„Wass, Tormay és a többiek – mit kezdjünk az irodalmi árokásással?”– Veszprémi László Bernát cikke a Mandineren.

Megszólalt a héten Veszprémy László Bernát és a Mandineren publikált kisesszéjében a Wass Albert eltérő megítélése kapcsán kirobbant friss vita apropóján arra keresi a választ, hogy „lehet egyáltalán egy kalap alá venni a jobboldal által védett és a baloldal által támadott írókat?” A jobboldal számára ikonikus, a másik oldal számára pedig el- és megvetendő négy szerzőt, Szabó Dezsőt, Tormay Cecile-t, Wass Albertet és Nyirő Józsefet szóba hozva kifejti: „védelmezésük során az egybemosásuk éppen annyira káros, mint az őket érő alaptalan vádak.” Ugyanakkor leszögezi:  „hátulütői is vannak annak, ha egységes, kritikátlan nemzeti panteonba helyezik ezeket a szerzőket” mert négyük „kritikátlan méltatása lehetetlenné teszi koruknak is hibáiknak a megértését, de akár a magyar jobboldal identitásának józan meghatározását.”

Úgy hittük, azzal hogy Budapest új főpolgármestere múlt szerdán bocsánatot kért mindazoktól, akiket megbántott Wass Albert lenácizásával, már le is csengett az az író eltérő megítélése miatt kirobbant, és két országban is hatalmas visszhangot kiváltott vita, melynek kiváltó oka az általunk is bemutatott emlékezetes pengeváltás volt Karácsony Gergely és Kelemen Hunor között.

Be kell ismernünk, tévedtünk. Az ATV október 24-i adásában elhangzott főpolgármesteri megnyilatkozás, melyben megtörtént Karácsony részéről a megkövetés, a jelek szerint nem tett pontot az i-re, sőt egyesek számára csak olaj volt a tűzre. Számukra az, hogy a politikus kijelentette: „Azt hiszem, hibát követtem el, hogy belementem ebbe a vitába”, majd hozzátette: „Tudom, hogy Wass Albert nagyon sokak számára egészen mást jelent, mint nekem. Nagyon sok honfitársunk számára ez egy nagyon megosztó megítélésű irodalmi és politikai múlt. Tulajdonképpen szeretnék azoktól elnézést kérni, akiket ezen keresztül akaratlanul is megbántottam” – messze nem bizonyult elfogadhatónak, sőt a kritikusok vérszemet is kaptak.

A Tiszavasvárit 2010 és 2018 között jobbikosként irányító polgármester, Fülöp Erik, aki ma a Mi Hazánk Mozgalom színeiben független országgyűlési képviselő, már másnapi budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: kevésnek, sőt felemásnak tartja a Karácsonyi elnézéskérését. Fülöp radikális pártja nevében kifejtette: elvárják a budapesti városvezetőtől, hogy sokkal határozottabban kövesse meg Wass Albertet. Egyúttal bejelentette: a román hatalom által üldözött székelyek emléknapjává nyilváníttatná január 8-át, az erdélyi magyar író születésének évfordulóját. Azt követően pedig, hogy „több millió magyar ember nevében kikérte magának azt a szélsőséges, liberális ámokfutást, amellyel megbélyegzik és üldözik a nemzetszerető hazafia­kat”, arról is szólt: javasolni fogják a Fővárosi Közgyűlésnél, hogy Wass Albert legyen Budapest díszpolgára.

Arról viszont, hogy miért éppen a Válaszúton született és ezer szállal a Mezőséghez kötődő, de székelyként teljesen ismeretlen Wass Albert lenne a kiválasztott szimbolikus személyiség, nem tett említést. Nem ő lenne az első Pannóniában, aki számára minden erdélyi magyar egyben székely is. Erre az „apróságra” ott ahol buzog az érzelem, kár is lenne időt vesztegetni. Legfeljebb, ha ez netán majd problémaként utólag felmerül, lesz arra is megoldás: gyorsított eljárásban „tiszteletbeli székellyé” nyilvánítják majd az írót az efféle gyakorlatban évek óta tapasztalatot szerzett jeleskedők. Így aztán a czegei és szentegyedi nemes és gróf Wass család e XX. századi sarjának a még Márai Teréziától 1744. november 13-án kapott eredeti titulusához hozzáadják majd az oklándi előnevet is. Mert jól tudjuk, Oklándon könnyen tiszteletbeli székellyé lehet válni, csak megfelelő, esetleg rovásírással megírt ajánlólevél kell hozzá.

Aznap, amikor a volt-Hatvannégy Vármegyés és ex-Hunniás Toroczkai László elnökölte Mi Hazánk Mozgalom e jeles képviselője a fentebb ismertetett javaslatait a világ elé tárta, az MTI is közreadott egy Nyílt levelet, mellyel a Sárospataki Wass Albert Kör fordult az ország közvéleményéhez. Ebben a távirati iroda Országos Sajtószolgálata által közreadott közleményben, melyet annak megjelenését követően alig félóra múlva a Mandiner is teljes terjedelmében közreadott, többek között a következők olvashatók:

„Budapesten a nemzeti érzést rendre sárba tipró baloldali, liberális erők támogatásával főpolgármesterré választott Karácsony Gergely még át sem vette mandátumát, amikor súlyosan sértő, valótlan tartalmú, a nemzeti érzésű embereket megbántó, megosztó nyilatkozatra ragadtatta magát. Történt ugyanis, hogy Budapest új városvezetője Wass Albert erdélyi írófejedelmet »nácinak vagy nácikkal kollaborálónak« titulálta.

Sajnos, e minden alapot nélkülöző rágalom jól mutatja, hogy milyen új, vagyis inkább nagyon is régi szelek fújnak majd a főpolgármesteri hivatal környékén a következő években. Karácsony Gergely ezzel a minősíthetetlen megbélyegzésével nem is a 2010 előtti, hanem egyenesen az 1990 előtti időbe lépett vissza, amikor Wass Albertet a kommunista diktatúra évtizedei alatt méltatlanul feledésben tartották és elhallgattatták, életében a román és a magyar hatalom koncepciós per alapján személyét üldözte, könyvei kiadását akadályozta.(…)

Ebben a karácsonyi rágalomban minden benne van, ami ma a magyarországi baloldalt jellemzi még 30 évvel a rendszerváltás után is. Mások is nagyon helyesen mutattak rá, hogy ez a kijelentés nagy fokú műveletlenségről és tájékozatlanságról árulkodik. Karácsony és az őt bábként maga elé toló politikai erők minden bizonnyal semmit nem olvastak Wass Alberttől és nem ismerik életének hiteles történetét. Különben aligha engedhetné meg magának bárki is, hogy ilyen rágalmat terjesszen 2019-ben.

A műveletlenség mellett benne van ebben a kijelentésben a baloldal már 100 éve ismert féktelen gyűlölete a nemzeti gondolkodással szemben. S benne van az az érvelési technika, amely a másik megbélyegzésén alapul, hiszen» nácikkal «egy» demokrata «nem vitatkozik. S természetesen benne van a hazudozás, a rágalmazás és a tehetségtelen ember irigysége a tehetségessel szemben. Tehát benne van minden, ami Karácsonyt és az őt előre toló, nemzetellenes politikai erőket a leginkább jellemzi. Mert a Karácsonyok sem adhatnak mást, csak mi lényegük.”

Közbevetőleg azért szerényen megjegyeznénk a Karácsony Gergelyt műveletlenséggel és tájékozatlansággal vádoló tüsténkedőknek, hogy „hátrább az agarakkal”. Mondjuk ezt, mert egy személyes tapasztalat, egy véletlenszerű találkozás is elég volt számunkra meggyőződni arról, hogy a magyar főváros új első számú vezetőjét úgy prezentálni, mint olyasvalakit aki „semmit nem olvasott Wass Alberttől és nem ismeri életének hiteles történetét” – kapitális szamárság. Tanúsíthatjuk, hogy igenis, Karácsony otthon van szűkebb pátriánk múlt századi irodalmában. A vitathatatlanul tisztelhetőket ismeri és nagyra is tartja, a vitatottakat, mint például Wass Albert, csak ismeri, de nem tiszteli. És, mit ad Isten, különbséget is képes tenni például a humánum mellett mindig hitet tevő Dsida Jenő és a most Sárospatakról „írófejedelemmé” előléptetett, kifejezetten ellentmondásos Wass Albert között.

Hogy minek alapján állítjuk ezt?

Karácsony Gergely elkötelezettségét az erdélyi magyar irodalom legnagyobbjai iránt megtapasztalhatták olyanok is, mint jómagunk, akik részt vettünk tavaly júniusban egy emléktábla avatáson, amit Zuglóban azon a házon helyeztek el, legfőképpen a fáradhatatlan Muzsnay Árpád EMKE-főtanácsosnak köszönhetően, amelyben a 80 éve elhunyt Dsida Jenő és családja lakott az első világháborút megelőző években. Akkor és ott, egy alkalmi beszélgetésben, azt követően, hogy a kerület polgármestereként megkoszorúzta az Ilka utca 15. szám alatti bérháznál az Oláh Katalin Kinga szobrászművész által készített emléktáblát, a vele folytatott rövid és spontán beszélgetés alapján is leszűrhettük, mennyire igaztalan ez a mostani, minden alapot nélkülöző lejárató sárospataki vagdalkozás. Vagy netán rójuk fel neki azt, hogy annyira „tájékozatlan”, hogy ismeri a kitűnő irodalomtörténészeink egyikének, a Wass Albert-i teljes életmű egyik avatott ismerőjének véleményét, aki így vélekedett róla, nem bűnös tetteket, hiszen ilyenek nem is róhatók fel neki, hanem az által képviselt szellemiséget elmarasztalva:

„Immorálisnak és ízléstelennek, náci szellemiségűnek tartottam és tartom Wass Albertet, és ez – hogy milyen politika vonzotta – nem is lenne akkora baj, ha a verbálisan agresszív szellemiség a regények fogyasztói körében nem kezdené meghatározni azoknak az olvasói horizontját, akiken a kultikus személy istenítése által ma akkora szimbolikus hatalmat gyakorolhatnak a nyilas szelleműek és a hungaristák, hogy Erdélyben ma az öregebbek és a háború utáni unokakorú nemzedék számára az ő könyvei értékesebbek, mint a Biblia.”

Természetesen ez is csak egy vélemény, amivel vitatkozni is lehet akár. Viszont egy olyan irodalomtudós, aki e nézeten van, az nemcsak a Baumgarten-díjas Farkasverem regény vagy a Titokzatos őzbak történeteinek ismerője, hanem az 1930-as évek közepén a kolozsvári Ellenzékben megjelentetett Patkányok honfoglalása című szörnyű fabulának is, amit Wass éppen az 1944-es kolozsvári gettósítás napjaiban tartott fontosnak újraközölni.

Aki pedig esküszik az „írófejedelemségre” meg a „joggal megérdemelt” budapesti díszpolgári címre, annak talán nem ártana ismerni Wass Albertnek az 1993-ban (!), az Új Világban Az évszázad legnagyobb félrevezetése címmel közölt döbbenetes publicisztikáját is, melyben teret enged engesztelhetetlen judeofóbiájának és súlyos kijelentéseket téve a magyar néphez való hűtlenséget kérte számon en bloc a zsidóktól. Olvassuk el csak ezt a kifakadást és lássuk: milyen szellemiségről árulkodik.

Kedves Fülöp Erik, kedves sárospataki nyílt levelezők, talán érdemes a kritikátlanság és hozsannázás mellett a megkérdőjelezhetetlen hitelességű gróf Teleki Bélára, az Erdélyi Párt egykori elnökének 1978-as szavaira is odafigyelni, aki nem véletlenül „a moral insanity határán lévő, teljesen megkergült” egyénnek nevezte az írót. Wass amúgy Teleki Béla szemében nem utolsósorban azzal szolgált rá erre a súlyosan elmarasztaló jellemzésre, hogy gyakran publikált a tisztességes magyar emigránsok által joggal megvetett nyilas lap, a Szálasi örökségét nyíltan felvállaló Hídfőben.

Ebben az egyre jobban elmérgesedő legújabb Wass Albert-vitában az elvakultak szókérései után szerencsére tanúi lehettünk annak, hogy vannak józan hangok is a mai Hungáriában, olyanoké, akiknek elegük lett az olyan parttalan vitákból, ahol érvek nincsenek, csak imádat vagy földbe döngölés és a velük mindig párban járó fenekedés. Mi több, e mértékletes vélemények képviselői oly módon kívánnak rendet vágni a Wass-jelenség okán felszínre került, sehova se vezető indulatos háborúskodásban, hogy érveket ütköztető higgadt vitára ösztönöznek, tágabb összefüggésben való tárgyilagos vizsgálódást szorgalmaznak.

Közülük való egy frissen színre lépett kezdeményező. A megsüvegelendő indítványozás Veszprémy László Bernátnak köszönhető, aki minap megszólalt a Mandineren és a Wass, Tormay és a többiek – mit kezdjünk az irodalmi árokásással? címmel megjelentetett kisesszéjében, melynek bemutatására ezúttal vállalkozunk, cseppet sem titkoltan és az eltérő megközelítéseket mind-mind figyelembe véve próbálja ennek a remélt és szükséges nézetütköztetésnek az alaphangját megadni.

Kiindulópontja az, hogy a most szemünk előtt zajló vehemens adok-kapok mikéntje lehangoló, abban egyik oldal se képes saját árnyékán átlépni. A most elterebélyesedő Wass-vita csak azt demonstrálja, hogy „Karácsony Gergely Wass Albertet érintő nyilatkozata kapcsán a huszadik század történelmének feldolgozásával kapcsolatos végtelen vívódás újabb fejezetét látjuk.” Ennek a felismerésnek a tudatában teszi fel Veszprémy írása elején a mindent eldönthető kulcskérdést: „Lehet egyáltalán egy kalap alá venni a jobboldal által védett és a baloldal felől támadott írókat?”

Veszprémy László Bernát, a Károli Gáspár Református Egyetemen történelem alapképzésen, majd az Amszterdami Egyetem mesterképzésén zsidó történelem szakon végzett fiatal szakember, aki 2017 és 2018 nyara között a Veritas Történetkutató Intézet kutatója volt, majd tavaly augusztustól a Migrációkutató Intézet kutatójaként Izraellel és a nyugat-európai zsidó közösségek helyzetével foglalkozik, – a maga által feltett alapkérdésre úgy próbálkozik a helyes válaszhoz eljutni, hogy előbb a jobboldali közönség számára ikonikus, a másik oldal szerint megvethető és szerintük meg is vetendő szerzőket, így Wass Albertet, Szabó Dezsőt, Tormay Cécile-t és Nyirő Józsefet eltérő megközelítések szerint láttatja.

Mint szókérésének elején leszögezi egyik oldalnak a megszólalói se képesek objektívek lenni, a szókérők csak zsigeri előítéletektől vezérelve igyekeznek, persze túlzásokba esve és akár nyilvánvaló valótlanságokat is megfellebbezhetetlen tényekként kezelve, a nagyérdeműt befolyásolni. A felelőtlen, nyilvánvaló hazugságokra épülő érvekkel operálók között éppúgy jelen vannak a jobboldaliak, mint a térfél másik oldalán elhelyezkedők. Ez pedig Veszprémyt, aki magát konzervatív szemlélőként határozza meg, természetesen zavarja.

„Cikkek születnek a magyar nép lelkébe gázoló Karácsonyról és a zsidók vérében fürdő Wassról. A felhozott pszeudo-történelmi érvek abszurditását mutatja, hogy Wassra úgy hivatkoznak háborús bűnösként, hogy már történészek és publicisták sora mutatta be eredeti dokumentumok alapján, hogy az állításnak nincsen valóságalapja.

Abszurd érvek a másik oldalon is vannak: Wass 12 ezer (!) zsidót mentett meg a holokauszt alatt, írja egy jobboldali szerző. Bizonyíték, forrás, dokumentum természetesen nem kerül idézésre, és persze nem is véletlenül: mese az egész. Hol és mikor lett volna egy költőnek befolyása több ezer embert megmenteni a holokauszt során, miközben mindössze néhány tucat ember megmentése is hatalmas forrásokat, erőfeszítéseket és nem utolsósorban sokszor hatalmat igényelt?

A történész lassan már beletörődik abba, hogy még művelt szerzők sem veszik a fáradtságot, hogy alapvető történelmi tényeknek utána járjanak. Ennél is zavaróbb azonban konzervatív szemlélőként, hogy a jobboldal ugyanolyan szekértábor-logika szerint védi meg a megtámadott szerzőket, mint amilyen kollektív módon a baloldal vádol.”

A tények szándékos ferdítése mellett, vagy talán ezeknél is jobban a szerzőt az ellentétes oldalak elfogultsága, földhözragadt logikája is módfelett zavarja. Úgy látja, s erre rá is mutatott a Veszprémy László Bernát „nyílt levelére” elsőként reagáló Csizmadia Ervin neves politológus és egyetemi tanár, hogy a magyarországi jobboldal jelentős része beragadt a számukra jelképpé magasztosult Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cécile és Nyirő József körüli összetűzésekbe. Ennek következtében az e táborhoz tartozók nem tudnak, de nem is akarnak a magyar múlt egyéb fontos kérdéseivel foglalkozni.

„Az érv körülbelül úgy hangzik – és teljesen mindegy, hogy éppen kit támadnak –, miszerint van négy szerző – Szabó Dezső, Tormay Cécile, Wass Albert és Nyirő József (utóbbi neve rendszeresen elírva) –, akiket a gonosz baloldal támad, pedig makulátlanok és remek szerzők voltak. Egy fokkal rosszabb, amikor a védekezés tipikus kelet-európai módon úgy hangzik: „Ezek a szerzők nem is voltak antiszemiták, ezt csak a büdös zsidók mondják”.

Amilyen vehemenciával támadják a szerzők életét gyakran semmilyen szinten nem ismerő baloldali publicisták ezt a négyest, ugyanolyan lelkesedéssel védi meg őket a jobboldal, mindenfajta eltérést, különbséget és egyéni jellegzetességet elmosva a szerzők között.

(Egyháztörténeti oldalról lehetne idézni még a szintúgy nagyon is eltérő Prohászka Ottokár, Bangha Béla és Zadravecz István trióját, de maradjunk meg az irodalomnál!).”

Ezt követően szembesülünk, immár a négy, korukban meghatározó szerepet játszó szerzőt illetően konkrét életrajzi vonatkozásokkal is, melyekből egyértelműen kitűnik: mennyire hamis az a mai közkeletű vélekedés, mely szerves egységben látja és láttatja Szabó Dezső, Tormay Cécile, Wass Albert és Nyirő József közéleti szerepvállalását és életművét. A cikk elején feltett alapkérdés megválaszolása – szögezhetjük le nyugodtan – eleve lehetetlenné válik, ha nem vesszük figyelembe a különbözőségeket. Az alábbi terjedelmesebb cikkrészlet, az abban foglalt konkrétumok a hasonlóságok és eltérések világát tárják fel előttünk:

„Szigorúan történészi és politikai értelemben: lehet-e egy kalap alá venni ezt a négy írót? Olyan értelemben biztosan, hogy a két háború közti rendszer (ún. Horthy-kor) és a második világháború ideje alatt komoly hatású szerzők voltak. Nagy vonalakban mind a négyen a tágan meghatározott jobboldalhoz tartoznak, és mind a négy szerzőt többé-kevésbé okkal érte már élete során az antiszemitizmus vádja.

Itt azonban szinte véget is ér a hasonlóság. A kérdéses szerzők eleve eltérő korosztályt képviseltek és a huszadik század eltérő fordulópontjait élték meg, eltérő nézeteket vallottak számos fontos társadalmi kérdésben, és védelmezésük során az egybemosásuk éppen annyira káros, mint az őket érő alaptalan vádak.

Szabó Dezső már a húszas évek elején teljesen kiábrándult az ellenforradalmi rendszerből, míg Wass műveiben pozitív társadalomkép eleve alig mutatkozik meg a Horthy-korral kapcsolatban. Kevesen adták olyan kíméletlen leírását például az átlagemberekkel való csendőri kegyetlenkedésnek, mint ez a két szerző! 

Szabó később náci- és nyilasellenes cikkeket írt, és az antiszemitizmus ellen is felszólalt a maga ellentmondásos, önnön múltjával legkevésbé sem szembenéző módján. Példának okáért azt írta, hogy a numerus clausus káros törvény, ami ellen ő mindig is felszólalt – az igazság az, hogy 1920-ban még az egész közéletre kiterjedő numerus nullust követelt.

Hasonló náciellenes fellépés nem mondható el Wassról és Nyirőről. Utóbbiak még a nyilas kormánnyal is szimpatizáltak, Nyirő egyenesen részt vett a nyilas parlamentben is. Azonban nincs alapja az állításnak, hogy köze lett volna Bajcsy-Zsilinszky Endre kivégzéséhez. Tormay nem is reagálhatott a második világháborúra és a zsidóüldözések fokozódására, hiszen 1937-ben meghalt. 

További hátulütői is vannak annak, ha egységes, kritikátlan nemzeti pantheonba helyezik ezeket a szerzőket.

Milyen közös pont lenne például a Horthy-kori elit felső berkeiben mozgó Tormay és a szociális izgatásért többször a hatóságok látókörébe kerülő Szabó között? Voltaképpen Szabó már Az elsodort faluban is olyan heves társadalmi kritikát fogalmazott meg a magyar szociális viszonyokról, hogy a Népszava is méltató recenziót közölt róla. A két szerző talán egyedül a Habsburg-ellenességben értett volna egyet, ugyanis Tormay Bujdosó könyvében nem csak a zsidókra, a liberálisokra és a szocialistákra szór átkokat, de a Monarchiát és az összeomlás előtti konzervatív elitet egyaránt felelőssé teszi azon politikáért, ami a kommünhöz vezetett.” 

A folytatásban kimondatik a kiegyensúlyozott elemzés szándékával megírt esszé legfontosabb következtetése: Szabó Dezső, Tormay Cécile, Wass Albert és Nyirő József kritikátlan egekbe emelése éppúgy nem teszi lehetővé koruknak és vétkeiknek a megértését, mint a mai magyar jobboldal azonosságának józan definícióját. Ezzel együtt a cikkszerzőnk személyes véleményét is elmondja a négy íróról, mellyel aligha zárják majd szívükbe őt a Mi Hazánk Mozgalom háza táján vagy a sárospataki Wass Albert Körben.

Lássuk, hogyan jut el ehhez a konzekvenciához a szerzőnk:

„A fenti eltérések persze mind láthatatlanok, ha pozitív előjellel ellátott, jobboldali négyesfogatként tekintünk ezekre a szerzőkre. Mit is gondolunk akkor a két háború közötti társadalomról? A dualizmusról vagy Trianonról? A múlt század során tapasztalt antiszemitizmusról vagy a kommün okairól? Esetleg a német megszállásról és a nyilasokról?

A jelek szerint semmit, hiszen akkor nem lenne egyszerre felvállalható négy ennyire eltérő nézeteket valló szerző. A fenti négy szerző kritikátlan méltatása lehetetlenné teszi koruknak és hibáiknak megértését, de akár a magyar jobboldal identitásának józan meghatározását. Például azzal kapcsolatban: mit gondolunk a 75 évvel ezelőtt dúló nyilas időszakról. Ha valaki azt károsnak és elfogadhatatlannak tartja, akkor nehéz egy az egyben méltatni Wass és Nyirő életművét. 

Jelen sorok írója nem akarja megmondani, ki kit szeressen a fenti írók közül a mai Magyarországon. Nekem személyesen egyik szerző sem szimpatikus, de ha valaki Wass Albertet akar olvasni, hát tegye.”

A már hivatkozott Csizmadia Ervin a fiatal szakértőnk okos fellépését méltatva arra is rámutatott: „az, hogy Veszprémy cikke egyáltalán megíródott, számomra a jobboldal egyik lényegi problémáját jelzi: a politikai hagyomány bizonytalanságát. Tünetértékű ugyanis, hogy a magyar jobboldal, ha történelmi témák kerülnek szóba, irodalmi kérdések körül forog. A felsorolt szerzők irodalmárok – mellékes most, hogy milyen minőségűek. Egy politikai irányzatnak azonban (mint amilyen a magyar jobboldal) identitását nem régi irodalmi figurákhoz való viszonyon keresztül kell meghatároznia. Végeláthatatlan és megnyerhetetlen vita, hogy a fenti négy irodalmi alak közül ki volt kinél antiszemitább vagy ki volt kinél magyarabb. Ezzel szemben, ami valóban fontos, az a politikai hagyomány megalapozása.”  

A fentebb felvetettek miatt is fontos lenne annak a munkának az elvégzése, amit Veszprémy cikkének záró soraiban rögzíteni akart:

„Viszont helyes lenne, ha a politikusok és a publicisták meghagynák a történelmi szereplők – esetünkben irodalmárok – életútjának feltárását és bemutatását a történészeknek. A történészeknek pedig komoly feladata van: nem a rendszerváltás óta dúló ellentétek, hanem források józan és higgadt olvasata alapján kell bemutatniuk példának okáért a fenti szerzők életútját és eltéréseit, különbözőségeit.”

És még valami.

Ha már a most bemutatott cseppet sem tanulságmentes szókérésben többször is felmerült a temetetlen holt, Nyirő József neve, nem tudjuk elhallgatni nem első ízben feltett kérdésünket, nem utolsósorban azért sem, hiszen Mindenszentek napján írjuk ezeket a sorokat.

Függetlenül attól, hogy ki mint vélekedik az ellentmondásosan megítélt 130 éve született írónkról, akinek külön kell választani írói munkásságát és politikai tevékenységét, és akinek földi maradványait egy utóbb meghiúsult pünkösdi kampánytemetés kedvéért elhozták a madridi Almudena temetőből – hét év után el kellene végre temetni. Bárhol, ahol lehet, mert elemi kötelesség lenne. Amennyiben még megvannak valahol – talán egy aktatáskában vagy egy fiókban, netán egy sufniban – Nyirő József hamvai.