Mielőtt visszarohant volna Bukarestbe előadás után, elbeszélgettünk egyet könnyed és fájdalmasabb dolgokról is a keresztényfalvi kultúrotthon nézőterén, ahol még érezhető, kitapintható volt a tér embertömeg általi túlhevítettsége. A hazai színjátszás egyik legkedveltebb színésznője szerepeiről, neveltetéséről mesélt, és többek között azt is elmondta színes, szemléletes válaszában: a zsidóság tizenegy parancsolatra támaszkodva éli hétköznapjait.

Pascal Bruckner Mivel szolgálhatok? című egyfelvonásosában láthattuk az imént a C'Art Fest fesztiválon olyan hivatalnoknőt megformálni, aki nyugdíjazása előtti kétségbeesésében fecsegi el az élettörténetét. Ismerünk ilyen szereplőket a hétköznapokból, de nem nagyon kedveljük őket, a társaságukat. Most egy egész nézőtér követte feszült figyelemmel ezt a nőt és még meg is szerette őt a maga esendőségében.  A színházban még az elfogadhatatlan is elfogadható? Hogy látja ezt?

Én ennél sokkal mélyebbnek látom ezt a nőt: a választástól, a döntéstől való félelem nem kevésszer megérint bennünket. Ez a szereplő ezért vonzott, izgatott, provokált, ugratott és belém is mart. Persze, fikcióról beszélünk, egy történetről, amelyen elgondolkodunk: vajon így van, vagy nincs éppen így? Hiperbolizálva, allegorikus formában gyakorta olyan témákat fedezhetünk fel magunk körül, amelyekre sem immunisak nem vagyunk, sem idegenek ezektől. Görbe tükörbe láthatjuk ilyenkor önmagunkat, ami kényelmetlen is lehet, hiszen így már nem mondhatjuk azt, hogy ez csak másokra érvényes. Nem, mert mindenikünkben van valami ebből a szereplőből – szerencsénkre vagy éppen szerencsétlenségünkre. Végső soron egyazon emberi lényként lehetünk kapzsiak, máskor meg mohón bele akarunk kóstolni mindenbe, és ezáltal elveszítjük a választás örömét. Mert ha mindent habzsolunk egyszerre, mint az emberevő óriások, akkor nem érezzük már az ízeket, az aromákat, vagy nincs már lehetőség a fogyasztás mellet a megértésre is, és arra, hogy végiggondoljuk, miről mondunk le választásaink által. Mert igenis, a választásunk által – annak minden nosztalgiájával és fájdalmával – lemondunk minden egyébről.

Másfelől, ez az előadás bizonyos tekintetben arról is beszél, hogyan veszítjük el, mondunk le vagy utasítjuk el a szabadságot. A bulimia nem azt jelenti, hogy birtokolunk valamit, hogy örülünk annak, amink van, és ugyanígy a habzsolás és a kapzsiság sem. Éppen ellenkezőleg: az öröm és a szabadság hiányát jelenti. Az általam alakított szereplő lemond a választásról azért, hogy mások válasszanak helyette. De miért is? Szerintem a választásainkat fel kell vállalnunk – mindegy, hogy jók vagy rosszak, a mieink.

Ön a hazai színjátszás egyik legkedveltebb színésznője. Ez a karrierje során terhet jelentett vagy inkább lendületet adott?

A szeretetet és a tiszteletet ki kell érdemelni, nem hull ránk, akár az eső, és nem is nő ki a földből, mint a gomba. Kedveltnek, bámultnak és emellett kritikus szemmel figyeltnek lenni nem egyszerű, nem kényelmes, de nagyon egészséges. Igen, nagyon egészséges.

Bukarestben egyetlen etnikai közösségnek van színháza, és az a zsidó közösség. Milyen szerepe van az ön által vezetett intézménynek a főváros kulturális palettáján?

Az Állami Zsidó Színház a fővárosi önkormányzat alárendeltségébe tartozó közintézmény, így az autonómiánk és a döntéseink is a tanácstól függenek.  A színház küldetése pedig az, hogy megőrizze, konzerválja és átörökítse a következő nemzedékekre is a zsidó közösség kulturális, művészeti és persze történelmi kincseit, mindazt, amit a zsidó színház és irodalom, a jiddis nyelv és kultúra vagy akár a klezmer zene jelent.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy a zsidó színháznak szerepe van az előítéletek felszámolásában is. De nem harcolni akarunk, inkább felszabadítani az emberek eleméjét olyan blokádok alól, amelyek ellenségekké, ellenlábasokká alakíthatnak bennünket. Úgy gondolom, hogy a kulturális sokszínűségnek és a kulturális kínálat gazdagságának tulajdonképpen ki kellene egészítenie bennünket úgy, hogy közben megőrizzük az identitásunk, jellegzetességeink és egyediségünk. Mindezek egyértelmű gazdagságot jelentenek, annak a gyémántnak számtalan oldalát, amely az egyetemes kultúrát alkotja.

Az ön etnikai hovatartozása eddigi pályája során mintegy természetes jellegként volt megfigyelhető a Lola Blautól egészen a Királyok játékáig – hogy csak két előadást említsek. Volt a szerepválasztásaiban erre vonatkozó tudatosság vagy nem létezik ilyen, csupán szerepek, amelyekben egy színész kiteljesülhet, származásától függetlenül?

Tudatosság vagy sem… Nem is tudom, erre a kérdésre mi a leghelyesebb válasz, mert ezek a dolgok annyira egyszerűen és számomra természetesen jöttek. A szüleim gondoskodtak arról, hogy ne éljek traumákkal, ne viseljem azoknak a sebeknek a hegeit, amelyek nem az enyémek: másokat tisztelve legyek zsidó…

Tudja, apámnak volt egy mondása, amelyet én sokkal később értettem meg: számunkra, zsidók számára tizenegy parancsolat létezik. Az a tíz, amelyre a világ civilizációja támaszkodik, de van egy tizenegyedik is: tiszteld a hely törvényeit, annak a helynek a törvényeit, ahol élsz, ahol a kenyered megkeresed, ahol álmodod az álmaid, ahol vizet iszol és gyermeket nevelsz, este pedig nyugovóra térsz. Ennek a tiszteltnek, jó szándéknak és kommunikációnak a szellemében neveltek, és ez mindig hasznomra vált. Az önazonosság megőrzése, és annak pontosan tudása, hogy ki vagy, nem azt jelenti, hogy lenézed, tagadod és elutasítod a másikat. Sőt, ellenkezőleg. Ennek a tudásnak kíváncsivá kell tennie bennünket az emberiség más arcainak, vonatkozásainak megismerésére.

A centenáriumi év arra is jó, hogy az egyes közösségek saját letárt készítsenek értékeikről. Én azonban nem tudok nem gondolni arra, hogy a száz éves Romániában él egy olyan közösség, amely ezalatt nem nyújthatta azt, amit maximálisan tudott volna az értékteremtés terén. 73 éve bekövetkezett ugyanis egy olyan kollektív méltánytalanság – nevezzük ez most így –, ami megakadályozta ebben. Hogyan tekint vissza ön, mindennek tudatában a közössége értékteremtésére?

Olyan ember vagyok, aki a művészetben, a művészet által és a művészetnek él. És eközben az is világos számomra, hogy egyfelől a zsidó kultúra és művészet, másfelől pedig a román színházi iskola és kultúra találkozási pontján létezem, több forrás és hatás találkozik bennem.

Úgy helyénvaló, ha ismerjük a saját történelmünk, de nem bosszúvágytól fűtve, nem azért, hogy keseregjünk régi sebeken, nem azért, hogy az áldozati szerep alól mentesítsük magunk, és még csak azért sem, hogy bűntudatot tápláljunk másokban. Ezek a történelmi tények ismertek, ugyanakkor elfogadottnak is kellene lenniük, ehhez pedig mindenkinek hozzá kellene járulnia.

Másfelől pedig román állampolgár vagyok, szeretem és tisztelem ezt a helyet, itt bontakoztam ki és itt szeretnek, úgy érzem. Persze, kritizálnak is, hiszen erre számtalan ok adódik, de legalább leszállok ilyenkor a földre. És kritizálnak a gyermekeim is, nagyon jól teszik, fejlődjön a kritikai szellemük. Apám is erre tanított. Ő a legboldogabb akkor volt, amikor egy sakkjátszmánkban én győztem, ami ritkán történt meg, de nagyon boldog volt ilyenkor.

Úgy szeretném tehát leróni tiszteletem otthonom előtt, hogy közben tudom, hogy ki vagyok és mivé válhatok, a gyermekeimet pedig emberi méltóságra, igazságosságra, őszinteségre és becsületességre szeretném nevelni.

Igen későn, csupán ebben az évben jutott el a társadalmunk odáig, hogy törvényben is büntesse, elítélje az antiszemitizmust. Vajon miért ilyen későn?

Nem tudom, én ehhez nem értek és nem is fogom kielemezni. Hogy jó vagy rossz – nem tudom, nem tartozik a prioritásaim közé, nem a törvényekkel kelek és fekszem. Egyszerűen nem ez a mesterségem. Persze, nem azt mondom: kell ismernünk a törvényeket, ezek nem ismerete nem mentesít semmi alól egyetlen szakterületen sem. De nem tudnám én ezt most tudományosan, szakértő módjára kielemezni…

Kanyarodjunk vissza a multikulturalitáshoz, és ahhoz, hogy kinek-kinek mi lenne a dolga ennek fenntartásában, hogy ne legyen egy üres fogalom és ne is tűnjön el ez a jelleg Romániában…

Mindenkinek előbb-utóbb fel kell fedeznie a kulturális önazonosságát és őszintén kell azt szolgálnia azzal a tudattal, hogy ez gazdagságot jelent. Ez egyben azt is jelenti, hogy gazdagítanunk kell a kulturális felhozatalt, ki kell nevelnünk a közönség kulturális ízlését, előítéleteket kell felszámolnunk és össze kell hoznunk az embereket.

Ha a jiddis színházra és nyelvre gondolok, akkor arra is gondolok, hogy létezik egy törvény, amely ezeket védi, de vajon ez elég-e?! Én azt gondolom, hogy türelemmel és kitartással meg kell tanítanunk, át kell örökítenünk a jiddis nyelvet, mert ha ezt nem tesszük felelősen, megtörténhet – ahogy ez a világ több helyén éppen folyamatban van –, hogy ezt a nyelvet és kultúrát, irodalmat vagy színházi formát kihalni látjuk. Persze, a konferenciák is nagyon hasznosak, de nekünk a mindennapokban kell türelemmel megtanítanunk, átadnunk mindent, ami a jiddishez kapcsolódik. Ez a feladatunk.

A közösségi érték mellett melyik az az emberi érték, amely nélkül nem tudná elképzelni hétköznapjait, és ami élhetővé teszi a gyakorta rohanással teli időszakok túlélését? Mert úgy gondolom, nincs mindig elegendő idő és türelem a valóban fontosakra, azokra, amikről ön az imént beszélt…

Azt szeretném magamnak, hogy ne keményedjen meg, ne váljon süketté a lelkem, hogy a figyelmem fénye élénk maradjon továbbra is, a lelki hallásom pedig ne tompuljon. És ezzel együtt azt is, hogy meg tudjak hallgatni és meg tudjak hallani másokat. Meggyőződésem, hogy csak akkor tudnak a dolgok továbbra is vibrálni bennünk és másokban, ha a lelki hallásunkat nem veszítjük el. Ebben az esetben talán magától is fog működni minden körülöttünk.

Címlapfotó: a bukaresti Állami Zsidó Színház Parancsára, führer című előadásában. Forrás: Maia Morgenstern hivatalos Facebook-oldala.