Valami teleírt A4-es papírt kellett elolvasnunk annak a lengyel társulatnak az előadása előtt, amely a május 4-én kezdődött Reflex 4 nemzetközi színházfesztivál meghívottjaként lépett fel a rendezvény harmadik napján Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színház Új Stúdiójában. Néztem, hogy ez, a leírásból ígéretesnek mutatkozó produkció igencsak rosszul kezdődik, mert ugyan melyik jó színházi előadáshoz kell a nézőnek a műélvezet előtt beszereznie gyorstalpalással a megértéshez szükséges információkat. Aztán Grzegorz Bral, a produkció rendezője lépett színre és megnyugtatott: akár hanyagolhatjuk is a magyar-román nyelvű papírost, mert ő lesz a mi angol nyelvű idegenvezetőnk. Rá hagyatkoztunk. És nem bántuk meg: nem szokványos színházi előadás részesei voltunk.

Nézni vagy csak hallgatni?

A produkció rendezője maga is a színházi alkotás része volt a Songs of Lear (Lear énekei) című lengyel előadásban, amely Shakespeare Lear király című drámájának egészen sajátos értelmezését tárta elénk. Bral idegenvezetőként előrebocsátotta: 14 dalból álló rendezésének ihletforrása egy, a londoni Tate Galériában látott Vaszilij Kandinszkij-kiállítás volt, amelyben azt tapasztalta meg, hogyan áll össze egyetlen művészeti gondolatsorrá a tárlat anyaga. Amit pedig látni fogunk a következőkben, az nem a shakespeare-i történet megszokott színházi bemutatása lesz, hanem a dráma érzelmi töltetének dalokba foglalt feltárása. Rövid felvezetőjét követően a rendező a csupasz színre hívta azt a tizenkét feketébe öltözött nőt és férfit, aki egy óra leforgása alatt olyan érzelmi hullámvasúton hordozta végig nézőjét, amelyen a legmélyebb ponttól a legmagasabbik szárnyalhatott.  A wrocławi Song of the Goat Theatre, amely a fesztivál előadás-beharangozója szerint az egyik leginnovatívabb európai színházi műhely, azt bizonyította be ebben az előadásában, hogy a hallószerveink adott esetben sokkalta erősebb érzelmek közvetítésére képesek, mint látószerveink. Ettől nagyjából el is szoktunk a mindennapokban…

Háború: a hullámvasút teteje

Angol, illetve kopt keresztény és latin nyelvű, többszólamú dalokat hallhattunk a produkcióban, amelyek önálló jelenetekké álltak össze. A rendező volt az a ceremóniamester, aki bevezényelte, illetve kivezényelte a nézőt a kórusművek létrehozta érzelmi szövevényekből.A történet a nyugalom paradicsomi állapotából indított, aztán Lear hatalomátadásán és három lánya alkalmassági vizsgáján, majd a legkisebbik lánya, Cordelia kitagadásán és száműzetésén át vezetett a szereplők és világuk megsemmisüléséig. Ahol emberi nyugalom honol, ott egyszer vége is kell szakadnia ennek, és akkor elkezdődik a háború – hangzott a szentencia a rendező szájából. A háború jelenete egyértelműen az előadás tetőpontja. Még a hideg is futkosott a hátamon, amint hallgattam tökéletes előadását. Íme a teljes dal:

Világunk: a halódó Királyság

Grzegorz Bral rendező már a kezdetektől utalt arra, hogy az, amit látunk, nemcsak színházi dimenzióban értelmezendő, hanem saját világunkra is kell értenünk. A produkcióban  a szereplők tulajdonképpen nem is szereplőket, hanem egy-egy elvet, élethelyzetet, értéket jelképeznek, jelenítenek meg (így például hallhattuk a négyéves, tizenegy éves és tizenhét éves Cordéliát  elsiratni eltaszítottságát egyetlen dalban). A Lear énekei (Songs of Lear) kinyitja így a produkció értelmezési határait egy szélesebb univerzum irányába.Azonban ebből a dimenzióból elnézve, a lengyel produkció egyáltalán nem optimista: az utolsó jelenetben a Királyság halódása miatt lamentálnak a szereplők. „Túl nagy a szívem számodra?” – kérdezi Cordelia az apjától, aki őszintesége miatt taszította el őt. És úgy hódol a hat férfiból és hat nőből álló kórus az éppen halódó Királyság előtt, hogy közben azt üzenik: az imént megtapasztalt tiszta érzelmeknek semmi esélyük világunkban.

És valóban: e felismerésnek az alátámasztására elég volt kilépnünk a színházterem négy fala közül.