Mindig a figuratív festészet érdekelte, mert szerinte a néző ehhez tud leginkább kapcsolódni, ugyanakkor a valóságból mindig úgy ragad ki részleteket, kompozícióval vagy az alak torzításával, hogy a néző érezhesse: ez kísértetiesen hasonlít valamire, de mégis szokatlan. Új sorozatában például azzal kelt kognitív bizonytalanságot a nézőben, hogy a fekvő alakot függőlegesen helyezi el a vásznon. Betuker István, a kolozsvári BÁZIS csoport egyik alapító tagja, a nemrég nyílt új művészgyárban, a Köz-Pontban fogadott, ahol egyéb műhelytitkokat is elárult. A fiatal, Párizst és Berlint járt festőművészt azután kerestük fel, hogy januárban ő kapta az egyik Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat.

Minden nap bejössz ide dolgozni?

Igen, általában. Most épp volt egy kis szünet, mert fiam született három hónapja.

Gratulálok! Ez mennyiben befolyásolta a munkakedved?

Elég erősen. Meghozta a munkakedvemet még jobban, motivál, új ötleteket adott, revelációim voltak, visszaemlékeztem a saját fiatalkoromra, érzésekkel teli tapasztalatokra.Lehet, hogy ez témában is vissza fog köszönni akkor?

Igen, valószínű. Most még nem vágtam bele, hogy őt megfessem, mert túl szubjektív vagyok és nem kívülről nézném a képet, még várok ezzel, majd később, amikor már emlék lesz.

A portréid alanyaival általában közeli a viszonyod, barátokat, ismerősöket szoktál megfesteni.

Általában a személyes tapasztalatomat festem meg, ez azért fontos, mert nem csak egy kép másolása történik, hanem emlékek, érzések is belekerülnek, ezáltal izgalmasabbá válik a festmény.

Ilyen kontextusban mit jelent az, hogy kívülről nézed a képet?

Nagyon sokszor elveszlődünk abban, hogy mit ábrázol a kép, a gondolat fontosabbá válik, és akkor már nem azt nézzük, hogy vizuálisan mennyire erős a kép, mennyire jó. Sokszor jó elszakadni a témától ahhoz, hogy működjön a kép.Egyetemista korodban egyike voltál a 2006-os Louis Vuitton és Moet Hennessy ösztöndíj hat nyertesének, így három hónapot töltöttél Párizsban. Már akkor is portréval pályáztál?

Persze, mindig is a portré és az alak felé irányultam. Akkor éppen a System Failure című sorozaton dolgoztam, ami aztán a diplomamunkám is lett, ebből egy női figurát ábrázoló festménnyel pályáztam.

Miért vonzott mindig a test?

Valószínűleg azért, mert ezzel tudunk a legjobban azonosulni, saját emlékeket hozzáfűzni. Rólunk, a nézőről szól, és nem csak arról az alakról, aki meg van festve. Volt tájképes periódusom is, akkor inkább technikai irányból közelítettem meg a dolgokat. Több lehetőségem volt textúrákkal dolgozni, nem volt annyi formai megkötés. Ugyanakkor egy idő után megint éreztem az igényét, hogy visszaforduljak a figurához.Ilyenkor alkalmaztad a technikai kísérleteid eredményét?

Igen, ezek segítettek például abban, hogy a háttérrel is többet foglalkozzak, azelőtt ugyanis csak az alakra összpontosítottam, nem volt háttér.

Látom, hogy az új képeid egy részén is van háttér.

Igen, talán a többin is lesz, még nem döntöttem el. Az egyik sorozattal visszatérek az önarcképhez. Régebb sok önarcképet festettem, ennek is van egy varázsa. Másképp nézel saját magadra, valahogy erősebbnek jönnek ki az önarcképek.

Ilyenkor fotó vagy tükör segítségével dolgozol?

Inkább fotó segítségével. Mindig fotózok, ez az én vázlatfüzetem. Persze rajzolok is, mielőtt nekifogok festeni. A fotón előre ki tudom gondolni kompozicionálisan és kromatikailag, hogy hogy nézzen ki a festmény, így nem a vásznon kell kísérletezni.

Tehát ez csak felgyorsítja a munkafolyamatot vagy más minőséget is ad neki?

Ad neki más minőséget is, mert ha a vásznon keresgélem a színeket és a formákat, többször rámegyek, elmocskolódik, így viszont frissebb lesz a festmény.A színeid elég visszafogottak, élénk színeket nem láttam a festményeiden. A fotókat már eleve így készíted?

Igen, sőt, visszafogom őket, mert amikor festek, hajlamos vagyok felerősíteni a színeket. Nemrég volt olyan periódusom, hogy sokkal színesebben dolgoztam, de most megint visszafordultam a színesszürkékhez, mert természetesebbek. A realitásban, szabad szemmel sosem látunk tiszta fehéret vagy tiszta feketét, az összes szín benne van a látványban, csak más arányokban.

Neked fontos az, hogy a festmény közel álljon a realitáshoz?

Igen, számomra fontos. Azért is, mert erősebb kapcsolat alakul ki a kép és a néző között. Ez az, amit szerettem mindig.

Nyilatkoztad, hogy nem feltétlenül szeretnél új dolgokat kitalálni, hanem kapcsolódsz a hagyományokhoz. Milyen hagyományokról van szó?

A festészet hagyományairól. Technikai hagyományokról. Ezek olyan értékek, amelyeket nem kell feltétlenül elfelejteni. A kortárs művészet félreteszi a tradíciót és teljesen újat akar alkotni. És nem csak a mai, már a modernizmusban is ez történt. De szerintem az új tapasztalatok nem kell félrenyomják azt, ami az azelőtti évezredekben történt, jobb, ha továbbfejlesztik ezt a tradíciót.

Szoktál például élő modellt festeni?

Igen, amikor épp ahhoz van kedvem. Ez nehezebb, mert te kell lefordítsd azt a három dimenziós tárgyat két dimenzióvá. Csak megint az történik, ha nincs meg a fénykép, hogy a festményen keresgélsz. De amikor fénykép után dolgozom, akkor sem ragaszkodom nagyon a fotóhoz, az csak vázlatul szolgál. Megértem az alapot, megszerkesztem és újraformálom, eltorzítom, kiemelem azt, ami fontos, eltűntetem azt, ami zavaró. A festmény gyakran nem hasonlít a fotóra és nem is ez a szándék. Amikor kezdem „elfelejteni” a fotót, tehát el kell képzeljem három dimenizóban, akkor nagyon jó gyakorlat elővenni egy élő modellt és újra visszaemlékezni a három dimenzióra.A 2013-ban megvédett doktori dolgozatodban a kísérteties (unheimlich, uncanny) fogalmával foglalkozol, ami a BÁZIS korábbi, 2011-es csoportos kiállítás címében, a Welcome to the Uncanny Valley-ben is szerepelt. Melyik inspirálta melyiket?

Akkor írtam a doktorit, amikor a kiállítás készült. Hárman állítottunk ki, Berszán Zsolttal és Veres Szabolccsal, és hosszas gondolkodás után, miután épp ezzel foglalkoztam, észrevettem, hogy a kísértetiesség mindhármunk munkáiban megvan.

Ez egy huszadik század eleji fogalom, Sigmund Freud használta. Ez a korszak érdekelt?

Engem inkább maga a fogalom érdekelt. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi az, ami az én munkáimra jellemző. Aztán Umberto Eco A rút esztétikája című könyvében találkoztam a kísértetiesség leírásával, és egyből éreztem, hogy az én munkáimról beszél. Tovább keresgéltem, és akkor láttam, hogy a fogalom 1916-ban jelent meg, nem Freud volt az első, aki beszélt róla, hanem Ernst Jentsch, Freud három évvel Jentsch halála után kezdte használni, 1919-ben. Sokáig nem foglalkoztak vele, majd a hatvanas években került megint elő, aztán a nyolcvanas években főleg az építészetben meg az irodalomban tért vissza. 2000-re már nagyon felkapott fogalom lett, kiállításokat is szerveztek ezzel a címmel.

A festészetben ez új esztétikai kategória vagy mondjuk a rúthoz kapcsolható?

A rúthoz és a széphez is kapcsolható. Amikor ismeretlen helyzetekkel találkozunk, általában rosszra gondolunk és a félelmeinkkel helyettesítjük az űrt, és ezért lesz ijesztő, viszont az ismeretlen megjelenhet egy csodálatos dologban is... ami olyan szép, hogy nem lehet igaz. A déja vu sem feltétlenül csúnya dolog, és az is ehhez a fogalomhoz kötődik.A festményeidben hogy használtad a kísértetiesség fogalmát? Mi érdekelt?

Az un+heimlich nem megszokottat jelent, ez a belső ellentét fontos az én esetemben. Titokzatos, mert nem tudod, hogy micsoda, amit látsz: vagy teljesen megszokott környezetben jelenik meg egy furcsa faktor, vagy nagyon furcsa szituációban jelenik meg egy megszokott faktor és ez kognitív bizonytalanságot okoz. Ezért is ragaszkodom a realitáshoz, mert megteremti azt a megszokott környzetet, amiben az a furcsa meg tud jelenni, és nem feltétlenül leírható formában jelenik meg, nem szavakban történik, hanem vizuálisan.

Nagyon fontos szerepe van a pszichológiának is, mert nem az van, hogy a fényképezőgép lemásolja a fény-árnyék játékát, hanem az emberi agyon keresztül megy át az információ, és nagyon nehéz azt kiküszöbölni, hogy saját emlékeidből, gondolataidból ne kerüljön bele valami, mert ez a tudat fordítja le a képet, amit ábrázolni akarsz és érződik benne a személyes, emberi dolog. Már ez furcsa hatást ad a képnek. Ha a néző nem is tudja, hogy mi történik a művész fejében, amikor készíti a munkát, a kép épp az emberi tapasztalatok miatt kap egy plusz erőt, amit a néző is érezni fog.

Gyakran állatok is megjelennek a festményeiden, milyen jelentősége van annak, hogy embert vagy állatot festesz le?

Egyik helyen, ahol laktam, volt egy macska velünk és nagyon sokat tudtam gondolkozni rajta. Készítettem is egy kiállítást Párizsban, ahol ő volt a főszereplő és arról szólt az egész, hogy ő is egy élőlény, együtt élünk ezen a bolygón és egy macska tekintetében is tükröződni tudnak gondolatok. Akkor jöttem rá arra, hogy ha egy embernek vagy állatnak a szemébe nézel nem biztos, hogy az ő gondolatait olvasod ki, hanem visszatükröződnek a te gondolataid. Igazából nem a témáról van szó, hanem a nézőről, aki saját emlékeiből építi fel a kép tartalmát.

(Címlapkép: Önarckép, olaj vászonra, 2010)