Határon túli magyarok anyagi támogatása: jut is, marad is!

Megszólalt a héten az atlatszo.hu oknyomozó portál és két, tényekkel, adatokkal igazolt tényfeltáró cikkben számolt be arról, hogy miért lett a 2012-ös Külhoni Magyar Óvodák Éve Program több mint 100 milliós támogatásának legfőbb kedvezményezettje egy magyarországi állami cég, illetve miként épül közpénzből a Fidesz erdélyi háttérországa

A Bodoky Tamás (főszerkesztő), a legrangosabb magyar oknyomozói elismerés, a Göbölyös Soma-díj kitüntetettje és a Fidesz médiatörvénye elleni tiltakozásáért a Kossuth Rádióból nagy visszhang közepette eltávolított adófőszerkesztő, Mong Attila (főszerkesztő-helyettes) vezette önálló nonprofit oknyomozó online műhely, az atlatszo.hu a héten közölt egyik írásának szerzője, D. Kovács Ildikó a Kárpát-medencei meseszövés 108 millió forintért című cikkében annak a vizsgálódásának az eredményét tárta elénk, hogy miként használta fel a rendelkezésre bocsátott forrásokat a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága a külhoni magyar óvodák évének deklarált 2012-es esztendőben. A Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár által sikeresnek nevezett program, melynek állítólagos eredményei ihlették a kezdeményezőket arra, hogy 2013-ban a külhoni magyar kisiskolák éve programot is elindítsák, arra volt hivatott, hogy segítséget nyújtson a határon túli szülőknek és óvodapedagógusoknak a magyar nyelv tanításában.

Az atlatszo.hu a programot levezénylő Bethlen Gábor Alapnál közérdekű adatigénylés formájában érdeklődött a költségek iránt. A nem könnyen beszerzett adatok alapján (lásd. D. Kovács levelét: „A közérdekű adatigénylés válaszadási határideje már régen lejárt, de haladékot kértek az elszámolási határidő miatt, amit én tudomásul vettem. Ennek azonban már 1 hónapja. Érdeklődnék, hogy mikor küldik el az adatigénylésben kért információkat?”) pedig kiderült: a pénz felét egy magyarországi állami cég kapta. Mint D. Kovács Ildikó cikkéből kiderül: összesen 108 millió forintba került a magyar államnak a külhoni magyar óvodák éve és ebből mintegy 54 millió forintot az állami tulajdonban álló Humán Jövő 2000 Nonprofit Kft. kapta. A cég a költségvetésből származó pénzt „rendezvényszervezésre, módszertani csomagok összeállítására, továbbképzésre, arculatkialakításra, honlap-üzemeltetésre és Kárpát-medencei meseszövésre (!) fordította.”

A Humán Jövő 2000 Egészségmegőrző és Oktatási Nonprofit  Közhasznú Kft. 2012. szeptember 1-jétől Erzsébet Szállodák, Táborok és Vendég-házak Nonprofit Közhasznú Korlátolt Felelősségű Társaság néven működteti a központi közigazgatás integrált üdülési rendszerét (például az Erzsébet-utalványból befolyó összegekből szervezett üdültetéseket), állami rendezvényekhez szükséges eszközöket szállít továbbá üzemeltet  egy óvodát és két bölcsödét is. Honlapja szerint (http://esztv.hu/) a Kft „célja az állami vagyon megőrzése, megóvása és gondozása.” A fő cél mellett, mint vallják: „mindezek mellett kiemelkedő szerepet vállalnak az Erzsébet-program lebonyolításában is” azzal, hogy széleskörű szállodai szolgáltatásaikon túl a legkülönbözőbb rendezvények lebonyolítására alkalmas helyszínt továbbá igény esetén cateringet is biztosítanak.

A jelek szerint nemcsak a „cél”, az állami vagyon megőrzése, megóvása és gondozása volt sikeres a Humán Jövő 2000 Nonprofit Kft., illetve utódintézménye számára, hanem a költségvetési támogatás „hatékony” felhasználása is maga egy „sikertörténet”: a 108 214 006 forintnyi teljes összegből 54 329 006 forint hozzájuk került. Ennél sokkal kisebb összeg, mindösszesen 4,185 millió forint jutott 93 Kárpát-medencei óvodapedagógus módszertani továbbképzésen való részvételére és ösztöndíjazására. 10 millió forintot kaptak a határon túli régiókban működő pedagógus szövetségek és közneveléssel foglalkozó szervezetek, szintén módszertani továbbképzésre. Az óvodai oktatási-nevelési tevékenységet magyar nyelven végző intézmények programjainak támogatására 39,7 millió forint jutott, amiből Kárpátalján kaptak a legtöbbet, mintegy 20,3 millió forintot. Erdélybe 13,8 millió forint, Felvidékre 2,2 millió forint, a Vajdaságba és Horvátországba együtt 1,75 millió forint, míg a  diaszpórába 1 millió forint került. Érdekes eleme a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Által készített kimutatásnak, melyre a cikk hivatkozik is: az óvodai oktatási-nevelési tevékenységet magyar nyelven végző magyarországi intézmények programjainak támogatására is jutott 700 ezer forint, tehát közel 1/3-ad annyi összegű támogatás, mint az összes felvidéki magyar óvodának. Utóbbi tétel hordoz magában egy felettébb „sajátos” üzenetet: ha Magyarországon valahol valakik magyar nyelven oktatnak és nevelnek az óvodában, ezt a kormányzat nemzetpolitikailag fontosnak tartja és akár anyagilag támogatni is tudja. (?!)

Az oknyomozó online portál másik, szintén e napokban közzétett, terjedelmes tényfeltáró írása, melyet az atlatszo.hu munkatársa, Erdélyi Katalin a Transindex helyettes felelős szerkesztőjével, Sipos Zoltánnal közösen készített, már címével is sokat elárult: Közpénzből épül a Fidesz erdélyi hátországa.

A szerzőpár tényekkel és adatokkal igazolt kimutatása szerint „a Fidesz által alapított, a határon túli magyarokat segítő, és Tusványost szervező Fidesz-alapítványt, valamint a párt partnereként számon tartott, Tőkés László által létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapítványát is komoly összegekkel támogatták magyar állami intézmények és vállalatok az elmúlt három évben. Az EMNT Kolozs megyei elnökének tulajdonában lévő, a kerület és Németh Zsolt külügyi államtitkár régi ismerőse által vezetett tanácsadó céggel pedig évek óta több millió forintra szerződik Budafok-Tétény önkormányzata.”

A cikk feleleveníti a „Székelyzászlót mindenhova-mozgalom” fő katalizátoraként aposztrofált Németh Zsolt külügyi államtitkár politikai karrierjét, kiemelve, hogy lokálpatriótaként (Németh Budafok-Tétényben lakik, vagyonnyilatkozata szerint 1998 óta tulajdonosa egy itteni, 236 nm-es lakóház felének) ugyanitt, Budapest XXII. kerületében, azaz Budafok-Tétényben hirdette meg a székelyzászló kitűzés mozgalmát február 5-én. A politikai karriernek egyébként korántsem elhanyagolható mozzanata az, amiről a cikkszerzők nem tesznek említést, de maga az érintett tartotta fontosnak nemrég elárulni a Népszabadság számára: ő a 2-es számú Fidesz-tagkönyv birtokosa. Megtudható további  életrajzi adalékként az, hogy Németh Zsolt azerbajdzsáni ( hogy ez a Safarov kiadatás előtt vagy után jött össze, nem derül ki a cikkből)  és lengyel állami kitüntetések birtokosa, továbbá egyházi tisztségei is voltak/vannak a „sajátos” jogi helyzetű zuglói Erdélyi Gyülekezetben, melyek alapján akár érdekes következtetések is levonhatók az EMNT elnök Tőkés László alapítványának támogatását illetően. (Honlapja szerint „az Erdélyi Gyülekezet a Romániai Református Egyház Királyhágómelléki Egyházkerületének magyarországi gyülekezete, mely Magyarországon külön be van jegyezve”) Ezek szerint az Erdélyi Gyülekezet a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fennhatósága alatt működik ugyan, (Tőkés László megfogalmazásában a „Királyhágó-melléki Református Egyházkerület részeként"), de egyben önálló magyarországi egyház is, hiszen jogi státusa (adószám, az adó 1 %-ának felajánlására  szolgáló technikai szám stb.) megegyezik a Magyarországi Református Egyházéval vagy a Magyar Katolikus Egyházéval. Az Erdélyi Gyülekezetnek 1995 óta a főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka a gyülekezetalapító Németh Géza fia, Németh Zsolt)

Az atlatszo.hu cikke számára Németh Zsolt, elsősorban, mint az 1991-ben a Fidesz Lendvai utcai székházábabejegyzett Pro Minoritate Alapítvány alapító tagja „került a képbe”. Az alapítvány annak idején „független, non-profit intézményként kívánta elősegíteni a nemzeti és etnikai kisebbségek identitásának védelmét és fejlődését”, kuratóriumábanpediga Fidesz alapító Németh mellett ismert nevek (Pomogáts Béla irodalomtörténész, Benda Gyula történész, Doncsev Toso a Magyarországi Bolgárok Önkormányzatának elnöke, Elek István publicista, Enyedi Zsolt szociológus, Kövér László parlamenti képviselő, Lőrincz Csaba parlamenti tanácsadó) valamint egy, kevesek által ismert fiatalember, Nagy Szabolcs foglalt helyet, aki az Alapítvány ügyvezető titkára lett.

A Pro Minoritate Alapítvány 1999-ben megszűnt, utóda a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány lett, melynek létrehívásánál Kövér László és Németh Zsolt 50-50 ezer, Madarász László pedig 400 ezer forinttal ”bábáskodott".Honlapja meglehetősen sokat közöl az újraszervezett alapítvány tevékenységéről, de mégis hiányos. Megtudható innen, hogy megszervezi az ún. nyári szabadegyetemeket az erdélyi Tusnádfürdőn a kárpátaljai Felsőszinevéren, meg tette/teszi ezt olykor a Vajdaságban és Felvidéken is, kiadja a Pro Minoritatenegyedévenként megjelent folyóiratot, korábban pedig a Pro Minoritate könyveket is. Gazdája aCsángó báloknakés más rendezvényeknek, működtetője a Moldvai Csángó Magyar Bizottságnak. Munkájukat Hegyvidéktől Zuglóig és Martonvásártól Pécsig számos fővárosi és vidéki önkormányzattámogatta kisebb, valamint néhány állami intézmény és vállalat pedig jelentősebb összegekkel az elmúlt három évben.

Ugyanez ahonlap viszont semmit sem árul el a jelenlegi kuratóriumról, ami felettébb felkeltette az atlatszo.hu cikkszerzőinek érdeklődését. Mint írják „valamilyen rejtélyes és egyben szerencsés módon azonban Zugló weboldalára felkerült az alapító okiratának 2009-es módosítása, amelyből kiderül, hogy a háromtagú kuratórium tagjai Tárnok Mária elnök mellett Klein András és Ughy Attila. Klein 1998-ban a Fidesz kisebbségi szakértője volt, 2007-ben a Külügyi bizottság munkatársa, 2011-ben pedig a Külügyminisztérium kabinetfőnök-helyettese volt, majd szófiai nagykövet lett. Ughy Attila fideszes országgyűlési képviselő, a XVIII. kerület polgármestere. (Tavaly novemberben ő szignálta azt a határozatot, amely megtiltotta hogy hajléktalanoknak Márton-nap alkalmából a Flórián téri aluljáróban ételt osszanak.)”

Az atlatszo.hu cikke a továbbiakban kitér a Németh Zsolt-Tőkés László kapcsolat néhány, a magyarországi olvasó számára kevésbé ismert mozzanatára, nem feledve hozzátenni azt sem, ami bármilyen anyagi támogatás  esetében jogos kérdéseket vethet fel: „a Bálványosi Szabadegyetem, vagy közismertebb nevén Tusványos partnerei között első helyen találjuk a jogi személyiség nélküli közéleti mozgalomként definiált Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot”továbbá azt is: „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2011-ben bejegyeztette pártját, az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), majd  az EMNT alapítványát is nagyvonalúan támogatták magyar állami intézmények az elmúlt években.”

Az oknyomozó újságírók számára feltűnt egy érdekes egyezés: 2009 óta a fideszes Kisebbségekért– Pro Minoritate Alapítvány székhelye (Budapest, Falk Miksa u. 6. szám V. emelet) megegyezik a Carpathia Zrt. székhelyével. Ez az ingatlan „szerepel a Belváros-Lipótvárostól az atlatszo.hu által tavaly megkapott listán, 2008. február elején adta el nekik a kerület, és az önkormányzat honlapjáról az is kiderül, hogy 56,93 millió forintért.”

Ennek az információnak a birtokában aligha meglepő, hogy a cikk szerzőinek az érdeklődése a Carpathia Tanácsadó Zrt. irányába fordult, ahol kulcsszereplőként felbukkan az egykori „régi” Pro Minoritate alapítvány ügyvezető titkára, Nagy Szabolcs. Mellette feltűnik Csigi Levente, az EMNT Kolozs megyei szervezetének elnökének a neve is, aki a Kolozs megyei EMNP Gazdasági Ellenőrző Bizottságának tagjaés több romániai vállalkozásban (Anchor Invest SRL, Andromexim Consulting SRL, Irucom SA, Pellet Covasna SRL, Lorion SRL) rendelkezik érdekeltséggel, emellett felerészben tulajdonosa a magyar Carpathia Tanácsadó Zrt.-nek, amelynek másik tulajdonosa az általa birtokolt Lorion SRL.

Hogy az atlatszó.hu cikke miért beszél „Budafok – Carpathia tengelyről”,annak magyarázataként hosszabban kell idéznünk az alaposan dokumentált, érdekes személyes és üzleti kapcsolatokat is feltáró írásból:

„A Carpathia ügyvezetője Nagy Szabolcs, aki a cégadatok szerint a Zala megyei Pacsán, forrásaink szerint viszont a XXII. kerületben, Németh Zsolt szomszédságában lakik. Ők ketten ugyanis nem csak a Pro Minoritate alapítványból ismerik egymást: Nagy Szabolcs a DK Budafok-Tétényi szervezetének információi szerint 1994-1998 között a XXII. kerületi önkormányzat jogi bizottságának volt fideszes tagja, majd a Külügyminisztérium egyik háttérintézményében dolgozott, 2001-ben a Külügyminisztérium gazdasági tanácsadójaként utazott Németh államtitkár delegációjának tagjaként Argentínába. 1999 elejétől 2002 végéig, majd 2006 elejétől megszűnéséig, 2008 szeptember közepéig volt igazgatósági tagja a VAX XXII Budafok-Tétény Vagyonkezelő és Szolgáltató (Z)Rt.-nek, tavaly pedig a XXII. kerület 100%-os tulajdonában álló, frissen alapított Dél-budai Egészségügyi Szolgálat NKft. felügyelő bizottságának elnöke lett.

Nagy Szabolcs több magyarországi (Eurosensit Bt., Econorg Hungary Kft., B.E.Line Kft.) , és számos romániai vállalkozásban (Gradics Magus S.R.L., Pellet Therm S.R.L., Stalker S.R.L., Transylpellet S.R.L.) érdekelt, ezek közül legismertebb a Vass Attila Istvánnal közösen birtokolt NG Invest S.R.L., amely 2000-ben vásárolta meg és azóta is tulajdonolja a legnagyobb erdélyi könyvkiadót, a Kriterion Kiadót (Editura Kriterion S.R.L.). Az ügylettel kapcsolatban akkor a kolozsvári Szabadság című lap azt írta, hogy az NG Invest csak stróman, és a tranzakció hátterében valójában a Fidesz-MPP közeliként ismert, Magyarországon a szépirodalmi és a tankönyvpiacon érdekelt, a Századvég vállalkozás-csoporthoz tartozó Osiris Könyvkiadó Kft. áll.

A Carpathia Zrt.-t 2002-ben jegyezték be. Működésének első évében Carpathia Kockázati Tőkealap-kezelő Rt.-nek hívták, és jelentős részvényese volt ekkor az 1997-ben egymilliárd forint jegyzett tőkével az MFB, a Gazdasági Minisztérium, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, a Magyar Export-Import Bank Rt. és a Magyar Exporthitel Biztosító Rt. által alapított Corvinus Nemzetközi Befektetési Rt.; valamint a felszámolás alatt álló Tatabányai Bányák Vállalat által alapított V+F Kft. jogutódjaként 1995-ben bejegyzett, 3,158 milliárd forintos alaptőkével létrehozott Tabax Holding Rt. is. A Carphatiában 2002 végén szerzett jelentős befolyást a Lorion S.R.L., majd 2003 tavaszán a Lorion tulajdonosa, Csigi Levente.

2002 és 2007 között a Carpathia Rt. felügyelő bizottságának elnöke volt Misovicz Tibor, aki Németh első államtitkársága idején, 1998-2002 között a Külügyminisztérium Gazdálkodási és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára volt. Ebbéli minőségében a Határon Túli Magyarok Hivatalának gazdasági elnökhelyettese, s így az erdélyi magyar magánegyetem létrehozásának, majd a kedvezménytörvény végrehajtásának egyik irányítója volt. (A szerzők itt tévednek: Misovicz 1998 és 2002 között valóban a HTMHgazdasági elnökhelyettese volt, de nem volt külügyminisztériumi tisztsége. Gazdálkodási és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkárként 2010 óta dolgozik a külügyi tárcánál. – n.n.)

A weboldallal nem rendelkező Carpathia Zrt. 2008 óta áll szerződésben a XXII. kerületi önkormányzattal. 2010-ig évente 6 millió forint fölötti összeget kapott pályázatok előkészítésében való közreműködésért, 2008-ban emellett 9,2 millióért készítették el Budafok-Tétény városfejlesztési koncepcióját. 2011-ben 22 millió forint eredményjutalékot fizetett nekik a kerület, 2012-ben pedig pályázatokkal összefüggő feladatokra 10 milliót.

Az önkormányzat 2012-ben a pályázatokkal kapcsolatos tanácsadási feladatokra közbeszerzést írt ki, melyet régi partnerük, a Carpathia Zrt. nyert. 2012. január 6-án írták alá vele a megbízási szerződést, melynek értelmében a cég havi nettó 350.000 forintért pályázatfigyeléssel, projektötletekkel, pályázati tanácsadással, és pályázatírással segíti a XXII. kerületet. Ezen felül az általa előkészített, és sikeresen elbírált pályázatok megvalósításában pályázati projektmenedzsment feladatokat is ellát (előkészítés, nyomon követés, jelentési kötelezettségek teljesítése) pályázatonkénti megbízási díjért.”

Erdélyi Katalin és Sipos Zoltán közösen készített tényfeltáró írásának végén az is megtudható, hogy a Carpathia Tanácsadó Zrt. tavaly óta tulajdonosa a zalakarosi kistérség egyik településére, Gelsére bejegyzett, almatermesztéssel foglalkozó Golden Garden Invest Kft.-nek, nemrég pedig megalapította a főtevékenységként villamosenergia-termeléssel foglalkozó Carpathia Vízerőmű Kft.-t, és Szentgotthárd önkormányzatával kis vízerőmű építésére kötött szerződést.

Mivel a határszéli város önkormányzatával megvalósulni látszó együttműködés további „érdekességeket” rejthet, további információk beszerzése érdekében az oknyomozó portál munkatársa, Erdélyi Katalin már meg is kereste a szentgotthárdi Polgármesteri hivatalt. A cikk zárómondatában a sokat mondó hivatkozással hangsúlyozott megfogalmazás – „adatigénylésünk folyamatban van” – természetes következménye az atlatszo.hu portál bejelentése: a március 13-án közreadott írásnak folytatása a közeljövőben várható.

Pomogáts Béla: „nemcsak az Illyés-archívum megszűnése mutatja –, hogy úgy tűnik, mintha egy kicsit elfogyott volna a levegő Illyés Gyula körül.”

Megszólalt a héten Pomogáts Béla a Klubrádióban (a Bolgár Györggyel folytatott beszélgetésének teljes leiratát a Galamus online portál közölte) és elmondta: a Magyar Tudományos Akadémia megszüntette az Illyés Gyula Archívumot.

Az elmúlt napokban nemcsak a Klubrádió mikrofonja előtt szólalt meg, háborogva és keserűen az Illyés Archívum ügyében az ismert irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség volt elnöke, akit joggal tekinthetünk a határon túli magyarság „utazó nagykövetének”. Megtette minap ezt már a Népszava hétvégi mellékletében, a Szép Szóban is, de csak ő és senki más. A jelek szerint csak ő tartotta fontosnak, hogy vészharangot kongasson, hogy minél szélesebb körben értesüljenek arról: amit 2003-ban, a múltszázad egyik legnagyobb magyar szellemóriása előtti megbecsülés jeleként a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke létrehozott, azt most utóda, – talán azért, mert ilyen helyzetbe hozták – a bántóan kicsinyes, szatócsi megfontolások mindenekfölöttiségének idején, 2013-ban lerombolt.

Pomogáts Béla személyes hangú publicisztikája Illyés Gyula üres könyvespolcairól, majd hangsúlyosan a Galamus által közölt rádióinterjúja egyszerre volt vádirat a regnáló hatalom kultúrpolitikai ámokfutása ellen és ugyanakkor egy mélységesen megbántott és megkeseredett ember személyes hangú vallomása is a felelőtlen rombolásról, meg arról, hogy miként igyekeznek őt, de ami számára/számunkra is fontosabb, Illyés Gyula életművét és az általa képviselt szellemiséget napjainkban eljelentékteleníteni.

A határontúli magyarságot egész életével, teljes irodalmi-közéleti tevékenységével szolgáló Pomogáts Béla, akinek,  sokunkkal egyetemben hitetlenkedve, de nálunknál is csalódottabban,  – mert kuratóriumi elnök is volt –, kellett megélnie, hogy a ’90 utáni nemzetben gondolkodás, tenniakarás és tennitudás szimbólumává lett Illyés Gyula nevét viselő közalapítványt a más ihletésű akkori percembereknek és ámokfutóknak napra pontosan ma hat éve, 2007. március 19-én sikerült megszüntetnie, most egy, a korábbinál  sokkal bántóbb tapasztalatot kellett „begyűjtenie”. Azzal kellett szembesüljön: egykor a minden külhoni kezdeményezésnek segíteni akaró Illyés alapítvány küldetése és működése volt szálka a hat évvel ezelőtti hatalom nemzetpolitikai „illetékesei” szemében, a mai magyarságpolitika-csinálók számára már se a ledózerolt alapítvány névadója, sem pedig az a szellemiség, amit ő képviselt, már nem igazán becsülhető.

Alig egy hónapja Pomogáts Bélának arról kellett cikkeznie, hogy lassú kiéheztetéssel a felszámolás közelébe került az általa elnökölt Anyanyelvi Konferencia, amely a magyar–magyar kulturális kapcsolatok bevált intézményként működött 1970 óta és „a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit” teremtette meg a Kádár-rendszer idején. Az Élet és irodalomban közölt írásában Pomogáts külön kiemelte: a székhelyétől megfosztani akart („a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását, mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát”), és most halára ítélt Anyanyelvi konferencia létrejöttében kulcsszerepe volt Illyés Gyulának „aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében.”

Most Pomogáts Bélának arról kellett beszámolnia: a szabályos akadémiai üzemként működő Illyés Archívumot, melynek ő díjazás nélküli tudományos vezetője volt, a Magyar Tudományos Akadémia bezárta. A költő könyvtárát elhelyezték az akadémiai könyvtárban, az archívum anyaga pedig az akadémiai kézirattárba került. Túl azon, hogy az Oktogon melletti, az úgynevezett Batthyány-palotában 2003-ban elhelyezett Illyés hagyaték (egy tizenötezer kötetes könyvtár, iratok, kéziratok és a költő személyes levéltára) értékes kutatóhely volt, amit az Illyés örökösök az MTA-nak felajánlottak és annak tudományos gondozására akkor Vizi E. Szilveszter Pomogátsot kérte fel, létezett itt egy kulturális szellemi centrum is. Volt egy tanácsterem is, ahol ötven-hatvan embert le lehetett ültetni és létrejött egy olyan termékeny műhely is, ahol számtalan irodalmi és kulturális találkozót is lehetett rendezni.(Az archívum honlapja itt megtekinthető)

Természetesen Illyést a jövőben is lehet majd kutatni, még ha ez nehezebben is fog történni, mert itt mégis együtt volt minden – mondja el az irodalomtörténész. Viszont van az anyagi okokkal semmiképpen sem nem indokolható lépésnek (Pomogáts utóbb tényekkel be is bizonyítja, hogy nevetségesen kevés pénzt lehet megspórolni a rövidlátó és kártékony döntéssel) egy másik, az össznemzetben gondolkozást, a felelős magyarságpolitikát semmibe vevő következménye is: „Emellett, aminek a megszűnését én nagyon fájlalom, az ennek a nyilvános helynek a felszámolása, ahol határon túli magyar írók, folyóiratok tudtak bemutatkozni. Rendeztünk konferenciákat a népi irodalomról, az avantgárdról, az erdélyi irodalomról és így tovább és így tovább. Tehát egy nagyon színes világ jött ott létre, mindenféle politikai elfogultságtól mentesen. Az egyik dolog az, amit én nagyon nehezen tudok megérteni, és mondhatnám, hogy sérelmezem, hogy ez a műhely megszűnt.”

Azt már a szemleíró teszi hozzá, hogy mindazok számára, akik az évek során, külhoni íróként, költőként, lapszerkesztőként és könyvkiadóként új folyóirataikkal vagy könyveikkel, egy-egy friss Korunk számmal, a Pallas-Akadémia új köteteivel vagy éppen azÁgheggyel,a skandináviai magyarok irodalmi és művészeti lapjával Budapesten az Illyés Archívum tanácstermében bemutatkozhattak, akik Kemény János, Kuncz Aladár és mások emléke előtt tisztelgő emlékkonferencián itt részt vehettek, akik itt megismerhették nemcsak a Kárpát-medence irodalmi-művészeti életének kiválóságait és műveiket, hanem a nyugati emigráció olyan emblematikus alakjaival is, és persze régebbi-újabbi alkotásaikkal is találkozhattak, mint Kabdebó Tamás vagy Gömöri György, Méray Tibor, Ferdinándy György, Skultéty Csaba és sokan mások – mostantól mind-mind vesztesei ennek a bántóan kisszerű, botrányos és rövidlátó kultúra- és egyben magyarságellenes lépésnek.

Sajnos egyet kell értenünk Pomogátssal, amikor azt mondta Bolgár Györgynek: „Emellett van egy olyan csendes félelem vagy gyanú, vagy gondolat bennem, hogy talán az nem tetszett némelyeknek, hogy ott szabad szellemű, mindenféle irányzatot megszólaltató programok zajlottak.”

Hihetetlen, de igaz: az Illyés Archívumot tudományos vezetőként irányító volt írószövetségi elnököt még annyira se méltatták, hogy tájékoztassák az általa vezetett tudományos-szellemi műhely megszüntetésének a tényéről.  Joggal érzi tíz esztendő társadalmi munkában végzett tevékenysége semmibevételének azt Pomogáts, hogy a felszámolási tervekről hivatalosan semmiféle tájékoztatást nem kapott: „Én erről semmilyen értesítést nem kaptam. Tehát velem senki nem állt szóba, ezért nehezményeztem ezt az egészet. Én elég sok helyen voltam korábban a kulturális életben az akadémiánál is érintve. Mindig kaptam egy felkérést, egy kinevezési okmányt, és amikor a folyamat lezajlott, vagy valamelyik dolog véget ért, akkor kaptam egy köszönőlevelet az akadémia elnökétől vagy a miniszterelnöktől vagy a kultusztárca vezetőjétől. Ilyen most egyáltalán nem volt. Nem tudom egyébként, hogy mi lehet a háttérben.”

Az archívum felszámolásának háttérben lehetnek anyagi megfontolások, hiszen a szerényre sikeredett MTA jelenlegi költségvetése talán már nem tette lehetővé ennek a műhelynek a fenntartását – mondja az interjúalany, de van egy ennél hihetőbbnek tűnő feltételezése is. Ezért is véli úgy, az ő személyes megbántottsága eltörpül, ha a történtek mögött a szellemi élet elsekélyesedését látja. Ezt a félelmét nyomatékosítja is az interjújában: „Inkább arról beszélek – és ezt nemcsak az Illyés-archívum megszűnése mutatja –, hogy úgy tűnik, mintha egy kicsit elfogyott volna a levegő Illyés Gyula körül. Illyés Gyula a rendszerváltozás idején meg az elmúlt évtizedekben, és korábban is sok évtizeden keresztül, a magyar irodalomnak, sőt a magyar nemzeti kultúrának és szellemiségnek jellegadó, fontos képviselője volt. Mostanában kezdem azt tapasztalni, hogy mintha csökkent volna Illyés Gyulának ez a rangja”.

Ha nem is ért egyet Bolgár György gyanújával, mely szerint a magát nemzetinek nagyon sűrűn nevező Orbán-kormány számára a nemzeti elkötelezettségű Illyés is jó hivatkozási alap lehetett volna, de a Horthy-rendszer valamiféle utólagos restaurációja vagy újjáélesztése, az már Illyéssel nemösszeegyeztethető, és innen eredhet  az ő tudatos,  mai mellőzöttsége, Pomogáts nem lebecsülve annak a veszélyét, hogy a figyelem ma túlságosan is Wass Albertre, Tormay Cécile-re és az ő világukat képviselő szellemiségre összpontosul, markánsan nyilvánítja ki a véleményét: „Én ilyen messzire nem mennék el, de kaptam olyan híreket, amelyek szerint bizonyos körökben Illyés Gyula neve ma már nem igazán elfogadott vagy nem igazán tisztelt. Hiszen olyan írókat hoztak most felszínre, akikkel szemben Illyés teljesen mást képviselt. Olvastam olyan hírt, hogy valójában a két világháború között nem is a Nyugat volt a legfontosabb magyar irodalmi műhely, tehát nem Babits, Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Illyés és Szabó Lőrinc voltak a legszámottevőbb alakok.”

Szemlénkben a Pro Minoritate Alapítvány viselt dolgairól értekezve, arról tettünk említést korábban, hogy a hajdan volt fideszesek (fides lat. hit, bizalom, hűség, megbízhatóság) az 1991-ben az „ősalapítvány”tiszteletbeli elnökének kérték fel az akkor általuk is nagyrabecsült Pomogáts Bélát.Ma, amikor az Illyés Gyula Archívumot is archiválták, neki már így kell nyilatkoznia: „Elfogadtam a helyzetet zsörtölődve, elégedetlenül és szomorúan… engem is archiváltak.”

Felvidéki magyar lapvélemények a szlovák­-magyar mosolydiplomáciáról: „amíg így kell élni egy állítólagos „demokratikus jogállamban", addig diplomatáink egymás nyakába borulása nem több olcsó mutatványnál.”

Megszólalt a héten a Felvidék.mában Szűcs Dániel és a keserű szájízzel megírt, a „Mi, harmincnégyen" címmel közölt cikkében kíméletlenül megfogalmazza: elege van a képmutatásból, abból, hogy a magyar állampolgárságot megszerző és ezért jogfosztott honfitársai ügyében semmi előrelépés nem történik és közben a magyar és szlovák kormány között a viszonyt a felek kiválónak ítélik és „már csak a kölcsönös szerelmi vallomás hiányzik.”

Március harmadik hetében aznap, amikor Martonyi János magyar külügyminiszter hivatalos pozsonyi látogatásának mérlegét megvonva arról értekezett, hogy „új minőséget kaptak a szlovák-magyar kapcsolatok” és „ma a találkozók légköre és hangulata más a korábbihoz képest” a SITA szlovák hírügynökség egy rövid közleményt is közzétett amit az MTI „elfelejtett” átvenni: „Eddig 34 olyan személyről (18 férfi és 16 nő) tudnak a szlovák hatóságok, akinek elveszett a szlovák állampolgársága a magyar állampolgárság felvétele miatt.”

Martonyi és szlovák kollégájának elégedettsége a magyar-szlovák viszony alakulását illetően és a magyar külügyminiszter semmitmondó MTI-nek tett külön nyilatkozata (A kettős állampolgárság ügyében a két miniszter személyes megbízottakat jelölt ki, akiknek feladata, hogy szakmai szinten próbáljanak megoldást találni a fennálló kérdésekre. A megbízottak legutóbbi ilyen egyeztetése konstruktív volt, s bár nem könnyű politikai megegyezést találni, kölcsönös az akarat, hogy megoldást találjanak.) a jelek szerint és joggal „kiverte a biztosítékot” Szűcs Dánielnél, aki az MKP-hoz közelálló Felvidék.mában Mi, harmincnégyen címmel írt keserű hangú publicisztikában tette szóvá a magát rútul becsapottnak érző felvidéki magyar közösség elkeseredettségét.

Szűcs abból indul ki, hogy „a hivatalos adatok szerint mindezidáig 34-en vannak azok, akik a magyar állampolgárság felvétele miatt veszítették el a szlovákot” tehát nincs joga az információ hitelességében kételkednie. A számuk tehát igen, de „a korcsoport szerinti megoszlás csak részben ismert, de az nagyon is jól: valamennyitől száz éves korig terjed az állampolgárságuktól megfosztottak életkora”. Apublicistának nincs kétsége azt illetően se, hogy az újonnan honosítottak száma ennél sokkal nagyobb lehet.

Marad is a hivatalosan közzétett adatoknál, hiszen azokra kell szorítkoznia, bár rögtön hozzáteszi: „Fontos, hogy hivatalos tudomásról van szó, mert azt azért mégsem feltételezhetjük az árnyékosabb helyeket kedvelő szervektől, hogy ne lennének további, különbejáratú ismereteik más renitens állampolgárokról. Csak egyelőre még nem süllyedt annyira mélyre a szlovák állam – bár jó úton tart feléje – hogy az ebül szerzett "bizonyítékokat" hivatalos eljárásban is felhasználhassák. Mondom, egyelőre.”

„Harmincnégy nem sok – folytatja eszmefuttatását a Felvidék.ma publicistája, majd a hangvétel egyszerre lesz keserű és ironikus, mintha csak utalni akarna az egykori állampárti elvtársi kölcsönös megértések és egymásraborúlások világának hangulatára: „akár azt is lehetne mondani, ennyi miatt igazán kár hajba kapnia a két ország diplomatáinak - főként nyilván a magyaroknak. Azért ne legyünk igazságtalanok: a ficói ellentörvény elfogadása óta már-már verbálisan agyontámogatottak vagyunk, annyi biztatást, vállveregetést kaptunk. No de akkor is, a harmincnégy az harmincnégy. Ez épp csak annyi, hogy ettől még igazán szépeket lehet turnézni egymás országaiban, nagyokat mosolyogni a kamerák előtt, barátian rázni a kezeket, lapogatni a miniszteri, elnöki vállakat és sűrűn kinyilatkoztatni mindenkinek, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok "új minőségben" tündökölnek. Már csak a kölcsönös szerelmi vallomás hiányzik...”

És valóban a „verbálisan agyontámogatottak”, a számtalan „biztatást és vállveregetést kapók” türelme Felvidéken mára már fogytán van. Az MKP hivőké, a Híd hívőké meg a Kerekasztalban reménykedőké is éppúgy, mint azoké, akiket a Jobbik becserkészett meg azoké is, akikről a Jobbik lemondott, hogy a pártokra és pártosodásokra gyanakodva tekintőket ne is említsük. Ők, mindannyian csak fügefalevélnek, egyfajta pótcselekvésnek tekinthetik a hét hírének szánt magyar kormányzati intézkedés bejelentését, azt, hogy a Kisebbségi Jogvédő Intézet közzétette a külhoni magyar jogvédelemben részt vevő szakemberek elérhetőségeit, köztük a szlovákiai ügyvédekét is.Tudják: ez megoldást nem kínálhat a nagy lózungoknak naiv módon hitelt adók számára. Tudják, mert szembesültek azzal, hogy porhintésnek bizonyult a sokszor hangoztatott Semjén Zsolt-i kijelentés: a szlovák állampolgárságától megfosztottaknak a magyar kormány minden segítséget megad és utólag bohózattá silányult a 100 esztendős TamásIlonka néni Magyar Becsület Rend első kitüntetésének az Orbánt, Ádert és Kövért felvonultató megható országházi ceremóniája. Mert a mosolydiplomáciából a felvidékieknek elegük van. Hallva arról, hogy főfunkcionáriusok személyes megbízottai dolgoznak azon, hogy „szakmai szinten próbáljanak megoldást találni a fennálló kérdésekre” és „az egyeztetés konstruktív” meg azt is: „kölcsönös az akarat a megoldás megtalálására”, kinek ne köszönne vissza egy TASSZ, ČTK vagy Agerpres közlemény szövege és szóhasználata a Varsói Szerződés Politikai Konzultatív Testületének valamikori üléséről. Akit pedig életkor megkímélt az effajta pártapparatcsiki bükkfaszövegek átélésétől, annak meg felötlik Bededlict elve, a Murphy törvények 9. folyománya: „Ha egy probléma megoldását el akarod odázni, hozz létre szakértőibizottságot!”

Íme hogyan látja a kérdést Szűcs Dániel keserű panaszának záró soraiban: „Na és az is egészen bizonyos, hogy jóval többen vagyunk harmincnégynél, akik magyar állampolgárságot kértünk és kaptunk. Magam is többeket ismerek, akik sajnos a legnagyobb titokban kénytelenek büszkék lenni életük egyik legfelemelőbb pillanatára. Márpedig amíg így kell élni egy állítólagos "demokratikus jogállamban", addig diplomatáink egymás nyakába borulása nem több olcsó mutatványnál.”

Tegyük hozzá, hogy Szűcs Dániel lesújtó vélemény távolról sem az egyedüli. Hozzá hasonlóan, a pozsonyi Új Szó lapálláspontját megfogalmazó jegyzetében Mózes Szabolcs ugyanúgy fogalmaz: felháborítónak tartja a gyümölcsözően viruló magyar-szlovák viszony diplomáciai ködösítését, mint a Felvidék.ma fentebb idézett kommentátora. Más ügyekben a két orgánum a lehető legritkábban szokott azonos módon megítélni kérdéseket, de itt az érzés és a megítélés – mert nem lehet más – ugyanaz. Jelzésértékű az is, hogy a Paraméter csak a Martonyi látogatás tényhírét közölte, de azt a következő címmel: Martonyi Pozsonyban udvarol a szlovák politikusoknak…

„Mosolydiplomácia. Közhely, de mint a közhelyek nagy része, találó. A szlovák és magyar külügyi kapcsolatokra ez a legjellem-zőbb kifejezés. Megoldatlan problémával tele a padlás, lassan ott rohad mind – a fejünk felett –, megoldás pedig nincs.” E szavakkal indítja a Majd máskorcímű kommentárját Mózes Szabolcs, majd rögtön helyesbíti is önmagát: „Állítólag csak egyelőre nincs”. Tehát lehet bizakodni, főleg, ha a magyar külügyér azt is elmondta: „ne tévesszen meg senkit, hogy nem beszélnek a kényes ügyekről.” Kommentátorunk hinni szeretne a négyszemközti viták megtörténtében, de tele van kételyekkel is, hiszen sehol az eredmények, megoldást a felmerülő problémákra pedig nem nagyon látni. A jelek nem biztatóak, csak a külsőségek, a smink: „Az utóbbi közel egy évre mindenki odamondogatós szlovák–magyar meccseket várt, diplomáciai csörték helyett viszont „dúl a szerelem” a két ország kormányfője és kabinetje között. Olyannyira, hogy nyár elején még közös – igaz, csak redukált – kormányülésre is futja idejükből.”

„Rendszeresen visszatérő gondolat – folytatja gondolatmentét az Új Szó véleménycikkének szerzője –, hogy nem is baj, ha nem beszélnek a problémákról, mivel ezeket úgyis szinte lehetetlen megoldani. Így legalább semmi sem veszi el az energiát a „közös projektek” megbeszélése, nyélbe ütése elől. Ám ne feledjük: sokáig nem lehet a szőnyeg alá söpörni a gondokat, másrészt az említett nagy „közös projektek” gyakran harmadrangú ügyeket jelentenek. És megvalósulásukat nemritkán az alsóbb szintű szervek hozzáállása gátolja – lásd az Ipoly-hidak szomorú történetét.”

Végkövetkeztetése viszont - ha nem is oly keserűen ironikus, mint a Felvidék.má-s kollegájáé, jottányit se különbözik az övétől: „Az, ha nem beszélnek a szlovák–magyar párbeszédet nehezítő problémákról – s nem próbálnak megoldást találni rájuk –, csak nekünk, az itteni magyarságnak rossz. A vitás ügyek jó része ugyanis mirólunk szól, velünk kapcsolatos.”