Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 20-26.)
Nekünk nemzeti hős, a szlovákok szemében megvetett háborús bűnös – Esterházy János magyar és szlovák olvasata
Nincs egyetlen olyan XX. századi magyar kisebbségi politikus, akinek a személye annyira megosztaná a magyar és a szlovák közvéleményt, mint a felvidéki Nyitraújlakon 1901-ben született és háborús bűnösként előbb halálra ítélt, majd életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtott, a morvaországi Mírov börtönében 1957-ben elhunyt gróf Esterházy János. A Felvidéken élt Esterházyt Magyarországon, Lengyelországban, Izraelben, Ausztriában és sokfele másutt is, a második világháború idején üldözött zsidókért és lengyelekért való kiállás élharcosának tekintik és embermentő tetteiért megalapozottan tisztelik őt. Ugyanakkor, mivel a többségi szlovák nemzettel való kiegyezés és együttműködés elkötelezett híve volt és az első bécsi döntés után is, bár felajánlották neki a magyar felsőházi tagságot Szlovákiában maradt, azért, hogy az ottani, mintegy 67 ezres magyarságot képviselje, ő példakép lett. Hiszen embert próbáló időkben is tudott jól választani: számára fontosabb volt, hogy sorsközösséget vállalva népével hű maradjon a Szlovákiában maradt töredék magyarsághoz, mint saját politikai karrierjének az építése.
Politikusi hitvallása – „Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.” – és egész életútja alapján csak a legnagyobbnak kijáró megbecsülés illetné meg őt. Ezt a megbecsülést meg is kapja nemcsak nemzetétől, bárhol is éljenek annak tagjai a világon, hanem mindazoktól, akik valamennyire is megismerhették a két világháború közötti csehszlovákiai magyarság legnagyobb formátumú és következetesen jogvédő hiteles életrajzát és munkásságát. Ő az a jelképpé minősült, mártírsorsú magyar nemzeti hős, akire a kisebbségi sorsba kényszerült magyarság mindenütt felnéz, akárcsak Márton Áronra. Benne is olyan „emberkatedrálist” látunk, amilyet Illyés Gyula látott az egykori gyulafehérvári püspökben. Ő az az emblematikus alakja az újabbkori történelmünknek, akinek szobrokat állítottak és állítanak – persze ez hazájában csak magánterületen lehetséges. Ő az, aki 1942-ben a zsidóság kitelepítéséről szóló törvényt nem szavazta meg, akit a második világháború után halálra ítéltek, előbb a Szovjetunióba hurcoltak, majd kiadatása után élethosszig tartó börtönre ítéltek, akit 1993-ban Göncz Árpád akkori köztársasági elnök kérésére az orosz legfelsőbb bíróság rehabilitált, akinek 2009-ben Kaczyński lengyel államfő a Polonia Restituta elnevezésű rangos posztumusz kitüntetést adományozott, akinek emlékére ülést tartott már a magyar Országgyűlés is, meg a Magyar Tudományos Akadémia is, akinek szlovákiai rehabilitálását szorgalmazta többször Mádl Ferenc és Sólyom László magyar államfő és Alois Mock, illetve Benita Ferrero-Waldner személyében már két osztrák külügyminiszter is, akinek nevét Óbudán dunai rakpart és Óbudán park viseli, és akinek már szorgalmazták a boldoggá avatását is. Ez Esterházy János magyar olvasata.
A hivatalos szlovák vélemény szerint viszont Esterházy János hazaáruló volt, mert egy platformra helyezkedett határkérdésben a náci Konrad Henlein szudétanémet pártvezérrel és háborús bűnös volt, mivel tagja volt 1938 és 1944 között, a félfasiszta Tiso-kormány idején a 63 fős szlovák parlamentnek. Igaz ellenzékiként és a magyar kisebbség egyetlen képviselőjeként. Mai szlovák megítélés szerint Esterházy az akkori magyar kormány ügynöke volt és ’42-es májusi parlamenti magatartását leszámítva, képviselői ténykedésével maga is támogatta a szlovákiai zsidóság felszámolását.
Ezt az egyoldalú és elfogult megközelítést nem tudta megcáfolni sem Simon Wiesenthal, a neves náci vadász, aki levélben kérte az illetékes szlovák hatóságokat Esterházy János mielőbbi rehabilitációjára. Nem tudták a mai szlovák döntéshozókat meghatni az Igazak Jelölő Bizottság (Yad Vashem) elnökének a mártír-poltikus lányához írt levelének félreérthetetlen sorai sem: „az Ön apja úgyis, mint egy politikai párt vezetője, és mint a szlovákiai parlament tagja megértést mutatott az igazságtalanul üldözött zsidók iránt, és bátran kritizálta a nácik tetteit nyilvánosan is, ami nagyon ritka jelenség volt azokban az időkben. ... Az Ön apjának, Esterházy Jánosnak a neve, bátor helytállása és igazságérzete miatt örökre emlékezetes lesz a szlovák zsidóság és minden zsidó számára."
Bár a Václav Havel államelnök által alapított Masaryk díjra jelölték Esterházyt és 1991-ben a jelölést a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadta, de a Szlovák Tudományos Akadémia tiltakozására Havel elnök végül Esterházyt törölte a kitüntetettek névsorából. Ez Esterházy János szlovák olvasata és ezen változtatni – úgy tűnik – ma sem lehet. Jottányit se közeledik a két fél álláspontja, aligha várható az, hogy a szlovák historikusok objektíven viszonyuljanak az Esterházy jelenséghez – szűrhető le a HVG nyomtatott változatában megjelent Bűnbaklövés–szlovák történészek Esterházy Jánosrólcímű cikkből.
De akkor hol az igazság, lehet-e valaha is Esterházy a kölcsönös megbékélés szimbóluma? – tehető fel a kérdés, látva azt is, hogy Vajdaságban, az ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb szerb-magyar történelmi ellentétek (lásd ’ 42-es újvidéki „hideg napok”, ’44-es partizán vérengzések) is manapság már oldódni látszanak.
„Bár kivételek akadnak, a szlovák történészek olvasatában gyakran Esterházy János azon tettei is a visszájukra fordulnak, amikért a magyarok közül sokan hősnek tartják” – sommázta véleményét a HVG eheti interjúalanya, a témát kutató Merica Róbert, aki nemrég a fiatal kutatók Tornalján rendezett konferenciáján nagysikerű előadást is tartott Esterházy János történelmi szerepének megítéléséről a szlovák szakirodalomban.
Tudjuk, hogy térségünkben a közvélekedés és a politikusok állításai a történészek véleményén alapulnak és ez Szlovákiára talán hangsúlyozottabban jellemző – derül ki az interjúból. Itt, tapasztalva, hogy a rendszerváltás után rögtön vita kezdődött Esterházy megítéléséről, a Szlovák Tudományos Akadémia foglalkozni kívánt a kérdéssel és elsietetett állásfoglalást is kiadott az ügyben. A megfellebbezhetetlen döntés ez volt: Esterházy hazaáruló és háborús bűnös, az elmarasztalás indokai pedig azok voltak, melyekről előbb szóltunk.
A HVG számára a történész elmondja: az a tény, hogy Esterházy háborús bűnösségének egyetlen máig hangoztatott indoka a Tiso-féle törvényhozásban való részvétele már önmagában is tarthatatlan, hiszen ilyen alapon az akkori parlament minden tagjának osztoznia kellett volna Esterházy János sorsában. Csakhogy ma a prekoncepciók alapján dolgozó történészek, akkor pedig a bosszúra éhes hatalom mért kettős mércével. Ennek meggyőző példáját is felvillantja a meginterjúvolt: a szlovákiai zsidóság deportálásában részt vevő Alexander Mach belügyminisztert Esterházyhoz hasonlóan előbb halálra, majd 25 évi fegyházra ítélték, végül pedig amnesztiával szabadult, Esterházyra viszont, mert magyar volt, az amnesztia nem vonatkozott.
Az interjú eloszlat egy hamis legendát is, hiszen nap, mint nap halljuk-olvassuk: Esterházy János volt a szlovák parlamentben az egyetlen képviselő, aki ’42 májusában ellene szavazott a zsidótörvényeknek. Másutt pedig arról értekeznek, hogy Esterházy nem szavazta meg a törvényeket. Akkor talán csupán tartózkodott volna? A történész tisztázza a kérdést, mégpedig az akkor történtek hiteles bemutatásával: „A szlovákiai zsidóság Auschwitzba deportálása 1942 márciusában elkezdődött, így a kitelepítésről szóló törvény voltaképpen csak az intézkedés utólagos jóváhagyása volt. A parlamentben kézfeltartással voksoltak akkoriban, csak akkor rendeltek el ellenpróbát, ha egy törvényjavaslat nem kapott látható többséget. Ezúttal a támogatás mértéke elsöprő volt, de mindenki látta, hogy egyedül a magyar képviselő nem tette fel a kezét. Erről az Esterházyval foglalkozó történészek is beszámolnak.”
Persze azok számára, akiknek érdekükben állt és áll az Esterházy János minden áron háborús bűnösként történő elmarasztalása ez a bátor kiállás sem okoz gondot: a gróf gesztusa is „megmagyarázható” volt némi történészi segédlettel. Szerintük Esterházyt az ún. „alibizmus” vezérelte, amikor „a jövőjére gondolva” nem szavazott. A nemrég elhunyt Ladislav Deák történésznek a ’90-es években elővezetett teóriája szerint Esterházy gróf előre látta Hitler bukását és úgymond jó pontokat akart szerezni magának a háború utánra. Egy másik teória pedig amellett kardoskodik, hogy az Tiso-rezsim egyetlen magyar képviselője tudatában voltak, hogy e szavazás politikai precedens értékű lehet: amennyiben gróf Esterházy János megszavazza egy kisebbség kihurcolásának elvi lehetőségét, úgy lehetővé teszi, hogy bármikor egy hasonló törvény kerülhessen a törvényhozás elé, amely ezúttal a magyar kisebbséget sújtaná. Azaz valójában így csak a politikai öngyilkosságot akarta elkerülni.
A magyar-csehszlovák kapcsolatok legnagyobb szaktekintélyének számító Ladislav Deák egyoldalú Esterházy beállítása a hetilapnak nyilatkozó magyar kutató szerint jóvátehetetlennek tűnő kárt okozott: megfertőzte a kortárs szlovák történészgenerációt, beleértve a legfiatalabbakat is. Nemcsak, hogy az irredentáknál is rosszabb színben tüntetik fel Esterházyt, hanem minden olyan tettét, ami őt pozitív megvilágításba helyezhetné, visszájára fordítják, degradálóvá teszik.
A szlovák történészek szerint álságos volt Esterházy akkor, amikor kijelentette, „a mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” és akkor is, amikor így fogalmazta meg az álláspontját a zsidótörvényekkel kapcsolatban: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
Azt a kiállását is mondvacsináltnak tartják, hogy őszintén fellépett a bécsi döntések utáni megnagyobbodott Magyarországon élő szlovákok érdekében, nemkülönben azt is, hogy az ő közbenjárására indulhatott szlovák nyelvű hetilap Magyarországon. Szerintük, amikor elítélte Horthy csendőrségének a nagysurányi szlovák tüntetők elleni sortüzét, aminek halálos áldozata is volt, az sem volt más részéről, mint egyéni pecsenyesütögetés. Egy-két kivételtől eltekintve kitartóan érvelnek amellett, hogy ezek a lépései pusztán egyéni célokat szolgáltak és taktikai jellegűek voltak. Sőt akadnak olyanok, akik szerint: „Esterházy nem az ottani 67 ezer fős magyarság, hanem saját birtokai védelméért maradt az első becsi döntés után is Szlovákiában.” Számukra nyilván demagógia volt a Horthy kassai bevonulásakor mondott Esterházy János beszéd is: „Mi itt maradt magyarok – mondta -, ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az ide csatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük."
Annak az esélye csekély, hogy Esterházy megítélésében közös álláspontra jussanak magyar és szlovák történészek. Ez már csak azért se következhet be, mert magyar oldalon is létezik elfogultság, ami olykor elhomályosítja a tényeket. Mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni olykor a veszélyes szavak súlyáról és elhallgatni azt, amit szintén nem lenne szabad.
Amikor egy magánbeszélgetésben előzetesen megindokolta Martin Sokol házelnöknek, hogy miért nem fogja megszavazni a zsidótörvényeket, Esterházynak volt egy védhetetlen kijelentése is. Ezt előszeretettel felemlegetik a Dunától délre és a Dunától északra is, csakhogy mindkét helyen csonkítva.
Tegyük meg viszont mi a történet hűség kedvéért, hogy idézzük ezt a mondatot csonkítatlanul, amiből a Szlovákiában a történészeknek, a többségi politikusoknak és a szoborrongálóknak nemkülönben csak az egyik gondolatmenet fontos és erről mifelénk szeretnének elfelejtkezni. Viszont ezek nélkül hamis és idealizált lesz a mi Esterházy János képünk. És erre nincs szükség, mert ő cselekedeteivel feledtetni tudta a botor szavakat és a moszkvai Ljubljanka börtönében, majd több csehszlovák fegyházban és végül a mírovi börtön 7832-es foglyaként túlságosan is megbűnhődött érte.
A HVG cikk is hivatkozik rá, megállapítva, hogy ezt szokták, általában töredékesen idézve, egyfajta ultima ratioként az Esterházyt mennyekbe emelők és az őt elítélők is: „Legfiatalabb korom óta mindig zsidóellenes beállítottságú voltam és az is fogok maradni, ami ellenben nem jelenti azt, hogy szavazatommal hozzájáruljak egy olyan törvényhez, mely minden isteni és emberi jogot lábbal tipor.” (Esterházy akkori beszámolója a házelnökkel folytatott beszélgetésről itt elérhető)
Akik pedig csak ezt akarják láttatni Esterházy Jánosban, azoknak csupán még egy életrajzi adalék: 1944-ben zsidók, csehek, szlovákok és lengyelek százainak segített a szökésben, Magyarország 1944. októberi német megszállása ellen memorandumban tiltakozott, a Gestapo körözte, és a nácik internálták is.
„Disznó magyarok”, „a magyarok – kutyák”, „Ne feledd, idegen, itt az ukrán a gazda!”, „Budapest, gyakorolj bűnbánatot!” – ilyen és efféle jelszavakkal „köszöntötték” a magyarokat március 15-én, Kárpátalján az ukrán „importnácik”
„Akár történelmi fordulópontnak is tekinthető, ami a hét végén történt Kárpátalján. Ukrán nacionalisták támadtak magyarokra, magyarellenes jelszavakat skandáló felvonulók rótták városaink utcáit. Mióta a megye önálló régióként létezik, nem volt még példa hasonlóra. Hiszen mint arról korábban lapunk is többször beszámolt, emlékműveinket számos alkalommal megrongálták az elmúlt években, arra azonban nem volt precedens, hogy testi épségünket is félteni kellett volna magyarságunk miatt e tájon, különösen nemzeti ünnepünkön” – indítja a Magyarokat bántalmaztak nemzeti ünnepünkön az ukrán nacionalisták-A Szvoboda-párthívek szerint: „A magyarok – kutyák” című össze-foglalóját a Kárpátaljai Magyar kulturális Szövetség hetilapja és a lap megállapításai korántsem túlzóak.
Kárpátalján korábban is történtek szórványos és nemcsak magyar nemzeti ünnepek hangulatát megmérgezni kívánó magyarellenes megnyilvánulások, de a célpontok kizárólag – legalábbis eddig – mindig a magyarság szimbólumai voltak. Megtépett piros-fehér-zöld zászlók, festékkel leöntött vagy kardjától többször is megfosztott beregszászi Petőfi szobor, összefirkált vagy másképpen meggyalázott vereckei honfoglalási emlékmű – ezek voltak a szélsőségesek inkább a magyarok ünnepeihez kötődő „nyomot hagyni kívánó” jelenlétéinek lenyomatai. Nemegyszer az is kiderült, mint történt ez 2010 októberében a legnagyobb magyar költő szobrának sokadik megrongálásakor: az elkövetők (egyébként fiatalkorúak) a mértéktelen alkoholfogyasztástól éreztek késztetést arra, hogy ilyen „sajátos” módját válasszák az ukrán nemzeti öntudat kinyilvánításának. Fizikai agresszióra eddig soha nem került még sor, a rendőrség dolga csupán az elkövetők esetleges felkutatására korlátozódott. A kérdőre vonásuk viszont többnyire elmaradt, hiszen a nyomozás megrekedt a menetrendszerűen használatos, hagyományos formula, az „ismeretlen tettes” megnevezésének jegyzőkönyvi rögzítésénél.
2013. március 15-én azonban már szó se volt részegek garázdálkodásáról, magukról megfeledkezett csőcselékelemek spontán heccelődéseiről. Az idén már az ország negyedik legnagyobb parlamenti pártjának aktivistái és szimpatizánsai kívánták harcias jelenlétükkel szervezetten demonstrálni, miközben nem hiányzott a náci egyenruhára emlékeztető öltözet és az elmaradhatatlan fáklyás felvonulás sem, hogy Ungváron és Beregszászon is véget ért a magyarok számára türelmi állapot. „Disznó magyarok” és „Ukrajna mindenekfelett” jelszavakat skandálva meneteltek, gitárkísérettel magyarellenes nótákat énekeltek, letérdeltek egy papi áldás erejéig, majd grasszáltak tovább, félelmet keltve a helyeikben, elsősorban a magyarokban.
Hogy miként történtethetett meg mindez 2013-ban? A választ egy, a magyar nemzeti ünneppel egybeeső nacionalista évforduló, de még inkább a tavaly október végi ukrajnai választási eredmények adják meg.
A nacionalista Szvoboda párt a hétvégén a kérészéletű Karpatszka Ukrajina megalakulásának 74. évfordulóját méltatta. Ünneplésük három napig tartott. Ebből a megemlékezés-sorozatból két napot a magyaroknak „szenteltek”: a rendezvénysorozat március 15-én, Ungváron kezdődött, majd 16-án, szombat este Beregszászban fáklyás felvonulással folytatódott.
A Szvoboda (Szabadság) párt a tavaly őszi általános választások egyik legnagyobb nyertese volt. A hangsúlyozottan magyarellenes ukrán nacionalisták 2007-ben még az 1 %-ot sem értek el (0,76 %-ot produkáltak mindössze) viszont a 2012. október 28-án lezajlott választásokon már több mint 2 millió ember támogatta őket, ami a szavazatok 10,44 %-át jelentette. A szélsőjobb előretörése még ijesztőbb, ha csak Nyugat Ukrajnára tekintünk, ahova Kárpátalja is tartozik: Lviv megyét meg is nyerték (38 %), de 30 % fölött szerepeltek Ivano-Frankivszk (34 %), Ternopil megyékben is (31 %). Ezen felül a Szvoboda Kijevben is meglepően jó eredményt produkált (17,3 %), harmadik helyen végeztek. A Kárpátalján bekövetkezett térnyerés, az ebben a régióban megszerzett közel 10 %-os Szvoboda eredmény logikus következménye volt, hogy a szélsőségesek immár nyíltan mertek fellépni a magyarok és a többi itt élő kisebbségek ellen.
A példátlan események pénteken, március 15-én kezdődtek Ungváron, ahol a nacionalista Szvoboda párt hívei többek között „A magyarok – kutyák” jelszót skandálva rendeztek felvonulást. A terepszínű egyenruhába bújtatott, – amint egy jelenlevő újságíró fogalmazott – „egyáltalán nem békés kinézetű fiatalok” megpróbálták megzavarni a Petőfi-szobornál tartott március 15-i ünnepi rendezvényt is, ezt azonban a rendőrség megakadályozta.
Az incidensek sora másnap, szombaton dél körül folytatódott Ungváron, ahol a szvobodások magyar diákokat támadtak meg az Ung folyó hídjánál. A gyerekek egy miskolci általános iskola tanulói voltak, és a Határtalanul program keretében látogattak Kárpátaljára. A 7–8. osztályos iskolások március 15-e alkalmából érkeztek, így mindenki kokárdát viselt. A megvadult ukrán nacionalisták rájuk támadtak és valamennyiükről letépték a kokárdákat.
Ezzel egyidőben és az előző agresszió közelében ért támadás egy másik magyar csoportot is. A Kárpátalja közli az Ungváron megtámadottak egyikének beszámolóját a történtekről: „Magyarországi vendégeinkkel március 16-án ellátogattunk Ungvárra, ahol megkoszorúztuk a Petőfi-szobrot, majd a belvárosban sétáltunk. Amikor a görögkatolikus székes templomhoz érkeztünk, egy ukránul beszélő, mintegy 20-25 fős társaság vette körül hét felnőttből és öt gyerekből álló csoportunkat. Imperialistának, fasisztának, nácinak neveztek bennünket és egyéb obszcén szavakkal illettek, az arcunkba ordítottak. Majd letépték a kokárdáinkat, amit persze megpróbáltunk megakadályozni, de a jelentős túlerővel szemben nem volt esélyünk. Ezt követően lökdösődés kezdődött, így jobbnak láttuk bemenekülni a templomba, amit nem akadályoztak meg támadóink, s nem is követtek bennünket oda, hanem továbbálltak. Mivel vendégeink magyar állampolgárok voltak, értesítettük a magyar konzulátust, ahonnan azonnal a segítségünkre siettek, néhány perc elteltével megérkezett a segítség. Az ungvári konzulátus munkatársainak a jelenléte megnyugtatóan hatott mindannyiunkra. Kérdezték, hogy kívánunk-e feljelentéssel élni, ezt azonban a csoport tagjai szerették volna elkerülni. Ez érthető, hiszen nem azért érkeztek, hogy a történtek után még órákon keresztül vegzálják őket”
A támadásról beszámoló szemtanú szerint az agresszorok között egyaránt voltak férfiak és nők és mindannyian fiatalok voltak. Felfigyelt továbbá arra is, hogy nem a helyi dialektust, hanem az irodalmi ukrán nyelvet beszélték, ami alapján egyértelműen bebizonyosodott: nem kárpátaljaiak voltak, hanem a Vereckei hágón túlról érkeztek. „Nagyon szomorú vagyok, hogy mindez megtörténhetett Kárpátalján – tette hozzá és tettüknek egyetlen mozgatórugóját a politikai haszonszerzésben látta: „Mélységesen elítélem, hogy egyesek politikai tőkét kovácsolandó, több évszázada békében egymás mellett élő népeket próbálnak meg összeugrasztani, egymásnak uszítani”.
Beregszászban, Kárpátalja legmagyarabb városában a Szvoboda szombat esti fáklyás felvonulása okozott általános riadalmat. Mintegy száz résztvevő vonult végig a városka utcáján és jelszavakat skandált. Itt hangzott el a „Hety magyari („Disznó magyarok”) és egyebek mellett a „Beregszász ukrán!”, „Ne feledd, idegen, itt az ukrán a gazda!” „Budapest, gyakorolj bűnbánatot!”,„Volosin és Bandera - Ukrajna hősei!,” meg az „Egy nyelv, egy nemzet, egy haza – ez Ukrajna!” Utóbb kiderült, hogy itt is valamennyien „import” ukrán hazafiak voltak: a távoli Sztrijből érkeztek autóbusszal és fejenként 50 hrivnyát (kb. 21 lej) kaptak azért, hogy a beregszászi magyarokat megfélemlítsék.
Nemkevésbé dermesztő volt a helyiek számára az is, hogy a szvobodás felvonuláson részt vett egy pap is, de üzenetértékűnek tűnik az ezügyben a sajtó által megkeresett görögkatolikus egyház álláspontja is: nem kívánták kommentálni a történteket.
Ők hallgattak ugyan, de ők szerencsére ebben az egyedüliek voltak. A félelmet keltő, Kárpátalján ezidáig soha nem előforduló Szvoboda erődemonstráció általános megdöbbenést és felháborodást váltott ki régiószerte és azon is túl, mindenki más megszólalt, határozottan elítélve a magyaroklakta települések utcáin grasszáló hordákat.
Bár a Kárpátalja cikke nem említi, hiszen akkor a KMKSZ „ősellenségéről” az UMDSZ elnökéről kellene elismerő hangon írni, azonnal felszólalt a magyarellenes támadások miatt a kijevi törvényhozásban, a Verhovna Radában, Ukrajna egyetlen magyar képviselője Gajdos István. Elmondta: a kárpátaljai magyarság nem lehet idegen Ukrajnában, hiszen szülőföldjén él és emlékeztette a kormányt és képviselőtársait, hogy először fordult elő, hogy emberekre támadtak magyarságuk miatt Kárpátalján. Ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a beregszászi fáklyás rendezvényen skandált jelmondatok azokra emlékeztetnek, amelyeket Adolf Hitler hívei ordítoztak annak idején. „Tudjuk, hogy végül mekkora tragédiához, emberi áldozatokhoz vezetett mindez" – fogalmazott félre nem érthetően.
Elítélte a történteket Olekszandr Ledida, Kárpátalja kormányzója, aki nyilatkozatában megengedhetetlennek nevezett bármiféle nemzetiségek közötti konfliktust Kárpátalján és arról biztosította a magyarokat, hogy osztja felháborodásukat az ungvári incidensek kapcsán. Egyúttal ígéretet tett arra, közbenjár az ügyészségnél, hogy az biztosítsa a szóban forgó esetek elfogulatlan kivizsgálását és az elkövetők megbüntetését.
Ugyancsak kategorikusan tiltakozott Magyarország Ungvári Főkonzulátusa is, és a tettek mezejére is lépett: a város és a régió vezetése után immár a megyei főügyésznek is bejelentette a történteket, kérve az esetek kivizsgálását. Megszólalt az ügyben a Magyar Ifjúsági Konferencia és Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár is. Utóbbi nemcsak tiltakozásának adott hangot, hanem azért is kifejezte felháborodását, hiszen az ungvári agressziók áldozatai a Határtalanul! program keretében tanulmányi kirándulásra érkező magyarországi gyerekek és kísérőik voltak.
Nyilatkozatban tiltakozott a történtek miatt a KMKSZ és az UMDSZ is. Előbbi a tiltakozáson túlmenően felszólította az ukrán hatalmi és rendvédelmi szervek vezetőit, hogy tegyenek meg mindent a magyarság alkotmányos jogainak biztosítása, a nemzetiségi feszültséget szító provokációk megfékezése, s a tettesek mihamarabbi kézre kerítése érdekében. Utóbbi, a szervezet elnökének a kijevi parlamentben elmondott szavait megismételve, külön kérte valamennyi, a demokratikus értékeket felvállaló pártok kárpátaljai vezetőit, hogy határolódjanak el a szélsőséges nézeteket valló politikai tömörüléstől, a Szvoboda párttól, ítéljék el annak Ukrajna tekintélyét romboló, európai integrációját fékező megmozdulásait.
Arról sajnos a Kárpátalja nem számolt be, hogy miként élték meg a nem magyar közösségekhez tartozók a félelemkeltő erődemonstrációkat. Tegyük meg mi helyette, szót adva a Ruszin Mozgalom egyik vezetőjének. Mikola Sztaroszta szerint a Szvoboda ilyen akciói nemzetek közötti konfliktusokat provokálnak Kárpátalján és morálisan feljogosítják az itteni ruszinokat, magyarokat és egyéb nemzeteket az ukránellenes hangulatra. Viszont nem kellene élni ezzel a „morális feljogosítással”. Helyette: „a ruszinoknak, magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, németeknek és más nemzetiségűeknek egyesíteniük kell erőiket, hogy az ide behozott galíciai fasiszta banditák hasonló meneteléseit megakadályozzák kárpátaljai városok utcáin.”
- 34231 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34233 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34233 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34235 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34236 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34236 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni