Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke: „Bármibe természetesen nem megyek bele. Ha nem sikerül az akadémiai intézményhálózat működését, tudományos függetlenségét fenntartani, lemondok.”

Megszólalt a héten, pontosabban tegnap az Indexben Lovász László az MTA elnöke és a Kolozsi Ádámnak adott interjújában elmondta: „az Akadémia több tiszteletet érdemelne, mint amit az elmúlt hónapokban Palkovicséktól megkapott.” Úgy látja, „az erőből intézett politikai átalakítás nagyon sok kárt okoz, de kénytelenek kompromisszumokat kötni.” Nincs kétsége afelől, hogy „nem szabadna részt venni egy ilyen törvénytelen rendszerben, de abba fél éven belül belehalunk.” Beszél egyebek közt arról is, „miért bízik abban, hogy még érdemes alkut kötni”, és miért nem kíván reflektálni Parragh Lászlónak, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara befolyásos elnökének arra a szánalmas kijelentésére, miszerint meg kell szüntetni az akadémiai kutatóintézeteket, mert „egyáltalán nincs szükség Magyarországon alapkutatásokra.” 

Tegnap, azt követően, hogy egy nappal korábban, miközben a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége arról tanácskozott, hogy vállalva az éles konfrontációt bojkottálják-e a tudós testület tekintélyét végleg megroppantó Palkovics-féle pályázati rendszert vagy szem előtt tartva az akadémiai kutatóhálózat jövőjét, keressék a jövőben is  a kompromisszumos megoldást a kormányzattal, kint pedig a kutatók és velük szolidarizálók élőláncot alkotva védték az Akadémia székházát (mindezekről röviden mi is hírt adtunk még aznap) – Lovász László, az MTA elnöke interjút adott az Index számára.

A Kolozsi Ádámmal folytatott beszélgetésben a matematikus akadémiai elnök nem rejtette véka alá, hogy kedden az elnökség csak rossz és a rosszabb lehetőség közül választhattak. Cseppet sem kertelve, hisz nem ő a köntörfalazó ebben a történetben, rámutatott: azzal, hogy a nyílt konfrontáció helyett a megoldáskeresés mellett kötelezték el magukat és további tárgyalásokat szorgalmaznak a kutatóintézetek ügyében, az egyetlen lehetséges és ugyanakkor felelősségteljes álláspontra helyezkedtek. Azzal pedig, hogy határozatukban kinyilvánították: lehetővé teszik az akadémiai kutatóintézetek számára, hogy elinduljanak a Palkovics-féle pályázati rendszerben, de csak akkor, ha a miniszter írásos garanciát ad arra, hogy megkapják az eddig az éves költségvetési törvényekben garantált pénzüket, korántsem kapituláltak. Tettükkel egész mást, 5 ezer ember sorsáért aggódva a konstruktivitásukat bizonyították.

A Széchenyi-nagydíjas és Bolyai-nagydíjas matematikus professzor, aki az amerikai National Academy of Science-nek is rendes tagja és nevét a számítógép-tudomány egyik legelismertebb kutatójaként jegyzik világszerte, azt is elmondta ebben az interjújában: még most is, amikor az ellenük intézett szakmainak álcázott politikai támadás csúcsra járatódik, csak és kizárólag az lebegett a szemük előtt, hogy megkísérlik a józan észre való apellálást. Azért keresik a tisztességes alku lehetőségét, mert számukra mindennél fontosabb több ezer kutató egzisztenciája és jövője, akárcsak a múltban és ma is méltán világhírű magyar tudományos élet hírnevének és megbecsültségének védelme.

Meggyőződésünk, hogy Lovász Lászlónak erről a megszólalásáról, mely egyszerre volt lármafagyújtás és segélykiáltás a magyar tudomány megmaradása és megtartatása érdekében, feltétlenül tudnia kell a maszol olvasóinak. Amikor tegnap, a késő délutáni órákban rábukkantunk az Indexben az MTA-elnök: Jó lenne megérteni, mit akar a miniszter címmel megjelentetett interjúra, egy már csaknem végső formáját elnyert másik cikkünkről azonnal le is mondtunk. Az ok magától értetődő volt: megismerkedve az ebben foglaltakkal, azonnal tudtuk, hogy bármilyen más eheti szókérésnél, mely nemzetpolitikánk ügyeit érinti, sokkal nagyobb horderejű ez a felelősségteljes szóra emelkedése a magyar tudós testület első emberének. Ami ebben a dialógusiban felmerül, az magyarságpolitika a javából.

Hogy ez mennyire igaz, hadd érzékeltessük az akadémiai elnöknek az egyik olyan válaszával, melyből még az eddig kevésbé érdeklődők vagy egyes bérbemondók és bértollnokok meg aulikus észosztók által félretájékoztatottak számára is kiviláglik, hogy mi is a valódi tétje annak a mesterségesen gerjesztett szembenállásnak, amit a legfőbb magyar tudományos intézményt beszántani akarók provokáltak ki, s melyben az MTA csak teszi a dolgát, azt, amire dicső múltja és világszerte elismert mai megbecsültsége és tekintélye kötelezi.

Arra az újságírói kérdésre, hogy mi a véleménye arról, hogy elődje, az Orbán kormány korábbi oktatási minisztere Pálinkás József nem sokat köntörfalazva nemrég „már nemzetellenesnek mondta a Palkovics-terv kapcsán az Akadémia szétverését” Lovász László a következőket mondta:

„Ez az eljárás, és ahogy történt, nagyon sok kárt okozott. A magyar kultúrának a tudományos élet mindig is központi eleme volt. Ez az akadémiai székház közadakozásból épült fel annak idején, amikor a Parlament meg sem volt még, hogy a magyar tudománynak legyen egy háza. A magyar nemzet mindig is büszke volt a tudományára, akkor is, ha nem mindig bánt jól a tudósaival, hiszen volt sok fordulópont, az akadémiai közösség sokat sérült a holokauszttól a sztálinizmuson át az '56-os megtorlásokig. A tudomány iránti támogatásra kellene építeni. Az elmúlt háromnegyed év fejleményei sértik a tudományt, és ehhez hozzájárulnak a rendszeres sajtótámadások, hogy az MTA tevékenysége felesleges, káros. Az Iparkamara elnöke már azt mondja, egyáltalán nincs szükség Magyarországon alapkutatásokra. De nem akarok erre reagálni, egy bizonyos szint alá nem szabad menni. Palkovics miniszter úr természetesen érti, hogy kellenek alapkutatások, csak ezeket jobban akarja kapcsolni az innovációhoz. Félek tőle, hogy mivel ő egyetlen elképzelt modellt akar ráerőltetni a helyzetre, több kárt fog okozni, mint hasznot.”

A legnagyobb magyar által alapított majd kétszáz éves nemzeti intézményünk mai első embere – nota bene ezt a fogalommá nemesedett tudós testületet ezidőtájt nagyon kicsi magyarok akarják szétcincálni – még most is, mint láthattuk, a késsel a torkán, határozottan, de ugyanakkor visszafogottan is fogalmaz. Nemcsak azért volt diplomatikus, mert ott lebegett előtte a klasszikussá vált Esterházy Péter bon-mot-ja a mosdatlan szájúakkal való diskurzus oktalanságáról. Hiába is provokálják folyamatosan, nem akar minden hidat felégetni. Nem akarja kiengedni a gyeplőt a kezéből, addig bizonyosan nem, amíg bár minimális esély mutatkozik a megegyezésre. Mert jól tudja, személyében a magyar tudomány védelmének a garanciáját látják akadémikustársai, és nemcsak ők. „Bármibe természetesen nem megyek bele – fogalmazott az említett interjújában, majd hozzátette: Ha nem sikerül az akadémiai intézményhálózat működését, tudományos függetlenségét fenntartani, lemondok.”

Az iránta megnyilvánuló bizalom és felelős tisztsége kötelezi, hogy még most is, amikor az amúgy impozáns egyetemi és nem mellesleg az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetének (SZTAKI) munkatársaként megsüvegelhető kutatói tudományos karriert befutó akadémikustársából lett miniszter igyekszik szétverni egy csempekirályból „polihisztorrá” és ügyeletes megmondóemberré avanzsált iparkamarai hűbéressel együtt mindazt, amire mindig büszkék lehetünk és jó hírünket a világban, minden más megvalósításunknál jobban, képviselte és képviseli – a végsőkig védelmezze. Azért, amit eleddig elmondtunk róla, és persze azért is, mert ő tudatában van annak, hogy mit jelent Gróf Teleki József, Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Lóránd, Kodály Zoltán, Szentágothai János, Glatz Ferenc és Kosáry Domokos székében ülni.

Lássuk ezek után, miként vélekedik arról, hogy valóban megalkuvás volt-e az MTA elnökség többórás vita után megszületett két nappal ezelőtti határozata, amiről többen is azt gondolják: kapituláció volt ez a javából, csak azt PR-szempontból díszcsomagolásban prezentálta az MTA elnöksége.

Tényleg bojkottálni fogják a Palkovics-féle támogatási rendszert, ha nem biztosítják az akadémia számára az idei, törvény szerint járó költségvetést? – kérdez rá az elnökre Kolozsi Ádám, tisztázandó, hogy behódolás történt-e kedden vagy sem a további tárgyalások szorgalmazásával.

Íme, Lovász László válasza, mely nem hagy kétséget afelől, hogy a megegyezés érdekében az MTA hajlandó a végsőkig elmenni, de lehet majd egy pont, ahol már nincs tovább:

„Igen, ha nem kapunk garanciát, hogy megkapjuk a költségvetést, nem pályázhatnak az intézetek, ez a döntés lényege. Itt két, nem feltétlenül egy irányba húzó dolog forog kockán. Az Akadémia nagyon fontos alapfeladata az egész magyar tudomány tisztaságának és lehetőségeinek védelme. Ebben az esetben a tisztaság védelme azt mondaná, hogy nem szabadna egy véleményünk szerint törvénytelen pályázati rendszerben részt venni. A másik oldalon meg ott van az akadémiai kutatóhálózat jövője, az, hogy jó, jó, de ha még fél évig nem kapjuk meg a nekünk járó támogatást, abba belehalunk.”

Mindez vajon azt jelent-e, hogy „kérik az alapfinanszírozásukat, és ezen felül pályáznának a Palkovics-féle pályázati rendszerben is?” – szól az óhatatlanul adódó újabb riporteri kérdés, amire nem késik a tömör és határozott válasz: „Ha az alapfinanszírozást megkapjuk, akkor úgy tekintjük, hogy megkapjuk azt a pénzt, ami a költségvetési törvény szerint nekünk jár. Az természetesen a minisztérium joga, hogy milyen egyéb pályázatokat ír ki.”

Szóltunk már arról, hogy abban a hidegháborús helyzetben, melybe az Akadémiát szándékai ellenére belekeverték a mindent központosítani akaró mai magyarhoni kultúkampfosok, az MTA még most is, amikor mások feladnák a küzdelmet, a konstruktív partnerséget választja a konfrontálódás helyett. Ennek jegyében – mint már jeleztük – teszi lehetővé az Akadémia vezetése a kutatóintézeteinek bekapcsolódását a Palkovics miniszter által kitalált és szorgalmazott pályázati rendszerben, egyúttal persze garanciákat is igényelve. Ott ahol az udvari pályázók mindent visznek a közbeszerzések világában, jól tudják, hogy ebben a szférában is borítékolható a „látszatpályázati rendszer”, a miniszter pedig majd hivatkozhat a zsűrik „függetlenségére”. Nem véletlenül firtatja az interjúkészítő: miként látja beszélgetőpartnere ezt a potenciális veszélyforrást? 

„Én most pontosan nem akarom meghatározni, hogy milyen formában várjuk ezt a garanciát – feleli Lovász László, majd hozzáteszi: De ahogy most a pályázat ki van írva, úgy semmi garanciánk nincs a túlélésre. Sőt, hátrányos helyzetből indulunk, mert olyan intézményekkel kell versenyeznünk, amelyeknek megvan az alapfinanszírozása, van fizetés, a villanyszámla ki van fizetve. Szemben velünk, akiknek ezekre a legalapvetőbb dolgokra is pályáznunk kell. Az is elképzelhető, hogy egy fillért nem nyerünk, hiszen akinek amúgy is megvan az alaptámogatása, az a pályázatban ígérhet csodálatos kutatásokat, akár a Holdra szállást is. Mi nem, mert nincs miből.”

A konfliktus, az akadémiai kutatóhálózat forrásmegvonásának a terve, az idei évről szól; a kormányzati konkrét felvetésekben eleddig következetesen mindig csak a 2019-re vonatkozó elképzelések és szándékok tükröződtek. A „Hogyan tovább a jövőben?”-kínzó kérdésére adandó érdemi válasz pedig még nem született az illetékes tárca részéről. Az a bürokratikus pótcselekvéses agyalás, amivel legújabban próbálkozik úgymond a viharfelhőket eloszlatni a Palkovics vezette minisztérium, e téren cseppet sem megnyugtató. Jogos aggodalmának ez ügyben hangot is ad az MTA elnöke:  

„A hosszabb távú ügyekről egyelőre nem sokat tudunk mondani. Azonban már a héten elkezdjük erről a tárgyalásokat a minisztériummal. Ők tegnap kitettek a honlapjukra egy nagyon vázlatos elképzelést arról, hogy hosszú távon szerintük hogyan kellene megváltoznia az akadémiai kutatóhálózat struktúrájának. Én még mindig nem látom, hogy miért kellene megváltoztatni ezt a struktúrát, de úgy tűnik, eltökélt szándéka a kormánynak, hogy itt valamit változtatni kell. Mindenképpen meg kell hallgatnunk az elképzeléseiket, és azt hiszem, keményen vitába kell szállnunk. De a részleteket még nem tudjuk.”

Az elkövetkezendőkben szöveghűen közreadjuk a Kolozsi Ádám-Lovász László dialógus egy terjedelmesebb részletét. Az alább olvasható öt kérdésből és az azokra adott válaszokból nemcsak az derül ki, hogy legalább most, a 24. órában véget kellene vetni a köntörfalazásnak, és nyíltan megmondani: valójában milyen céljai vannak a miniszternek? Továbbá az is – s talán az eb itt van elhantolva –, hogy mennyire alaptalan az a nemtelen vád, miszerint az Akadémia „politizál”. Mert a jelek szerint még magukat kiművelt emberfőknek tartók is hajlamosak elfeledni: más és más műfaj a hagyományosan értelmezett politika és a szakpolitika. Nemkülönben megtudhatjuk: meddig lehet elmenni az Akadémiának, és hol az a kritikus pont, ahonnan valóban megálljt kell parancsolni:

„Az én olvasatomban a Palkovics László által felkínált alku arról szól, hogy esetleg mégis megadjuk nektek a törvény szerint amúgy is járó idei alapfinanszírozást, cserébe viszont az Akadémia mondjon le a saját kutatóintézeteiről hosszú távon.

Nem hiszem, hogy ennyire ki akarják élezni a helyzetet. Azt remélem, hogy a kutatói intézményhálózat elsorvadása vagy megszűnése a kormánynak sem érdeke, tehát valamilyen kompromisszumot el kell tudni érni ebben az ügyben. Jó lenne megérteni, hogy a miniszternek milyen céljai vannak. Korábban elsősorban az innovációs rendszer átalakításáról beszélt, hogy sikeresen tudjunk majd az Európai Innovációs Tanácsnál pályázni. Ezt mi is támogatjuk, azt javasoljuk, hogy a meglévő intézeteinkhez táruljanak további alkalmazott kutatási csoportok/intézetek.

Úgy gondolja, hogy ha van „mesterterv”, az valóban csak erről szól? Miért lenne szükség az innováció javításához az akadémiai kutatóintézetek elvételére?

Ebben valóban van vitánk a minisztériummal. Én nem hiszem, hogy az alapkutatók átállíthatók a más tudományos készségeket igénylő alkalmazott kutatásokra. A másik fő vitapont, hogy az Akadémia „politizál”, hogy a társadalomtudományi intézetekben a miniszter szerint ellenzéki irányú politizálás folyik. Lényegi különbség van azonban a pártpolitika és a szakpolitikák között. Az, hogy szakpolitikai eredmények születnek, elkerülhetetlen.  Egy társadalom- vagy oktatáskutató nem tudja elkerülni, hogy a kutatási eredményeinek ne legyen akár megerősítő, akár kritikai következménye. A kommunikáción, a tudományos mércék szerinti vitákon biztos lehet javítani, de azt senki nem mondhatja, hogy csak támogató álláspontok legyenek. 

Lehet az Akadémiának tárgyalási alap az, hogy lemondanak a saját kutatóintézeteikről?

Az, hogy egyszerűen lemondunk az intézeti rendszerről, nem lehet tárgyalási alap. Hogy az intézményrendszer irányításába jobban bevonja az MTA a kormány képviselőit, vagy még inkább a gazdaság innovációban érdekelt képviselőit, az elfogadható. Azok lehetnek majd a kulcskérdések, hogy ki dönt az intézethálózatban, ki kit nevez ki.

De a minisztériumi terv lényege, hogy a jövőben nem az MTA lesz a fenntartó.

Ezt mi meg akarjuk kérdőjelezni, mert nem látjuk, miért kellene ennek így lenni. A lényeg, hogy az akadémiai kutatóintézetek politikai befolyástól függetlenül, megfelelő szakmai kontroll és irányítás mellett alapkutatásokat tudjanak végezni. Ebben nem lehet engedni.

Milyen garanciák kellenek ehhez?

Erre nem tudok válaszolni, mert még nem látjuk a részleteit a minisztériumi javaslatnak. Néhány sorban egy alapítványi formában való működtetést fogalmaztak meg. Sok országban működik hasonló rendszer, de az ördög itt is a részletekben van. Nagyon sok kulcskérdés nincs tisztázva. Például az akadémiai kutatóhálózat épületeinek a sorsa, amit, mondjuk úgy, nem adunk föl.”

Nemrégiben, pontosabban február 5-én, Barcelonában a katalán főváros polgármesterétől Ada Colautól Lovász László átvehette az Európai Akadémia barcelonai tudásközpontja által alapított Barcelona Hypatia Európai Tudományos Díjat, melyet elsőként az MTA elnökének ítéltek oda. Ezt a díjat olyan kiváló kutatóknak adományozzák, akik kimagasló eredményeikkel hozzájárulnak az emberiség tudásának gazdagításához és társadalmi fejlődéséhez.

Talán nem fölösleges elárulni ennek kapcsán, hogy az 1988-ban alapított Európai Akadémia (Academia Europaea) egy olyan nem kormányzati, de több ország által is támogatott nemzetközi szervezet, amelynek célja a tudományosság, az oktatás és a kutatás elősegítése. A mintegy 4000 tagot – köztük 72 Nobel-díjast is – a soraiban tudó Európai Akadémia kiemelt feladatának tekinti az európai kutatások eredményeinek népszerűsítését és terjesztését, az interdiszciplináris és nemzetközi kutatási együttműködések támogatását, a társadalom figyelmének felhívását a tudományos eredmények hasznosságára.

A barcelonai kitüntetés, melynek alkalmával Lovász László a városházán tartott ünnepségen matematikatörténeti előadást tartott a gráfelméletről, és beszélt saját életútjának legfontosabb eseményeiről is, lehetőséget teremtett a találkozásra a kontinens megannyi tudósával is. Ennek apropóján meg nem kerülhető lesz Kolozsi Ádám következő kérdése: „Mi a tapasztalata, hogy látja a nemzetközi tudományos világ ezt a magyarországi konfliktust?”

A válasz keserédesre sikeredik, mert a nemzetközi rokonszenv, a tisztelet és elismerés sajnos együtt járt a hazai nemtelen támadásokkal:

„Nagy támogatást érzek. A minisztériumi vádakkal szemben mi nem szerveztünk magunk mellett támogatói kampányt, de így is sok száz levelet kaptunk nemzeti akadémiáktól, kutatóhelyekről, vezető tudósoktól. Ez is jelzi, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát a nemzetközi tudományos élet kiemelkedően fontosnak tartja. Azt is mutatja talán, hogy közel 200 éves intézményként a Magyar Tudományos Akadémia egy kicsivel több tiszteletet érdemelne.”

Az interjú végéhez közeledve személyes kérdések kerülnek terítékre. Ebből konfessziós fejezetből kirajzolódik a vívódó ember portréja, aki töprengő alkat, ódzkodik a politikától és persze tudatában van annak a morális tehertételnek, melynek alfája és omegája: őbenne látja a hazai és nemzetközi tudós szakma a magyar tudomány védelmének egyedüli biztosítékát.

Lássuk végül ezt az arcképvázlatot elénk táró kérdezz-feleleket:

„Elvállalta volna az elnöki megbízatást annak idején, ha tudja, hogy erről fog szólni az elnöksége?

Nem hiszem, én nem vagyok egy politikus alkat. Minden este úgy fekszem le, hogy attól félek, valamit rosszul csináltam. És ennek egy része biztos igaz, de itt nap mint nap bonyolult helyzetekben kell döntést hozni. Az biztos, hogy a döntéshozásnál én azt tartom szem előtt, hogy Magyarországon a tudományos kutatás minél jobban, és a nem megfelelő külső befolyás nélkül folyjon.

Sokan az ön személyében látják most a tudomány védelmének a garanciáját, de mi tartja még itt? Hányszor fordult meg a fejében, hogy lemond?

Komolyan egyszer, az elhíresült 54 perces véleménykérésnél, amikor ennyi időt adtak a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy mondjon valamit a saját alapvető átalakításáról. Akkor a lemondás azt jelezte volna, hogy az Akadémiával egyszerűen nem lehet így bánni. Lehet, hogy jobb lett volna, nem tudom, végül meggyőztek arról, hogy azzal végképp kiengednénk a kezünkből a gyeplőt. Bármibe természetesen nem megyek bele. Ha nem sikerül az akadémiai intézményhálózat működését, tudományos függetlenségét fenntartani, lemondok.

Mit tud ígérni a tudományt féltőknek, a kutatóknak, akiknek veszélyben van a munkahelye?

Azt tudom ígérni, hogy mindent megteszek azért, hogy a munkájukat végezhessék, a kutatásaikat politikai elvárások nélkül folytathassák. Ennél többet nem tudok ígérni, mert nem rajtam múlik.”