Üzent a nemzetpolitika a felvidéki „harmincnégyeknek meg a többieknek is: az új jelszó a „stratégia türelem”

Megszólalt a héten a Felvidék.ma munkatársa Oriskó Norbert és „megfejtette”, hogy a minapi magyar-szlovák csúcstalálkozón és a közös kormányülésen miért nem vetett fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök a felvidéki magyarok számára oly régóta várt és jelenüket, jövőjüket meghatározó módon befolyásoló rendezetlen kisebbségi ügyeket? „Felfedezésével” az első szlovákiai hírportál belső munkatársa „történelmet írt” a magyar nemzetpolitikában, hiszen azzal érvelt: Orbán Viktor nem ért rá kisebbségi ügyekkel foglalkozni, mert másra kellett koncentrálnia.

Másik „mundérbecsület-védő” megállapítása legalább ennyire „meredek” volt: ma Magyarországon választási „előkampány” van és az ilyenkor tartott tárgyalásokon a kényes kérdéseket nem illendő napirenden szerepeltetni. Ergo: ha netán ez az „előkampánynak” nevezett valami négy évig tart, akkor a magyar-szlovák relációban kéretik a kényelmetlen kisebbségi kérdéseket, mint holmi kabátot, a ruhatárban hagyni, mintha a  tárgyalópartnerek csak egy örökbecsű operettnek, A mosoly országának nézői lennének. Jut eszünkbe: a példálózás kizárólagos ihletője csak azért volt Lehár népszerű dalműve, mert, mint tudjuk a komponista Komárom szülötte volt.

Oriskó a Transindex Murok-díjára esélyes felfedezését a Borítékolható Orbán Viktor harmadik kormányzása címmel közreadott publiciszt-ikájában osztotta meg az olvasókkal, és szövegszerűen így volt képes fogalmazni: „Miért nem kerültek elő a szlovák-magyar csúcstalálkozón az ún. kényes kérdések? Egyrészt Orbán Viktor már minden bizonnyal a délutáni strasbourgi csatára összpontosított, másrészt minden, ami ma Magyarországon történik, már a jövő év tavaszán esedékes országgyűlési választások „előkampányaként” tekintendő. Ez az ellenzéki pártok részéről legalább annyira egyértelmű, mint a kormányzó Fideszt tekintve.”

Ezek szerint a 101 éves „nemzet tanítónénije”, a Magyar Becsületrenddel kitüntetett Tamás Aladárné, Dolník Erzsébet, Boldoghy Olivér, Gubik László, Fehér István és többi, a magyar állampolgárság vállalásáért szülőföldjükön kitaszítottakká tett és hivatalosan is azzá lett nemzettársaink kérdése azért nem képezhette megbeszélés tárgyát egy magyar-szlovák miniszterelnöki találkozón – legalábbis Oriskó Norbert szerint –, mert Orbán Viktor „már minden bizonnyal a délutáni strasbourgi csatára összpontosított.”

Ők harmincnégyen, akik közül heten nyilvánosan, ország-világ előtt fel is vállalták a szlovák állam megalázó törvényével szemben, de alkotmányával összhangban a magyar állampolgárság felvételét, akiknek tarthatatlan helyzetéről, reményvesztettségéről oly megrázó keserűséggel és együttérzően írt március idusán  ugyanezen a hírportálon   Oriskó egyik kollégája, azt se tagadva, hogy elege van már az illetékesek szemforgatásból és a felvidéki magyarok retorikai „agyon-támogatottságból”, tudomásul kell vegyék:  ami nekik létkérdés, az, ha hinni lehet az értő elemzőnek, csupán egy sokadrangú, bármikor elnapolható napirendi pontja a magyar-szlovák magasszintű konzultációknak.

Nekik jogfosztottaknak most „megadatott”, hogy túllépjenek másodrangú „egyéni problémáikon” és felhőtlenül örülhessenek annak, hogy a magyar-szlovák kapcsolatok háza táján „minden rendben van”. Mint volt ez hajdan a Varsói Szerződés Politikai Konzultatív Testületének bármelyik csúcstalálkozóján, ahol csak elvtársi és baráti lehetett a légkör. Elvégre Orbán Viktor elmondta, hogy „új fejezet kezdődik Magyarország és Szlovákia közös történetétben” és különben is: „sikeres évek elé néz Szlovákia és Magyarország”. Nekik megadatott, hogy belássák, nincs okuk türelmetlenkedni, a nemzetpolitika olykor lehet szelektív vagy éppen, ha tartós az „előkampány”, akkor átmenetileg szünetelhet is.

Az egyik hidegzuhany után jött a másik: alig néhány nappal azt követően, hogy róluk szó se esett a budapesti csúcstalálkozón, Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkár, a magyar nemzetpolitika korábban empatikus szakértője a Kárpátaljai Tusványoson, Felsőszínevéren még tovább „nyugtatta” őket és minden más felvidéki „türelmetlenkedőt”: még „stratégiai türelemre" van szükség Szlovákiát illetően. („Szlovákia esetében az államtitkár a kedvező légkör, a "stratégiai türelem" kialakítását hangsúlyozta, megjegyezve, hogy ennek kisebbségpolitikai eredményekben is testet kell öltenie.”)

Csakhogy ne feledjük, mi is volt a véleménye Szűcs Dánielnek a Felvidék. mában nem egészen négy hónappal ezelőtt: „Harmincnégy nem sok, akár azt is lehetne mondani, ennyi miatt igazán kár hajba kapnia a két ország diplomatáinak - főként nyilván a magyaroknak. Azért ne legyünk igazságtalanok: a ficói ellentörvény elfogadása óta már-már verbálisan agyontámogatottak vagyunk, annyi biztatást, vállveregetést kaptunk. No de akkor is, a harmincnégy az harmincnégy. Ez épp csak annyi, hogy ettől még igazán szépeket lehet turnézni egymás országaiban, nagyokat mosolyogni a kamerák előtt, barátian rázni a kezeket, lapogatni a miniszteri, elnöki vállakat és sűrűn kinyilatkoztatni mindenkinek, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok "új minőségben" tündökölnek. Már csak a kölcsönös szerelmi vallomás hiányzik...”

A magyar médiafogyasztók közül sokan, egy tévés riporter tavalyi, a doktoriját plagizáló és másnapra megbukott államfővel készített szerecsenmosdató interjúja után, úgy hitték, hogy ennél lejjebb már nem lehet adni egy újságírónak. Tévedtek: ezek szerint van lejjebb is. Ami viszont ennél is elgondolkoztatóbb az, hogy a Borítékolható Orbán Viktor harmadik kormányzása inkriminált érveit nem egy olvasói véleményt tükröző levélben fedezhettük fel, hanem egy szerkesztőségi munkatárs eszmefuttatásában, ami azért más megvilágításba helyezheti a történteket. Nem utolsósorban azért is, hiszen a Felvidék.ma nem is titkoltan a szlovákiai Magyar Közösség Pártjához áll közel.

„Helyezheti” és nem „helyezi” fogalmaztunk, és valójában reménykeltő, hogy vélhetően ellensúlyozni kívánva a Felvidék.ma ezt a nemzetpolitikában „történelmet író felfedezést”, helyet adott a héten két olyan publicisztikának is, mely „helyre tette” a megmagyarázhatatlant minden áron magyarázni akarót. Ezekben az a nézőpont érvényesült, ami a majd’ mindenoldali írott és elektronikus magyar sajtóra jellemző volt, ha az megszólalt a héten az Orbán-Fico találkozóról és a magyar-szlovák közös kormányülésről.

Mielőtt azonban ezekről szólnánk, szögezzük le: július első hetének nemzetpolitikai jelentőségű eseménye lehetett volna az Orbán-Fico találkozó, de nem lett azzá. Felvidéken, az egy, idézett „megmagyarázóember” kivételével mindenki – ki árnyaltabban, ki szenvedélyesebben – főleg elmarasztalóan írt róla. Markánsan rosszalló volt az uralkodó hang, főleg azért, hiszen sokan emlékeztek arra, amikor Orbán Viktor még tavaly, az első Fico–Orbán találkozó után kijelentette, hogy a szimbolikus, számunkra fontos témák majd 2013-ban kerülnek terítékre.

Ez most nem történt meg és az érintetteknek be kellett annyival érniük, hogy a magyar miniszterelnök kijelentette: „a kisebbségi bizottságok jól vannak". Nem kell hozzá különösebb képzelőerő, hogy felmérjük: mennyire volt komoly vigasz és biztatás ez a „szakmai bizottságozás” azoknak a felvidéki magyaroknak, akiket a szlovák hatóságok hosszú hónapok óta zaklatnak, s többek között arra kényszerítenek, hogy a szülőföldjükön letelepedési engedélyt kérjenek

A magyarországi független és ellenzéki véleményformáló orgánumok emlékeztek és vették a bátorságot maguknak arra, hogy kimondják: a szlovákiai magyar nemzeti közösséget, amely nagyon sokat várt ettől a közös kormányüléstől, újra becsapták. Az őket érintő jogsértések napirendre tűzése ismét elmaradt, a magyar nemzetpolitikai jelenlét gyakorlatilag kimerült abban, hogy Semjén Zsolt ott feszített a dunaparti közös „családi fotón”, és Orbán Viktor tett egy gesztusértékű bejelentést a magyarországi szlovák nemzeti közösség támogatására. A kormányközeli sajtóban megjelent értékelésekben is – annak ellenére, hogy megpróbáltak „kesztyűs kézzel” bánni a témával – szintén megfogalmazódtak bírálatok. A Nesze semmi, a Mézédes Fico-Orbán, megint, a Szőnyeg alá söprik a kényes ügyeket, a Kirakatban és a szőnyeg alatt–Magyar-szlovák viszony: Közös kormányülés Budapesten, az Újabb új fejezet cikkcímek önmagukért beszélnek, de a Magyar Nemzet álláspontját tükröző Ordítozás helyettből is átsejlik a gondosan „csomagolt” bírálat.

A Felvidék.ma egyik Oriskó „felfedezését” értékelni képtelen megszólalója a szlovák állampolgárságától megfosztott és helyi hatóságok által sokszor vegzált  révkomáromi tanár, Fehér István volt, aki egykori a Fidesz-kormányt támogató Békemenetek lelkes résztvevőjeként így vélekedett a Kinek fontos a felvidéki magyar ember? című írásában:

„Szomorú vagyok de nem magam miatt, s gondolom szlovák állampolgárságukban ugyanúgy megalázott sorstársaim is így gondolják, még csak miattuk sem, hanem azon felvidéki magyarok miatt, akiket a június 2-i magyar-szlováki csúcs immáron sokadszor elfelejtett, mi több, megalázott!

Személy szerint Ficotól nem is vártam mást, ismerem a rólunk alkotott véleményét, meg neki ugyan nem is sürgős! De kedves Orbán miniszterelnök úr – egyáltalán nem felhánytorgatásképpen –, nagyon sok felvidéki magyar barátommal, testvéremmel, a családommal egyetemben bizony ott voltam a Békemeneten, amit azóta sem bántam meg, s higgye el nekem, ha szükség lesz rá, újra ott leszek – ott leszünk, mi felvidékiek, pedig én személy szerint nagyon sok dologban nem értek egyet az ön kormányának politikájával a gúnyhatárokon belül s azokon kívül egyaránt!”

A másik véleményt a már idézett, márciusban is határozott hangot megütő Szűcs Dániel fogalmazta meg, aki, mint írta az Új fejezet, üres lapokkal címmel közreadott kommentárjában „a szlovák-magyar kormányközi randevú turbékoló párocskának a nyilatkozatai” alapján fogalmazta meg gyorsértékelését.

„Lehet itt bármekkora hangerővel nyomatni a (gazdasági) sikerpropagandát, új korszakot vizionálni és ami a legtaszítóbb: a szlovák vezetők irányában a beszéden kívül más célra használni egyik legfontosabb beszédszervünket, a nyelvet - a lényeg ettől még nem fog megváltozni. Magyarország a rendszerváltás óta a világon mást sem csinált északi szomszédjával szemben, mint folyamatosan gesztusokat gyakorolt. Amiért cserébe - a felvidéki magyar közösségen keresztül - azt kapta, amit kapott: csendes népirtást az iskolák, a nyelv és egyéb jogok elleni támadással, a magyar régiók felszabdalását, egy államfői kiutasítást, nemzeti jelképeink és történelmi személyiségeink megbecstelenítését, nyílt jogfosztást, kollektív bűnösség megerősítését, egy fiatal magyar diáklány meghurcolását. És még sorolhatnám. Ez mind annak a nagy könyvnek a lapjain szerepel, amelyben most Orbán Viktor új fejezetet kívánt nyitni. Csakhogy ez olyan nyilatkozatokkal aligha fog menni, mint amilyeneket tegnap hallottunk: "a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakmai bizottságok jól haladnak a munkával".

Hát ez igazán örömteli hír, megnyugodhat minden meghurcolt kettős állampolgár, hogy a szakmai bizottságok a helyükön vannak és urai a helyzetnek, problémájukra pedig hamarosan megszületik a gyógyír.”

Szűcs Dániel eheti megszólalásának zárómondatait talán szerkesztőségi kollegája, az orbáni viszonyulást magyarázni akaró „felfedező” is megszívleli majd. Mert többet mond el az, aki csak a kérdést teszi fel és nem próbálkozik hamis válasszal nemzettársait megvezetni. A kérdés pedig, amit Szűcs Dániel a kedd délelőttjén Ficoval tárgyaló, majd délután a strasbourgi parlamentben felszólaló magyar miniszterelnök néhány órán belül bekövetkező „színeváltozása” nyomán feltett a következő volt: „Hogy (és miért) lesz a reggeli naposcsibéből délutánra büszke, harcias kakas? Ez itt a kérdés…

Népszerű volt a mérai muszuj és fersing, a széki kalap és lajbi a washingtoni Capitólium tövében

Megszólalt a héten a The Washington Post újságírója Sadie Dingfedler és a  világlap szombati kulturális laprészének címlapján a Folklife-After hours with the Smithsonian Folklife Festival’s entertainers (Folklife - A magyarok viszik a prímet a zárás utáni örömzenélésben is) címmel szereplő összeállításában egy riportot adott közre, amelynek apropóját az a kitűnően megszervezett kéthetes washingtoni népművészeti fesztivál adta, amely az összmagyarságnak, és ezen belül pedig hangsúlyosan az erdélyi magyar néphagyományok itt nagy sikert arató elkötelezettjeinek volt bemutatkozási lehetőség és életre szóló élmény.

„Leszállt az éj a Potomac folyó partján, de a Key Bridge Marriott szállodában a zenekarok nemzetközi csatája alakul ki, amelyben európai népzenészek és a szökött rabszolgák doboló leszármazottjai csapnak össze" - írta helyszíni beszámolójában a The Washington Post munkatársa, aki szerint a szállodát „olyan néprajzi olimpiai faluként kell elképzelni, amely egzotikus táncosok, (szibériai) torokénekesek és ritka nyelvek beszélőinek ideiglenes otthona.

„A magyarok sohasem állnak le a tánccal és az énekléssel" - idézte a cikkszerző az egyik garifuna nyelvű előadót, aki rekedt volt az egésznapos Mallon való szereplés után. A több mint száz magyar fesztiválrésztvevő, akik napközben 90 fokos (90 fok Fahrenheit=32 fok Celsius) melegben turistákat tanítottak a körtáncra, leküzdötték a különböző időzónák közötti átállás nehézségeit és a késő éjszakába nyúlóan folytatták a táncot, mit se törődve a szállodai alkalmazottaknak azokkal az utalásaival, hogy ideje már lefeküdni és bezárni a boltot. A magyar muzsikusok az előtérben folytatták a zenélést, amikor a szálloda nagytermében a garifuna dobosok vették át a prímet, de az ő produkciójukat követve visszavették a terepet. „Igen, ők győztek" – nyilatkozott a lapnak Shaka Higino garifuna dobos. „Nem is tudom, hogy ugyanazok játszanak-e vagy váltják egymást” – szólt a beismerő vallomás.

A The Washington Post hangulatos helyszíni tudósítása, amely a Smithsonian Folklife Festival előadóinak zárás utáni, a maguk mulattatására rendezett, és a többségben lévő magyarok által meghatározott örömzenéléséről számolt be, csak egyike volt azoknak a pillanatfelvételeknek, melyekben az amerikai írott és elektronikus sajtó  csak a legnagyobb elismeréssel számolt be a kalotaszegi szemgyönyörködtető népviseletekről, énekesekről és táncosokról, a magyarpalatkai vagy szászcsávási zenekarok táncraperditő produkcióiról,  a vargyasi nép bútorkészítők és bútorfestők művészetéről és természetesen a Kárpát-medencében bárhol élő magyarok gazdag tárgyi és szellemi népművészetéről.

Megszólalt az AP hírügynökség is ugyanaznap és több helyen, így az ABC televízió honlapján is és a Carpenters Build Hungarian Village on DC Mall (Az ácsok magyar falut építenek a Mallra) című tudósításában Sütő Levente, 14. generációs székely fafaragó mestert mutatta be. Az amerikai magyar jelenlétről elismerően tudósítósító tévé- és lapvéleményeket akár tovább is tovább sorolhatnánk.

Helyette viszont lássuk inkább: minek is volt köszönhető, hogy népszerű lett a széki kalap meg a széki lajbi az amerikai fővárosban, a Capitólium és a Washington emlékmű közötti National Mallon, ahol a helyeik számára szokatlan épületek, így a kalotaszegi pávamotívumot és a New York-i Chrysler-torony ihletését ötvöző Pávatorony meg egy ún. „repülő puli” uralta a terepet és mellette pedig egy Tánccsűr nőtt ki a fűből?

Az 1967 óta évente megrendezésre kerülő Smithsonian Folklife Festival egy szabadtéri népművészeti és hagyományőrző néprajzi „mega-seregszemle” idei díszvendége Magyarország volt. Köszönhetően a washingtoni magyar nagykövetségnek, az ügy érdekében hivatásosok és önkéntesek többéves munkájának, meg annak a valamivel több, mint egymillió dollárnak, amit erre az Orbán-kormány a rendezvényre szánt, az elmúlt napokban az a lehetőség adatott meg, hogy a rendezvény történetében először a magyar népi kultúra Győrtől a Gyímesekig bemutatkozhasson Washington legnépszerűbb közterületén.

Az idei 47. Smithsonian Folklife Festival (az angol honlap itt, a magyar honlap pedig itt megtekinthető) három fő témája a Magyar örökség: Sokszínű néphagyomány (Hungarian Heritage: Roots to Revival),  A díszítés óhaja: Afroamerikai diverzitás, stílus és identitás (The Will to Adorn: African American Diversity, Style, and Identity) és Egy világ, számos szólam: Veszélyeztetett nyelvek és kulturális örökség (One World, Many Voices: Endangered Languages and Cultural Heritage) volt. E témákhoz kapcsolódva kiváló előadók és tehetséges fellépők tették különlegessé az eseményt. Mivel a június 26-tól július 7-ig tartó fesztivál magában foglalta az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti ünnepét, július 4-ét, a Függetlenség napját is, ezért a fesztiválra látogatók száma milliós nagyságrendű volt, a médianyilvánosság révén pedig az ottani események több tízmillió érdeklődőhöz jutottak el.

A fesztivál magyar programját a Smithsonian Intézet és a Balassi Intézet közösen készítette elő, a washingtoni magyar nagykövetség és számos önkéntes segítségével. Szapáry nagykövet és csapata elsősorban a kísérőrendezvények szervezésében vállalt szerepet. Nekik köszönhetően több koncertet tartottak a Kennedy Centerben és az Amerikai Egyetem Katzen Művészeti Központjában. Közreműködésükkel rendeztek divatbemutatót az International Club of DC-be és filmvetítéseket a Természettörténeti Nemzeti Múzeumba. A Magyar örökség - Az újjáéledés gyökerei program társkurátorai Fülemile Ágnes, a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatója és James I. Deutsch, a Smithsonian Intézet programkurátora voltak.

A fesztiválon bemutatkozott öt tájegység (Bácska, Gyímes, Sárköz, Kalotaszeg és a Nagykunság) tárgyi és szellemi néprajzának számos hagyományőrzője, akiknek impozáns névsora itt olvasható. (A programok teljes listája itt megtekinthető)

A fesztivál magyar programja a magyar népművészet különböző tájegységeinek gazdagságát, azok minden alkotórészével együtt kívánta bemutatni. A központi rendezvény főbb elemei a zene, a tánc, a kézművesség, a gasztronómia és a magyar borok voltak, melyek egységes megjelenését a fesztiválra kialakított, figyelemfelkeltő és hagyományosan magyar arculati elemek valamint installációk,­ köztük az ún. „pávás torony” és a hatalmas sikert arató, mintegy négy méter magas, több ezer fekete – és a kutya nyelvénél piros – farúdból álló, ún. „Repülő puli” (Szőke Gábor Miklós alkotása) biztosította.

A koncertek, tánc- és hangszerbemutatók magyarországi, Kárpát-medencei és amerikai magyar résztvevők közreműködésével bepillantást nyújtottak a magyar népzene világába. A látogatók részt vehetek tánckurzusokon, énektanításon, kipróbálhatták a különböző népi hangszereket és megszemlélhették a népszokásokat megjelenítő felvonulásokat, így a lakodalmas meneteket, arató felvonulásokat és körmeneteket is.

A szervezők és önkéntes közreműködők célja az volt, hogy a fesztivál ideje alatt élményt nyújtva, interaktív módon, minél több ismeretet adnak át a látogatóknak a magyar népi kézműves hagyományokból is. Ezért bemutatták a népi építészet alkotóelemeit, például a zsúptető készítést, fafaragást, vesszőkerítés-építést; megismertették az idelátogatókat a népi viseletek díszeinek készítésével, a gyöngyfűzéssel vagy a bőrdíszművességgel is, de találkozhattak a rendezvényre kilátogatók a legismertebb vargyasi asztalos és fafaragó bútorfestővel, a kalocsai hímzőkkel és pingáló asszonyokkal, az egyik legkiválóbb dunántúli kékfestőjével vagy Hortobágy legismertebb rézműves műhelyének mesterével. Természetesen ez a felsorolás korántsem teljes.

A fesztiválnak a tradicionális Kárpát-medencei zene- és tánckultúrába bepillantást nyújtó programjaiért a szakmai felelős az erdélyi származású (gyergyóditrói születésű) Kelemen László vezette Hagyományok Háza volt. A népzenei programok főszereplői Pál István Szalonna és bandája, a Tükrös Zenekar, az amerikai magyar Életfa Zenekar, valamint az erdélyi Heveder zenekar voltak. Mellettük szintén nagy sikert aratva felléptek olyan ismert muzsikusok, mint Papp István („Gázsa”) prímás, Jámbor István („Dumnezeu”), Martin Codoba („Florin”), Juhász Zoltán dudás-furulyás, Bob Cohen, a Di Naye Kapelye frontembere, Navratil Andrea énekes s mások voltak.

A zenészek között volt számos hagyományőrző muzsikus is, többek között a magyarpalatkai zenekar és a szászcsávási zenekar prímásai, valamint a magyarszováti Kádár Erzsébet énekes. A fesztiválon koncertet adott Bíró Eszter és zenekara, valamint a Parno Graszt is. A Smithsonian Folklife Festival közönsége megismerkedhetett a Fölszállott a páva vetélkedő döntősei közül is többeknek a produkciójával.

A fesztivál egyik erőssége volt a kalotaszegiek bemutatkozása volt. A tájegység színpompás népviseletét, táncait és népszokásait a méraiaknak (Muszka Ilona és György, Pálfi Enikő, Tötszegi András, Tötszegi Tekla, Tötszegi Szilárd) köszönhetően ismerhették meg a Washington Emlékmű és a Capitolium közötti National Mallra látogatók.

A fesztivál piacterén jelentek meg a mesterségek Makovecz Imre által tervezett standjai. Az itt felépített parasztporta három szobája a textil- és viseletkultúrával kapcsolatos női munkák bemutatásának volt a helyszíne, Sárköz és Kalocsa, valamit az erdélyi (mezőségi) Szék stílusában. A parasztházakat a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum ácsai készítették.

Magyarország gasztronómiájának megismertetéséhez egy erre a célra fel-épített helyszín (Budapest Bistro) szolgált. Az érdeklődők itt nemcsak megnézhették a magyar specialitások (paprikás csirke, gulyásleves, kolbász és almás rétes) elkészítését, de meg is kóstolhattak jellegzetes fogásokat és a magyar borokat. A fesztiválpiac árukészletét a Népművészeti Egyesületek Szövetsége válogatta ki. (Sörből ugyanakkor csak cseh volt, aminek az volt Szapáry nagykövet szerint a magyarázata, hogy a szigorú amerikai élelmiszer-ipari szabályok miatt minden terméket helyben kellett beszerezni, és magyar sört nem lehetett kapni.)

A fesztiválhoz kapcsolódóan, a Magyar Filmunió támogatásával Magyarország, hősök és mítoszok: a bevándorlók élményei és a művész szeme címmel vetítéssorozatot tartottak a washingtoni Nemzeti Művészeti Galériában. Ennek keretében bemutatták Forgách Péter Hunky Blues - Az Amerikai Álom, Bódy Gábor Amerikai Anzix, Hules Endre A halálba táncoltatott lány, Goda Krisztina Szabadság, szerelem és Káel Csaba Bánk bán című alkotását. Zsigmond Vilmos és Kovács László munkássága előtt tisztelegve levetítették James Chressanthis Nincs szükség feliratra: László és Vilmos című dokumentumfilmjét is. A vetítéssorozaton jelen volt több neves alkotó is.

Mindent összevetve: azzal, hogy a magyar kézművességet, a Kárpát-medence sokszínű népzenei és tánckultúráját, valamint a magyar gasztronómiát és borkultúrát sikerült megismertetni az amerikai közönséggel, több mint száz művész és kézműves mester, illetve nagyszámú profi szervező és lelkes önkéntes részvételével, akik között számos határon túli magyar is volt, az Orbán kormány három évének leghasznosabb orzságimázs-javító akcióját valósította meg, és tette ezt nagyon fontos helyen, az Egyesült Államok fővárosában. A sikeres magyar bemutatkozás nyertese elsősorban a magyar népművészet, az összmagyarság néprajzi örökségének sok-sok hazai és főleg erdélyi „napszámosa” meg a hatalmas számú érdeklődő volt, de sokat nyert vele a nemzet, az ország és az Orbán-kormány is.

UTÓIRAT

Lomnici Zoltánnak a maszol.ro felületén közölt Gondolatok a szlovákiai magyarok állampolgársági kálváriája című cikk kapcsán címmel közreadott cáfolata kapcsán kénytelen vagyok a következőket leszögezni:

Az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke nehezményezi, hogy a Megszólalt a héten… egy korábbi számában egyetértettem Fiala-Butora János szlovákiai magyar kisebbségvédelemi szakértő meglátásával, és úgy fogalmaztam: azt, hogy a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság június 4-én elutasította Fehér István és Dolník Erzsébet, két állampolgárságát vesztett szlovákiai magyar panaszát, előre vélelmezni lehetett. Hozzátettem azt is: magának az EMT elnökének is eredetileg  kételyei voltak a sikeres strasbourgi végkifejletet illetően, amikor ügyvéd fiával, ifjú Lomnici Zoltánnal együtt elvállalta a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki honfitársaink strasbourgi és brüsszeli képviseletét. Hivatkoztam arra is, hogy Csáky Pál a Felvidék.má-ban, az Öngólok a köbön című alaposan dokumentált publicisztikájában bírálta a Lomnici család jogász Zoltánjait, kimondva: „Nem volt jó ötlet a szlovák állampolgárság elvétele ügyében elhamarkodottan a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni. Helyette okosabb lett volna inkább a szlovák alkotmánybíróságra beadni egyéni panaszokat a szlovák alkotmány 127. cikkelye alapján.”

A kételyekre vonatkozó állításom forrása nem más volt, mint maga Lomnici Zoltán, aki Csáky Pál cikkét nem hagyta szó nélkül, és arra reagálva a következőképpen fogalmazott: „Az általam vezetett szervezet (Emberi Méltóság Tanácsa) főtitkárával Rimaszombatba utaztunk, és tájékoztattam Ilonka nénit, és leányát Anikót a jogi lehetőségekről. Jeleztem, hogy egyéni panasszal az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordulhatnak, de az eredmény kétséges, mivel a szlovák állampolgárság elvesztésének tényét nem határozati formában közölték, így a Strasbourg által megkövetelt jogorvoslati jog kimerítésére nincs jogszerű lehetőség.” (kiemelés tőlem – BPJ)

Szerintem az EMT elnökének ez a kijelentése, bárhogyan is nézem, egyértelműen a „kétely” kifejezése. Csak sajnálni tudom, hogy míg a Gondolatok Csáky Pál: Öngólok a köbön című cikke kapcsán írt cikkében, ezt az egyébként jogos, és utólag igazolódott aggályait még vállalhatónak tartotta és Csáky Pállal meg a Felvidék.ma olvasóival megosztotta, a maszol.ro számára készített eszmefuttatásában már nem kívánta megismételni. Az erdélyi olvasóknak szóló írásában sok mindent újraközöl a Csáky Pálnak szóló és a nyilvánosságnak is szánt válaszából, de ez az újabb fejtegetés már nem tartalmazza a 2012. február 3-án, a 100. születésnapját ünneplő „nemzet tanítónénijének” és családjának Rimaszombaton jelzett fenntartásokra való hivatkozását az ügy várható bizonytalan kimenetelét illetően.

Sőt, ráadásul egy aznapi Lomnici Zoltán-interjú is arról tanúskodik: a kiváló jogtudós a kételyeit a felvidéki magyar nyilvánosság előtt akkor nem kívánta elhallgatni, hiszen kifejezetten óvatosan nyilatkozott a lehetséges jogorvoslat tekintetében. Ezért nem értem, hogy miért jelent gondot, ha az egykori, amúgy teljesen indokolt és létező kételyt valaki kételynek nevezi.

Ami azt a nehezményezését illeti, hogy indokolatlanul említettem, hogy Csáky Pál az Öngólok a köbön című cikkében konkrétan Lomnici Zoltánt és fiát, ifj. Lomnici Zoltán bírálta volna, hiszen a valóságban Csáky a nevünket meg sem említette, akár jogosnak is tekinthető lenne. Csakhogy. Csáky cikkében név ugyan nem szerepel, de az ő megfogalmazása egyértelműen utal arra, hogy kikről is van szó: „Nem volt jó ötlet a szlovák állampolgárság elvétele ügyében elhamarkodottan a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni. Helyette okosabb lett volna inkább a szlovák alkotmánybíróságra beadni egyéni panaszokat a szlovák alkotmány 127. cikkelye alapján.”

A Kárpátoktól le az Adriáig, de még a tengerentúl is, alig volt olyan magyar lap, rádió- és tévéműsor, amely ne számolt volna be arról, hogy 2012. február 15-én Lomnici Zoltán és az Emberi Méltóság Tanácsának segítségével Tamás Anikó és édesanyja Tamás Ilonka néni is elküldte beadványát a Strasbourg-i székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróságra. Ügyüket ifj. Lomnici Zoltán ügyvéd, egyetemi tanár, aki az Emberi Méltóság Tanácsa ifjúsági tagozatának alelnöke, - ingyenesen vállalta el.

Megannyi média szereplés során vagy éppen ezügyben összehívott sajtóértekezlete alkalmával Lomnici Zoltán soha nem tette kétségessé, azt, hogy ő és fia áll a szlovák állampolgárságtól jogtalanul megfosztott felvidéki honfitársaink strasbourgi bírósági képviselete mögött. A Hír tévé erről tudósító beszámolója pl. ide kattintva megtekinthető, de akár egy másik itt elérhető Lomnici interjú is bárkit meggyőzhet arról, hogy kikre is gondolt Csáky Pál, amikor pálcát tört azok felett, akiket ugyan néven nem nevezett, de „elhamarkodottan a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulókként” aposztrofált. Vagy mindannyian félrevezettettek lettünk volna, és mégse azok voltak az ügy képviselői, akik erről másfél éve ezt, mint Csáky Pál is, tudtuk, és ebben a szerepkörben ország-világ előtt ismertek voltak? Ezért itt sem is értem, hogy hol lenne a gond?

Nem elfogadva, de tudomásul véve a jogász jogászkodását, kérdem fogyó tisztelettel: ha Lomnici Zoltán úgy látta,– mert nekem felrótta –, hogy úgymond Csáky Pál bírálatának, az Öngólok a köbön-nek nem ő volt a címzettje (nota bene, még a neve sem szerepel a volt MKP elnök írásában?!), akkor egy június 11-én megjelent Csáky-cikk másnapján miért „vette magár az inget” és válaszolt, helyesebben inkább magyarázkodott, neki terjedelmesen és olyan csúsztatással is érvelve

(vö. „a Csáky Pál által javasolt megoldás azt jelentette volna, hogy hat év múlva fordulhattak volna az érintettek az Emberi Jogok Európai Bíróságához”), ami azonnali viszontválaszra, az Egy mondat a lényegről megírására késztette az amúgy tisztelettudó udvariassággal, de megkérdőjelezhetetlen érvekkel és határozottan polemizáló Csákyt.

Végül még annyit: csak örülni tudok, hogy Lomnici Zoltán megírta: „a Martosi Szabadegyetemen természetesen a kettős állampolgárságról is szó esik, hiszen engem ezért hívtak meg.” Ismeretes, hogy célszerű titkolni a kettős állampolgárságot Szlovákiában. Azt meg egyenesen Semjén Zsolttól tudjuk: „a magyar hatóságok semmiféle információt nem adnak ki állampolgáraikról sem Szlovákiának, sem bárki másnak, a felvidéki magyaroknak nincs okuk a félelemre.” Arra viszont magam se gondoltam volna, hogy ezúttal a határokon átívelő „információ ki nem adás” egyedi értelmezésének, góbékat lepipáló felvidéki leleményességnek estem áldozatául. Az vesse rám az első követ, akinek arról a címről, miszerint A világi méltóság aranyfüst és játékpénz, de az emberi méltóság valóság, színarany – Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának vezetője művészekkel járja körül az emberi méltóság tárgykörét egyből eszébe jutott volna, ami nekem nem: ha egy nyilvánosan meghirdetett szabadegyetemi programban „aranyfüst és játékpénz” szerepel, az azt jelenti, hogy ott a kettős állampolgárságról vitáznak.