A járvány mellett a hideg időszak is rászakadt a hajléktalanokra: a mínusz fokok nem kedveznek az utcán élő embereknek, ahogyan a vírushelyzettel érkező korlátozások sem. Hová húzódhatnak 23 óra, a kijárási tilalom kezdete után azok, akik otthon hiányában a sikátorok mélyén, kukák mellett rejtőznek? Honnan szerezhetnek maszkot, ha jövedelmük nincs, és a szemeteskuka vagy a kéregetés teremti meg napi betevőjüket? Utánajártunk. (Fotók: Gábos Albin)

Alig értünk a városba, máris megpillantottunk egy cipekedő alakot a tömegben. Hatalmas zsákja mögül mosolygósan adta tudtunkra, hogy beszélni ugyan keveset szokott, de, ha írni akarunk róla, a Miatyánkot szívesen elmondja nekünk, majd ugyanazzal az egyszerű mosollyal hozzáfűzte, éppen „hazamegy”. Pedig Katinak nincs lakása, az utcán él, de sorstársaival hideg időben meghúzódnak a romos épületekben – ez jelenti számára az otthont. Hogy jóllakhasson és ne fázzon, kukázni szokott, és most, téli időszakban azt reméli, mihamarabb talál egy darab szőnyeget vagy paplant, ami melegítené, „mert a földön, a csóré padláson alszik”. Arra a kérdésünkre, hogy mit szólnak ehhez a hatóságok, főleg a korlátozások idején, azt válaszolta, jól ismerik a rendőrök, és nem bántják, ha éjszaka az utcán találják. A gyermekek viszont annál inkább: megdobálják, csúfolják, elkergetik a hajléktalant.Paulát a szemeteseknél értük utol, szégyen nélkül hajolt könyékig a konténerekbe, szenvtelenül ecsetelte, hogy kukázás nélkül nem bírna fennmaradni: „tetszik tudni, a kukában sokszor étel van, máskor pedig dolgok, amiket eladhatok, hogy pénzt szerezzek”. Arról is beszámolt, hogy a tömbházakban élők gyakran kisegítik, ahogyan sorstársai is, akikkel télvíz idején összeverbuválódnak, hogy elkerülhessék a fagyhalált. Ám ez sem mindig elegendő – tette hozzá lesütött szemekkel – hiszen tavaly pontosan a legnagyobb fagyban veszítette el barátnőjét, aki nem bírta tovább a hideget. Paula azt is megosztotta velünk, hogy édesanyja halála után került az utcára, és – bár a megpróbáltatások meglátszanak a kezein és az arcán – csupán negyvenéves, fiatal nő. Enni ritkán szokott, ismerte be, ahogyan azt is, hogy vele a rendőrök már kevésbé irgalmasok: felpofozzák, elkergetik. Ezért aztán néha bekopogtat a hajléktalanszállóra, de nem időzik ott soká.Már éppen távozni készültünk, amikor Paula nagy örömére újabb zacskók érkeztek a kukához. A közeli tömbházban élő lány, mint aki jól ismeri már a hajléktalan szokásait, nem dobta a szemét közé a lecipelt zacskókat, hanem átnyújtotta azokat az utcán élő nőnek, s pár mondat erejéig még el is beszélgetett vele.A rendőrség épületéhez közel újabb különös alakra bukkantunk: átszellemülten ücsörgött a járdaszegélyen, egyik szeme hályogos, sápadt arca pirospozsgássá vált a hideg hatására. Sorstársaihoz hasonlóan jómaga is rengeteg ruhát viselt. Amikor odaléptünk és lehuppantunk mellé, meglepődött: várta, mikor húzódunk hátrébb, de mi rendíthetetlenül kezdtünk faggatózni, ő pedig szívesen, nagyokat hahotázva válaszolt. Imre elmondta, gyermekkora óta Csíkszereda utcáit járja, így jól ismeri a várost. Hatéves korától volt ideje kitanulni a hajléktalanok „mesterségét”, így „konténerezik”, ami annyit tesz, hogy kenyeret, eladni való dolgokat keresgél a kukákban.Elmondása szerint nem foglalkoznak vele a rendőrök, elfogadták, megszokták, hogy az utcán él, és a korlátozások beálltával sem próbálták megbírságolni. „Ha elküldenének is annyi. Hova menjek? Menjek lopni? Azt is tudnék, ha akarnék, de én nem akarok lopni, úgyhogy maradok” – ecsetelte beszélgetőtársunk, aki szerint maszkhoz is nehezen jutnak a nincstelenek, hiszen megfizetni nehezen tudnák, így azt használják, amit éppen találnak vagy másoktól kapnak. Csevegésünk során egyszer csak fordult a kocka, és Imre a szót megragadva mélyen a szemünkbe nézett, majd elgondolkodtató kérdést intézett felénk: „mondják meg, ez a világ miért ilyen? A szegény embert miért nem segítik? Az egyiknek van 4-5 kocsija, s a szegény embernek nincs, amiből egy fél kenyeret vennie”. Ez maradt a végszó, nem tudtunk volna hiteles, meggyőző válasszal szolgálni.Bár legtöbbjükkel sikerült elbeszélgetnünk, akadtak olyanok közöttük, akik csendes álmukat aludták a padokon. A vírus ellen felszerelkeztek, maszkot viseltek, még az alvók is.Mikor már úgy láttuk, annyira fagyos az időjárás, hogy nem találhatunk újabb hajléktalan személyeket a város forgalmasabb utcáin, eszünkbe jutott a hajléktalanszálló, és felkerekedtünk, hogy az ott melegedőket is megismerhessük. A tömbház előtt nagy zsivaj fogadott: gyermekek, fiatal felnőttek nevetgéltek, vitatták az élet problémáit. Míg egyesek azt mesélték kitörő örömmel, hogy leadták kérelmüket, és nemsokára maguk is a szálló fölött működő szociális otthonok lakói lehetnek, addig a többiek arról beszélgettek, hogy melyik kocsmába mehetnek aznap, és azt találgatták, a jól bejáratott helyeken az előzékeny vagy az irgalmatlan csapos dolgozik-e.Itt ismertük meg Petit, aki évek óta a hajléktalanszálló fölött működő szociális otthonban él édesanyjával és sok testvérével. Csupán tizenhárom éves, de komoly fiatalembernek mutatkozott. Elmesélte, jó barátságban van a hajléktalanokkal, hiszen egy épületben töltik mindennapjaikat, így kávét főz nekik, elbeszélget velük, és közben rengeteget tanul. Az online oktatásról csak annyit mondott, az ő iskolájukba be kellene járni, hogy számítógépekhez férkőzhessenek, de az intézményben olyannyira hideg van, hogy az egészségük érdekében inkább otthon maradnak testvéreivel.Moldi éppen kávéját fogyasztotta, de készségesen válaszolt minden kérdésünkre. Elmondta, Peti főzte neki az itókát, évek óta ismeri a kisfiút és családját, hiszen folyamatosan bejár a szociális otthonba. Mint kiderült, jómaga is hajléktalan, csak szavai szerint a szerencsésebb fajta, ugyanis annak ellenére, hogy nincs állása és lakása, egy jótevője befogadta, ezért nem kellett az utcára kényszerülnie. Nemsokára pedig a szociális otthonban élhet, hiszen elvégeztette a koronavírus-tesztjét, és a kérelmét is leadta, osztotta meg velünk ünnepélyesen. Majd hozzátette kissé komolyabban, a napokban éppen egy padon alvót menekítettek a kórházba, mert a nagy hidegek miatt olyannyira megfagyott a lába, hogy orvosi kezelésre szorult. Tehát égetőbb az elhelyezkedése, mint valaha, hiszen nem szeretne szerencsétlen sorsra jutni. Közben dübörgő léptekkel érkezett a távolból Olga, és a fiatalok mindegyike mosolyra derült. Mutogattak, ugrándoztak, hogy érkezik a beszédes, aki majd kendőzetlenül ismerteti velünk, milyen a hajléktalanok élete. Ám az első kérdéseinkre elutasítóan válaszolt, leült a lépcsőre, és hangosan kezdte a zenét hallgatni. Ez lett végül a közös témánk, majd a kitaszítottak életének milyenségéről is kemény képet kaptunk...Valóban beszédes, állapítottuk meg, és kegyetlenül őszinte. Hiszen hangosan ecsetelte, az állam és a munkavállalók a szegények hátán élnek, őt pedig kitiltották a hajléktalanszállóból. Hogy miért? Erre a válasza csupán annyi volt, hogy „ne érdekeljen annyi minden minket”. Olga tehát az utcán él, nagy hidegben behúzódik az egyik elhagyott épületbe. Sorstársait pártfogolja, önzetlenül segíti őket. Beismerte, 376 lejes nyugdíját nemcsak saját örömére fordítja, abból segíti a nincsteleneket: amire szükségük van, és az még éppen belefér a keretbe, megvásárolja. Nem beszélve arról, hogy ünnepekkor ő a szegények Mikulása, azaz a „boschetar” személyeké, mert ő nem szégyelli, kimondja, „csöves, boschetar, szegény emberek”, de összetartanak és egymás mellé állnak – nyomatékosította.A kitaszítottakkal folytatott beszélgetésünk során rengeteg dologra fény derült, ám mind közül a legerősebb gondolat talán az volt, hogy ezek az emberek nem félnek a vírustól, hiszen télidőben a rendőrök, kijárási korlátozások és fertőzésveszély mellett egy sokkal nagyobb ellenséggel is szembe kell nézniük: a fagyhalállal, ami nem csupán városi legenda, hanem életük része. Ezért is hálásak azok, akiknek a hajléktalanszálló és a szociális lakás otthont ad.