Az író új kötetében a magánlevelezésekből kirajzolódó történetek alapján ismerhetjük meg a szabadságharc azon részleteit, ami a tankönyvekből kimaradt. Nyáry Krisztián arra buzdít, emeljük le a történelmi személyiségeket a piedesztálról, és vegyük észre, hogy ők is hús-vér emberek voltak, a hibáikkal, gyarlóságukkal, bizonytalanságaikkal együtt.

„Sosem láttam ilyen mértékben eluralkodni a politikai felelőtlenséget a világban, mint most” – idézte köszöntőjében Horváth Anna, Kolozsvár volt alpolgármestere Nyáry Krisztián egy korábbi nyilatkozatát, aki vallomása szerint pontosan ezért hagyta maga mögött a politikai kommunikáció világát, és adta a fejét az irodalomra. Horváth Anna arról beszélt, hogy a történelmünk fontos személyiségeitől megtanulhatnánk tisztelni egymást a leghevesebb vitákban is. Ma ez nincs, ehelyett az „állandó gyanakvás, a bizonytalanság mételyezi meg a társadalmat, a közéletet, az emberi kapcsolatokat”, fejtette ki. Úgy látja, ma „félünk valami mellett elköteleződni, nemcsak személyek, hanem lassan ügyek mellett is”.

Bibó István gondolatát idézve kijelentette: „a szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem”. Elmondta, ha a történelem nagyjaitól tanulni akarunk valamit, akkor le kell őket emelni a piedesztálról, és úgy kell megérteni a sorsukat, ha hús-vér emberekként látjuk őket.

Pontosan erre tesz kísérletet Nyáry Krisztián új, Fölébredett a föld című kötete. 1848-49-ben született, összesen 163 levéllel meséli el az ismert forradalmi hősök és ifjak, hozzátartozók és egyszerű, hétköznapi emberek történeteit. A 163 levelet 4 ezer dokumentumból válogatta ki. A híres történelmi személyiségek más oldalát ismerhetjük meg akkor, amikor a leveleiket olvassuk, mutatott rá az író.

„Mik voltak a félelmeik? Mire gondoltak ezekben a napokban? Például Kossuth Lajos beszédeit ismerjük a tankönyvekből, hogy hogyan lelkesítette az összegyűlt embereket Cegléden vagy Szegeden, de azt már kevésbé szoktuk tudni, hogy miután megtartotta ezeket a beszédeket, akkor milyen levelet írt a feleségének, amiben az aggodalmait, a kétségeit is megosztotta” – mondta Nyáry Krisztián.

Vindis Andrea és Kántor Melinda, a Kolozsvári Állami Magyar Színház két színésznőjének közreműködésével Batthány Lajos és Zichy Antónia, valamint testvére, Zichy Karolina történetét ismerhettük meg.

A felolvasás után kötetlen beszélgetésre hívta az író a közönséget. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy vannak-e olyan ismeretlen levelek a kötetben, amelyek eddig sehol nem voltak publikálva. Nyáry Krisztián kifejtette, mindegyik levelet már publikálta valaki valahol, legfeljebb 150 évvel ezelőtt. Zömében a nagyközönség számára kevésbé ismert levelekkel dolgozott, de a tankönyvekben fellelhető írások is helyet kaptak, például Petőfi és Arany levelezései. Rámutatott, az esemény fontossága miatt ez egy nagyon jól dokumentált korszak, a forradalom után pár évvel már kezdték kiadni ezeket a dokumentumokat, szerinte ötvenezer körül lehet azoknak a leveleknek a száma, amelyeket kiadtak és megőriztek erről az időszakról.

Ekkor válik fontossá a nemzeti hovatartozás kérdése

A közönség érdeklődésére Nyáry Krisztián megindokolta, hogy miért nyúlt éppen az 1848-49-es forradalomhoz. A hivatalos válasz úgy hangozna, hogy azért, mert idén kerek évfordulót ünnepelünk, de erre csak a munkafolyamat közben eszmélt fel, ennél személyesebb az író motivációja. „Nagyon szeretem ezt az időszakot, többek között azért, mert ekkor születik meg a modern értelemben vett magyar nemzet, mert rákényszerültek, hogy döntéseket hozzanak – például egy embernek el kellett dönteni, hogy milyen nemzethez tartozik, ez korábban nem volt éles kérdés” – magyarázta. Ekkor vált fontossá a nemzeti hovatartozás kérdése, korábban ez senkit nem foglalkoztatott.

Az író nem titkolt célja megmutatni, hogy a forradalmi hősök nem „erkölcsi héroszok”. „Minden hibájuk, tévesztésük, gyarlóságuk ellenére közösen tudtak valami nagyszerűt csinálni” – fogalmazott. Március 15. ma nagyon fontos része a magyar történelmi emlékezetnek, de Nyáry szerint nagyon kultikusan közelítünk hozzá, miközben hús-vér emberek történetéről van szó. Nem igaz, hogy nálunk kiválóbbak voltak, hogy soha egy megkérdőjelezhető lépésük nem volt, nyomatékosított.

Nyáry arról is beszélt, hogy a márciusi fiatalok, írók, újságírók, értelmiségiek „értettek a kommunikációhoz”, hiszen képesek voltak a jogi, nehézkes nyelven megírt 12 törvényjavaslatot egy-egy mondatos követelésre lefordítani a tömeg nyelvére. „Ezt ma is így kell csinálni, de ez akkor politikai újítás volt” – tette hozzá.

Forradalom volt-e a forradalom?

A 12 pontban viszont a politikai foglyok szabadon bocsátásán kívül semmi forradalmi követelés nincsen – ezt is az utolsó pillanatban tették bele –, ráadásul az egész forradalom szervezetlen, és sok esetben abszurd módon zajlott – derült ki a beszélgetésen.

„Szabályosan nem nevezhető forradalomnak: nem folyt vér, nem akartak államformát váltani, nem akartak uralkodót elzavarni, hanem egy kicsit szabadabb Magyarországot képzeltek el” – magyarázta Nyáry. Lépésről lépésre egy olyan szabálytalan forradalom alakult ki, amiről nagyon sokan észre sem vették, hogy forradalom. Érezték, hogy nagyon fontos változás történik, de nem felelt meg annak, amit ők forradalomnak gondoltak, hiszen számukra az az erőszak szinonimáját jelentette. Inkább az utca ünnepeként fogták fel, majd csak szeptemberben, amikor először folyt vér, tekintettek rá forradalomként.

Egy csomó vicces jelenetről is mesélt az író, például megtudtuk, hogy a 12 pontot bár cenzori láttamozás nélkül vitték nyomdába, Landerer Lajos nyomdász előtt mégis megszeppenve álltak, aki pecsét nélkül nem akarta kinyomtatni a programot. Egy rendes forradalomban „kő kövön nem marad”, ha ilyen történik, itt meg maga a nyomdász buzdította Petőfiéket arra, hogy foglaljanak le egy nyomtatót, őt meg zárják be az irodájába. Az is kiderült, hogy Petőfi otthon felejtette a Nemzeti dal szövegét, fejből kellett diktálnia betűről betűre, miközben ötezer ember állt az esőben.

Nyáry Kisztián azt is megemlítette, hogy emiatt délután Jókai ebédszünetet hirdetett a tömegnek, és háromra visszahívta őket a Magyar Nemzeti Múzeum elé, ahol egyébként Petőfi nem szavalta el a Nemzeti dalt, de azért emlékszünk úgy, hogy mégis, mert egyrészt májusban készült egy kép róla, ahogy ugyanitt tart egy beszédet a tömeg előtt – csak akkor éppen a Batthány kormány lemondását követelték –, másrészt pedig ez az egyetlen helyszín, ami megmaradt. A múzeum ma egy jelkép, de 1848-ban ez csak egy mellékhelyszíne volt az eseményeknek.

„Ez az utca ünnepe volt, miközben a politikusok végezték a dolgukat” – összegzett Kolozsváron Nyáry Krisztián.