Megszólalt a héten az Azonnaliban Grezsa István a magyar kormány Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztosa, és Roman Oficinszkij ungvári politikai elemzőnek a portál szomszédvitájában megjelent Kárpátalja nem lesz már Magyarországé című cikkére reagált.

A magyar politikus, miután amúgy teljes joggal megállapítja, hogy „a szerző kizárólagos célja Magyarország kormányának és külpolitikájának ócsárolása”, tételesen cáfolja a magyarellenes uszító történészből „politológussá” előlépett történész valótlan állításait, melyekkel a múlthamisító hangulatkeltő „a kárpátaljai magyarokon taposó objektivitás álarca mögé bújtatott féligazságok felsorakoztatásával” érvelve „jeleskedik” a gyűlöletkeltésben. Az alaptalan vádaskodásokat és rágalmakat visszautasítva Grezsa rámutatott: „Azt pedig, hogy az elemző összemossa a Magyarország határain kívülre szakadt magyar közösségek támogatását határrevíziós törekvésekkel, melyek azt célozzák, hogy ’a magyar államhatár vonala a Vereckei-hágót, az őshazát, vagy az Urál déli részét érjék el’, csupán mérhetetlen tájékozatlanságon alapuló propagandista húzásként tudom értékelni.”

A határon túli magyarságra és a régiónkra következetesen, napi rendszerességgel figyelő, hetente többször is helyszíni tudósításokkal és lényegre törő, soha sem alákérdezős interjúkkal jelentkező, a magára mindig közép-európai lapként tekintő Azonnali budapesti portál, melynek szakmai igényességét már volt alkalmunk korábban is méltatni, azért is, mert másokkal ellentétben, e lap munkatársai nemcsak a külhoni „fontos” embereket szólaltatják meg, hanem mindig az utca emberét is, a magyarokat és nem magyarokat egyaránt, mivel kíváncsiak a mi gondjainkra, de arra is, hogy bennünket milyennek látnak a többségiek – augusztus 12-én egy vitasorozatot indított, amelybe szlovák, osztrák, szlovén, horvát, szerb, román és ukrán vezető értelmiségieket tudott megnyerni, hogy írják meg: Trianon centenáriumán miként látják ők Magyarországot a saját országukból.

Az Egy vérből valók vagyunk című, augusztus 29-én zárult, ide kattintva elérhető szomszédvitában tízen szólaltak meg és fejtették ki írásban, hogy hogyan látják száz év távlatából Trianont, miként ítélik meg a saját országukat, hazájuk és Magyarország viszonyát, illetve a mai Magyarországot és természetesen hogyan vélekednek rólunk, magyarokról. A vitában részt vett Horvátországból Francesca Rolandi Fiumében élő olasz történész és zágrábi kollégája, Petar Bagarić, Szlovákiából Michal Hvorecký, az egyik legismertebb szlovák író, Jozef Hajko, a szlovák Trend gazdasági hetilap egykori főszerkesztője, a konzervatív Dennik Postoj publicistája és Zuzana Kepplová, a jobboldali liberális SME pozsonyi napilap publicistája, Romániából Răzvan Pârâianu marosvásárhelyi történész, a Petru Maior Egyetem tanára, Daniela Haarmann bécsi historikus, Polona Sitar szociológus, a koperi (capodistriai) Tengermelléki Egyetem oktatója,  Igor Besermenji vajdasági publicista, valamint Roman Oficinszkij, a Kárpátaljai Felsőfokú Pedagógia Intézet tanára, ungvári politikai elemző.

A tíz szókérésből kilencben bőven találkozhattunk érdekes és változatos okfejtésekkel, elfogadható meg vitatható érvekkel is, el- és továbbgondolandó felvetésekkel éppúgy, mint olykor-olykor meghökkentő megközelítésekkel is. Egy viszont közülük, a Kárpátalja nem lesz már Magyarországé címet viselő olyan volt, mely tartalma, szóhasználata és hangvétele okán méltatlan volt a nemes kezdeményezéshez, az értelmiségi vita színvonalához és annak a beszédes Egy vérből vagyunk címéhez is. Ezért ez a propaganda ízű eszmefuttatás értelemszerűen hatalmas visszhangot váltott ki úgy Magyarországon, mint Kárpátalján.

Az, amit és ahogyan hozzászólásában a vita ukrán résztvevője kifejtett, azokat a csatornaszagú felböffenéseket idézte fel, melyeket egykor a Corneliu Vadim Tudor és Eugen Barbu féle România Mare című szennylap cikkeiben olvashattunk vagy a Kolozsvárra csak szégyent hozó hajdani polgármesterétől, Gheorghe Funartól hallhattunk annakidején.

Ezt a gyalázatos Roman Oficinszkij-értekezést nem hagyhatta szó nélkül a személyében is érintett Grezsa István, az Orbán-kormány Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztosa. Az általa írt és az Azonnali felületén néhány napja megjelent Kárpátalja nem Magyarországé, de az ott élő magyaroké igen című reagálás ismertetésére vállalkoztunk ezúttal, mert úgy gondoltuk, az abban foglaltakról az olvasóinknak is tudni érdemes.

Mielőtt rátérnénk a Grezsa-megszólalás bemutatására és nem titkoltan kedvcsináló gyanánt a szomszéd-disputa teljes anyagának  megismeréséhez, hadd mondjuk el, hogy a szerkesztőségi témagazda, Techet Péter a tíz megszólalásban elhangzottakat összegezve, több tanulságot is levont, melyek közül itt az elsőt, és egyben talán a legfontosabbat idéznénk, mely természetesen nem érvényes a kakukktojásnak számító ukrán hozzászóló vonatkozásában:

„Valamennyi szomszédos hozzászóló túllépett Trianonon – erre persze lehetne azt mondani, hogy könnyű nekik, nem ők vesztettek a tárgyalásokon. De túlléptek a sérelmi-félelmi nacionalizmuson is, nem látnak Magyarországban revizionista hatalmat, nem tekintik belső ellenségnek a náluk élő magyarokat.”

Viszont ezt a megnyugtatónak tűnő képet rögtön árnyalni is kényszerült, hisz nem hallgathatta el, ami az írástudók döntő többségére jellemző, az korántsem igaz a politikacsinálókra. Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy miközben egyetértünk az általa felhozott román, horvát, szlovák és szlovén példákkal, hatalmas mulasztásnak tartjuk, hogy a vitazáróban a legaggasztóbb tüneteket prezentáló régiós állam Ukrajna még említésre se került. Holott erre már csak a vita ukrán résztvevőjének megdöbbentő megközelítései miatt is sor kerülhetett volna:

„Igaz, ez nem mondható el mindig az országaikról, elvégre Klaus Johannis román vagy Zoran Milanović horvát államelnökök is meg tudják lobogtatni a magyarkártyát, ha arra van szükségük éppen patriotizmusukat bizonyítandó. (Tegyük hozzá: az, hogy a külvilág szemében „européer“ politikusok magyarozással pozicionálhatják magukat sikeresen, éppen Magyarország rossz megítélése miatt is lehetséges.) Ehhez képest Szlovákiában tényleg kikopott a politikai közélet nagyrészéből a magyarozás, Szlovéniában pedig a helyi balliberálisok orbánozásának (a Mladina hetilap menetrendszerinti címlapjainak) nincs etnikai felhangja.”

Lássuk ezek után Grezsa István szókérését.

Az Azonnalin 2020. augusztus 25-én megjelent Kárpátalja nem lesz már Magyarországé című írás részletesen foglalkozik a kárpátaljai magyarok helyzetével, és jómagamat is megemlít a szerző, Roman Oficinszkij, ezért kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak rá – indítja diplomatikusan higgadt megszólalást a miniszteri biztos, majd így folytatja: „Rögtön a bevezető elolvasása után megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ki is ez a „vezető értelmiségi”, aki egy ilyen provokatív szöveghez a nevét adja. Nos, mint kiderült nem igényel komolyabb kutatást, hogy akár magyar nyelven is találjunk a Lemberg megyei születésű, politikai elemzővé avanzsált történelemtanárról érdekes dolgokat: magyarok elleni uszító kijelentések az országos ukrán sajtóban, kenőpénzbotrány rektorhelyettesi minőségben, elbocsátás az Ungvári Nemzeti Egyetemről erkölcstelen írások miatt.”

Diplomatikusan higgadtnak neveztük a magyar politikus hangvételét és ezt a nem kis önuralomról tanúságot tevő visszafogottságát csak elismeréssel tudjuk díjazni. Mert aki olyan bicskanyitogató sorokat olvashat egy „politikai elemzőtől”, miszerint „Magyarország területe az első és a második világháborúhoz vezető, pusztító liberálisellenes nacionalizmus eredményeként alakult ki”, illetve „az osztrák-magyar dualizmus idején Kárpátalján magyarosítás zajlott, így a modern kárpátaljai magyarok jelentős része csak harmadik vagy negyedik generációs magyar” vagy „bárhogyan is próbálkozik Orbán Viktor, a magyar államhatár vonala nem fogja elérni sem a Vereckei-hágót, sem az őshazát, az Urál déli részét”,  teljes joggal használhatna akár erősebb minősítéseket, mint tette ezt – amint azt látni fogjuk majd – Grezsa István.  

Erre nyilván jó oka lehetett, hiszen már csak a tisztsége révén sem engedheti meg magának, hogy esetleg Kelemen Hunor sorsára jusson, akit tavaly április elején tiltottak ki jogsértő módon és minden indoklás nélkül másfél évre Ukrajnából az ottani hatóságok. Hogy ez az „européer módszer” mennyire beváltnak számít az EU-hoz úgymond közeledni kívánó kijevi vezetés számára, azt jól bizonyítja az a fejlemény, ami épp a Grezsa cikk megjelenésének napján történt: mondvacsinált okokra (járványveszély) hivatkozva nem engedték be Ukrajna területére Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkárt, aki a magyar kormány finanszírozásában felújított ungvári bázisiskola ünnepélyes átadásán vett volna részt.

Hogy ki fia borja ez a Roman Oficinszkij nevű „politikai elemző” arra, mint láthattuk fentebb már tett egy-két utalást a miniszteri biztos. Mindezt hadd egészítsük ki azzal, hogy a Zakarpattya ukrán portál ide kattinva elérhető beszámolója szerint a moral insanity-nek bizonyult Oficinszkij ungvári rektorhelyettest korruptsága miatt nemcsak, hogy kirúgták 2018. december végén az Ungvári Nemzeti Egyetemről a kollégái és az egyetemi hallgatók kérésére, hanem őrizetbe is vették a hatóságok, majd a bíróság előtt beismerni kényszerült a bűnösségét. Már csak ezért sem ártott volna az Azonnalinak jobban tájékozódni, hogy kit kér fel Kárpátalján hiteles ukrán véleményalkotónak…

Aligha meglepő, hogy Oficinszkij eddigi „imponáló életpályája” alakulásának ismeretében Grezsa István így folytatja mondanivalóját:

„Ezek után nem tartom meglepőnek, hogy a szerző kizárólagos célja Magyarország kormányának és külpolitikájának ócsárolása. A gyakorlott médiafogyasztó az ehhez hasonló nemzetközi bírálatokat már megszokta, ugyanakkor mélyen felháborít, hogy mindezt a kárpátaljai magyarokon taposó objektivitás álarca mögé bújtatott féligazságok felsorakoztatásával teszi Oficinszkij.

2014 óta foglalkozom előbb kormánybiztosként, jelenleg pedig miniszteri biztosként Kárpát-medencei kormánytámogatások felügyeletével, kulturális és nemzeti identitást erősítő kezdeményezések koordinálásával és támogatásával. Munkám elsődleges fókuszában Kárpátalja és Magyarország gazdasági és társadalmi kapcsolatainak fejlesztése áll. Tevékenységem során módom van testközelből megtapasztalni a kárpátaljai magyarok helyzetét, ismerem a kárpátaljai (nem csak magyar) értelmiségi réteget is. Szeretném leszögezni, hogy a kárpátaljai ukrán értelmiség köreiben sosem találkoztam olyan zsigeri magyarellenességgel, mint ami ebből az „elemzésből” árad.” (a cikk szerzőjének a kiemelése – n. n.)

Magyarellenes médiakampány, megfélemlítés alcímet viseli a Grezsa-reagálás következő fejezete. Ebben a miniszteri biztos vázlatosan ismerteti a „szakértő” elemzésének kiindulópontját, melyben tudományosnak beállított, úgymond statisztikai adatokkal bizonygatja vélt igazát. Csakhogy épp az marad ki a „tudósi értekezésből”, ami hitelt adhatna az ilyenfajta dolgozatnak: megnevezni annak az előzményeit, a manipulációs hátterét meg legfőképpen a motivációit, hogy miért lett 2020-ra a korábban egyértelműen pozitív Magyarország-kép ennyire kedvezőtlen az ukrán polgárok szemében.

„A szerző Magyarország romló megítélésére vonatkozó ukrán szociológiai statisztikákkal indítja a Magyarország-kép megformálását. Azt azonban elfelejti megemlíteni, hogy ezeket a mutatókat az a negatív médiakampány eredményezte, amely Petro Porosenko volt ukrán elnök hivatali ideje alatt kezdődött, és amely évek óta módszeresen gyártja az ukrán társadalom számára a magyar-ukrán kapcsolatokat és a kárpátaljai magyarokat rossz színben feltüntető híranyagokat, médiatartalmakat, dokumentumfilmeket.

Nem esik szó a Kárpátalján egyre szaporodó nacionalista villongásokról és megnyilvánulásokról sem, amelyek már nem „csak” a magyar emlékművek meggyalázásában merülnek ki, hanem a „késhegyre a magyarokkal” skandáló maszkos felvonulásoktól a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházának felrobbantásáig terjednek. (A KMKSZ-székház elleni támadás miatt egyébként nem ukrán nacionalistákat, hanem a német szélsőjobbhoz is közelálló oroszbarát lengyel szélsőségeseket ítélt el a lengyel bíróság – a szerk.)

Oficinszkij felrója azt is, hogy Magyarország támogatja a szomszédos országokban élő magyar közösségeket. De miért is van erre szükség ilyen intenzitással az Ukrajnában élő magyarok esetében? Elsősorban azért, mert Ukrajna évek óta tartó gazdasági mélyrepülése következtében kiszolgáltatott helyzetben vannak a kárpátaljai magyar közösség életében kulcsszerepet játszó tanárok, egészségügyi dolgozók, közösségszervezők, vállalkozók. Ráadásul a magyarországi támogatásokból ukrán nemzetiségű emberek is részesülnek (a cikk szerzőjének a kiemelése – n. n.), elég csak arra gondolnunk, hogy hány felújított óvodában és iskolában tanulhatnak együtt – méltó körülmények között – kárpátaljai magyar és ukrán gyerekek, hogy Magyarország nemzetiségtől függetlenül minden kárpátaljai gyermek számára biztosítja a kötelező védőoltásokhoz szükséges oltóanyagokat, és még sorolhatnám.”

A Grezsa-cikk ezt követő, Az oktatási törvény volt az utolsó csepp a pohárban című tételében szerzőnk azt a vérlázítóan hazug érvelését zúzza porrá Oficinszkijnek, mely szerint „a 2017 szeptemberében elfogadott oktatási törvénnyel az ukrán állam végre gondoskodott a nemzeti kisebbségek európai modell szerinti integrálásáról, illetve, hogy a törvény megvédi a magyar kisebbséget a nyelvi elszigeteléstől”.

Ez a „derék „tudósember és „pártalan politikai elemző” ezek szerint még arról se hallott, hogy Budapest mellett, mintha Bukarestben, Szófiában meg Varsóban is mintha egészen más lenne a megítélése az „európai modellekén” értékelt ukrán oktatási jogi normáról, mint neki. Mivel Grezsa dolga a saját portán történő seprés, érthető, hogy ő csak magyar szemüvegen keresztül tekinti a kérdést:

„Nem is érdemes részletekbe menően elemezni a számtalan csúsztatást tartalmazó, a jogszűkítő intézkedéseket igazoló mondatokat, ezekre válaszul csak egyetlen egyszerű kérdést elég megfogalmazni: valóban nem szűkül a kárpátaljai magyarok eddig biztosított, anyanyelven való tanulásának joga azzal, hogy az ukrán nyelvű tanításra vonatkozó fokozatos áttérés során az ötödik osztályban a tanórák legalább 20 százalékának, a felsőbb osztályokban pedig legalább 60 százalékának kell ukrán nyelven folynia?

Véleményem szerint az egész oktatási kérdés egy mesterségesen gerjesztett, ugyanakkor a kisebbségek joggyakorlását ellehetetlenítő probléma, amely illeszkedik az Ukrajnában politikai divattá vált nacionalista retorikához.

Ha valóban az lenne a cél, hogy a nemzeti kisebbségek képviselői megtanulják az államnyelvet, és ne szigetelődjenek el, az oktatás módszertanát kellene újraszabniuk az illetékes szakembereknek. (a cikk szerzőjének a kiemelése – n. n.)

Hiszen a kárpátaljai magyar gyerekek számára a nehézséget az ukrán nyelv elsajátításában – ezt elsőkézből tapasztaltam – az okozza, hogy a tananyag átadása olyan tanterv szerint és olyan módszertannal zajlik, amely azt feltételezi, hogy a tanulók tudnak ukránul. Nem nehéz belegondolni, hogy milyen lemaradást okoz az, ha egy magyar, az ukránt egyáltalán nem beszélő gyereknek ilyen követelmények szerint kellene haladnia úgy, hogy tulajdonképpen semmit sem ért az egész tananyagból.

Miért nincs gondja a kárpátaljai magyar gyerekeknek az angol vagy a német nyelv tanulásával? Mert ezeket idegen nyelvként, az ehhez szükséges módszertannal tanítják.

Az pedig a cseppet sem ízléses hab a tortán, hogy bár vannak olyan nemzetiségek az országban, mint például a krími tatárok, akiktől nem vették el az anyanyelven tanulás jogát (azért, mert őket az őshonos népek csoportjához sorolja a törvény arra hivatkozva, hogy nincs anyaországuk), az Ukrajnában élő magyarokat, akik több mint 1100 éve élnek a mostani Kárpátalja területén, nem tekintik őshonosnak.

Összefoglalva kijelenthető, hogy a jelenleg előrevetített ukránosítás az anyanyelvi oktatás intézményrendszerének elsorvadásához, hosszú távon az elvándorlás felerősödéséhez, a magyar közösség teljes asszimilációjához és eltűnéséhez vezethet Kárpátalján, ami ellen kötelességünk tenni. Még akkor is, ha ez a magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatok romlásához vezet, mint ahogy az az elmúlt időszakban be is következett.”

Ebből az összegzésből az se maradhatott ki, ami kényszerűségből Magyarország „zsarolópotenciálját” jelenti, melyről Budapest boldogan bármikor lemondana, ha Kijev visszatérne egy bő negyedszázadon át vallott, valóban européer elveket többé-kevésbé érvényesítő hozzáállásához: „A NATO-Ukrajna tanácsülések blokkolása megkerülhetetlen üzenete annak, Magyarország kormánya kitart azon álláspontja mellett, hogy a kárpátaljai magyarság – mint nemzeti kisebbség – jogai nem szűkíthetők.”

A cikk Vádaskodás helyett jó lenne a tényeket figyelembe venni címet viselő záró passzusában Grezsa István néhány cáfolhatatlan tény és konkrétum megemlítésével teszi világossá, miért „nem tartja szerencsésnek azt sem, hogy a cikk írója párhuzamba állítja Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin Ukrajnával kapcsolatos politikai törekvéseit.” (a cikk szerzőjének a kiemelése – n. n.) Amit alább elmond, többek közt arról az Officinszkij-hivők által meggyalázott idei Szent István napi aggasztó provokációkról, melyekről mi is beszámoltunk két héttel ezelőtt, annyira önmagáért beszél, hogy szavaihoz aligha szükségeltetik különösebb kommentár:

„Elég, ha néhány adalékkal cáfolom Oficinszkijt: Magyarország az elsők között ismerte el a függetlenné vált Ukrajnát, elsőként nyitott nagykövetséget Kijevben, az eltelt évtizedek során számtalanszor nyújtott segítséget Ukrajna számára, majd következetesen harcolt az ukrán állampolgárok EU-s vízummentességéért.

Azt pedig, hogy az elemző összemossa a Magyarország határain kívülre szakadt magyar közösségek támogatását határrevíziós törekvésekkel, melyek azt célozzák, hogy „a magyar államhatár vonala a Vereckei-hágót, az őshazát, vagy az Urál déli részét érjék el”, csupán mérhetetlen tájékozatlanságon alapuló propagandista húzásként tudom értékelni.

Érdemes lenne a szélesebb nyilvánosságban bemutatni a kárpátaljai magyar emberek véleményét is arról, hogy milyen a Magyarország-képük, de tovább megyek, egyúttal ismertessék Ukrajna-képüket is, ugyanis az általunk készített, több éves tudományos kutatássorozat alapján a valóság messze áll az Oficinszkij által leírtaktól.

Talán először azokat a técsői, aknaszlatinai vagy beregszászi magyarokat kellene megkérdezni a két országhoz fűződő viszonyukról, akiknek az augusztus 20-i templomi szertartásaikat és megemlékezéseiket bombariadóval, épületkiürítésekkel és a fizikai megsemmisítést kilátásba helyező erősen nacionalista töltetű üzenetekkel színesítették névtelenségbe burkolódzó fenyegetők.”