Pályakezdő rendezők lehetőségeiről, darabválasztásról, rendezői megközelítésekről kérdezett hat fiatal színházi alkotót Boros Kinga, a Színház folyóirat szerkesztője a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválon.

Székely Kriszta rendezésében vasárnap láthatja a közönség a budapesti Katona József Színház Nóra – Karácsony Helmeréknél című darabját, Györfi Csaba Otthon című mozgásszínházi előadását a Duna Táncműhely mutatta be szerdán, ugyanaznap láthatták Botos Bálint rendezésében a kolozsvári Váróterem Projekt Liget című előadását, Horváth Anna a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál rendezte meg a csütörtökön bemutatott A tavasz ébredése című darabot, Sardar Tagirovsky rendezésében a Chioggiai csetepatét láthatta a közönség pénteken a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában, a házigazdákat pedig Tasnádi-Sáhy Péter (Kapufa és öngól) képviselte a szombati beszélgetésen.Ami a darabválasztást illeti, sok múlik azon is, hogy a társulat mire van „kiéhezve” mondta Horváth Anna, Székely Kriszta pedig szereti szakmailag is próbára tenni magát. Az előadásainak általában van egy narratívája, és bár főleg női főszereplőkkel dolgozik, nem hisz abban, hogy lenne külön női és férfi történet. Györfi Csabát általában egy szereplő története fogja meg, Tasnádi-Sáhy Péter szerint pedig adottság az, hogy valaki milyen nézőpontból választ darabot. Botos Bálint az intuíció szerepét hangsúlyozta a szövegválasztásnál, vagy éppen írásnál. Sardar Tagirovskyt három dolog érdekli, az anyag, amiből rendez, a hely – a város és a színpad, ahol és amelyen dolgozik – illetve a színészek. Azt is elárulta, hogy bár furcsán hangozhat, gyermekkori frusztrációkat dolgoz fel az előadásokon keresztül, de szereti az „idővel való játékot” is, és szereti felfedezni a gyermeket mind a színészekben, mind az emberekben, hangzott el a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában szervezett beszélgetésen.

Arról, hogy „pályakezdő rendezőként” mekkora lehet a mozgástere valakinek, itt már megoszlottak a tapasztalatok. Tasnádi-Sáhy Péter szerint a megfogalmazás is zavaró lehet hiszen, ha a görög színház jut eszébe, akkor a rendezőnek az a dolga, hogy egy speciális térben speciális energiákat tudjon mozgatni, Györfi Csaba pedig arról beszélt, szeretné visszanyeri azt a „pofátlanságot”, ami főiskolásként jellemezte, azaz azt, hogy mindent meg mer tenni a színpadon. Elhangzott ellenben az is, hogy magyarországi színházi pályázaton azért nem írták alá valakinek a pályázatát, mert ott „már befutott embereket” akartak felfedezni.Szó volt arról is, mennyire szerencsés az, hogy időnként több színház is választja ugyanazt az előadást – az idei POSZT-on például három Kaukázusi krétakör előadás is lesz (egyik a Szigligeti Társulaté), de A tavasz ébredését is többen játsszák jelenleg. Az azonos darabválasztásban szerepe lehet annak is, hogy a színházak nem egyeztetnek egymással, ugyanakkor az sem feltétlenül előnyös, ha – mint Székely Kriszta fogalmazott – mondjuk az Örkény Színház Hamletet játszik, akkor a többi pesti színház a kezét tördeli, hogy játssza-e a darabot.

Ami viszont az esetleges generációs különbségeket illeti, a beszélgetésben részt vevő rendezők úgy vélték: az, hogy valaki mennyire nyitott és érzékeny, nem feltétlenül függ össze az életkorával.