„A szándék és a cél is helyes, de a megvalósítás félrevisz” – Gerő András történész a tervezett budapesti Trianon-emlékhelyről.

Megszólalt a héten Gerő András történész és a 24.hu-ban publikált Városok helyett magyar családokkal emlékezzünk Trianonra! című cikkében annak kapcsán, hogy néhány napja ismertté vált, a magyar kormány a trianoni békeszerződés centenáriumára emlékhelyet hoz létre a budapesti Kossuth tér közvetlen szomszédságában, melyre a történelmi Magyarország valamennyi helységnevét felvésnék, nemcsak kifejti, miért nem helyénvaló ez az ötlet, hanem ésszerű és üzenetértékűen előremutató konkrét javaslatot is tesz a jobbítás szándékával. Ennek lényege: ne Zágráb, Pozsony, Kassa és Kolozsvár, Ungvár és Szabadka kerüljön a majdani kőtáblákra Budapest és Győr, Pécs és Szeged kíséretében, hanem a bárhol élő magyarok családnevei, a Nagyok és Kovácsok, a Tóthok és Szabók, a Kissek és Horváthok, a Schmittek és Oláhok, a Ráczok meg a sok-sok többi más.

„A héten nyilvánosságra kerültek a centenáriumi Trianon-emlékmű tervei, amelyek elég gigantikusak bizonyultak ahhoz, hogy első pillantásra senki se vegye észre a megrendelő valódi célját: úgy alkotni bombasztikusat, hogy azt csak az lássa, aki tudja, merre kell keresni. Egy Gyurcsány-kormány is épp így oldotta volna meg a feladatot. Orbán Viktornak a jelek szerint a háta közepére sem kell a jövőre esedékes századik évforduló.”

Gergely Márton, a hvg.hu vezető szerkesztője kommentálta e szavakkal Wachsler Tamásnak, a Steindl Imre Program Zrt. vezérigazgatójának azt a bejelentését, mely szerint április végén megkezdődhet a magyar fővárosban, az Alkotmány utca Kossuth tér felőli végén a Nemzeti összetartozás emlékhelyének építkezése. A régóta levegőben lógó, de mégis a meglepetés erejével ható bejelentés nem egy nagy garral meghirdetett sajtóértekezleten hangzott el, holott egy ilyen nem mindennapos tájékoztatás talán rászolgált volna arra, hogy nagyobb legyen a felhajtás körülötte, elvégre a nemzet és a magyar főváros főterét érintő, nagyon sokak számára hírértékű fejleményről volt szó. A programigazgató mindezt egy interjú keretében tette meg, melyet a Magyar Nemzet munkatársának, Baranyai Gábornak adott. Kettőjük beszélgetése A Nemzeti összetartozás emlékhelye nem a múlt századi veszteségről szól címmel jelent meg múlt csütörtökön.

A Wachslerrel készült interjúból végre kiderült, hogy milyen lesz az az új, Kossuth tér melletti emlékmű, amelyről egy tavalyi, nagyon szűkszavú kormányhatározat rendelkezett. A Magyar Közlöny múltév augusztus 13-i számában megjelent kabinet-közlemény akkor csupán arról szólt, hogy az emlékhely az Alkotmány utcában kerül kialakításra mintegy 5 milliárd forintból, és azt a trianoni békeszerződés jövő évi centenáriumára állítják fel.

Wachsler most elmondta: valójában nem emlékműállítás lesz, hanem emlékműsüllyesztés. Ennek fő elemét egy négy méter széles, pontosan száz méter hosszú, a Kossuth tér felőli részén talajszintről induló, a Honvéd utcánál pedig négy méter mélyen végződő „műtárgy” fogja képezni. A Honvéd utcáig érő rámpán lehet lejutni egy hatalmas, több részre hasadt és körüljárható gránittömbhöz, melynek közepén egy örökláng lobog, „amely a nemzeti összetartozás gondolatát hívatott jelképezni”. Az örökmécses nem fog az utcaszint fölé emelkedni.

A rámpa két gránitburkolatú hosszanti oldalfalán a történelmi Magyarország 12 537 településének neve lesz bevésve, egykori jelentőségüknek megfelelően háromféle betűmérettel. A mai országhatárokon inneni és túli városok és falvak nevei véletlenszerű sorrendben kerülnek a falakra. Ez a megoldás azt hivatott kifejezni, hogy miközben nyilvánvalóan a trianoni évfordulóra készül az alkotás, viszont az tudatosan nem csak az elszakított országrészekkel foglalkozik. E szándék szerint az összetartozást azáltal is kifejezi, hogy a mai Magyarország területére eső települések nevei ugyanúgy megtalálhatók lesznek rajta. 

A Steindl Imre Program vezetője szavaiból az is kiderült, hogy az emlékhely nem fogja zavarni az Országház panorámáját az utcából. A járdát egy megemelt gyepsáv választja majd el annak a lejáratától. Mint mondta: „Ennek praktikus okai is vannak, a zöld sáv akadályozza meg, hogy bárki beessen az emlékhely közepébe. Ezzel együtt az Alkotmány utca két oldalán lévő fasor minden egyes fája megmarad.”

Arra az újságírói kérdésre, hogy miért nem a Szabadság téri ereklyés országzászlót állítják vissza, Wachsler úgy fogalmazott: „az Alkotmány utcai emlékhely nem a Szabadság téri, 1945 után lerombolt emlékművet hivatott pótolni; nem véletlen, hogy a helyszín sem ugyanaz.” Ehhez hozzátette: „Ami most épül, az nem a veszteségről szól, hanem az összetartozásról, arról, ami mindannyiunkat összeköt, bármi is történt az elmúlt száz évben. Talán vannak, akik nem értenek egyet ezzel, de szerintem fontos és nem megosztó az, amit ennek az emlékhelynek a léte és építészeti megvalósítása képvisel”.

A programigazgató nyilatkozatának utóbbi mondatából tükröződő optimizmust akár osztani is lehetne, ha ez a derűlátása csak azt követően következett volna be, ha a „műtárgy” kivitelezési munkálatainak kezdését megelőzte volna előzetes szakmai és lakossági véleményezés, tervpályázat, a beérkezett pályamunkák zsűrizése stb., stb., stb.

Egyszóval mindaz, ami ilyenkor kötelezően meg szokott történni a világ bármely fővárosában, de nemcsak e településeken, egy bármilyen köztéri emlékmű-kialakítása okán, ami amúgy megtörtént Budapesten is mindig, egészen a közelmúltig. Viszont ez esetben is az ötletgazdák, mint történt például a máig vitatott Szabadság téri német megszállási szoborral, újra a kész tények elé állították a főváros és az ország lakóit és a szakmai közvéleményt. Azzal pedig, hogy soha semmilyen előzetes tájékoztatással nem szolgáltak a közvélemény számára, borítékolható volt a felzúdulás; azok, akik a fait accompli-t, mint módszert kedvelik, szelet vetettek és vihart arattak. Az efféle módszerrel hozott döntések nyomán bármely, még az esetleg mindenki által támogatható emlékmű-kialakítás kérdése azonnal és jogosan az indulatos viták kereszttűzébe kerülne.

Így történt ez most is Pannóniában, ahol a „döntöttünk és semmilyen apellátának helye nincs”-felfogás érvényesült a trianoni műtárgy esetében. Hisz ez derült ki ezúttal is, amikor Wachslernek a Magyar Nemzetben megjelent az interjújával szembesült ország-világ, majd utána a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. nyilvánosságra hozta a tervezett emlékhely látványterveit. Pedig a berlini holokauszt-emlékműre és a vietnami háború amerikai áldozatainak washingtoni emlékfalára „hajazó”, Zimay Balázs építész, és Mohácsi Sándor tájépítész által tervezett emlékmű (az alkotók kilétét is csak alig néhány napja sikerült kinyomozni az Index urbanistájának, Zubreczki Dávidnak), igaz, némi változtatással, akár a majd’ mindenki által elfogadható kategóriába tartozhatna. Jelen formájában viszont ennek semmilyen esélye nincs, és megjósolható, hogy a pesti zsargonban máris hol „nemzeti ravatalnak”, hol „nemzeti katakombának”, hol „nemzeti ároknak” vagy éppen egyenesen „nemzeti veremnek” becézett, leendő és jobb sorsra érdemes alkotás inkább megosztó lesz, ahelyett hogy egyesítő tartalmat és üzenetet hordozó lenne.

Történik pedig ez annak ellenére, hogy az éj leple alatt 2014-ben felállított, de soha le nem leplezett, Budapestre oktrojált Szabadság téri német megszállási emlékmű különös históriáján alaposan megedződött pest-budai polgárok „a műtárgy” láttán, valójában most egy picit fellélegezhettek. Hisz valljuk be, még akkor is, ha a döntési mechanizmus hagy maga után, nem is kevés kívánnivalót, legalább nem következett be az, amitől joggal lehetett tartani. Nevezetesen és az Index urbanistájával szólva, hogy „valami gigantikus giccset helyezzenek el, és a Kossuth tér is „elszabadságteresedjen”.

Hadd idézzük ez ügyben a bevezetőnkben már megszólaltatott hvg.hu-s vezető szerkesztőt: „az emlékmű szakít azzal a Trianon-giccsel, ami a kisebb magyar településeket elárasztotta. Ezeken rendre szerepel a szétszakított térkép és a nemzethalált jelképező kereszt. Az emlékműveket kiegészítheti a korona, a kopjafa, a székely kapu vagy akár egy allegorikus nőalak az ártatlan szenvedés szimbólumaként. Egy biztos, a magyar köztéri Trianon-ábrázolásban nincs semmi elvont. Nyers szemrehányás és nem titkolt revánsvágy sugároz róluk. És akkor épp a központi emlékműhöz kell majd professzorokat állítani?”

Hát igen, itt jutunk el ahhoz a felvetéséhez Gergely Mártonnak, amivel kezdtünk, azaz, hogy kellett ugyan az Ország Háza tövében valami bombasztikusat alkotni, de az ne legyen túlságosan feltűnő. Mátyás királynak és a bíró okos lányának példázata, a „hoztam is meg nem is” ezúttal is alkalmas fogódzónak bizonyult a politika számára. Még akkor is igaz ez, ha a budapesti Alkotmány utca vége a maga földalatti műtárgyával „pillanatnyilag zsákutca. A készülő emlékmű elveszik a föld alatt, a mellette álló, hatalmi építészet palotái között. A Kossuth tér felől nem látszik majd belőle semmi. Könnyebb tehát az Orbán-kormánynak visszaépíteni a Horthy-kor önsajnáltató emlékművét, amely a vörösterror áldozatait gyászolja majd Nagy Imre szobrának helyén, mint építeni egy olyan központi emlékhelyet a trianoni országvesztésnek, ami kiszolgálja a Fidesz szavazóinak ízlését és elvárásait.”

Jobb sorsra érdemes leendő emlékhelyet említettünk fentebb nemrég és azt is, hogy ami jelen formájában megosztó, könnyen akár pozitív üzenethordozó lehetne, igaz némi változtatással. Ésszerűnek tűnő megoldási javaslatot ez ügyben Gerő András Széchenyi-díjas történész, az ELTE professor emeritusa, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, és nem mellesleg, több mint 70 könyv szerzője alig két nappal a Wachsler-bejelentés után tett is. Ennek a javaslatnak, azt megindokoló érveknek a bemutatására vállalkozunk eheti cikkünkben.

Gerő András a 24.hu portálon publikált Városok helyett magyar családokkal emlékezzünk Trianonra! címmel publikált megszólalásában úgy ítélte meg: a budapesti Kossuth téri torkolatában kialakítandó emlékhely amúgy jó ötlet, a szándék és a cél is helyes, de a megvalósítás félrevisz. Ezért is tette meg indítványát, más megoldást előterjesztve.

Lássuk, miben áll javaslata és miként érvel elgondolása mellett.  

Gerő cikkének indító részében röviden bemutatja a tervezett emlékművet annak alapján, amit róla a Magyar Nemzetnek adott főilletékes interjújából megtudhatott, s amit mi már korábban elővezettünk. Ezt követően hangsúlyosan kitér azokra az előzményekre, melynek kulcsmozzanata volt, hogy kormányzópárt kilenc éve két törvénnyel is szolgálni kívánta érdemben is a nemzeti összetartozást, és akkor szem előtt tartotta: nemzetegyesítést egy új vízió mentén kívánja szolgálni, aminek semmi köze az egykori sérelmi narratívához és a revízió gondolatára fókuszáló két világháború közötti szemlélethez:

„A 2010-es parlamenti választások eredményeképpen győztes pártszövetség két képviselője, Kövér László és Semjén Zsolt törvényjavaslatot nyújtott be, amelyben javasolták, hogy az 1920-as trianoni békeszerződés időpontja – június 4-e – legyen nemzeti emléknap, amely a Nemzeti Összetartozás Napja nevet viseli. A törvényjavaslatból 2010. június 4-én lett 5 paragrafusból álló törvény.

A törvényjavaslat indoklásában kiemelten fontos szerepet játszott az, hogy a pozitívnak tekintett nemzetstratégia jegyében Trianon ne teher legyen, hanem egy új vízió mentén fogant új nemzetpolitika jegyében tegye értelmetlenné „a határon túli s a határon inneni jelzős szerkezetek használatát, hiszen csak egy magyar világ, egy magyar nemzet van, csak magyar emberek vannak, s minden magyar felelős minden magyarért.” Ez annyit jelentett, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja intenciójában nem Trianon sérelmi és revíziós jellegét kívánta hangsúlyozni, hanem a magyar emberek közti összetartozás pozitív értékét emelte ki. (Megalkotói meggyőződése szerint ezt segítette a kettős állampolgárságról szóló, ugyanezen időszakban meghozott másik törvény is.)

A Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény elfogadása után a magyar parlamentben Sólyom László akkori köztársasági elnök is felszólalt, mintegy értelmezve a jogszabályt. Pozitív fordulatnak tartotta, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény nem a történelmi magyar államra, hanem a magyar nemzetre, a nemzet egységére helyezi a hangsúlyt. Az elnök szerint a nemzeti összetartozás törvénye szakítani kíván a hosszan átöröklött sérelmi, és tragikus felhangokat tükröző hozzáállással. Megítélése szerint csak így jöhet létre egy új, morális és érzelmi integráció.

Kétségtelenül igaz, hogy a 2010-es törvény – noha szóhasználatában tartalmazott félreérthető elemeket – alapvetően elutasította a két háború közti elbeszélésmódot, amely területi revízióban és önsajnálatban gondolkodott.”

Mindaz, amit a folytatásban a tekintélyes historikus elővezet, csak megerősíteni kívánja olvasójában, hogy valóban hasznos és előremutató volt a törvényhozók részéről, amikor a trianoni emléknapot beemelték a jeles napok sorába, és ezt azzal az elgondolással tették, miszerint meg lehet haladni a sérelmi értelmezést, meg lehet haladni a sehova se vezető önsajnálatos elbeszélésmódot, helyette pedig a nemzet egységéről kell beszélni. Viszont azt is látnia kellett, hogy a 2010-es bíztató kezdet után nemcsak a közbeszédben, hanem a törvényhozók világában is fel-feltörtek a régi beidegződések, melyeknek visszaköszöntek sajnos még az ország új alkotmányában is:

„A törvény nyomán született országgyűlési határozat és kormányhatározat is. Ezek eredményeképpen az emléknap bekerült a magyar közoktatás rendszerébe, az aradi vértanúkról szóló megemlékezés, a kommunista diktatúrák áldozatainak és a holokauszt áldozatainak emléknapja mellé. Elindult, és azóta is tart a Határtalanul nevű program, amely célja szerint magyarországi iskolásoknak tesz lehetővé látogatásokat más országok magyar kisebbségi területein létező iskoláiba. Kiadtak egy 131 oldalas pedagógiai háttéranyagot is, amely központilag segíti az oktatási intézményeket abban, hogy milyen megemlékezéseket tartsanak.

A Nemzeti Összetartozás Napja egyértelműen felül kívánta írni a két háború közötti Magyarország revíziós narratíváját. Egy nemzeti tragédiáról úgy akart megemlékezni, hogy az adott nemzeti közösség számára ez ne a veszteségről, hanem az egymással szótértő összetartozásról szóljon. Ismereteim és tapasztalataim szerint azonban a régi elbeszélésmód sok helyen tovább él. Ezt elősegíti az is, hogy a 2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvény Nemzeti Hitvallása Magyarország önrendelkezésének folytonosságát az 1944. március 19-ét megelőző időszaktól számolja. Ez – közvetve – felértékeli a revíziós gondolkodásban és politikában érdekelt Horthy-korszakot, ami kialakította és működtette azt a Trianonhoz kötődő elbeszélésmódot, amelyet a 2010-es törvény meghaladni kívánt.”

Miközben gyarapodni látszik azok köre, kik indulatból vagy az elmúlt évszázad meg nem kérdőjelezhető történelmi tényeire hivatkozva bírálják már magának az összetartozási napjának és az ahhoz kapcsolódó tervezett emlékműnek a gondolatát is, Gerő professzor krédóját megvallva, határozottan kiáll az emléknap gondolata mellett. Magyarázatot is ad rögvest arra, hogy ezt miért teszi:

„A magam részéről a magyar kultúrához illőnek és elfogadottnak gondolom az emléknap, mint jelölt nap fogalmát. Helyesnek tartom, hogy a magyar nemzet 20. századi történelmében tragédiát jelentő trianoni időpont jelölt nap legyen, és épüljön be a magyar közoktatás rendszerébe. Egyetértek azzal is, hogy meg kell haladni a sehova se vezető revíziós sérelmi narratívát, és ennek egyik lehetséges módja a nemzeti összetartozás kihangsúlyozása. Fontosnak gondolom továbbá, hogy az ország központjában legyen a két világháború közötti időszak szemléletétől eltérő hangsúlyú emlékhelye az emléknapnak – annál is inkább, mert a Horthy-korszak központi emlékhelye a Szabadság téren az úgynevezett irredenta szoborcsoport volt, amely már a szobrok elnevezésével is (Észak, Dél, Kelet, Nyugat) a területi revízió igényét fejezte ki. Pontosan azt, amit a Nemzeti Összetartozás Napja intenciója szerint felül akart írni.”

Mindezeket csupán felvezetésnek szánta a történész, hogy megindokolhassa építő javaslatát. Szerinte vissza kellene menni a kezdetekhez, vissza ahhoz az eredeti felfogáshoz, ami vezérelte Kövér Lászlót és Semjén Zsoltot annakidején a két nemzetpolitikai jelentőségű törvényhozási kezdeményezésük beterjesztésekor, illetve Sólyom László köztársasági elnököt, amikor megtette emlékezetes 2010-es, június 4-i parlamenti felszólalását a törvény elsöprő támogatással történt elfogadása okán.

„A modern magyar nemzeti identitás elsődleges pontja soha nem a terület, hanem az ember volt. A Himnusz a magyarra és nem Magyarországra kéri Isten áldását.

Kétségtelenül szerepel benne „Kárpátok szent bérce”, a Tisza meg a Duna, de Istent a költő nem a Kárpátok megáldására kéri, hanem a magyarok szánalmára, merthogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Vörösmarty is a magyar emberhez szól: őt kéri meg, hogy hazájának rendületlenül legyen híve. A magyar embert áldja vagy veri a sors keze; neki kell élnie és halnia a hazában. A Nemzeti dal első sora sem úgy szól, hogy talpra Magyarország! Petőfi is az emberekről ír, neki is a magyarok a fontosak. Ő még azt is el szokta mondani, hogy „haza csak ott van, hol jog is van”. Mindezzel csak azt akarom jelezni: Magyarország fontos, de nemzeti klasszikusaink számára a legfontosabb mégis a magyar ember. A Nemzeti Összetartozás Emléknapja megítélésem szerint eredeti szándékában ezt hangsúlyozta, és nem azt, hogy a történelmi Magyarország területi épsége és egysége mindenek felett áll.

Az új Trianon-emlékműre rá akarják írni annak a több mint 12 000 településnek a nevét, amely a történelmi Magyarországot alkotta. Gyakorlatilag tartalmilag ugyanazt az eszmeiséget kívánják kidomborítani, amit a két háború közti Szabadság téri emlékműegyüttes fejezett ki. A terület, és nem az ember a lényeg. Eközben a Nemzeti Összetartozás Napja 2010-ben még arról szólt, hogy szabaduljunk meg a terület mágikus hatásától, és a kettős állampolgársággal írjuk felül a határok elválasztó erejét. Amit közjogilag a kettős állampolgárság jelent, szimbolikus politikailag azt jelentette a Nemzeti Összetartozás Napja.”

Ez volt tehát a közelmúlt koncepciója, mely rendet akart vágni a fejekben, s melyről úgy tűnt legalábbis egy jó ideig, hogy sikerre vihető. Viszont épp a mostani friss fejlemény, az emlékmű Zágrábot, Kassát, Kolozsvárt és Szabadkát feltüntető, óhatatlanul is vádiratként értékelhető sajátos helységnévtára, melyről a kormányközeli Magyar Nemzetből értesülhetett, mondatni kényszeríti őt arra, hogy kimondja: „most egy éles fordulattal visszajutottunk oda, amit a Horthy-éra revíziós logikája jelentett”                    

Nemcsak utal arra, hogy a ’913-as Adyval szólva már megint „valahol utat vesztettünk”, hanem meg is indokolja, miért nem helyes ez így az emlékmű konstrukciója.

„Nemcsak azért nem jó, mert eltér a 2010-es intenciótól, hanem azért sem, mert megint úgy szülhet feszültséget és teremthet nosztalgikus illúziót, hogy sehova se vezet. Nemcsak fizikailag, hanem intellektuálisan, és így szimbolikusan is a földfelszín alá tart a rámpa. Ez az elképzelés nem írja felül az elavultat – az esztétikai igényesség csak új kötés a régi ótvaron.”

Természetesen Gerő nem elégszik meg az elmarasztalással, hanem rögtön javaslattal is él, méghozzá nagyon is konstruktívval. Magának a földbe süllyesztett különleges építészeti megoldásnak az egészét nem veszélyeztető az ajánlása, szó sincs arról, hogy a tervezőknek, a Zimay Balázs-Mohácsi Sándor párosnak mindent újra kellene gondolni. Csupán annyiról lenne szó, hogy a majdani kőfaragóknak lesz némi többletmunkája. Viszont ez a pluszmunka százszorosan, ezerszeresen megtérülne. Mert nyertese lesz majd az egész ország, annak kormányzata, és velük együtt az összmagyarság. Meg hálásak lehetnek ennek a pusztán technikai jellegű változtatásnak azok az utódaink is, akik ma még meg sem születtek.

Íme, Gerő András javaslata:

„Úgy gondolom, hogy lehetne más megoldást találni. Egyszerűen nem a településneveket kellene kiírni, hanem a ma Magyarországon fellelhető családneveket; beleértve ebbe a kettős állampolgársággal bírók több százezres csoportját is. Létezik állami népességnyilvántartó rendszer – pontosan lehet ismerni a magyar állampolgárok családneveit. Ezek között persze sok nem magyar hangzású név van, de így lehet jelezni, hogy nem a származás, hanem az identitás tesz magyarrá, hiszen a Kárpát-medence több nép együttélésének színtere.

Az is magától értetődő, hogy ezeknek a magyar családoknak különféle ágai kisebbségi létbe kényszerültek, következőleg ezek a nevek nem csak Magyarországon lelhetőek fel. Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy hány családnév van Magyarországon, de mindegyiknek juthat hely egy száz méteres rámpán. (Csak az első 10 leggyakoribb családnevet tekintve a névsor – 2016-os adatok szerint – majdnem 1,6 millió embert fed le!)

A családnév – határoktól függetlenül – a magyar emberek közösségéről szól: pontosan arról, amit a Nemzeti Összetartozás Napja szimbolizál. E tekintetben teljesen mindegy, hogy a család vagy egy-egy ága melyik országban lakik: a lényeg, hogy része a magyar nemzeti közösségnek. Arról nem is beszélve, hogy az ily módon kialakított Trianon-emlékmű vélhetőleg az ország leglátogatottabb emlékhelye lenne, hiszen sokan eljönnének megkeresni saját családnevüket. Tehát az emlékhely nem a veszteségről, hanem a nemzet életerejéről szólna – pont arról, aminek 2010-ben az emléknapot szánták.

Szerintem tehát nagyon is szerencsés lenne, ha a létező családnevek adnák az emlékmű szöveges tartalmát. A létezők élnek – ők jelentik a magyar történelem folyamatosságát, a magyar jövőt és nem azok a településnevek, ahol adott esetben sem egykoron, sem ma egyetlen magyar sem élt, él. A területi nosztalgiát érdemes elengedni, az embereket – a jövőt – érdemes megtartani.”

Záró passzusában történészünk a reformkori magyar irodalmi élet fő szervezőjét hívja segítségül, felemlegetve Kisfaludy Károly 194 évvel ezelőtti örökérvényű gondolat-füzérét:

„Ha meg akarjuk egyszer haladni Trianont, akkor az egyetlen lehetőségünk az, hogy felülírjuk. Nem elfelejtjük, de Kisfaludy Károly 1825-ös megfogalmazásában azt mondjuk:

Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”