Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (dec. 27. – jan. 3.)
hvg360: „Amikor például a nemzethez való tartozást azon mérik, hogy ki mennyire támogatja a kormány politikáját, minimum az ország fele érezheti úgy, hogy kapaszkodnia kell a nemzettagságért.”
Pontosan egy hónapja annak, hogy londoni magyar nagykövetségen Orbán Viktor miniszterelnök átadta Sir Roger Scrutonnak, a Brit Akadémia és a Királyi Irodalmi Társaság tagjának, a Buckingham Egyetem és az Oxfordi Egyetem vendégprofesszorának Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetést, melyet Áder János köztársasági elnök ítélt oda a nemzetközi hírnevű angol társadalomtudósnak.
A magyar kormányfő, aki a NATO alapításának 70. évfordulójára összehívott vezetői találkozóra érkezett a brit fővárosba, a kitüntetéshez fűzött méltatásában kiemelte: „eddig Sir Roger tüntette ki Magyarországot barátságával, ám most Magyarország tüntetheti ki őt a magyar nép nevében.”
„Szeretett professzorunktól megtanulhattuk: a konzervativizmus minden, csak nem ideológia, sőt valójában az ideológia ellentettje” – fogalmazott akkor a miniszterelnök, majd hozzátette: „A konzervativizmus alapvetően egy elmélet, de éppen arra tanít, hogy a világot nem lehet elméletekkel megmagyarázni, és arra, hogy a gyakorlat sokkal fontosabb az elvont ideáknál.” Laudációjában a magyar miniszterelnök azt is kijelentette: „Sir Roger a szabadságszerető magyarok hű barátja volt és ma is az, és tudja, hogy a szabadság a nemzetállamokra és a keresztény civilizációra épül.”
Válaszában Scruton professzor elmondta: „Magyarország példát mutatott azzal, hogy olyan időkben is megőrizte értékes önazonosságát, amikor mindenhol máshol a globális egyformaság elfogadására, a nemzeti különbözőségek felszámolására irányuló nyomás érzékelhető.” Ehhez hozzátette: „amennyiben a kitüntetés annak a közösen vallott felfogásnak az elismerése, hogy az európai politika építőköve és alapja a nemzetállam, akkor számára ez nagyon értékes elismerés.”
A jelek szerint ez az emlékezetes londoni kitüntetés, mely méretes visszhangot kapott a magyarhoni médiában késztethette arra Riba Istvánt, a Heti Világgazdaság munkatársát, hogy némiképp elmélyedjen az Európai Unióval kapcsolatos fenntartásait és ellenszenvét főleg a globalizáció veszélyei kapcsán megannyi írásában megfogalmazó, amúgy térségünkkel régóta kiemelten is foglakozó Scruton munkásságában. Így bukkanhatott a Helikon kiadó jóvoltából immár másfél évtizede magyarul is olvasható A nemzetek szükségességéről kötet címadó tanulmányára a tekintélyes, de ugyanakkor egyes nézetei miatt sokak által kifejezetten vitatott brit tudósnak. Szöget is ütött a fejében a kötet 161. oldalán a következő megfogalmazás: „A hazafiság nem más, mint a nemzeti hűség egyik formája, nem beteges nacionalizmus, hanem a haza, a honfitársak és az őket egyesítő kultúra iránti természetes szeretet.”
Fenti kijelentés és mindaz, amit a nemzettudat, mint kulturális érték mentén ebben az eszmefuttatásában Scruton kifejt el egészen odáig, hogy „ahol a nemzettudat gyenge, netán nem is létezik, ott a demokrácia nem vert gyökeret” természetesen nem tartozik azon kijelentései közé az angol professzornak, melyet vitatnának a vele más nézetei miatt mindegyre perlekedők. Nekik, akárcsak mint jómagunknak az EU-szkeptikus tudós férfiú által hangoztatott különböző nézetek közül leginkább az állítólag kívánatos nemzetállam hozsannázásával vannak gondjaik. Mert annak kritikátlan dicsérete lehet ugyan zene a fülnek Bukarestben, Kijevben, Pozsonyban vagy Belgrádban, de kevésbé az, sőt, mondjuk ki, egyenesen riasztóan hangzik a közülünk valóknak például Székelyudvarhelyen, Beregszászban, Dunaszerdahelyen vagy éppen Zentán.
Viszont nézzük A nemzetek szükségességéről című, angolul 2004-ben napvilágot látott Scruton-értekezés hazafiságot értelmező eszmefuttatásának folytatását is, mely visszaköszönt Riba Istvánnak a hvg360-on megjelent minapi, ezúttal általunk bemutatandó cikkében is, s mellyel hasonlóképpen nincs vitánk, sőt maximálisan egyetérthetünk az általa abban megfogalmazottakkal. Ő ugyanis azt állítja: „Szerinte a nemzet iránti elkötelezettséggel áll szemben az, aki isteníti a nemzetet. Utóbbi ugyanis csak arra jó, hogy megfélemlítse annak tagjait, és megtisztítsa a közös hazát azoktól, akik szerinte bemocskolják, és ennek útját a jogi korlátok felszámolása és a törvényuralom szétverése készíti elő”.
Végül a most 76 éves angol konzervatív filozófus, esztéta és historikus a következő eszmefuttatással zárta egykori fejtegetését: „A hazaárulózás sehova sem vezet. Ellenben a hazafiság, a patriotizmus arra való kísérletet jelent, hogy ez a pártatlan kormányzásban és a törvények uralmában testesüljön meg”.
A nemrég magas magyar állami kitüntetéssel elismert magyarbarát tudós angol gondolkodó fentebbi okfejtése, mint már említettük, szövegszerűen került idézésre Riba Istvánnak az Orbánék szerint csak az tekinthető magyarnak, aki támogatja a kormányt címmel az óév utolsóelőtti napján megjelentetett cikkében. Történt ez nyílván nem véletlenül, hiszen a szerző most annak apropóján kívánt megszólalni, hogy felettébb veszélyesnek tartja azt az egyre gyakrabban hangoztatott pannóniai retorikát, miszerint a jelenlegi magyar kormánnyal szemben állók tulajdonképpen a nemzet ellenségei.
Úgy hisszük e szókérésről, feltétlenül érdemes értesülnie a Maszol olvasóinak is, függetlenül attól, hogy az abban foglaltakkal egyesek egyetértenek majd, másokat pedig esetleg vitára ingerelnek a cikkszerző által elmondottak. Lássuk tehát a mögöttünk hagyott napok leginkább figyelmet érdemlő nemzetpolitikai tárgyú írását. (A cikkben előforduló kiemeléseket aláhúzással jelöltük)
Riba István erősen indítja cikkét. A sommás kétmondatos felvezetőt, mely éppúgy utal egy aggasztónak tűnő, a magyar emlékezetpolitikát újraértelmezni kívánó tendenciára, mint a fentebb bővebben tárgyalt scrutoni hazafiság-értelmezésre, rögtön követi a Puskás-stadion tavaly november 15-i avatásán megesett „botránykő”, az újabban a harcias kirekesztők által „az összetartozás himnuszává” kikiáltott popsláger, a Nélküled körüli ádáz vita felemlegetése.
Talán nem fölösleges itt elmondanunk, hogy az eredetileg a dunaszerdahelyi focicsapat, a DAC indulójaként számon tartott dal például Bencsik András ügyeletes megmondóember szerint éppolyan himnuszunkká lett, mint amilyen volt az ősi Boldogasszony Anyánk, majd az ezt felváltó Erkel zenéjével fémjelzett Isten, áldd meg a magyart! Ugyanő volt képes megfogalmazni egy Hír tévés háttérbeszélgetésben, a dal iránt nem kellő áhítatos tiszteletet tanúsítókat „szörnyeteg arcként” és „idegenszívűekként” minősítő Bayer Zsolt társaságában azt is, hogy akit ez a himnikus költemény nem érint meg annyira, hogy annak hallatán felálljon, az nem lehet magyar, „az teljesen mindegy, hogy hottentotta vagy rántotta, hogy nem beszéli a nyelvünket vagy beszéli a nyelvünket”.
Íme, Riba István cikkének bevezetője, melyben az ominózus bencsiki kirohanás is helyet kapott:
Nemcsak a magyarság őstörténetét és a történelmi hősök névsorát próbálja átírni a kormány, hanem azt is meghatározná, ki mondhatja magát magyarnak. Pedig még az Orbán Viktor által kitüntetett történész is arra figyelmeztet: a hazaárulózás sehova sem vezet.
Újabb elemmel gyarapodott a magyarságkritériumok sora, amióta a fideszes holdudvar egy giccses popszámot nevezett ki a magyarságteljesítmény hiteles mérőeszközének, hogy azon mérje le a nemzethez való kötődést.
Akinek nem tetszik az Ismerős Arcok nevű zenekar Nélküled című száma, az nemzetellenes, vagy – ahogyan Bencsik András újságíró fogalmazott egy televíziós műsorban – „akit nem érint meg, az idegen”. Szerinte a dal „himnuszi magasságokba” emelkedett, ami – a kijelentés ízléstelensége mellett – az egyik legfontosabb nemzeti szimbólumunk meggyalázásának tűnik.”
„Az ilyen bencsikes, bayerzsoltos mondatok persze nem állnak önmagukban.” – olvashatjuk a folytatásban, amihez a szerzőnk hozzáteszi a tapasztalati úton szerzett meglátását: „a címkézők csak követni akarják a kormánypárti politikusok által kijelölt utat.”
Közülük Riba István Kövér László parlamenti házelnököt nevesíti, aki szerinte „például hetenként tesz újabb kinyilatkoztatást arról, hogy miért is a nemzet ellenségei a Fidesz-kormánnyal szemben állók”. Ezt az állítását a kormánypárt választmányi elnökének előbb egy karácsonyi interjújában megfogalmazott kinyilatkoztatásaival támasztja alá, majd ezt követően azzal, hogy az Országgyűlés elnöke határozottan kiállt a magyar nyelv finnugor eredetének elutasítása mellett.
Mi tagadás, azzal, amiket többek közt a politikus nemrég a Magyar Hírlapnak adott interjújában nyilatkozott, szelet vetett és vihart aratott. Gyakorlatilag a nyilasokhoz hasonlította a magyar ellenzéket, és olyan kijelentéseket tett, mint hogy „Hadházy Ákos zoológiai besorolása szerint Hadházy Ákos. Nincsen párja széles e világon.”, illetve Tordai Bencére, a Párbeszéd politikusára és a független Hadházyra utalva pedig keresetlenül azt mondta: „Ők a demokrácia salakja.”
Ami pedig a finnugor nyelvrokonságunk radikális újraértékelésének házelnöki szorgalmazását illeti, hadd adjuk át a szót a hvg360 cikkírójának, aki nem volt rest annak se utánanézni, hogy néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök finnországi hivatalos látogatása idején, éppen arra reagálva, hogy Magyarországon sokan vitatni kezdték a finnugor nyelvrokonságot, még határozottan kiállt a tudományosan igazolt álláspont védelmében.
„Legutóbb a nyelvészekre is kiterjesztette ezt, amikor egy szoboravatón kifejtette, hogy a magyar nyelv finnugor eredetének megállapítása a XIX. század közepén „a magyarság elleni szellemi erőszak egyik első megnyilvánulása volt”. Igaz, hogy 2013-ban Orbán Viktor még maga mondta, hogy „a magyar és a finn nyelv rokonsága történelmi tény, nem pedig véleménykérdés”, de hát azóta a kormányfő is jobban beleásta magát a nyelvtudományba. Bizonyság rá, hogy nemrég már a türk nyelvvel való rokonság mellett tette le a voksát.”
Persze a mai magyar ellenzéki erők nemzetellenességét mindegyre hangsúlyosan fel-felemlegető és nemegyszer kirekesztő minősítésekkel is élő politikus retorikai munkásságának más mozzanatait is szemügyre vette Riba István. Így kerültek terítékre Kövér Lászlónak nagyon erősre sikerült gondolatai a Nagy Imre-szobor helyére állított Nemzeti Vértanúk emlékművének avatásán mondott beszédéből. Konkrétan azok, melyekben utalva a mai Magyarország baloldali ellenzéki erőire, azt fejtegette, hogy „a Lenin-fiúk utódai ma is itt állnak velünk szemben, és egyelőre csak a virtuális világban, de ott folytatják, ahol 100 éve a Szamuelyk abbahagyták.” A HVG veterán újságírójának e veretes szavak valahonnan ismerősnek is tűntek, s nem habozott el utánanézni, hogy honnan ez a déja-vu érzés.
„Kövér szerint a magyarság elleni, az 1919-es diktatúrában tapasztalt szellemi erőszak zajlik napjainkban is. Ezért kénytelenek olyan politikai, társadalmi és erkölcsi többséget kiépíteni, amely „az istentelenekkel, a hazaárulókkal és a nemzettagadókkal szemben meg tudja védeni önmagát, nemzetét és a hazáját”. Mintha Horthy Miklós hallatszana „fővezéri” korából, aki 1919 decemberében jelentette ki, hogy „ma voltaképpen csak két irányzat van nálunk: nemzeti és nemzetellenes”.
Hadd tegyünk egy kitérőt alátámasztandó, hogy aki egy szónoklat hevében elragadtatja magát és általánosít, könnyen túlzásokba is eshet. Az elmúlt héten e rovatunkban ismertetve a baloldallal való szimpatizálással aligha illethető Demkó Attilának az Azonnaliban publikált interjúját, jeleztük akkor, hogy annak impozáns terjedelme miatt sajnos nincs lehetőségünk csak a beszélgetés kivonatos bemutatásra. Viszont most, éppen a fentebb előtártak okán, feltétlenül idekívánkozik Demkónak a portál főszerkesztőivel folytatott dialógusából egy, akkor kimaradt, cseppet sem tanulságmentes részlet, melyet most ide is illesztünk:
„Amikor baloldali pártok, mint az MSZP vagy az LMP szintén felvállalnak bizonyos nemzetpolitikai célokat, akkor ezt érdekből teszik, vagy, mert tényleg komolyan gondolják?
Az LMP abszolút korrekten, meggyőződésből teszi. Az MSZP-ben olyanok, mint Mesterházy Attila szintén. Persze vannak ott olyanok is, akiket nem érdekel a téma, púp csak a hátukra – volt olyan MSZP-s politikus is, aki egy sör mellett mosolyogva mondta nekem, ha lenne bármilyen konfliktus, ő pakolna, mert várja a Bécsben már kialakított élete. Ami teljesen reménytelen ilyen szempontból, az a DK. Még a Momentum sem teljesen reménytelen.
Azok után sem, hogy a romániai elnökválasztáson nyíltan beálltak az USR-s Dan Barna mögé az RMDSZ-es Kelemen Hunor helyett?
Emögött jó esetben naivitás van.”
Visszatérve a hvg360 cikkéhez, előbb szóljunk arról, hogy a folytatásban annak szerzője szerint az oly gyakran, már-már egyfajta töltelékszó gyanánt használatos hazaárulózás voltaképpen bumeránghatású, hiszen a kívánt hatás épp az ellenkezőjét éri el. Ezt követi a fejtegetése, melyben kimondatik expressis-verbis: aki egy bármilyen kormányzat támogatásához köti az egy nemzethez való tartozás eszményét, az tévúton jár. Riba esszéjének e tételében még szó esik arról, hogy a nemzettudatnak vajmi kevés köze van a politikai rokonszenvekhez, de arról is, miszerint kell lennie olyan általánosan elfogadott és a nemzet minden tagja által becsült közös értékeknek, amelyeket az egy közösséghez tartozók mindegyike a magáénak tud és akar érezni.
„A kormánypárti politikusok mindennapi hazaárulózása ellentmond saját, sokszor hivatkozott céljuknak is: a nemzeti identitás erősítésének. Amikor például arról elmélkednek, hogy kiket miért nem lehet a nemzet részének tekinteni (amivel legfeljebb saját híveiket tudják befolyásolni), épp azt a nemzeti közösséget rombolják, amelynek a nevében fellépnek.
Az egy nemzethez tartozás tudata ugyanis a modern világban az egyén alapvető identitásának számít, ha ezt bármiféle hatalmi érdekek és politikai célok miatt elvitatják tőle, azzal azt a kohéziós erőt gyengítik, amely a modern nemzetállamok polgárait összetartja. Amikor például a nemzethez való tartozást azon mérik, hogy ki mennyire támogatja a kormány politikáját, minimum az ország fele érezheti úgy, hogy kapaszkodnia kell a nemzettagságért.
Pedig a magyar társadalomnak, mint politikai közösségnek alapvetően szüksége lenne arra, hogy legyenek olyan elvitathatatlan értékei, amelyeket mindenki a magáénak érezhet.
A közös múlt, az anyanyelv, a kulturális hagyományok mind a nemzettudat részei, éppen úgy, mint a nemzeti szimbólumok, a hősök, a műalkotások, uram bocsá', a sportsikerek, amikre mindenki egyformán büszke lehet. Ezért is disszonáns a múltat egyetlen politikai csoport értékeire felfűzni, mint ahogyan a kormánypárt teszi a hun és türk ősöktől kezdve 1956 értelmezésén át a rendszerváltásig.”
Hogy ez mennyire megmutatkozik a külsőségekben is, arra bizonyítékul szolgálhat az ország főterének joggal nevezett budapesti Kossuth-tér teljes „átfazonírozása” volt, ahol „a nemkívánatosnak tartott szobrokat eltávolíttatták, s már a maguk korában is elhibázottnak minősített emlékműveket állítottak a helyükre.” Történt ez a radikális átalakítás, – teszi hozzá Riba István „holott valamennyi, a Kossuth térről és környékéről száműzött, illetve oda most visszakerült személy – Nagy Imre, Károlyi Mihály, Tisza István, Andrássy Gyula, József Attila és az 1919-es vértanúk –, illetve a nekik állított emlékművek fontos részei lennének a kollektív történelmi emlékezetnek.”
Nem kevésbé aggasztónak véli a digitális hírmagazin cikkírója azt is, hogy ez „a nemzettudat-farigcsálás nem áll meg az emlékmű-avatásoknál és a politikai beszédeknél.” Mint írja, az emlékezetpolitikát újraértelmezők kanonizálni is szeretnék az általuk sulykolt komponenseket, és jól tudják, hogy ez legeredményesebben az iskolai nevelésen keresztül tehető meg: „A nemzettudat alapjainak jó részét ugyanis az iskolai szocializáció során verik bele a fejekbe, akkor alakul ki a nemzeti közösséghez tartozás tudata. Az iskola által közvetített értékkészlet, történelmi és irodalmi tudás lesz az alapja annak, hogy ki miként gondolkodik magyarságáról.”
Az e téren tetten érhető forradalmasító szándék meggyőző argumentuma például, hogy az a Takaró Mihály irodalomtörténész kapott felhatalmazást a magyar Nemzeti Alaptanterv hazafiasítására, akiről köztudott, hogy „nagy kedvvel rekeszt ki a nemzetből neki nem tetsző személyiségeket és alkotókat.”
Riba szavait példákkal alátámasztandó, hadd említsük meg, hogy nevezett „irodalomtudós” szerint „Kertész Imre nem magyar”, „Spiró György nem ember”, „Esterházy Péter viszont kultúraromboló, tehát nem kell tanítani”, „a Nyugat pedig csak egy kis zsidó lapocska volt”. Persze e derék Tormay Cécile-rajongó nem csak az irodalom területén aktív, hanem „történészként” is megállja a helyét: rendszeresen tart előadásokat Horthy Miklós érdemeiről, sőt a szabadkőművesség és a trianoni sorscsapás közötti rejtett összefüggéseket is feltárta.
Tegyük még ehhez hozzá, hogy a néhány éve nagyon divatba jött irodalomtörténész legalább következetesnek tekinthető, ami az ő esetében nem biztos, hogy erény. Mint lejegyezték, egykor Kazinczy Ferenc szülőházánál a tanár úr a tanítványainak előadást tartva, elismerte ugyan Kazinczy elvitathatatlan érdemeit a nyelvújítás terén, de rögvest azt is kifejtette, „hogy a költő bizony felettébb kártékony alak volt, hiszen a szabadkőművesség az ő révén vetette meg a lábát hazánkban, a szabadkőművességből pedig nem más nőtt ki, mint minden kártékonyságok legkártékonyabbika: a liberalizmus.”
E vázlatos Takaró-portré után adjuk át ismét a szót Riba Istvánnak, aki a folytatásban egy érdekes kutatás adatait elemezve mutat rá arra, hogy e felmérés szerint a magyar lakosság leginkább a Mohács előtti nagyságainkat tartja vitathatatlan hősöknek, míg az elmúlt félezer esztendő történelemalakító nagy magyarjaira már nem annyira büszke. E felemás megítélés hátterében az keresendő, hogy kinek a nevéhez köthető győzelem és kinek jutott osztályrészül a bukás. Ennek további okait is elemezve jut el odáig, amire a jó emlékezetű Hankiss Elemér már a '70-es években rádöbbent azt követően, hogy mintegy ötven ország himnuszát hasonlította össze: „mindegyikre az öröm volt a jellemző – a magyaron és az argentinon kívül. De az utóbbit is egy magyar írta.”
Következzen tehát a beharangozott folytatás:
„Amikor a történelmi hősökre, a magyar történelemben büszkeségre okot adó emberekre kérdeztek rá kutatók, kiderült, hogy a legpozitívabb kép az 1526 előtti idők hőseiről él az emberekben.
Általában Mátyás király, Szent István, Árpád vezér szerepel elöl a sorban – ez nem is csoda, hiszen a mohácsi vereség után csak olyan nemzeti küzdelmek hőseit lehetne kiemelni, amelyek bukással végződtek. De a két Zrínyi, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi így is mindig a sokak által megnevezett nemzeti hősök között volt.
Az 1526 utáni zivataros magyar történelem az oka annak is, hogy a magyar himnusz kirí a nemzetközi mezőnyből. Mint Hankiss Elemér egykori elemzéséből kiderül, a nemzeti himnuszok mindenhol a lelkesítésnek, a mozgósításnak, a nemzeti érzés ébresztésének, a pozitív identitás erősítésének eszközei. A magyar Himnusz korántsem ilyen, mégis a miénk.
A magyar kudarcok számontartása a nemzeti ünnepekre is kiterjed. Ezek az ünnepek a nemzeti identitás erősítését hivatottak napirenden tartani, mégis szinte mindegyik valamelyik tragédiáról szól.
A kommunizmus és a holokauszt áldozatainak emléknapjától a trianoni szerződés és az aradi vértanúk emléknapjáig mindegyiken egy-egy veszteséget „ünneplünk”. Még március 15. és október 23. ünnepében is benne van mindkét forradalom bukásának emlékezete is; egyedül augusztus 20., az államalapítás és Szent István ünnepe az, amelyik csak pozitív üzenetet hordoz.”
Mindezek tükrében joggal merül fel legtöbbször a kérdés bármely szociológiai felmérés során, melynek tárgya a nemzeti identitás-tudat kutatása az, hogy „ennyi kudarc között mi az, amire a magyarok büszkék?” A felelet aligha lep meg bárkit. De lássuk, miben is áll az Riba István meglátása szerint és az ő megfogalmazásában.
„A leggyakoribb válasz a sportból érkezik, így Orbán Viktor nem véletlenül épít a sportra, mint a nemzeti közösséget összetartó erőre. A magyar fociválogatott legutóbbi szereplése az Európa-bajnokságon például olyan eufóriát okozott, hogy éjszakánként fiatalok ezrei ünnepeltek az utcákon, minden politikai színezet nélkül, közösen.
A sport alapvető politikai és nemzetpolitikai kérdés – ez már a szocializmus alatt is kiderült. Éppen emiatt nem véletlen, hogy a határon túli magyar focicsapatokat is támogatja a magyar kormány: ezzel is a nemzeti összetartozás érzését igyekszik növelni.
A nemzeti identitás része a másoktól való különbözőség megfogalmazása is. Amikor a kutatásokban más nemzetekkel hasonlíttatják össze a magyart, gyakran az az eredmény jön ki, hogy a megkérdezettek szerint szinte minden nép alábbvaló, mint mi. Ezt erősíti a magyarokra jellemző nagyon erős bezárkózottság és idegenellenesség is, amire a kormány minden erejével rá is játszik.”
Pedig lenne előremutató példa, van pozitív minta is. Hogy mi is lenne az, ezt olvasóink már jól tudják. Mert a cikk záró részében annak EU-szkeptikus, a nemzetállami szuverenitás híveként is ismert Sir Roger Scrutonnak A nemzetek szükségességéről-jában írott egykori pozitív gondolatai kerülnek idézésre arról, hogy a hazafiság a haza, az összes honfitárs és a mindannyiunkat egyesítő közös kultúra iránti természetes szeretet, meg az, hogy a hazaárulózás egyszerre csőd és zsákutca is, melyeket jelen írásunknak már a bevezetőjében bemutattunk.
- 34232 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34234 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34234 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34235 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34237 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34237 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni