon nem?

Attila: Igen. A magyarországi menedzsment is körülbelül ugyanazt csinálja, mint mi itthon, csak azt mi nem tudnánk bírni. Szükségünk volt egy olyan kapcsolatrendszerre, amivel mi nem is rendelkezhettünk. Ebben a menedzserünk nagyon sokat segít, illetve egy plusz rálátása van a dolgokra. Gyakorlatilag minden lépés előtt megkérdezzük Norbival a véleményét, még egészen banális kérdésekben is. Nem azért, mert bizonytalanok lennénk, de mindig jó meghallgatni egy plusz véleményt. De a magyarországi menedzsert nem a klasszikus értelemben kell elképzelni, ő inkább a koncertszervezésben, az utunk egyengetésében segít. Egy külső személy, akivel csapatban együttdolgozunk. Itthon pedig mindezt mi csináljuk.

Norbert: Ez kialakult az évek során, nem lett volna értelme kiadni az itthoni részt egy teljesen külső embernek.

Attila: Ha megjelenik egy új dal, azt ugyanúgy kommunikáljuk itthon is és kint is, ez nem kerül plusz munkába. Csak a koncertszervezés az, ahol ez szétválik. A legtöbb erdélyi koncertszervezővel személyes kapcsolatban állunk, és szerintem akkor is minket hívnának, ha közölnénk velük, hogy holnaptól keressétek a menedzserünket, Piroskát. Persze nem ismerünk minden polgármestert személyesen, de a nagyobb rendezvények szervezőit igen. Az erdélyi koncertek a népesség számához mérten egészségesen lecsökkentek, ezért nekünk is kevesebb koncertünk van, nincs annyi munkánk vele, szóval lehet ezt csinálni.

Pár évvel ezelőtt bekerültetek a magyarországi alternatív zene világába is, megismerkedtetek az ország legjobb zenekarjaival, és azon gondolkodtam, hogy milyen érzés lehetett, amikor a korábbi példaképeitek elkezdtek kollégákként tekinteni rátok.

Attila: Egyszer pont ezt mondtam, hogy akkor fogunk felkerülni a magyarországi zenei palettára, amikor úgy érezzük, hogy az ottani zenészek kollégákként tekintenek ránk. Úgy gondoljuk, hogy ez az idén valósult meg.

Norbert: Ezt valószínűleg mindannyian másképp éltük meg, mindenkinek más volt a példaképe. Volt közöttünk olyan, aki el volt ájulva, amikor találkozott a példaképével, és utána nagyon örült, hogy barátok lettek. Személy szerint én ilyet nem éltem meg, de az tény, hogy nagyon nagy élmény volt, amikor először beszélgethettünk ezekkel az emberekkel. Ezek általában koncertek után voltak, erre mindig odafigyeltünk, hogy a koncert után maradjunk még a helyszínen, mert olyankor tudunk más zenészekhez közelebb kerülni.

Bagossy László: El kellett teljen egy kis idő, meg kellett szűnjön a rajongó-zenész hierarchia közöttünk, hogy másképp működjön a beszélgetés. Ma már lehet olyan dolgokról, problémákról is beszélgetni, amelyeket mindannyian nap mint nap megélünk. Amikor kisebbek voltunk, nem volt releváns ilyen dolgokról magyarországi zenészekkel beszélgetni.

Attila: Szilárd, a dobosunk például kifejezetten élvezi ezeket, ő mindig keres egy bandatagot egy másik zenekarból, akár a frontembert is, és órákig eldumálgat velük. Persze ez nem mindenkivel van így. Vannak zenekarok, amelyekkel érezzük, hogy van valami közös vibe (kémia – szerk.), és ezt mindkét oldalról megragadjuk. A 30Y-nal, Republiccal például baráti kapcsolatban vagyunk.

Norbert: Amikor kezdesz felnőni az ő szintjükre, akkor másképp beszélgetnek veled. Nyilván a Republichoz csak húsz év múlva fogunk felnőni, de mégis nagyon jóban vagyunk velük. Mi sem érezzük már azt, hogy nagyon gyerekcipőben járnánk.

Pont a 30Y frontemberét, Beck Zolit akartam én is említeni, aki számos fórumon hangot ad annak, hogy mennyire szimpatikus srácok vagytok.

Norbert: A zenekarokat is emberek alkotják, és vannak olyanok, akikkel egy a lelkületünk, ugyanazokról a dolgokról tudunk és szeretünk beszélgetni, és vannak olyanok, akikkel nem.

Attila: Ugyanúgy, mint az életben. Valakivel passzol a szó, valakivel nem.

Norbert: Beck Zoliékkal nagyon passzol a szó.

Azt olvastam, hogy nyáron zenekarostól a Balatonra költöztetek, elsősorban alkotni. Erre miért volt szükség?

László: Sőt családostól is. Ezt másképp már nem lehetett csinálni. Tavaly 50–60 ezer kilométert utaztunk. Túlzás nélkül azt lehet mondani, hogy többet voltunk az autóban, mint a saját ágyunkban. Ez sok szempontból jó volt, együtt voltunk, egy csomó problémát át tudtunk beszélni, amire más zenekarnak nincs annyira sok lehetősége, mert ha nem szervezik meg magukat, akkor például Budapesten sokkal nehezebb csak úgy összefutni. Mi erre rá voltunk kényszerülve. Viszont a második lemez felvételénél megéreztük a hátrányát is, nem volt időnk rendesen felkészülni rá. Aztán hál`istennek nagyon jó lett, mert a producerünk egy zseni. Úgyhogy idén meghoztuk a döntést, hogy a nyár túlnyomó részét kint töltjük. Kiköltöztettünk egy kisebb stúdiót, tudtunk alkotni. Azért is beszélhetünk arról, hogy a Valahol itt-nek három verziója készült el, mert nagyon sok időnk volt ezekre koncentrálni. Vagy például az egész Müpa-anyagot meg tudtuk csinálni. Még ha sokan nem is látják ennek a háttérmunkáját, ez egy hatalmas dolog.

Norbert: Az autóban nem volt időnk dolgozni. Beszélgetni, ötletelni igen, de nem tudtunk semmi produktívat csinálni. Ezt valamivel kellett pótolni. Meg ha itthon hegyek között élünk, akkor gondoltuk, hogy legyen valami izgi is a dologban, és ne négy betonfal közé költözzünk valamilyen nagyvárosba, hanem a vízpartra. Mi nyáron dolgozunk a legtöbbet – nemcsak koncertek vannak, hanem klipeket forgatunk, rengeteg dolgot szervezünk –, ezért sokkal könnyebb volt így. Reggel felkeltünk, és együtt kezdtük a napot. Munkával keltünk, és munkával feküdtünk. Éjjel iszogatás közben is csak erről beszélgettünk. Ilyenkor lehet a munkában nagyot ugrani. Illetve amikor mi a legtöbbet dolgozunk, a párjaink, családtagjaink akkor vannak szabadságon, és ezt csak úgy tudtuk kompenzálni, hogy ők is velünk jöttek.

Még mindig mindannyian a székelyföldi szülővárosotokban, Gyergyószentmiklóson laktok?

Norbert: Igen, és ez is a terv, mert télen is produktívak kell legyünk, és ez csak úgy lehet, ha egy helyen lakunk.

Attila: Gyergyó egy ingerszegényebb környezet olyan szempontból, hogy nincs annyi urbánus, modern zaj. Ki tudjuk pihenni otthon a fesztiválszezont.

A zenészek egyik nagy célja, hogy a zenélésből éljenek meg. Nektek ez négy év után sikerült?

Attila: Ketten még dolgozunk egy-egy szervezetnél, de úgy gondolom, hogy jövő nyártól az egész zenekar elsősorban ebből fog élni. Aztán szabadidejében mindenki azt csinálhat, amit akar, de mindig a zenekar volt a prioritás. Az első naptól kezdve azt mondtuk, hogy ha zenélni akarunk, akkor erre kell összpontosítani, és ezt mindenki beszélje meg a főnökével.

Norbert: Ma már nincs is lehetőségünk emellett mással is foglalkozni, annyi időt elvesz.

Attila: A másik munkádat nem tudod ugyanolyan elánnal és motivációval csinálni, mert ez sok energiát elvesz, de közben ad is egy csomó más mindent. Lehet, hogy jó kasszás lennék a Kauflandban…

Norbert: …, de legalább fél év fizetetlen szabadságra kéne elmenned.

Erdélyben példátlan a sikeretek, a határokon túl is szeretnek és keresnek titeket, termékeny a zenekar, jó az összhang közöttetek. Hová lehet ezt még fokozni? Nyugdíjas korotokban is a színpadon fogunk látni?

Attila: Reméljük, csak ne az legyen, hogy ötven évig szünetelünk, és aztán nyugdíjas korunkban megint összeállunk, mert elfelejtettük, hogy min vesztünk össze.

Norbert: Nagyon magas még az a hegy, amin mi mászkálunk. Fel a csúcsra, ez a hosszú távú célunk.

László: Ez inkább a jelenkor zenészeinek a kérdése. Régen sokkal nehezebb volt feljutni, viszont ha már valaki felkerült, sokkal tartósabb volt, figyeltek rá. A mai zenészeknél ez inkább úgy van, hogy valamilyen szinten könnyebb feljutni, sokkal több a platform, ahol meg lehet jelenni, viszont nagyon nehéz fennmaradni. Folyamatosan meg kell újulni. Ez az, amin idén is nagyon sokat dolgoztunk, hogy tudjunk újdonságokat belecsempészni a zenekarba.

Norbert: És az az álmunk, hogy mi fennmaradjunk.

Attila: Mi szeretnénk örökzöld zenekarrá válni, de ma az is kérdés a világban, hogy egyáltalán lehet-e örökzöld egy zenekar, de mindenképpen erre kell törekedni. Egy örökzöld zenekar végigzenéli az életét, felnő mellette egy generáció úgy, hogy még mindig ismerik, még mindig képes valami újjal előrukkolni, és élmény a koncertjeire járni. Ezek a céljaink, efelé teszünk meg minden egyes lépést, és reméljük, hogy minél messzebb el is jutunk ezen az úton.

Norbert: Találkozunk harminc év múlva, ismét felteszed ezt a kérdést, és akkor hátha elmondhatjuk, hogy mindez sikerült.