Hogyan épültek fel a nemzetállami törekvések a románok körében, hogyan élte meg az erdélyi magyarság azt, amikor ezek a törekvések betetőztek Erdély és a többi területek elcsatolásával?

Kolozsváron csütörtökön vetítették le az RMDSZ megbízásából készült Magyarok Romániában – száz év története című dokumentumfilm-sorozat első részét, amely többek között ezekre a kérdésekre ad választ. Az Ablonczy Balázs, Fodor János, Nagy Botond, Gidó Csaba, Egry Gábor, Lucian Nastasă-Kovács, illetve Zahorán Csaba történészeket megszólaltató filmet Víg Emese szerkesztette, a szakmai irányító Bárdi Nándor volt.

A vetítést megelőzően a dokusorozat ötletgazdája, Székely István– akivel korábbi beszélgetésünk itt olvasható – elmondta: szükségünk van arra, hogy végiggondoljuk az elmúlt száz évet, mert 1989 előtt nem volt rá lehetőségünk. Fontos az is, hogy elmondjuk a véleményünk a román többségnek is, egyfajta párbeszédet kezdeményezve. Hozzátette: hat városban mutatják be a sorozatot, emellett három tudományos konferenciákat szerveznek, és egy olyan történelmi kronológiát is készítenek, amely felöleli az elmúlt száz évet és román nyelven is elérhető lesz.

Víg Emese, a film szerkesztője a bemutatón kifejtette, címe nem teljesen eredeti: Magyarok Romániában címmel Németh László írt útirajzot, aki Romániát végigjárva, Bukarestig is elérve találkozott az anyaországtól elszakadt magyarokkal.

A nagyjából egyórás film az első világháború előtti nemzetegyesítési törekvésektől a Kós Károly és társai által megfogalmazott Kiáltó szóig vázolta fel a legfontosabb, az erdélyi magyarság sorsát eldöntő pillanatokat. Elhangzott, hogy a román nemzeti emancipáció gondolata görögkatolikus papoktól származott, ők azonban még csak jogokat kértek a dualizmus korában a román kisebbség számára. A magyarok el sem tudták képzelni, hogy egykoron elveszíthetik Erdélyt – pedig 1916-ban az antant felkínálta Romániának.

Az 1916-os román betörés során számos helyen történt fosztogatás, nemi erőszak, gyilkosság is, az akkori menekültek számát pedig 200 ezerre teszik, de van aki egymillió emberről beszél.

A későbbi, 1918-as gyulafehérvári nemzetgyűlésről elhangzik: az erdélyi közvélemény nem volt tudatában annak, hogy mekkora súllyal bírt ez az esemény. A hatalomátvételre, amely korábban megtörtént, de amelyet ez a pillanat legitimált, a polgárokat felkészítették – sajtóemlékek igazolják, hogyan szólították fel a lakosokat békés magatartásra. A filmben elhangzik: mindezt a magyar fél úgy élte meg, hogy csak rövid távon kell feladnia közigazgatását, hatalmát, és csak később értették meg, hogy tévedtek.

A megszólaltatott történészek arra is felhívták a figyelmet, hogy Magyarország 1920-ban „rossz lapokkal ment tárgyalni” a sorsáról, történelmi, gazdasági érvekkel érveltek a területek megtartása mellett, vagy azt kérték, hogy legalább legyen népszavazás. Valóban létezett hezitálás arról, hogy mi legyen a Habsburg Birodalom sorsa, voltak mellette érvek – mégis a nemzetiségi törekvések nem lettek volna elegek a döntéshez, ehhez nagyhatalmi akarat kellett.

A filmsorozat első része Kós Károly és társai Kiáltó szójáig, az Országos Magyar Párt megalakulásáig és az autonómiakövetelésekig követi a történteket.

Passzív ellenállás, magyarokkal tartó románok

A vetítést követő beszélgetésen Fodor János történész rámutatott: eseményekkel terhelt időszakot kellett összefoglalniuk, amelyet úgy kellett elmesélni, hogy egyrészt ez történelmileg pontos adatokon alapuljon, másrészt képileg és megjelenítés szempontjából a figyelmet is fenn tudja tartani, harmadrészt kiválogassák benne azt, ami fontos. Sok minden kimaradt, ez adta a nehézséget a szerkesztésben.

A közönség soraiból érkező egyik kérdésre válaszolva Fodor kifejtette, nem volt a korabeli Magyarország olyan helyzetben, hogy katonai ellenállást engedjen meg magának. A visszatért hadosztályok sem voltak jó állapotban, négy év háború után. A székely hadosztályról azért nem esett szó a filmben, mert az szétfeszítette volna a történt kereteit, de valóban ők voltak azok, akik ideig-óráig akadályozták a román csapatok bevonulását.

„Az ellenállás kis része az összképnek, de ami még fontosabb, az a passzív ellenállás – 1918-21 között az erdélyi magyarság politikai passzivitásba vonult az ellenállás egyik formájaként, azaz a hűségeskü letételének megtagadása mellett az adminisztrációt is akadályozták, politikailag pedig nem kapcsolódtak be az eseményekbe” – fogalmazott a történész.

Gidó Attila történész elmondta: az elcsatolás után a szászok korán kinyilvánították hűségüket a román állam felé, a zsidók azonban – akik nagymértékben magyarosodtak, bár éppen megjelent a körükben egy nacionalista mozgalom – nem támogatták a létrejövő Nagy-Romániát.

Fodor János kiemelte, a románok sem voltak mind az egyesülés mellett: ez a döntés egy hosszú vita végső eredménye volt, miután mást akartak a regáti románok, mást az erdélyiek, a katonaság és így tovább – a román szociáldemokrata képviselők például a magyar törekvésekkel értettek egyet. Az is igaz: az erdélyi románképviselő többsége számára nem az egyesülés, hanem annak a módja volt a kérdés – hangzott el.