Mikor az Ozark egy csomagban kijött a Netflix-en 2017. július 21-én, a kritikusok többsége sietett Marty Byrde-öt Walter White-hoz hasonlítani, s a sorozatot a Breaking Badhez. Mit ne mondjak, elsiették. Azon túl, hogy itt is ugyanúgy egy hétköznapi hősnek kell megbirkóznia valamelyik mexikói drogkartellel, s a hűtlen feleség itt is cinkosként lép fel, más nem indokolja a párhuzamot. A Netflix-produkció sem mélységeiben, sem finomságaiban nem éri utol az AMC gyártotta élő klasszikust, azonban az elvárások magasra helyezett léce alatt az Ozark számos más pontján teljesít annyit, hogy a néző 10 epizódon keresztül csendes izgatottságban szurkoljon a Byrde család ép egészségi állapotáért, hiszen, mint minden jobb thrillerben, az életveszélyek ebben is több irányból és majd’ minden lépésnél fenyegetnek.Felmerül nyilván a kérdés, hogy a bajok bravúros forgatókönyvi oldása és kötése elég-e ahhoz, hogy a jellemek és a történet hiányosságai megbocsáthatóak legyenek? Az Ozark esetében a válasz határozott igen, mivel több olyan színésztehetség vállalt benne szerepet, akiket jó nézni. A főként vígjátékokból ismert Jason Bateman például olyan drámai anti-főhőst alakít, aki vázlatosra írt szerepéből mindazt a gerincességgel vegyülő ambivalens fondorlatosságot kihozza, amire szükség van a hidegvérű gyilkosokkal szembeni dacoláshoz (a tízből négy epizódot, éppen a jobbakat ő maga rendezte, meglepő hozzáértéssel). A remek Laura Linney, akinek külseje és mimikája mintha kimondottan az elbizonytalanító naivitásra, az aggódásra és a bosszantó piszkálódásra lenne megalkotva, itt hol ezeket mind, hol pedig az összes férfiúi gyengeséget a maga javára tökéletesen kihasználó végzet asszonyát alakítja.

Habár a klasszikus forgatókönyvek óvakodnak attól, hogy több erős női jellemet léptessenek fel egy történetben, Julia Garner az apró fizikumú, de borzasztó intelligens és ridegen kíméletlen Ruth Langmore szerepében több izgalomért felel, és mélyebb azonosulást vált ki, mint az összes többi figura együtt, ámbár karakterében egyszercsak bekövetkezik egy törés, amit az alkotók nem kezelnek a helyén.Végezetül pedig, Peter Mullan skót színészóriás csuklóból hozza a hegylakó paraszt és dúsgazdag drogkirály duplán kegyetlen attitűdjét. Különös véletlene a tévésorozatok összeérő világának, hogy itt is, mint az Ozarknál klasszisokkal jobb Quarryban, hatalmas mákföldek fölött rendelkezik és szinte ugyanazt a figurát alakítja (a máktermesztés, azaz az ópium és heroin sorsfordító káráról, világtörténeti léptékben lásd Adam Curtis Bitter Lake című dokumentumfilmjét).

A Bill Dubuque és Mark Williams által fejlesztett sorozat cselekménye ugyan jóval összetettebb annál, hogy egy bekezdésben vázolható lehetne, de megpróbálom. Martin Byrde chicagói pénzügyi tanácsadó és cége tudatosan részt vállal a mexikói Navarro drogkartell több kontinensre kiterjedő pénzmosási ügyleteiben. A cselekmény az első epizódban akkor indul be igazán, amikor a drogkartell összekötő embere, Del előállítja a cég teljes csúcsvezetését, és szembesíti őket az évek óta tartó lopással. A biztos halál közelében Martynak támad egy mentő ötlete, amelyre Del kapható és életben hagyja, de cserébe a Byrde család pillanatok alatt át kell költözzön Chicagóból a Missouri állambeli Ozark tó partjára, és ott embertelenül rövid időn belül át kell mosson 8 millió dollárt. Marty nem sokkal korábban értesült arról, hogy felesége megcsalja, szóval ezzel a párkapcsolati teherrel együtt szöknek. Két gyermekük van, a hétköznapi unalmassággal lázadó 17 esztendős Charlotte, és a nála alig pár évvel fiatalabb, kissé fura Jonah.Az Ozark partjára megérkezve Byrde-ék előbb a helyi csirkefogó Langmore családdal kell lenyomjanak egy meccset, majd a nagyobb kihívás számukra a máktermesztő, heroint toló Snell család, de végső soron halálfélelmük elsődleges oka Del, a jólfésült gyilkológép. Nyilván, az FBI is dolgozik a háttérben, a helyiek közé inkognitóban elkeveredő Roy Petty ügynök külön egzotikuma a cselekménynek. A többiről csak annyit, hogy mindenkinek személyes megoldandó problémái is támadnak a végzetszerűsíthető erőszakos halál kilátása mellett, míg Martynak nem kis fejtörést okoz tisztára mosni a három utazóbőröndbe rejtett 8 millát. Persze, minden mozdulatnak sajátos akadálya van, s a cselekmény egyre bonyolultabb és egyre több veszélyt rejt.

Az alkotók ott hibáznak, hogy nem hagynak teret a személyes és magányos jellemfejlődésre, minden fordulatot a párbeszédekből és a sorsszerűen bekövetkező csalódásokra adott reakciókból cselekményesítenek, így soha senki nem fordul magába, átérezni sincs mit így igazán a nézőnek. A fordulatok mindig többszereplős felállásban futnak le, talán egyedül a kisfiú kap magányos időt, de azt Dubuque-ék mindössze arra használják, hogy még inkább kiszámíthatatlanná tegyék, jobbára hiábavalóan, mivel Jonah lényeges fordulatot nem okoz. Hibaként könyvelhető el az is, hogy a vérrokonok meggyilkolása az egyik hősnek alig okoz lelki törést, vagy ha okoz is, nem emberi léptékben bontják ki, jóllehet az illető jellemfejlődésének lényeges mozzanatáról lenne szó. Marty minden problémára megoldást talál, amire meg nem, az szinte magától megoldódik, szóval itt nyoma sincs a Walter White-féle természetes lelki vívódásoknak, a rossz útra térés obligát őrületének, a fizikai és családi lét elmúlásával párosuló és megfelelően ábrázolt veszteségérzetnek. A túlzottan sokszor és több irányból elhangzó „kinyírjuk az egész családot!” fenyegetésre a Byrde családdal együtt idővel a néző is csak legyint, ezzel pedig Dubuque és társai súlytalanságra kárhoztatják sötét tónusú igyekezetüket.

Következetlenségein, elégtelenségein és közhelyein túl azonban az Ozark tíz és fél óra hosszan kellemes, apró mókás pillanatokkal tűzdelt, hétköznapi pénzmosással, bonyolult cselekménnyel és sokoldalú izgalmakkal teli élménnyel szolgál.