Ad hoc ünnepség gyanánt a Mélyben (Éjjeli menedékhely) című produkció nyilvános színpadi próbájával ünnepelte a Tompa Miklós Társulat a marosvásárhelyi magyar nyelvű hivatásos színjátszás 67. évfordulóját. A kétórás próbán és az azt követő beszélgetésen egyetemisták és 16 éven felüli középiskolások vettek részt. Makszim Gorkij színművének, az eredeti címmel (Mélyben) játszott Éjjeli menedékhely-nek március 16-án 19.00 órakor lesz a bemutató előadása a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Ezzel az alkalommal történt a nézői beavatás a színpadi alkotófolyamatba.

A próbára érkező fiatalokat a Luka szerepét játszó László Csaba színész fogadta látványos, mulatságos jelmezében a színház bejáratánál. Ezt követően az előadás rendezője, Keresztes Attila vezette fel a rendhagyó eseményt, amelyet a jövőben szeretne rendszeres kísérő-, illetve beharangozó rendezvénnyé tenni a Tompa Miklós Társulat bemutatói előtt.

„A színházi alkotók gyakran farkasvakságban szenvednek. Ennek a mai eseménynek lényege a nézőkkel való párbeszéd, hiszen nagyon sokszor a színházcsinálók nem is tudják, hol tartanak, mi hogyan értelmezhető az előadásban” – indokolta a nyilvános próba ötletét a társulat művészeti igazgatója.

A fiatal közönség az utolsó színpadi jelzéses összpróbát láthatta, így a rendező, elöljáróban, a díszletről, a választott térről, Gorkijról és az újraértelmezés kényszeréről, módozatairól is elárult egyet-mást hallgatóságának próba előtti bevezetőjében.

A csiszolás ideje

A kétórás próbát követően a rendező a látottak kapcsán felmerülő kérdésekre adott válaszokat. „Most tartunk annál a stádiumnál, amikor a zörejeket, a hangok ritmusát beállítjuk. A csoda a világításnál kezdődik majd, hiszen általa fogalmazódik majd meg az a zárt világ, amely a szereplőké”– ismertette a munkafolyamatot Keresztes az előadás „tömény” hang-világát firtató nézői kérdésre.

– Annyira kell letisztítanunk még, hogy ne elmeséljük a történetet, hanem látni lehessen, hogy mindez éppen most történik. Szeretném, ha a nézőnek az lenne minderről a benyomása – és ez egy nagyon fontos dolog – hogy „ez történik most”, és nem az, hogy „én azt néztem éppen, hogy ott valakikkel ez megtörtént”. A díszlet sok mindent hozzáad majd a hangokhoz.

Kísérlet istenkeresésre

A közönség által megfogalmazott másik kérdés arra vonatkozott, hogy mennyiben boncolgatja a lét és az istenkeresés kérdését a készülő előadás. „Alapvetően a darab is erről szól” – válaszolta Keresztes Attila, továbbá azt is hozzátette: a szöveget azért kellett meghúzniuk, mert eredeti formájában kissé didaktikus, „gondolat-kimondó”.

– A szereplők gyakran az olvasatot is elmondják, azt, aminek a nézőben kell leülepednie. Ezt Gorkij nem bízta sem az alkotókra, sem a nézőkre. Hit-kérdéseket is felvet, mint például azt: „ha hiszel, akkor van isten, ha nem, akkor meg nincs”. Amikor ezek a szereplők önmagukban és a társukban is csalódtak már, akkor nem marad más számukra és elkezdenek kutakodni. Mert, ugye, számunkra különös dolog az, hogy van, akinek meg KELL születnie, és van, akinek meg KELL halnia.

– A történet emellett a megszépítő hazugságról is szól. A szereplők mondják is egy bizonyos helyen egymásnak: „mondd azt, hogy ha majd oda meg oda elmegyünk, akkor jó lesz”. Mert magának az embernek van egy sajátos tulajdonsága, hogy azt gondolja: „igen, most rossz, de aztán jobb lesz.” És aztán soha nem lesz jobb. A dráma szövege is erről szól, ugyanakkor nagyon provokálja az embert, hogy ne legyen kíméletes, hanem inkább naturalista – a szó legnyersebb értelmében – értelmezte Keresztes a dráma gondolatiságát.

Mi ez a purgatórium és ki lehet-e onnan lépni?

A Mélybenvalamiféle váróteremben játszódik, „ahol a lelkek várakoznak” – fejtette ki Keresztes a történet helyszínéről. „Csak ezután dől el, hogy akkor megtisztulunk vagy sem.”

Miért nem tudnak kilépni ebből az életből a szereplők? – kérdezte a téma kapcsán egy másik néző. Mert számukra ez az opció nem létező – válaszolta arendező. „Nekünk, embereknek nincs meg ez az opciónk, hogy kilépünk, hogy másképp élünk, mint ahogy adatott élnünk. Mondogatjuk, hogy rossz korban és rossz földrajzi helyen születtünk. De ez nem igaz. Ugyanezt mondhatja egy német is, csak ő másért szenved. Mindenkinek megvan a maga baja, de ebből nem lehet kilépni. Egész egyszerűen ez van. Gorkijjal együtt erre jövünk rá, hogy valójában EZ a mi meztelen valónk. Lehet az ember a Báró (Bokor Barna) vagy bármelyik másik szereplő. Bubnov (Ördög Miklós Levente) azt mondja a történet végén: végül csak a meztelen ember marad. És ez azt jelenti, hogy nincs ahová kilépni, elmenekülni.

A szereplőknek álproblémáik vannak, mindenkinek a magáé: az alkohol, a „megöletném a férjem, de akkor jobb lesz-e vajon?” Nekünk minden bajunkra csak emberi megoldásaink vannak, de nem ezekre van szükségünk igazán. Ráadásul az embernek kizárólag rossz tulajdonságai vannak és ezekhez társul egy isteni áldás: az a képesség, hogy felismerje azt, hogy rossz tulajdonságai vannak és megpróbálja ezeket valamilyen módon – a moralitás vagy hit által – jobb mederbe terelni, hogy tudjon emberként viszonyulni másokhoz, a társaihoz.”

A történet ideje

Amit látunk, váróterem lét és nem lét között. De van-e itt idő? És ha igen, akkor lineárisan pörög-e vagy össze-vissza? Én mindkettőt érzékeltem – jegyezte meg a színpadi próba másik nézője. Keresztes válaszként elmondta: rendezői koncepciója nem történeteket vázol. „Igazából itt nincs időérzékelés – tette hozzá –, mert ezek, amiket látunk, állapotok. A dráma is olyan, hogy nincsenek benne jellemfejlődések. Állóvíz van és ez így tud létezni a végtelenségig. Igazából olyan, mintha semmi nem történne, azzal együtt sem, hogy a látottak valóban megtörténnek: emberek születnek és meghalnak.

A halál is átmenet: van egy szereplő, Anna (Tompa Klára), aki az előadásban végig halott, aztán a menedékhely tulajdonosa, Kosztiljov (Gáspárik Attila) vagy a sógornője, Natasa (Mészáros Ibolya) veszi át a helyét, amíg ők is meg nem hallják az Isten suttogó szavát. Ezen túl, az egy csoda, hogy a színház a legalkalmasabb hely egy ekkora tematika kibontására."