Megszólalt a héten Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, egyetemi tanár, az Antall-kormány egykori kultuszminisztere és interjút adva a budapesti Vasárnapnak leszögezte: „Mindannyiunk felelőssége és munkája kell ahhoz, hogy Magyarország ne legyen a gyökeres ellentétek országa.”­ A Tóth Gáborral folytatott beszélgetésében egyebek mellett nyilatkozott „a trianoni tragédiáéhoz vezető utakról, a rendi nemesség önzőségéről és a néphagyományok ma is hasznosítható funkcióiról.”

Nem kis dilemmával szembesült jelen sorok írója, amikor szokásos heti tallózása során rábukkant Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató-professzornak, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszéke alapító tanszékvezetőjének, az első szabadon választott magyar kormány 1990 és 1993 közötti művelődési és közoktatási miniszterének a Trianon nem csupán az első világháború következménye! címmel, hétfőn, március 30-án megjelentetett interjújára a budapesti Vasárnap című portálon, mely oldal magát „közügyek, napi hírek, karcos vélemények – keresztény szemüvegen keresztül” szövegű küldetésnyilatkozattal reklámozza.

A bökkenőt számunkra természetesen nem a Kárpát-medence szerte köztiszteletnek örvendő, általunk még Kallós Zoltán jóvoltából az ő régi véd- és dacszövetségeseként megismert és nagyra becsült Andrásfalvy Bertalan személye, és nem is általa elmondottak képezték. Be is valljuk őszintén: megismerkedve a 89. életévére rácáfoló fiatalos és energikus tudós-pedagógus etnográfus gondolataival arról, hogy mindenkinek a felelősségérzetére és munkájára apellál azért, hogy „Magyarország ne legyen a gyökeres ellentétek országa”, továbbá fejtegetéseit arról is, miszerint az egykori magyar kutyabőrősök önzésében és rövidlátásában látja azt az ősbűnt, melynek tudatos elkövetése vezetett el Trianonhoz – nagyon megkapott bennünket, azonnal tudtuk is, mi a dolgunk. Az általa felsorakoztatott tények és adatok, a felvázolt történelmi háttér meghatározó kulcsmozzanataira történő hivatkozások, a meg nem kérdőjelezhető észérvek és a logikus okfejtése – mind-mind arról győztek meg bennünket, hogy erre a tartalmas és tanulságokban bővelkedő interjúra feltétlenül érdemes rovatunkban az olvasóink figyelmét felhívni. Ez került a mérleg egyik serpenyőjébe.

A másik serpenyőbe viszont olyan fenntartásaink kerültek bele, melyek merőben szokatlanok voltak számunkra és szorult helyzetbe hoztak bennünket. Ki is mondjuk: eddig soha nem tapasztalt gondjaink is akadtak, ráadásul nem is akármilyenek. No, nem az interjúval, hanem azzal az orgánummal, melyben napvilágot látott ez az amúgy kitűnő Andrásfalvy Bertalan-megszólalás. Ezek olyan jellegűek voltak, melyek, mivel nem kis fejtörést okoztak nekünk, itt szóvá is kell tennünk. Sőt meggyőződésünk, hogy minden bizonnyal ezekről a jóhiszemű pécsi professzornak nem is volt tudomása. Mert, ha lett volna, talán el is áll az interjúadástól.

De miről is van szó valóban?

Az a 2018 végén alapított budapesti Vasárnap című portál, ahol megjelent Tóth Gábor és a már életében klasszikussá lett rangos néprajzos beszélgetése, távolról sem az, aminek hirdeti magát, ráadásul pedig címét és grafikai prezentációját is másoktól orozta el. Utóbbit az egykori keresztény SZEMlélek blogból igényes értékmagazinná kinőtt Szemlélek portáltól, a címét pedig éppen a mi transzilván tájainkról. Konkrétan az 1991 októberétől a Gyulafehérvári Főegyházmegye, illetve a szatmári, nagyváradi és temesvári római katolikus püspökségek védnökségével a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület által kiadott és Jakab Gábor, Jakabbfy Tamás, majd Bodó Márta kiváló szerkesztők neveivel összefonódott Vasárnap című, majd három évtizedes múltra visszatekintő és joggal népszerű katolikus hetilaptól.

Mi több, ez a magyar fővárosban megjelenő, szintén Vasárnap címet viselő weboldal készítői, mely portálról amúgy joggal megállapítható, hogy „több tekintetben is megtévesztő felületnek tűnik”, s valójában egy olyan politikai propagandaoldal, mely egyházi hírportálnak álcázza magát, még arra a sajtóetikát semmibe vevő cselekedetre is képesek voltak, hogy gátlások nélkül nemcsak az erdélyi katolikus szemle címét, hanem annak jól ismert arculatát is lekoppintsák. Nem véletlenül tette szóvá a nagy nyilvánosság előtt Szőcs Csaba katolikus plébános, a Gyulafehérvári Főegyházmegye papja a pesti azonos nevű internetes oldal tavalyelőtti beindulás kapcsán annakidején, hogy értetlenül állnak a megtévesztő gyakorlat előtt. Az atya azt sem tartotta kizártnak, hogy a „anyaországiak” valamelyik korábbi, végül fel nem használt arculati tervüket hasznosították újra.

Ez az idegen tollakkal való nemtelen ékeskedés ejtett bennünket gondolkodóba, amikor döntenünk kellett: vajon ez a mérleg másik serpenyőjébe kerülő kakukktojásos-história nem jelent esetleg olyan tehertételt, amiért esetleg inkább le kellene mondanunk az Andrásfalvy-interjú bemutatásáról.

Mert tetszik vagy sem, de ily módon, akarva-akaratlanul is a sajtóetika törvényei ellen vétő orgánumnak esetleg a nem megérdemelt népszerűsítésére is vállalkozunk. Véve aztán egy nagy levegőt végül úgy ítéltük: hadd ne fosszuk meg attól a szellemi élménytől a nagyérdeműt, amivel a nagy tekintélyű etnográfusunk részesíteni tudott bennünket, s amiről hasonlóképpen vélekedhet majd a maszol tisztelt olvasója is. Annál is inkább, mert mindaz amit Andrásfalvy Bertalan elmondott az interjújában szerintünk nagyon fontos, továbbá nemcsak valóban figyelmet érdemlő új megközelítéseket tartalmaz, hanem reflexiókra késztető tanulságokban is bővelkedik. Amúgy pedig hadd ismételjük meg a nyomaték kedvéért: az ügyben az ex-miniszter teljesen vétlen, hisz miért is tudná, hogy akikkel szóba áll, azok hadilábon állnak a sajtómorállal.

A Trianon nem csupán az első világháború következménye! címmel és a Hazánk évszázadok óta a gyökeres ellentétek országa, ezen kell változtatni – mondta a néprajzkutató alcímmel közreadott beszélgetésben már az indító kérdésre adott válaszával Andásfalvy szelet vet s vélhetően vihart is arat azoknak a „történészeknek” a körében, akik évek óta mantraszerűen igyekeznek, ahol csak módjukban áll kizárólag a „nemzetáruló” vörös gróf, Károlyi Mihály és bolsevik Tanácsköztársaság vezetőinek nyakába varrni a száz évvel ezelőtti békediktátumot. Arra az érdeklődésre, hogy véleménye szerint minek tudható be a történelmi Magyarország száz évvel ezelőtti szétesése, a magyar néprajztudomány doyenje így felel:

„Trianon nem csupán az első világháború következménye, hanem egy sok évszázados elhibázott, a magyar arisztokrácia érdekeit kiszolgáló politika része, melyben a népet, a magyar parasztságot folyamatosan megfosztották életterétől és lehetőségeitől. A hódoltság után a bécsi udvarnak egyszerűbb volt a magyar arisztokraták igényeit kielégíteni, mint nagy társadalmi, szociális változásokat és földosztást végrehajtani.

Az első világháború lezárása során Magyarország ellenségei azzal érveltek, amit sok száz esztendővel azelőtt a magyarok is írtak magukról: Werbőczy István 1514-ben megjelent Tripartitumában ugyanis kimondja, hogy a honfoglalók utódai csak a magyar nemesek. Tehát az egész magyar parasztságot, a népet kitagadta a nemzet tagjai közül!  (ez a kiemelés, akárcsak az elkövetkezendők, mind-mind a cikk szerzőjének kiemelései – n. n.)

Ez a gondolat Trianonkor, a Beneš-dekrétumok esetében is megjelent: azaz, hogy nincs magyar nép, csak magyar urak vannak és más ajkú, elnyomott szolganépek. Az első világháború után szomszédjaink egyetértettek abban, hogy a magyar urak nagy földbirtokait fel kell osztani az országból megkapott részeken, és azt betelepíteni saját embereikkel. A francia küldött a békediktátum megfogalmazásakor így érvelt:

„Nem kell meghagyni a trianoni kis Magyarországot sem, mert nincs magyar nép, csak magyar urak vannak. A nép szlovák, román, szerb vagy éppen német”. Ezzel az érveléssel még az 1980-as években is találkoztam a szlovákok között.”

II. András királyunk 1222-es Aranybulláját, mely 31 pontban foglalja össze a királyi szolgálónépek jogait hagyományosan a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként vonult be a históriánkba, a megszületését követő évszázadokban pedig hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében. A magyar rendi alkotmány fontos törvényeként 1687-ig volt érvényben, de hatása megmutatkozott a múlt század közepéig az írott törvénycikkelyekben vagy csak azok szellemében. Andrásfalvynak kifejezetten lesújtó véleménye van róla, minden bajok forrásának tartja, mely magalapozta későbbi korok magyar önpusztító magatartását:

„Sajnos elmondható, hogy a történelmünket a magyar nemesek tették tönkre. 1222-ben a sokak által felmagasztalt Aranybulla nem más, mint a nép mellé állt király hatalmának a csökkentése, de úgy is mondhatnám, hogy az a nemesi nemzet önző kapzsiságát kiszolgáló irat.

Az 13. században meginduló marhaexport volt az, ami komoly érdekellentéteket teremtett a nemesség és a parasztság között. A nagyállattartáshoz legelők kellettek, melynek következtében pusztává tették az Alföldet. A történelemkönyvek ma is azt írják, hogy azért jöttek a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe, mert itt az Alföldön a nagyállattartó életmódhoz szükséges szteppék voltak. Ez azonban nem igaz.

A magyar urak változtatták legelővé a tájon addig sokoldalúan gazdálkodó, vízgazdálkodásban is jártas magyar falvak tömegeit.

Erőszakkal elvették a földjeiket, hogy azon legelőket létesítsenek, hiszen a magyar marha kelendő lett egész Európában. Felnevelték a szarvasmarhákat, majd saját lábukon vezették őket nyugatra. A nemesek anyagi haszonszerzése vezetett oda, hogy Debrecen határában 30, Kiskunfélegyháza körül legalább 15 falu is elpusztult! Tudjuk a neveiket, a régészek többüknek ismerik helyüket is.

A magyarság példátlan önpusztítása a már 13-14. századtól megkezdődött, a magyar nemesség kizsákmányoló szemlélete pedig a hódoltság után sem változott meg.

A török kiűzését követően „a magyar nemesség mohósága továbbra is megmaradt” folytatja fejtegetését Andrásfalvy professzor, majd rátér arra a demográfiai átrendeződésre, melyet egy jól ismert irodalmi példázattal is érzékeltet. Persze mindezt azért hozza szóba, mert nyomatékosítani akarja: a trianoni döntést már bő két évszázaddal korábban megalapozta a magyar nemesség mértéktelensége és felelőtlensége és erre meg nem kérdőjelezhető bizonyítékokat őriznek a levéltárak:

„A magyar nemesség mohósága továbbra is megmaradt. Az 18. század elejétől a magyar földesurak elkergetik a jól dolgozó, de öntudatos magyarokat és székelyeket, s helyükre románokat telepítenek be. Ők olcsóbban dolgoznak és a könnyen pénzzé tehető állatállománnyal érkeznek a korábban a színmagyar lakta vidékekre. Wass Albert is megírta, hogy saját ősei is elűzték magyar parasztjaikat!

Ismerünk 17-18. századi levelezéseket, feljegyzéseket melyek beszámolnak arról, hogy volt olyan falu, ahol azelőtt egyetlen egy román sem volt, de húsz-harminc év múlva már román többségű lett! Trianon tehát nem az első világháború elvesztésével kezdődött, hanem jóval korábban.”

Néprajztudósunk az Aranybullát elmarasztaló vehemenciájával hasonló szenvedélyességgel ítéli meg az egyesek által ma is „kegyes királynénkként” számon tartott Mária Teréziát. Indulatos kifakadásában benne a minden rossz megtestesítőjét látja, de azt már mi tesszük hozzá, hogy – s hadd éljünk újra a mérleges hasonlattal – a Mária Terézia értékelés ebben a formában talán túlságosan egysíkú. Nem vitatjuk a neki joggal felróttakat a Madéfalvi Veszedelem kapcsán, de a gonosz magyar királynő-portré azért árnyalásra szorul: a mérlegnek nemcsak az egyik, hanem a másik serpenyőjébe is van bőven mit tenni.

Túl azon, amit például az 1777-es kiadott tanügyi rendeletével, a Ratio Educationis-szal megtett a magyar oktatásügy korszerűsítése érdekében az soha nem múló érdeme, vagy ma úgy mondanánk, amivel a szociális politikájában újított azzal, hogy elrendelte a szegények, betegek, öregek, és árvák ellátásáról való gondoskodást – még távolról sem értünk végére a javára írandóknak.

Szomorú aktualitást ad a most világszerte dühöngő koronavírus-járvány annak, hogy szóvá tegyük: az ő pontosan 250 évvel ezelőtti, Európában úttörőnek számító, ún. Birodalmi Egészségügyi Főszabályzata, az 1770-es Generale Normativum in Re Sanitati teremtette meg először a históriánkban az államilag megszervezett és hatósági jogkörrel felruházott tisztiorvosi hálózatot, melynek feladata volt a járványok megelőzése és féken tartása. Épp e napokban talán nem fölösleges e neki köszönhető pátens alapelvét felidéznünk: „Járványveszély esetén határzárt kell elrendelni, a határállomásokon szigorú egészségügyi ellenőrzést kell tartani, mindent meg kell vizsgálni. A gyanús személyeket megfelelő ideig megfigyelés alatt kell tartani, csak annak elteltével szabad elengedni, minden gyanús szállítmányt pedig a helyszínen kell elégetni”.  

E kitérő után lássuk az Andrásfalvy Bertalan által a Mária Terézia történelmi bűnéről mondottakat, melynek igazságtartalmához viszont nem fér kétség. Ezt követően pedig azt, miként jut el az interjúalany az egészségügyi reformerként is jeleskedő császár-, illetve királynőtől a legnagyobb nemzeti tragédiánkat hozó száz évvel ezelőtti békediktátumig, úgy hogy a másik nem kevésbé nemzetveszejtő „Trianonunkról”, az egykézésről sem feledkezik meg.

„Mária Terézia szétverte a paraszti közösségeket, és a földesuraknak kedvező politikát folytatott. Hol van még egy olyan erőszakos európai uralkodó, mint ő? 1764-ben a határőrszervezések miatt tárgyalni összejövő, tiltakozó székelyeket lemészárolták, gyerekekkel, asszonyokkal együtt. Hol volt még egy ilyen eset?

Ezt Európában az ellenségével sem tette meg egy uralkodó, mert az olyan elítélést váltott ki, de Magyarországon a magyar királyné, akit ma is „kegyes királynéként” említünk, megtette ezt Madéfalván a székelyekkel.

Akkor székely családok ezrei hagyták el Erdélyt. Volt még egy nagyon jelentős kivándorlásuk – melyet a történetíróink gyakorta meg sem említenek – az 1870-es években. Addigra teljesen kisemmizték a székelyeket, pont akkor, amikor a románok a térségben erőre kaptak. Egy példát említek csak: a 19. században megalakult az Erdélyi Románok Szövetsége. Ehhez csatlakozott majd a bukaresti ifjúság, az értelmiség is. Létrehoztak egy nagy pénzalapot, egy bankot ez volt az Albina Bank.

Az Albina pedig minden románnak, aki magyar házat vagy földet vett, annak kamatmentes kölcsönt adott! Fölvásárolták az eladósodott magyarok és székelyek birtokait, akik nem bírták a rájuk nehezedett terheket megfizetni.

Több mint százezer székelyt üldöztek el Erdélyből a 19. század végére. A magyar bankok megbízásából magyar csendőrök kergették ki házaikból, lakásából az eladósodott székelyeket. Ezek a székelyek fogták a kis holmijukat, és kimentek Moldvába vagy Bukarestbe. Akkor lett Bukarest a második legnagyobb magyar város. Több magyar élt akkor ott, mint Szegeden! A román fővárosban már nem tudtak földet kapni, így ipari munkások lettek, majd asszimilálódtak.

A századfordulóra a hatalom birtokosai megszégyenítették, ellehetetlenítették a magyar parasztokat, székelyeket, ezért elmenekültek az országból. Másfél millió ember hagyta el Magyarországot. Ha ők itthon maradnak, akkor sok minden egészen másképpen alakult volna 1918-ban is!”

A magyarság másik nagy problémája az egykézés volt, mely, ha nem így alakul, akkor ma a Kárpát-medence nagy részén magyar többség lenne. Az egykézés nagyobb kárt okozott, mint a két világháború összesen. Nem szoktunk beszélni arról sem, hogy Magyarország lélekszámához képest a legtöbb katonát veszítette az első világháborúban. Magyarország adta a legnagyobb véráldozatot, és hogyan jöttünk ki a háborúból? Hogy még Ausztria is kap egy darabot Magyarországból!

Mindez miért alakult így? Mert 1867-ben a földesurak érdekében hitbizományi törvényt hoztunk, lemondtunk minden földreform lehetőségéről, átadtuk a pénzügyet, a hadügyet, a külügyet az osztrák kormányzónak, és ezért keveredtünk bele az első világháborúba.”

Az interjú egy újabb kérdése nyomán, melyben a beszélgetőpartner arra kíváncsi, hogy tudós-etnográfusunk miben látja az 1920 utáni Hungária sorsát kedvezőtlenül meghatározó legnagyobb problémát, Andrásfalvy Bertalannak szintén van markáns véleménye és azt nem habozik azonmód ki is fejteni. Ahogyan eddig tette következetesen, ezúttal is szigorú és aligha vitatható ítéletet fogalmaz meg.

A legfőbb gondja a Horthy-érával az, hogy „nem került sor a földosztásra. Magyarország megtartotta azt a torz birtokstruktúrát, ami Mária Terézia idején kialakult.” Ráadásul – teszi hozzá – a megcsonkított országban az aránytalanságok tovább folytatódtak. A Horthy-korszak idején egy arisztokrata kevesebb adót fizetett egy hold föld után, mint a három-négy holdas törpebirtokos! Nem vagyok Horthy-ellenes, de nyíltan kell beszélni ezekről a konfliktusokról, mert ezek nagyban hozzájárultak az ország és társadalmának széteséséhez.”

Ez az önsorsrontó permanens szembefeszülés a múlt századi nagy világégés után is folytatódott a pécsi professzor véleménye szerint. Annak tudatában véli, hogy ekkor vált a kontinensünk leginkább megosztott társadalmává a magyar, hogy néprajz-román szakos egyetemistaként jó ismerője nemcsak múltunknak, hanem a régió más nemzetei, így mindenekelőtt a román nép históriájának. Ebben segítségére szűkebb pátriánk egyik legnagyobb történésze, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár segédőre, majd az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, az 1956-ban mártírhalált halt I.(Inokai) Tóth Zoltán volt.

„Óriási ellentétek teremtődtek Magyarországon a második világháború után is. Egész Európában a legmegosztottabb társadalommá vált a magyar. Feljelentések, koncepciós perek tízezrei is példa nélküliek még a vasfüggöny keleti oldalán is. Az állandó ellenségkeresés talán annak is az oka, hogy nem tudjuk egymást eléggé megbecsülni, szeretni. Az Andrássy út 60-ban és a recski kényszermunkatáborban nem oroszok verik és kínozzák meg a magyarokat, hanem magyarok!

Az, hogy mindez megtörténhetett, nagyon mély társadalmi okokra vezethetők vissza.

Ennél az örökös ellenségkeresésnél visszautalnék egyetemi tanáromra, I. Tóth Zoltán történészre, akit 1956 októberében agyonlőttek. Néprajz–román szakos hallgató voltam, és ő tanította nekünk a román történelmet. Tudtam, hogy az 1848-49-es szabadságharc leveréséből a románok is bőségesen kivették részüket, azt viszont tőle tudtam meg, hogy volt egy román értelmiségi réteg, aki a magyar forradalommal és annak eszméivel szimpatizált. Kérdeztük I. Tóth Zoltántól, hogy a magyar szabadságharc leverése után mit csináltak azokkal a románokkal, akik támogatták a magyar szabadságharcot. Elmondta, hogy nem csináltak velük semmit, hiszen ugyanolyan románok voltak, mint ők.

A románok érdeke volt, hogy ne bántsák, hanem minden körülmények között segítsék egymást. Ez a szemlélet sajnálatosan kevésbé van meg bennünk, magyarokban, számos történelmi és társadalmi válság ennek is köszönthető.”

Az interjú végéhez közeledve adódik a meg nem kerülhető kérdés, amelynek külön is sajátos színezetet ad, hogy azt a versailles-i kastély parkjában található Nagy-Trianon palotában történtek centenáriumához közeledve fogalmazzák meg: „Mit tehetünk ma a trianoni sebek gyógyulása érdekében?”

Andrásfalvy Bertalan két lehetséges kitörési pontot lát a jobbulásra majd felépülésre. Az egyik szerinte a múlt tárgyilagos, higgadt kibeszélése minél teljesebbkörűen, a másik pedig a közösségépítés lehet. Utóbbi mellett érvelve a néprajztudós nemcsak joggal korhol bennünket, hanem rámutat: nem kell félni attól, hogy nálunk boldogabb nemzetek mintáját kövessük, nem szégyen másoktól tanulni.

„Elsőnek is a magyar történelemről nyíltan és a lehető legteljesebben kell beszélnünk, azokról az eseményekről is, amelyek fájók vagy éppen nincsenek megírva, túlhangsúlyozva a történelemkönyveinkben! Továbbá a magyarságnak mindent meg kell tennie ahhoz, hogy közösségeket hozzon létre. Kopp Mária a rendszerváltoztatás után nem sokkal megírta, hogy a magyar nép azért beteg, mert alig vannak társadalmi kapcsolatai.

A legkisebb közösség a család, de idehaza minden második házasság felbomlik, a gyermekek száma nem éri el átlagban az 1,5-öt sem!

Egy német átlagosan három-négy csoportnak, közösségnek a tagja: egy horgásztársaságnak, egy teniszklubnak, egy kórusnak, egy egyházi felekezetnek, egy pártnak stb. Magyarországon pedig elmagányosodott emberek milliói élnek.”

Úgy látja, a kívánatos cél elérése rajtunk, mindannyiunkon múlik, éljünk akár a Duna-Tisza közében, akár másutt, a Kárpát-medencében vagy egyebütt. A néprajz, mire ő az életét feltette, mindenkinek kínál e téren fogódzót. Csak tudatosítani kellene magunkban ennek a kiapadhatatlan forrásnak a meglétét, majd élni is szükséges, távolról sem ördögtől való megannyi, a mindennapok adta lehetőséggel. A jövőnk, a megtartatásunk ettől függ, a kérdés pedig csupán annyi: akarunk-e, képesek vagyunk-e érte mindent megtenni?

„Az emberi kapcsolatok felvételének egyik módja a művészet, a szépség megalkotása és annak befogadása. A kellő művészeti, esztétikai nevelést kell az iskoláknak előtérbe helyezniük, hiszen a lényeg végül is az, hogy egymásnak örömet okozó tagjai legyenek. Így alakulhatnak ki tartós közösségek is. Akár ének-, akár tánccsoportba jár valaki, az létfontosságú, hiszen ezek alkotják meg az emberi kapcsolatokat.

A közösség élménye pedig nagyobb, mint a versenyé. A versenyben a cél az, hogy legyőzzük a másikat. A néphagyomány azért tudott valamennyi magyar népet megtartani a Kárpát-medencében, mert következetesen minden versenyt kiirtott. A népi játékokban nincs első, második, harmadik, csak szerepcsere! Így mindenki mindig boldognak érezheti önmagát.

Hazánk évszázadok óta a gyökeres ellentétek országa. Ezen kell változtatni mindannyiunknak! A kárpát-medencei magyarság jövője olyan lesz, amilyenné tagjai egymáshoz fűződő kötelékei, szeretetkapcsolatai alakítják.”