Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (máj. 9.–máj. 15.)


-A A+

Hunčík Péter: „…a következő választásokon az MKP-nak nem lesz ellenlábasa Szlovákiában. Jól ki volt ez spekulálva!” 

Megszólalt a héten a Népszava Szép Szó mellékletének Kentaurbeszéd rovatában Hunčik Péter Dunaszerdahelyen élő ismert pszichiáter, közéleti író, publicista és a Vége a dalnak címmel közölt politikai esszéjében egy bukásnak tűnő potenciális sikertörténet okán, a jobb sorsra érdemes Most-Híd magyar-szlovák vegyespárt eljelentéktelenedésének okán töpreng el azon, hogy mi minden vezetett el ennek a korábban életképesnek tartott és sokáig sikeresnek is hitt pártmodell térvesztéséhez. Úgy látja: azt követően, hogy február 29-én mindkét, a szlovákiai magyarok voksaira aspiráló politikai formáció, a Magyar Közösség Pártja, az MKP és a Híd is kimaradt a pozsonyi törvényhozásból, utóbbi formáció mai formájában már nem is maradhat meg. Viszont arról is meg van győződve, hogy a baráti támogatásoknak köszönhetően a zászló a riválisoknak áll, mert „az MKP ki fog bírni még egy parlamentien kívüli ciklust”.

Négy évvel ezelőtt e rovatban a pozsonyi Új Szó egy máig emlékezetes cikkét mutattuk be, aminek felidézése óhatatlanul is adódott számunkra most, már csak a közelgő trianoni centenáriumi évforduló okán is, de nemcsak ezért. Akkor Czajlik Katalinnak Nemzeti tragédiák – miért szeretjük őket címmel közreadott írását ismertettük, melyben a pozsonyi magyar napilap akkori főszerkesztő-helyettese két történész és egy pszichiáter segítségével próbálta megfejteni: vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy mi, magyarok „valamilyen oknál fogva szeretjük a nagy nemzeti tragédiáinkat, s ragaszkodunk hozzájuk.” Történik ez annak ellenére – állapította meg a Czajlik Katalin, hogy „az elmúlt bő évezred történetében akadna nem egy „sikersztori” is, ám ezek távolról sem annyira ismertek, mint a nagy nemzeti kataklizmák.”

A Stefano Bottonival, Hahner Péterrel és Hunčik Péterrel folytatott egykori beszélgetés során nemcsak az derült ki, hogy miért van ez így, hanem az is: ez a hozzáállás vajon „mit tesz a nemzet lelkével?”

A historikusok ebben az ankétban számos okát részletezték annak, mi mindennek tudható be, hogy nemzeti gondolkodásmódunkban, nemcsak az elmúlt száz esztendőben, hanem korábban is, inkább a tragédiák domináltak a sikeres talpraállások helyett, pedig felemelő mozzanatokban is bővelkedik a történelmünk. Úgyszintén hangsúlyosan szóltak arról is, miért nem remélhető sajnos az, hogy nálunk, magyaroknál is megváltoztatható lehet egy nemzet mentalitása, olyan értelemben, hogy bizonyos uralkodó gondolkodásbeli mintákat újak váltsanak fel, mint történt ez más, szintén sokat próbált nációknál.

A megannyi, nehezen cáfolható történészi érv mellett nem kevésbé maradt számunkra felejthetetlen az a fejtegetés, mely a pszichiáter szemével vizsgálta meg a kérdést: „Vajon mi motiválhat egy közösséget arra, hogy történelmét a kataklizmák prizmáján keresztül lássa? S milyen személyiségjegyekkel rendelkezik egy ilyen közösség?”

Hunčik Péter véleménye szerint, úgy tűnik, hiányzik a reális önképünk és ezen ideje lenne változtatni. Ebben pedig megítélése szerint sokat segíthetnek a médiák által közvetített üzenetek. „A modern társadalom egyik jellemzője, hogy a tömegkommunikációs eszközök segítségével a véleményformáló elit nagyon könnyen tudja befolyásolni a közgondolkodást.” – mondta, majd hozzátette – „ez ugyanakkor korrekciós lehetőséget is kínál.” Úgy látta: „Ha a véleményformálók átállnak a negatívról a pozitív üzenetekre, az nagy hatással lehet a közvéleményre.”   

Hunčik Péter egykori szavai a reális önképről, meg arról a felelősségről, mely a mindenkori véleményformáló elit felelősségét firtatja a közgondolkozás alakításában és az is, hogy egy közösség számára mennyire fontosak a pozitív üzenetek most, amikor heti tallózásunk során rábukkantunk egy friss szókérésére, nem véletlenül ötlöttek fel bennünk.

Megismerkedve ugyanis a Népszava Szép Szó, egykor Ignotus Pál és József Attila által alapított Szép Szó című hétvégi mellékletének Kentaurbeszéd rovatában megjelent Vége a dalnak címmel közölt esszéjével, mindegyre fel-felelevenítődtek bennünk az általa egykor a hivatkozott ankét során elmondottak. Persze abban általános érvényű megfogalmazásokra vállalkozott, de mondandóján mintha az is átsejlett volna, hogy hazabeszél. Nyílván ebben a friss publicisztikájában nem arról esik szó, hogy nemzeti históriánk sarokkövei, a fontos történelmi dátumok többsége miért is kötődnek katasztrófákhoz, miért vagyunk pesszimista nemzetként számon tartottak, talán nem is véletlenül, viszont mégis adódik ezúttal az elkerülhetetlen reminiszcencia-érzet.

Hiszen nem tagadható: azzal, hogy most a felvidéki kis magyar világban úrrá lett az elbizonytalanodás, a kétely, és sokan már-már tragédiaként élik meg az előzménytelen, soha sem hitt csapást, a nemrégi parlamenti választásokon bemutatott gyászos magyar szereplést, melynek kizárólagos oka az összefogás elmaradása volt, félő hogy ezt a mozzanatot a szlovákiai magyar közösség egyfajta kataklizmaszerű romlásként éli meg, ahonnan nagyon nehéz lesz majd talpra állni. Félő továbbá az is, hogy ez a kudarc, amit annak előidézői, azóta is, jobbára hallgatással és az elmaradt tükörbenézéssel súlyosbítanak, olyan mérföldkővé válhat a legújabbkori szlovákiai magyar históriában, mely egy amúgy is traumatizált identitást befolyásolhat károsan.

Olvasva, majd többször újraolvasva Hunčik Péter minapi, gondolatébresztő és reflexiókra kötelező értekezését, nem tudjuk magunktól elhessegetni a gondolatot, hogy két és fél hónap talán helyre nem hozható mulasztása, és az érdekvédelemre hivatott (hivatott?) elitnek nem volt és ma sincs érdemi pozitív üzenete a közössége számára. Vagy esetleg beletörődtek abba, hogy 2020 tavaszán felvidéki magyar honfitársainkban végérvényesen erőt vegyen a Muhi puszta-, a Mohács- és Világos-érzet? Netán igazat kell adnunk annak a politikai elemzőnek, aki néhány nappal ezelőtt így fakadt ki az Új Szóban: „Megvan az igény az egységesülésre, de mindegyik fél titkon úgy képzeli el, hogy ezt az egységet majd ő vezeti”?

Mindezek előrebocsátásával lássuk, hogyan látja 2020 májusának derekán a korántsem csak pszichiáterként, hanem a szlovákiai magyarság egyik legismertebb közéleti írójaként, publicistájaként, a bársonyos forradalom legendás aktivistájaként és utóbb politikusként is, majd lapalapító főszerkesztőként és egyetemi oktatóként is tekintélyt szerzett Hunčik Péter,  – aki nem mellesleg Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök kisebbségügyi tanácsadója volt és birtokosa magas szlovák és magyar állami kitüntetéseknek – közössége érdekérvényesítési lehetőségeit, megmaradásának és megtartásának esélyeit?

„A február végén megtartott szlovákiai parlamenti választások eredménye nem okozott különösebb meglepetést. – indul Hunčik Hídsirató rekviemje, majd így folytatódik: Zuzana Čaputová 2019-es sikere az elnökválasztáson jelezte, hogy a Robert Fico vezette hárompárti kormány valamit nagyon elrontott. A kelet-európai országokhoz hasonlóan Szlovákiában is a különféle rokoni-baráti-ismerősi összefonódások és az egyre nyíltabban megjelenő korrupció volt az, ami elvezetett a Smer-SNS-Híd koalíció csúfos bukásához.”

E felvezetést követően szerzőnk kitér a 2016-os kezdetekhez, amikor úgymond „az ősbűn” elkövetődött azzal, hogy az akkori parlamenti választások után Bugár Béla összebútorozva a nem éppen magyarbarátságáról elhíresült Robert Ficoékkal és a korábban még szélsőjobboldali, szélsőségesen nacionalista, soviniszta és magyarellenes ideológiájúként szalonképtelennek tartott Szlovák Nemzeti Párttal mindenkit meghökkentve, egy merőben furcsa kormánykoalíció részesévé lett.

Mielőtt Hunčik Péternek a néhány ecsetvonással megrajzolt vázlatos előzményábrázolására sort kerítenénk, s mivel egy másik fajsúlyos egykori megszólalását is megőriztük az emlékezetünkben, hadd idézzük őt azokból az időkből, amikor „a Bugár személyében szépen felépített „jó magyar”-kép az árulásával egy pillanat alatt összedőlt, mint a kártyavár”. Ekkoriban így vélekedett szerzőnk egy népszerű szlovák napilapban a szörnykoalíció létrejöttét követően: „Bugár lassan elveszíti arcát. Kár érte.” Ugyanitt pedig a jóslásba bocsátkozva így nyilatkozott: „Temetni jöttem Bugárt, nem dicsérni. Azért teszem, mert úgy érzem, hogy pártja utolsó alkalommal ül a szlovák parlamentben, s ő sem a parlamenti padsorokban hal majd meg.”

Lássuk ezek után a beharangozott visszatekintést, ami magába foglal egy vázlatos értékelést is:

„A hárompárti koalícióval már az indulásnál komoly problémák voltak, a szakemberek többsége azt jósolta, hogy Fico kormánya nem tölti ki a négyéves időszakot. Csakhogy itt egy klasszikus érdekházasságról volt szó, és jól tudjuk, az ilyen kapcsolat erősebb a mély érzelmeken nyugvó holtomiglan-holtodiglan kapcsolatoknál. A Híd pártot nagyon sok támadás érte amiatt, hogy odaállt a korrupt Smer, és az „ősellenségnek“ számító SNS (Szlovák Nemzeti Párt) mellé. Ám Bugár Béla a kezdetekben néhány látványos sikert mutatott fel. A SNS elnökével, Andrej Dankoval kialakult baráti kapcsolatnak köszönhetően a koalíciós partnerek rábólintottak a kisebbségi kulturális alap létrehozására és a magyar helységnevek széles körű bevezetésére (a vasútállomásokon is megjelentek a magyar helységnevek). Bugáréknak sikerült megmenteni a kis létszámú magyar iskolákat, és elérték azt is, hogy megkezdődjön a déli gyorsforgalmi út megépítése. A botrányos kezdet ellenére a munka beindult és a polgárok elkönyvelték, hogy újabb négy unalmas év vár az országra.

Fico ügyesen mozgott a brüsszeli palotákban. Minden fórumon elősorolta az ország gazdasági sikereit, előadásokat tartott az euró bevezetéséről. Az országban nem voltak nemzetiségi villongások. Ez valószínűleg Orbán Viktornak is köszönhető, aki a visegrádi csoport vezetőjeként kívánt fellépni Brüsszel ellen, amihez szüksége volt Fico támogatására is. Cserébe Orbán a szlovákiai magyarok kérdését hajlandó volt egy időre mélyhűtőbe tenni. Szóval ment minden, mint a karikacsapás. Az apróbb korrupciós ügyekre fátylat borítottak, és így kerekedett teljessé a tanmese, mely szerint egy tradíciók nélküli, fiatal demokráciában is fel lehet építeni az EU-s mintaállamot.”

Közismert, hogy az „újabb négy unalmas évre” és az „EU-s mintaállam-építésre” rácáfolt az élet, hiszen 2018 februárjának utolsó napjaiban egy csapásra minden megváltozott Szlovákiában. Az ekkor történteket és azok következményeit, melynek során beigazolódni látszott a már említett vészjóslása, a „Temetni jöttem Bugárt, nem dicsérni”, így idézi fel Hunčik:

„Ebben az idilli állapotban hirtelen elszabadult a pokol. Egy Galánta melletti faluban megölték Ján Kuciak oknyomozó újságírót és kedvesét. És innét már úgy peregtek az események, mint egy gyorsított filmben. Hatalmas tüntetések kezdődtek, melyek hatására nemcsak az országos rendőrparancsnok és a belügyminiszter volt kénytelen lemondani, hanem a kormányfő is. Fico és Kaliňák belügyminiszter csak akkor voltak hajlandók távozni posztjukról, amikor a Híd végleg megvonta tőlük a bizalmat. Csakhogy az utca embere nem elégedett meg ennyivel, a polgárok új választásokat követeltek.

Bugár Bélát ekkor cserben hagyta híres szimata. Nem értette meg, hogy az új helyzetben a Hídnak ki kell lépnie a "gyilkos" koalícióból. Viharos viták után az elnökség tagjai a bennmaradás mellett döntöttek, és ezzel megkezdődött a Híd mélyrepülése. Bugár "régi dicsőségéből" pár héten belül semmi nem maradt. Az elhibázott döntést követően a párt többé nem tudta elérni parlamentbe kerüléshez szükséges 5 százalékos küszöböt.

A Híd a szlovák-magyar együttműködés pártja: tagjai között ismert szlovák politikusok is voltak, így nemcsak a déli járásokban volt sikeres, hanem a homogén szlovák környezetben is. Az elhibázott döntés miatt ezek a szlovák politikusok kiléptek; nem a Híd filozófiájával volt bajuk, ám a továbbiakban nem akartak együttműködni a Smer párttal. Távozásuk után a Híd támogatottsága jelentősen csökkent a szlovák vidéken és a nagyobb városokban is.”

Ezt követően a folytatásból, megtudjuk, hogy „a kilépésről folytatott vita során kiderült, hogy a pártban komoly ellentétek vannak a fiatalok és az öregek között is”, mert „a fiatalok egy modern, európai liberális pártot akartak csinálni a Hídból”, ami találkozott is a szlovák kollégák támogatásával, de a kormányon maradás mellett kardoskodó öregekkel szemben alulmaradtak. Számukra nem maradt más lehetőség, csak a távozás, s ezután másutt is keresték a helyüket. Mint olvashatjuk: „A döntés után a Híd magyar szimpatizánsai közül sok fiatal elhagyta a pártot. Többen a liberális színezetű Progresívne Slovensko-Spolu koalíciónál kötöttek ki (ez a párt jelölte államfőnek Čaputovát). Sokan Igor Matovič, jelenlegi miniszterelnök OL'aNO nevű pártját választották (Grendel Gábor, az OL'aNO képviselőjeként lett a parlament alelnöke). 

Természetesen nem minden korábbi Híd-szimpatizáns fordult a szlovák pártok irányába. Egy részük ott kívánt befogadásra lelni, ahonnan az eredendően a vegyespárt vétetett, azaz az MKP-t választotta. A építő jellegű továbblépést viszont valóságos hidegháborús viszonyok árnyékolták be és lehetetlenítették el a kibékíthetetlennek tűnő ellentétek miatt.

Hunčik Péter meglátása szerint ennek okai számosak voltak, melyek közül a meghatározókat a következőkben látja:

„A csalódott Híd-támogatóknak csak kis része lépett át a rivális MKP-hez (Magyar Közösség Pártja). Az elmúlt évtized során olyan komoly ellentétek alakultak ki a két magyar párt szavazói között, amelyek megnehezítettek mindenfajta együttműködést. A Híd szerint az MKP nem önálló párt, hanem Orbán meghosszabbított karja, pontosabban a Fidesz szlovákiai kirendeltsége. Az MKP (és a Fidesz) vezetői viszont a Híd embereit tartják árulóknak, és egyetlen rendezvényükre sem hívták meg őket az elmúlt évtized során.

Az MKP számára elfogadhatatlan a Híd felvetése, hogy a kisebbségi ügyeket a többségi nemzet képviselőivel együtt kell megoldani. Hiába magyarázta el több alkalommal is Bugár, hogy javaslatainkat csakis úgy tudjuk elfogadtatni a parlamentben, ha azokat szlovák képviselők is támogatják, ezért folyamatosan tárgyalni kell azokkal a szlovák honatyákkal, akik nyitottak a kisebbségi elképzelésekre. Az MKP (és a Fidesz) vezetői viszont nem tárgyalni akarnak, hanem harcolni. Az MKP egyik kulcsmondata: ’jogaink csak akkor lesznek, ha azokat mi magunk vívjuk ki’.”

Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy vélhetően a hat tételből álló Hunčik eszmefuttatás következő fejezete fog majd a felvidéki magyar közvéleményalakítók körében, de talán a Dunától délre is heves vitát kiváltani.  Azon se lennénk nagyon meglepődve, ha e fejtegetés nyomán a cikkszerzőnk érvei az elkövetkezendőkben akár indulatos megszólalásokra is  ösztökélné a pszichológus-közíróval már három évtizede minduntalan vitába szálló MKP-s, mindig vehemens háttér- és megmondóembereket.

Az alábbi terjedelmesebb fejtegetésben szó esik az egységes érdekképviselet létjogosultságáról, illetve annak a megkérdőjelezhetőségéről is. Meg arról, hogy a minduntalan hangoztatott összefogás-igény vajon csak választások idején szükségszerű vagy a mindennapokban is. Továbbá még egy kardinális kérdésről, miszerint milyen mértékben lehet a budapesti odafigyelés meghatározó szerepü a szlovákiai magyar érdekek képviseletére vállalkozó politikai szerveződések életére:

„Valószínűnek tartom, hogy a magyar olvasó most sem érti pontosan a Híd-MKP szembenállás lényegét. Számukra a vita csak vihar a biliben. 1989 óta számtalanszor hallottuk azt a budapesti javaslatot, hogy "ne vitázzatok, fogjatok össze". Igen, a többséghez tartozók számára az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha csak egy magyar párt létezne Szlovákiában (Romániában, stb.). A kormánynak is egyszerűbb a dolga, ha csak egy párt vezetőivel kell tárgyalnia (egy lovat könnyebb irányítani, mint hármat). Egyébként a többségi polgár nemcsak a magyar, hanem más kisebbségekről (például a cigányokról) is ezt mondja.

Vagyis ha én kisebbségi vagyok, akkor fogadjam el, hogy a magyar identitásomon kívül nem lehet más identifikációs kategóriám. Nem lehetek sem liberális, sem konzervatív. Csakis magyar (cigány, stb.). Nekem ezzel a megközelítéssel van a legtöbb vitám. A vita engem nem zavar, mert megtanultam, hogy a jó döntések a politikában (de az élet más területein is) vita során kristályosodnak ki. Az összefogással az a gondom, hogy homogenizál és szimplifikál. Elmossa a nézetkülönbségeket és az árnyalatokat: olyan, mint Prokrusztész ágya.

Összefogásra akkor van szükség, ha van egy közös ellenség, vagy egy közös cél. Szlovákiában a Mečiar-időszakot leszámítva a magyarok úgy vitatkoztak a szlovákokkal a parlamentben, ahogyan a demokratikus országokban szoktak a politikai ellenfelek. Vagyis ellenfeleknek tekintették egymást, nem ellenségnek!

Egyébként már az első Csehszlovák köztársaságban (1918-38 között) több magyar párt működött. Nem véletlen, hogy 1989 novembere után három magyar párt alakult (liberális, konzervatív és nemzeti). És ezek a pártok nemcsak a kisebbségi kérdésekben vitáztak egymással. E vitákban már a kezdetektől felismerhető volt az aktuális magyar vezetés keze nyoma. Antall és az 1998 utáni Fidesz a nemzeti pártokat támogatta, és támogatja a mai napig, a Horn-kormány pedig a liberális Magyar Polgári Pártnak nyújtott némi segítséget. Elszomorító, hogy a Híd pártot az anyaországból senki sem támogatta.

Az utóbbi tíz évben a támogatás teljesen egyoldalúvá vált és egyre durvább, gátlástalanabb lett. Ugyanis az MKP (és a Fidesz) számára csak két kategória létezett: a Mieink (az igazi magyarok) és Ők (ellenségek és árulók). És ki lenne az a bolond, aki "Őket" támogatná? Budapesten úgy gondolják, hogy a "Mieink" igazi magyar életet élnek és valódi magyar jövőről álmodnak. "Ők" viszont - mindenki tudja - megalkuvók, már rég lemondtak nemzetiségükről, és a pénz meg a pozíció érdekében bármit megtesznek. Még a szlovákokkal is képesek összeállni! Csakhogy elfelejtik, hogy a mindennapok során nemcsak "Ők" vannak kapcsolatban a szlovákokkal, hanem a "Mieink" is. Merthogy ilyen a normális élet Európában.”

Írásnak végéhez közeledve szerzőnk az eddig elmondottakat tulajdonképpen összegezni kívánja az újabb alfejezetben. Itt két egymással vitázó felfogás tükrében keresi a választ közössége számára a kulcskérdésben: miként látják az elkövetkezendőket, mi adhat megnyugtató esélyt a felvidéki magyar nemzeti közösség megmaradásra?

A lehetséges szcenáriókról szólva olyan érvek kerülnek terítékre, melyeken nem el- és továbbgondolkozni botorság, sőt felelőtlenség lenne:

Ezzel eljutottunk a Híd-MKP vita lényegéhez: hogyan képzeljük el a jövőt. Először is itt van az ún. nemzetállami koncepció, amit Orbán képvisel. Kérdés, egy erős nemzetállamot ki fog rábírni arra, hogy jól bánjon a kisebbségeivel. Én szkeptikus vagyok, hiszen a XX. századi tapasztalatok nem arról szólnak, hogy az erős nemzetállamok a kisebbségi kérdésekben meg tudnának egyezni egymással. Ha viszont nincs megegyezés, akkor marad a sérelmi politika, a feszültség és a konfliktusok. Meggyőződésem, ha nincs az EU (és a NATO!), akkor az elmúlt 30 esztendő máshogyan nézett volna ki Közép-Európában.

Magyar politikusok szájából többször elhangzott, hogy a magyarok nagy gondja az, hogy a szomszédaink (és általában a nagyvilág) nem értik meg a mi speciális gondjainkat (a nyelvi izolációtól kezdve, Trianonon és az utolsó csatlós problémáján keresztül egészen a behúzott nyakú, örökké vesztes kádári kisember problémájáig). Ebben az állításban sok igazság van. Ha viszont a szomszédaink között akad néhány empatikus, nyitott szemléletű ember, aki hajlandó tárgyalni velünk, akkor miért viselkedünk elutasító módon? Miért nem tudjuk elfogadni azt a politikát, amely épp az ilyen együttműködésre helyezi a fő hangsúlyt? Lásd a Híd törekvéseit.

A zárszó, akárcsak egy korábbi alfejezet bizonyára szintén megütközést válthat ki majd sokakban és nemcsak azokban, akik a Híd mellett végsőkig kitartva és rádöbbenve, hogy vírusjárvány ide, vírusjárvány oda, tovább már nem tűrhető a vegyespárt legitimációs válsága, nem halogatható immár a mihamarabbi tisztújítás, a mindent eldöntő jövőkép-felvázolás. Nekik, akik május végére ígérik, hogy „új embereknek kellene esélyt kapniuk a pártban, miközben a választók konstruktív együttműködést várnak el a szétforgácsolódott magyar pártoktól”, aligha lehet figyelmen kívül hagyni a Hunčik-esszé utolsó mondataiban, tanulságokban bővelkedő megfogalmazottakat. Ahogyan másoknak sem árt eltűnődni az itt, a tudatosan nem kis éllel rögzítetteken.

„Néhány hónappal a választások előtt az MKP és a Híd vezetői rádöbbentek, hogy az elmúlt évek során úgy tönkreverték egymást, hogy egyiküknek sincs esélye a parlamentbe jutásra. Megvolt tehát az előbb említett közös cél, és lett volna értelme az összefogásnak. Egy közös, ún. választási párt biztosan elérte volna az 5 százalékot.

Mindkét párt vezetői tudták, hogy a legkisebb közös nevező - a parlamentbe jutás - alapján kell megoldást keresni. Néhány megbeszélés után a Híd és az MKP legfelső vezetői bejelentették, hogy megtalálták (meg fogják találni) a megoldást. Mégiscsak lesz magyar parlamenti képviselet Szlovákiában. Aztán megcsörrent a telefon az MKP irodájában. Pestről jött a hívás. A telefonáló elmagyarázta az MKP vezetőinek, hogy az együttműködésen kívül van más megoldás is. A nem együttműködés. 

Február 29-én egyik párt sem érte el az 5 százalékot. Ám szomorúságra semmi ok. Az MKP az elmúlt évek során egyszer sem jutott be a parlamentbe, de a jószívű barátok támogatásának köszönhetően a párt túlélte a hét (tíz!) sovány esztendőt és a hűséges pártvezetők is helyükön maradhattak. Meg vagyok győződve arról, hogy az MKP ki fog bírni még egy parlamenten kívüli ciklust. És abban is biztos vagyok, hogy a Híd ebben a formában nem fog többé talpra állni. Tehát a következő választásokon az MKP-nak nem lesz ellenlábasa Szlovákiában. Jól ki volt ez spekulálva!”








EZT OLVASTA MÁR?

X