Sorra hódítja a filmes zsűriket a Babuka a fűben - Búzási Gyopár rendezővel beszélgettünk


-A A+

A Filmgalopp megosztott fődíja után az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál legjobb diákfilmnek járó díját is elnyerte a Babuka a fűben című animációs dokumentumfilm. Rendezője, Búzási Gyopár szerencsés, hiszen témáért nem kellett a szomszédba mennie: a családi legendárium szerint maga Burt Lancaster, a híres amerikai filmszínész szeretett bele a dédnagymamájába a második világháború forgatagában. A Sapientia EMTE kolozsvári filmszakának mesteris hallgatója a titokzatos történetet finom humorral, rendhagyó formában tálalta, és ezzel már több szakmai zsűrit is meggyőzött. Gyopárt a családi történetekről és a munkafolyamatról kérdeztük.

Mikor kezdtek érdekelni a családod történetei?

Régóta, a család nagyon meghatározza az életemet. Az államvizsga jó ürügy volt arra, hogy egy témát, ami így dolgozik bennem, előszedjek, és elmentem a családhoz interjúkat készíteni. Nem volt meg a konkrét téma, csak tudtam, hogy tele vannak jó sztorival, meg vannak ezek a nagyon vagány dédszüleim, nagyon jó történetekkel. Így indult a nagyon-nagyon hosszú interjúfolyamat, végül annyi anyagom lett, hogy államvizsgára nem tudtam megcsinálni, így választottam egy epizódot és ez lett a film.Miért éppen ezt a történetet választottad?

Adta magát, elég kerek, meg elég humoros volt. Egyrészt a háború olyan téma, amit a közönség ismer, már van valami képe róla, nem csak valami nagyon személyes dolog, amit magamnak meg a családnak megcsinálok. Az amerikai színész is olyan elem, ami a többiek számára befogadhatóvá teszi a történetet. Azt éreztem, hogy kezdésnek vállalható lesz. Több ágból indult az egész, azt tudtam, hogy az animáció, illetve az animációs dokumentumfilm érdekel, aztán jött a családi vonal, és éreztem, hogy ebben a sztoriban benne van a valóság is, meg a fantázia is, tehát animációs dokumentumfilmnek szuper, jó találkozás lesz.

Miért vonz az animációs dokumentumfilm?

Az ilyen hibrid szakmákban sok a lehetőség. Meg persze, mi, a filmegyetemet frissen végzett diákok unjuk a tipikus műfajokat, mindig valami újat akarunk csinálni. Az animáció amúgy is érdekel, a fél rokonságunk képzőművész, én is tanultam rajzolni évekig, úgyhogy közel áll hozzám. A valóságos filmképpel nem elégszem meg (nevet).Érdekes, hogy mivel egészíted ki az interjúkat vizuálisan, például felismertem azt a tipikus, színes csíkokból álló rongyszőnyeget, amiből Székelyföldön nagyon sok van. Van-e még hasonló tárgy, amit használtál?

Az volt a koncepcióm a legelején, hogy csak a családom tárgyi világából származó vizuális elemeket használok fel. Azzal kezdtem a munkát, hogy befotóztam egy csomó rokonomnál a tárgyakat, textúrákat, hogy mindenkinek a saját tárgyait használjam majd a saját emlékeihez, aztán ezt végül nem tudtam megvalósítani úgy, ahogy akartam, máshonnan is összeszedtem textúrákat, képeket, úgyhogy felhígult, de igen, vannak ilyenek. A rongyszőnyeg tipikus része a háznak, ahol éltek dédnagymamámék.

A történet főszereplőjéről, Babukáról, azaz dédnagymamádról csak egy fotót használsz, amely különböző „kiegészítésekkel” jelenik meg. A címnek van köze az eredeti fotóhoz?

Ez az egyetlen nagyon szép fiatalkori képe, akkor még nem volt ekkora divat a fotózkodás. Egyrészt azért használtam ezt, mert nagyon ikonikus a kép, így őt „piedesztálra” állítja, másrészt azért, hogy felismerhető legyen a szereplő. Amúgy még szerepel egy öregkori képe is. A cím pedig egy lett népmese címe, ezt a mesét nagyon sokat olvasták édesanyáméknak a dédnagyszüleim, meg hát Babukának neveztük dédnagymamámat. A filmhez konkrétan annyi köze nincs a címnek, azon kívül, hogy van, amikor Babuka a fűben napozik.Nagyon hangsúlyozod, hogy ez egy mese. A bevezető szövegben népmesei fordulatokat használsz, stilizálod a fotókat, filmfelvételeket, de mintha mégis szeretted volna kideríteni, hogy ez a mese igaz vagy nem. Hogy lavíroztál a két szemszög között?

Az volt a szándékom, hogy gyúrjam össze a valóságot és a fantáziát, a dokumentumfilmet meg az animációs vonalat. Ezért találtuk ki a mesés keretet, ami fantázia, de közben folyton a dokumentarista stílust kapjuk a hangban, meg néha a képekben. A képeket a végén torzítottam el, eredetileg nem voltak így stilizálva. Utólag azt érzem, hogy lehet, hogy átbillentem a fantázia irányába, sokan kérdik, hogy „de ez igaz, tényleg?”, és nagyon kevesen vannak, akik azt mondják, hogy „remélem, hogy ez igaz”. A saját rendezői kezemet nem akartam annyira belevinni, azt akartam, hogy maradjon nyitott. De azt hiszem, érezhető, hogy hajlok arra, hogy elhiggyem, és a nézők mintha nem. Lehet, hogy túl mesésre fogtam...Nehéz volt kideríteni, hogy Burt Lancaster járt-e Ausztriában?

Nem volt nehéz, egy történész ismerősünket kértük meg, hogy járjon utána, összeszedett egy csomó életrajzi írást, azokból sakkoztuk ki. Gyakorlatilag egyeznek az időpontok, úgyhogy ez még egy ok a reménykedésre (nevet).

Az animáció nem egyszemélyes munka, egész csapat áll a filmed mögött. Kik ők?

Határidős az államvizsga és körülbelül két hónapig dolgoztunk nagyon keményen, koncentráltan. Én ugye animálni nem tudok, és találkoztam Hátszegi Zsolttal, aki szuper animátor, egymásra találtunk, nagyon jól működött az alkotómunka. Csak egyedül nem tudta annyi idő alatt befejezni, ezért bevontam évfolyamtársaimat, meg más embereket az egyetemről, akikről tudtam, hogy érdekli őket az animáció. De ők se ismerték a programot, így Zsolt betanította őket, elmentünk egy „táborba”, mi szerveztük Zsolték lakásában egy hétre, ott első nap megtanította mindenkinek, hogy mit kell csinálni, így egy hét után megvolt a munka hetven százaléka.

A következő családi sztorinál megtartanád ugyanezt a stílust és csapatot?

A csapatot mindenképp. A téma mozog bennem, bár valószínűleg nem lehet erre így ráülni, de úgy érzem, hogy csomó minden még kiaknázatlan. A tanáraim most arra buzdítanak, hogy hosszabb filmet csináljak ugyanebből az anyagból, dolgozgatok rajta, aztán kiderül.

Mit szólt a család, megnézték a filmet?

Persze, mindenki látta, az érintettek, meg a többiek is, nagyon szerették. Hálistennek nyitott társaság, szerepelni is szívesen szerepeltek, és aztán örültek neki, most pedig még jobban örülnek.








EZT OLVASTA MÁR?

X