„Minden magyar úgy néz ki, mint a zimonyi Hunyadi-szobor? – kérdezték élcelődve egy szerb szatirikus műsorban.

Megszólalt a héten a vajdasági Délhír portál egyik, a cikkeit F. F. szignóval jegyző belső munkatársa és ismertette annak a Szerbia-szerte népszerű szórakoztató közéleti tévéműsornak a legfrissebb adását, mely a nyári szünet miatt ezidőtájt csak podcastként működik, viszont eddig már több mint 25 ezren tekintettek meg. Ebben a produkcióban a gúnyosan nevetgélő humoristák célkeresztjébe a magyar és szerb államfő által múlt szombaton felavatott, a két országban azóta jobbára nevetség tárgyává vált Hunyadi János szobor került. A szerb nép által is nemzeti hősként tisztelt törökverő hadvezérünkről készített „műalkotásról” megállapították, hogy „olyan ’szórakoztató szoborról” van szó, amely egyaránt emlékeztet Asterix és Sir Giles képregény-, illetve rajzfilmfigurákra.” Egyebek mellett azt is hozzátették, amivel magunk se tudnánk vitatkozni: „a budapesti ’köpcös Hunyadihoz’ képest a zimonyi” anorexiásra sikeredett.”

Merőben szokatlannak tűnhet az olvasó számára, hogy az eheti írásunkban a szerb B92 kereskedelmi tévécsatorna egy minapi szatirikus műsorában elhangzottakról szóló cikkismertetésre vállalkozunk, tartozunk is magyarázattal, amire az elkövetkezendőkbe sor is kerül. Nem tagadhatjuk azt sem, hogy nagyon nem tölt el bennünket örömmel az a tény, hogy ezúttal egy nemzeti hősünk frissen felállított szobrán kajánkodó komédiások Szerbiában hatalmas visszhangot kiváltó poénkodásairól vagyunk kénytelen hírt adni. Viszont rájuk cseppet se tudunk neheztelni, mert sajnos joggal tették a mindenkori dolgukat. Mi több, úgy véljük, jó szolgálatot is tettek egy oly korban, amikor harmadrendű szobrok tömegei árasztották el a Kárpát-medencét. Igazuk volt: ami nevetséges, azt ki kell figurázni, többek között azért is, hogy az ilyen baklövések ne ismétlődhessen meg.

De miről is van szó? Miért lett témája egy szerb szatirikus honlap szerkesztői és a Zoran Kesić ismert humorista és tévés személyiség által vezetett 24 perc (24 minuta) nevű műsornak az általuk Sibinjanin Jankóként tisztelt Hunyadi Jánosunk minap felavatott szobra a mára Belgád részét képező Zimonyban, ráadásul megalázóan kínos vicces „csomagolásban”?

Az MTI helyszíni tudósítást közreadva, mi is beszámoltunk arról a múlt szombaton, hogy Áder János magyar köztársasági elnök és szerb kollégája, Aleksandar Vucić a nándorfehérvári csata 536. évfordulóján együtt avatta fel a híres törökverő hadvezér szobrát a zimonyi Duna-parton. A két államfő avatóbeszédeinek ismertetése után e tudósításból sok minden részlet is kiderült a frissen leleplezett szoborról. Így megtudtuk, (amúgy tévesen, de erről majd később) a kezdeményezők kilétét, majd azt is, hogy kik voltak a szoborállítás 40 millió forintos költségének finanszírozói, meg a kivitelezők. Megtörtént itt nemkülönben az idén Kossuth-díjassá lett alkotóművész, Madarassy István szoborkoncepciójának bemutatása és joggal kapott megkülönböztetett hangsúlyt az is: „a szerbek Hunyadi Jánost Sibinjanin Jankóként ismerik, és nevét a szerb emberek körében legalább akkora tisztelet övezi, mint a magyarokéban.”

Két dologról viszont nem szólt a nemzeti hírügynökség tudósítása. Egyrészt arról, hogy „Hunyadi János egész alakos szobra úgy döntött, hogy a két ország himnuszát, illetve a két államfő ünnepi beszédét nem a lepel alatt hallgatja végig, az erős szél ugyanis a tervezettől korábban fedte fel az egybegyűltek előtt a nándorfehérvári csata hősét ábrázoló alkotást.”

Másrészt nem csak ennek az előre nem látható szeles közjátéknak lehetett betudni a szoborhoz közelállók hirtelen jó kedvre derülését, a kiváltó ok maga a szobor volt. Az illendőség és a protokoll gyorsan felülkerekedett, s jöttek a himnuszok, a beszédek meg a koszorúzásos főhajtások. Aztán a protokollt ismerő és tisztelő VIP személyek után a belgrádi járókelőknek is megadatott, hogy közelebbről is megszemlélhessék a „műalkotást” és hírek szerint nehezen állták meg, hogy ne nevessenek. Sokuknak ez nem is sikerült. Mert ez a Hunyadi szobor bántóan kacagtató, valójában egy karikatúra, úgy néz ki, mintha paródia lenne.

A szobor eleve óhatatlanul csuklásra készteti nézőjét, hiszen „nem az egykori hadvezér hősiességét, erejét és nagyságát idézi fel, hanem a belvárosokban feltűnő karikaturisták egy életre kelt, majd Faraday-kalitkába zárt munkáját”…A szobor minőségét tekintve sokkal közelebb helyezkedik el ugyanis az elmúlt évtizedek magyar meséinek képi világához, így a bábokat felvonultató Süsühöz (1976-1984), vagy épp a fémvázon mozgó gumifigurákkal készített Krisztofóróhoz (1990-1996), sőt akár utóbbi főszereplője, a hős lovag két évtizedben megöregedett alakja is lehetne.”

Hadd idézzünk a továbbiakban is azt az értő véleményt, akitől a fenti, aligha vitatható jellemzés is származik. Ő Vincze Miklós, aki ekképp fogalmazott elmarasztalóan a 24.hu-ban:

„A tipikus Hunyadi-ábrázolásoktól jócskán különböző alak páncélkesztyűs bal kezével a védekezést jelképező pajzsot támasztja, jobbjával pedig a támadást szimbolizáló kardot emeli a vállához – hangzott el Áder beszédében, ami ugyan kimondottan jól hangzik, a szobrot látva mégiscsak egyetlen szó nem hagyja nyugodni a szabad szemmel is látható szépérzékkel rendelkezőket: miért?

A nyilvánvalóan legalább részben közpénzből állított alkotás ugyanakkor tökéletesen illeszkedik az elmúlt harminc év nemcsak Budapestet, de az egész országot elárasztott zsánerszobrok sorába, többségüknél azonban jóval messzebb megy, hiszen nemes egyszerűséggel nevetséges, kefebajszú katonává silányítja a magyar történelem egy fontos alakját, ez pedig a magát nemzeti értékeket szem előtt tartónak valló kormány képébe egyáltalán nem illik bele.”

Ha már szóbahoztuk a 24.hu-s újságíró kitűnő publicisztikáját arról, hogy miként lehet egy, csak a legnagyobb tiszteletet érdemlő e kezdeményezést ily méltatlan módon végül elbaltázni, áruljuk el: szó sincs abban holmi elfogultságról, netán a szoboralkotó lejáratásának szándékáról. A kolléga – és vele egyetértően magunk is, akik ismerjük és nagyra becsüljük Madarassy István ötvös-és szobrászművész munkásságát –  úgy ítéljük meg, hogy ez a  gázcsőszerűségekkel övezett „műalkotás” „egyáltalán nem méltó az alkotó Madarassy életművéhez, aki az elmúlt évtizedekben többek közt a Pesti Vigadó, a Szent István-bazilika és a múlt évig a Néprajzi Múzeumnak otthont adó Kossuth téri óriás szobrainak restaurálása mellett belsőépítészeti munkákkal, illetve alkalmanként megosztó, de fantáziadús köztéri szobrokkal – köztük a Dózsa György út egy szállodájának képét uraló kopár fával és szirénnel –, szoborképekkel, valamint lemezképekkel tette le a névjegyét.”

Abban is messzemenően osztjuk a véleményét, hogy „egy emberalakot ábrázoló kortárs szobor esetében természetesen nem lehet megkötés a teljes élethűség, de a nevetségessé válás határain belül maradás, illetve a széles tömegek számára való befogadhatóság létfontosságú, főleg, ha az alkotás célja, hogy egy jelentős személynek állítson emléket.”

Ha mindez nem lenne elegendő a keserű szájízhez, s főleg annak tudatában, hogy legnagyobb hadvezérünknek e méltatlan emlékműve okán most joggal zsörtölődhetnek nemcsak a belgrádiak, hanem a bárhol élő magyarok és szerbek, de nemcsak ők, akik valamennyien felnéznek közös történelmük legnagyobb alakjára, tegyük hozzá: ennek a históriának, mi magyarok, egy más vonatkozásban is vesztesei vagyunk.

A Délhírben a szombati szoboravatás előtt néhány nappal, amikor csak a beavatottak egy nagyon szűk köre tudta, miként néz majd ki a ’80-as évek sikeres magyar gyurmafilmjeinek figuráira emlékeztető Hunyadi János szobor, A világtól eldugva épül a Hunyadi szobor Belgrádban, pedig a VMSZ azt ígérte, hogy a várba kerül majd címmel megjelent cikk tanúsága szerint nem arról volt szó korábban, hogy az alkotás egy eldugott sétány parkolója és a Duna között kap majd helyet.

Mi több, a kezdeményezés sem attól a Professzorok Batthyány Körétől származik, mely ma az ötletgazda szerepkörében tetszeleg. Eredetileg Nebojša Marjanović, a VMSZ egyébként magyarul nem beszélő tavaly megválasztott belgrádi képviselő-jelöltje ígérte meg, hogy amennyiben rá voksolnak, kezdeményezni fogja egy Hunyadi János szobor elhelyezését méltó helyen, azaz a várban, a híres-nevezetes Kalemegdanon. Ez a helyszín valóban tiszteletet parancsoló lett volna, olyan köztér, ami Hunyadi Jánosnak másutt is értelemszerűen kijár.

Ezzel kapcsolatosan nem árt megjegyezni, hogy ez a publikáció arról is beszámolt: „a nándorfehérvári vár tágas parkjában, ahol a jelek szerint nem fért el Hunyadi szobra tavaly Törökország teljesen felújított egy török fürdő épületet. Illetve néhány éve annak a Damat Ali Pasának a türbéje is teljesen megújult, akit Szavolyai Jenő Péterváradnál győzött le. A sírhely hivatalosan is török fennhatóság alatt álló területnek számít.”

Azóta, mint láthattuk, – írta portál – kiderült a turpisság: „a VMSZ-t csúnyán becsapta a koalíciós partnere, és a vártól majdnem több mint 8 kilométerre odébb dugják el a Hunyadi János szobrot.” Meg az is, hogy a teljes egészében magyar fél által finanszírozott szoborért cserébe ellentételezés is szükségeltetik. Ennek megfelelően Kásler Miklós EMMI tárcavezető tavaly Belgrádban bele is egyezett abba, hogy Szerbia Budapesten szobrot állíthat a Thomas Edison munkatársából a legnagyobb ellenfelévé vált szerb feltalálónak, Nikola Teslának.

E cseppet sem jelentéktelen kitérő után lássuk, mi is hangzott el az ominózus szerb televíziós show-ban Hunyadi János zimonyi szobráról, amely az elmúlt napokban Szerbia-szerte és Magyarországon számos vita és élcelődés tárgyát képezte. Előtte viszont rögzítsük a Délhír „Minden magyar úgy néz ki, mint a zimonyi Hunyadi-szobor? – tették fel a kérdést az egyik szerb műsorban címmel közreadott cikk „szolgálati közleményét”, mely így hangzott:

„Egy szerb szatirikus honlap szerkesztői és a Zoran Kesić ismert humorista által vezetett “24 perc” (“24 minuta”) nevű műsor szövege egy részének összeállítói is foglalkoztak Hunyadi János zimonyi szobrával, amely az elmúlt napokban számos vita és kifigurázás tárgyát képezte.

Miután a “24 perc” nyáron szünetel (a tévében), a Njuz.net (így szerbül írva) portál csapata egy You Tube-os  “dumás alműsor” keretében vitatja meg az aktuális társadalmi jelenségeket.”

A humoristák sorozatuknak eheti, itt megtekinthető adásában, melynek első kilenc percében vették össztűz alá a frissen felállított emlékhelyet, túl sok időt nem fecséreltek az általuk is közös hősként tisztelt Hunyadi Jánosnak, ehelyett inkább a „róla készült zimonyi szobor úgymond esztétikai értékével foglalkoztak” harsány nevetések közepette.

Az „esztétikai elemzésük” természetesen nem kívánt magasabb filozófiai szintekre emelkedni, bár kétségtelenül betartották az irányadó alapszabályt, és nem mulasztottak el kitérni – igaz, meglehetősen sajátosan és tömören – úgy a forma, mint a tartalom egyes „szépészeti” vonatkozásaira. Konkrétan és sommásan a következőket állapították meg: „szórakoztató szoborról van szó, amely egyaránt emlékeztet Asterix és Sir Giles képregény-, illetve rajzfilmfigurákra.” Írjuk a javukra, hogy nem voltak annyira őszintén szókimondóak, mint a hvg.hu alkalmi műkritikusa, aki nem habozott egy, a mienkkel kísértetiesen megegyező véleményformálásra: „Hunyadi haja káposztaleveleket idéz, az arc kidolgozása egy középiskolai rajzszakkörben is ciki lenne.”

A sajátos gyorselemzés során ezután játékos csevej tanúi lehetünk, miközben a résztvevők a nevetéstől pukkadozva „komolyabbnál komolyabb” kérdéseket vetnek fel. Ők persze sajnos nincsenek abban a szerencsés helyzetben, mint Náray-Szabó Gábor akadémikus, az elméleti kémia és a szerkezeti biológia neves kutatója és egyben a Professzorok Batthyány Körének alelnöke, aki – elmondása szerint – eddig „csak olyannal találkozott, akinek tetszik az amúgy sok vitát kiváltott alkotás.”

Kérdéseik tehát nagyon nem „professzorosak”, képtelenek olyan magasröptű gondolatok megfogalmazására, mint a professzor úr, aki szerint azért lett volna fölösleges pályázatot Hunyadi János szobrának ügyében, mert az fölösleges időrablás lett volna. Ezért is nyilatkozta azt: „ilyenkor Gyula pápát kell követni, aki keményen veszekedett, viaskodott Michelangelóval, aztán létrejött a Szent Péter-székesegyház”.

Egy szó, mint száz, a szerb humoristák csak a következőkre kérdeznek rá e Duna-parti Asterix láttán: „Mi van akkor, ha Hunyadi tényleg úgy nézett ki, mint ahogyan a szobor készítője ábrázolta?”, illetve „mi lenne akkor, ha most Hunyadi megjelenne, és azt mondaná: én, mint ilyen, legyőztem a törököket, nem kellett Schwarzeneggerhez hasonlítanom ahhoz, hogy diadalmaskodjam felettük?”

Miután megegyeztek abban, hogy „a budapesti ’köpcös Hunyadihoz’ képest a zimonyi ’anorexiásra’ sikeredett”, megpróbálkoztak a lehetetlennel és valamit a javára is akartak írni a budapesti ajándéknak. Az ez irányú próbálkozásuk „sikerrel” is járt. Nem tagadható, hogy amire e téren jutottak valóban méltányolandó lehetne, de a kuncogásuk azonnal elárulta: ezt is „komoly” érvet is poénnak szánták:

„Az egyik pozitívuma a zimonyi szobornak az lehet, hogy a gyermekek nem félnek majd tőle, sőt, lehet, hogy ezek után érdeklődni fognak Hunyadi iránt, és a végén még meg is tanulnak valamit”, mondta a beszélgetés egyik résztvevője.”

Az adás Hunyadi szobros tételének végére maradt két slusszpoén, melyeket megismerve, bevalljuk, nagyon nem lettünk se boldogak, se büszkék. És nemcsak azért, mert az élcelődés tárgya a magyar köztársasági elnök személye lett.

Az Áder János-hasonlatukat – hisz alapvetően nem volt bántó szándékú – tekintsük csupán egy nem túl ízléses olcsó poénkodásnak. Viszont a második ugratásukkal szembesülve már csak elkomorodhattunk. Mert amit megfogalmaztak, abban nem volt semmi vicces, sőt kifejezetten fájt:

„Olyan vélemény is elhangzott, hogy a zimonyi Hunyadi-szobor talán Áder János magyar köztársasági elnök tiszteletére készült, mert, ha jobban megfigyeljük, őrá is hasonlít.

Vagy lehet, hogy minden magyar így néz ki? Nevezzük el így: Szobor a magyarnak”.

Mindezekhez már csak annyit tennénk hozzá, hogy látszólag a Belgrád részét képező Zimony egy egészalakos Hunyadi János-szoborral lett gazdagabb néhány nappal ezelőtt.

A valóság azonban az, hogy ehelyett egy szegénységi bizonyítványt sikerült 40 millió magyar forintokból rólunk, magyarokról kiállítani. Mert ez a „Szobor a magyarnak”-kompozició mindannyiunk közös szégyene. Még akkor is, ha ebben a merénylethez valójában az égvilágon semmi közünk.