Híres boulevard-jai nem bűvöltek el, az Eiffel-torony pedig végképp nem. A múzeumai ellenben lenyűgözőek, zenés vecsernyét hallgatni a Notre-Dame-ban pedig felemelő élmény volt. Munkatársaink a francia fővárosban bóklásztak.

Kis Notre-Dame a nagyban. A valósághű, aprólékosan kidolgozott makettet egy francia orvos készítette hobbiból.

Béke emlékmű a Mars-mezőn. A 2000-ben felállított, a jeruzsálemi Siratófal által inspirált fém-üveg konstrukcióra 49 nyelven, köztük magyarul írták fel a béke szót. Nekem sokkal szimpatikusabb, mint Joffre és Foch marsalloknak a környéken álló szobrai.

Monet és Toulouse-Lautrec óta valamicskét esett a Montmartre-i festészet színvonala.

Montmartre-i utcakép turistáknak szánt kerámiákkal. A környék hangulatos, de 25 perc alatt megerőltetés nélkül be lehet járni. Mindenfajta hazafiaskodó fitymálás nélkül, Szentendre simán felveszi vele a versenyt.

Trón a Louvre üvegpiramisa alatt, Kohei Nawa japán szobrászművész munkája. A 21 méter magas üvegpiramis 1989 óta a Louvre főbejárata, napjainkra nem csak a múzeum, hanem a város egyik szimbólumává vált. Szentségtörés volt a reneszánsz stílusú palota udvarán felépíteni, állítják a kritikusai, akik azért is utálják, mert nem egy francia, hanem I. M. Pei kínai-amerikai építész tervezte.

Ez már kétségbevonhatatlanul Párizs első számú szimbóluma. Az 1889-es világkiállításra építették, annak idején a francia értelmiség és művészvilág szinte egyöntetűen rondának találta. Szerintem igazuk volt. Közelről ormótlan behemót benyomását kelti, ráadásul csupa rozsda.

Belvárosi szellős lakás a Bastille-tér közelében. Bécstől vagy Amszterdamtól eltérően, ahol szinte egyáltalán nem látni hajléktalant, Párizsban elég sokan élnek az utcán vagy a metróban. Koldus is van bőven, köztük románok. Ez nem sztereotípia, hanem tény, beszéltem velük.

Valószínűleg kevés történelemkönyvből maradt ki a nagy francia romantikus, Eugen Delacroix A szabadság vezeti a népet című képe, aminek köszönhetően roppant előkelő helyen áll a Louvre képzeletbeli népszerűségi listáján, a látottak alapján szerintem a másodikon. A Mona Lisával azért nem versenyezhet. Leonardo képét két koncentrikus korlát és üveglap is védi a turisták hadától.

“…abban az évben a világ egyik centrális laboratóriumának számított: minden itt főtt, gőzölgött, forradalmak és jellemek, politika és szenvedély…” – írta Márai a 20-as évek elején a Le Dome kávéházról, ahol korábban Ady is rendszeresen megfordult. Nem mentünk be. Jelenleg Michelin-csillagos étterem, s nem vagyok akkora gourmand, hogy többnapi béremet kifizessem egy vacsoráért.

A látszat ellenére ez nem Hermafroditosz, Hermész és Afrodité kétneművé vált gyermeke, hanem Bacchus, a bor és a mámor római istene, kinek szobra a Louvre antik részlegén látható. Szegény, úgy tűnik, erősen hormonzavaros volt.

A jószándékú gondoskodást néha hajszál választja csak el az abszurd hülyeségtől. A Rodin Múzeum szoborparkját az esőre és a szélre hivatkozva zárták le a látogatók elől, így csak távolról meresztettük a szemünket Auguste mester egyik főművére, a Calaisi- polgárokra. Azon sem lepődnék meg, ha jelenleg a múzeumépületben is szüneteltetnék a látogatást, elvégre a Csendes-óceánon beindult az El Nino.

A Musée d’Orsay egykori vasútállomás épületében működik, melyet pazar kiállítási térré alakítottak át. A gyűjtemény nagyjából a romantikától a posztimpresszionizmusig és szecesszióig terjedő időszakot mutatja be. Állandó festészeti tárlata lényegesen emberibb léptékű, mint a Louvre-é, utóbbitól könnyen túladagolás okozta csömör kaphatja el az ember, ha egyetlen napba próbálja besűríteni. 

A Musée d’Orsay gyűjteményének egyik becses darabja a Bál a Moulin de la Galette-ben. Évente körülbelül 3 millióan nézik meg, ami átlagban napi 10 ezer látogatót jelent. Gondolom, ha tudná, Renoir elégedett lenne.

Fotók: Zsizsmann Erika és Pengő Zoltán