Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 9-16.)
Búcsú attól az embertől és tudóstól, aki „tudta, mi a hűség és mi az árulás”
„Az után a gyászos emlékezetű, 2004. december 5-ei népszavazás után valami olyasmit írt nekem elkeseredésében, hogy egész munkásságát lenullázta ez a szerencsétlen nap, s hogy ebből nagyon nehéz lesz felállni. Akkor is ellentmondtam (ma még inkább így gondolom): ki mit tett addigra a határokon átívelő magyar nemzettudatért, azt már megtette (ő többek között évtizedeken át, tanulmányozva a kisebbségi magyar irodalmakat, monografikus szintézisekben is feldolgozva azokat, Sütő Andrásról monográfiát írva), azt semmi nem kérdőjelezheti meg, felállni pedig, mint tudjuk, muszáj, mert földre ütötten élni nem lehet. Ez az okoskodás azonban rajta nyilván nem sokat segített, azt hiszem, a népszavazás eredménye lelkileg egy kicsit (vagy nagyon is) megroppantotta.”
Elek Tibor, a külhoni magyar irodalom egyik legértőbb magyarországi ismerője és népszerűsítője, a Bárka főszerkesztője, akit az irodalom-történet erdélyi kedvelői, a csíkszerdai Pallas-Akadémia kiadásában megjelent két kötet, a 2008-as Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma és a 2011-ben, a pozsonyi Kaligram kiadó után itt is kiadott Székely János monográfia szerzőjeként, meg az aradi Irodalmi Jelen kritikai rovatának egykori szerkesztőjeként is jól ismerhetnek, ezekkel a mondatokkal indítja emlékezését az Élet és irodalom legfrissebb számában, a közelmúltban elhunyt, és e sorok megjelenésével egyidőben, a Farkasréti temetőben végső nyughelyére kísért Görömbei András Kossuth-díjas akadémikusról. A Bárka „vezérevezőse” e vallomásával felfedi azt a titkot, amit 2005-ben, a Fekete vasárnap című írásában még nem kívánt megosztani az olvasókkal. Most már tudjuk, hogy Görömbei András volt az a „kedves barát, aki eddigi munkás élete során nálamnál jóval többet tett a határokon átívelő nemzettudatért” és aki személyes tragédiaként, életműve „lenullázásaként” élte meg a kudarcos decemberi népszavazást.
Az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság volt elnökéről, a Debreceni Egyetem professzoráról szólva Elek Tibor nem véletlenül tartotta fontosnak mindenek előtt az anyaországi közöny és szembefordulás nem felejthető napjának a felidézést. Görömbei András számára az volt az a nap, amikor „kétségbeesetten szégyenkezett”. Maga fogalmazott így erről egy visszaemlékezésében, és azt is papírra vetette: „a választás éjszakáján nagy keserűséggel láttam, hogy ami nekem erkölcsi evidencia és kötelesség, az Magyarország lakóinak nagyobbik része számára semmit se jelent.”
2005 februárjában a Hitel, melynek Görömbei András a főszerkesztő-helyettese is volt 1992 óta, „Nem, az nem lehet” címmel 2004. december 5-éről szóló vallomásokat és értékelő elemzéseket tartalmazó különszámot adott ki. Ebben jelent meg a most elhunyt tudós-irodalomtörténésznek A népszavazásról – előtte és utána című esszéje, melyben megírta: bár nem értett egyet a felelőtlen népszavazás-kezdeményezéssel, de a kész tények elé állítva, és látva, hogy a szívéhez oly közelálló külhoni magyarok mind támogatólag viszonyulnak az ügyhöz, számára se lett kétséges, hogy „az igazság órájában” hova kell állnia: „A népszavazás előtt, ahol csak lehetett, elmondtam, hogy rossz ez az egész kérdésfelvetés, de ha már idáig jutottunk, legalább ne rontsuk tovább a már különben is végállapotba jutott magyar sorsot. Egy élet tapasztalatával írtam le és mondtam el sokszor, hogy számomra erkölcsi evidencia az IGEN. Láttam az összetartozás-tudat szép erősítéseit: a kisebbségi magyarság politikai és kulturális szervezeteinek egységes kiállását, a történelmi egyházak, számomra mérvadó közösségek egyértelmű állásfoglalását. Olvastam a köztársasági elnök nyilatkozatát. Reménykedtem abban, hogy Trianon legalább szellemi-lelki értelemben most hatálytalanítható.”
Az akkori vallomásában az önmaga számára megfogalmazott kínzó kérdésekre, a „Mit lehet tenni ilyen mélyponton?” és a „Vezethet-e egy nemzet útja fölfelé ekkora megosztottságban?” a választ is megadta a közülünk most eltávozott debreceni irodalomprofesszor. Számára akkor, és az azóta eltelt sok-sok évben is, ha újra felmerült a „hogyan tovább” nyugtalanító kérdése, az arra adott válasza következetesen mindig ugyanaz volt, mert más nem lehetett: illúziók nélkül kell szembenézni önmagunkkal, mélyebb önismerettel tervet kell készíteni a jövőnek és főleg cselekedni kell.
Annak az adventi fekete vasárnapnak keserű emlékét felidézve, így fogalmazott akkor: „Egyetlen lehetőségünk van: erővé kell változtatnunk a szégyent, bánatot, csalódást is. Nem baj az, hogy ebben a valóban megrendítő csalódásban és keserűségben előtörtek belőlünk irodalmunk fájdalom- és átokszavai is. Nem baj az, hogy párhuzamot vonunk a mostani népszavazás és korábbi történelmünk szégyenfoltjai között… minden erőnkkel azon kell munkálkodnunk, hogy a magyarok szétzilált tudata a reális és tárgyilagos önismeret alapján újuljon meg, s váljék a nemzet minden tagja számára erőforrássá a helytálláshoz az emberi létben. Rajtunk múlik, hogy a magyarság nemzetként lesz alakítója az európai történelemnek, vagy tömegként, képlékeny masszaként lesz áldozata annak.”
Ezt az üzenetet hagyta örökül tanítványainak, olvasóinak, szűkebb pátriája és a Kárpát-medence megannyi helyszínén tartott előadásai hallgatóságának, meg mindenki másnak, akiknek megadatott valaha az élmény, hogy hallhatták, ismerhették őt.
Elek Tibor emlékező írásában az illúziók nélkül szembenézést, az ő szóhasználatában az „illúziótlanabbságot” emeli ki, ami Görömbei Andrást nem megtorpanásra, hanem épp ellenkezőleg, a tenniakarásra sarkallta. Ha akkor, csupán egy pillanatra a „lenullázódás” érzése kerítette hatalmába, mint írta fiatal barátjának, ha akkor el is kedvetlenítette Görömbei Andrást az anyaországi közöny és a határokon túl élő honfitársakkal történő szembefordulás, tette tovább a dolgát legjobb tudása szerint. Újabb kötetek és újabb rangos elismerések tanúsították, hogy nem is eredménytelenül. Tette úgy, mint egész életében a maga irodalomtörténészi, kritikusi, szerkesztői, tanári eszközeivel továbbra is „a nemzet összetartozástudatának erősítése, az összmagyarság szellemi integrációja érdekében.”
Márton Áron püspöki jelmondatát, a Non recuso laborem-et (Nem futamodom meg a munkától) magáévá téve „írta tovább az újabb és újabb tanulmányait a számára oly fontos témákról: anyanyelv–irodalom–nemzet–nemzettudat–nemzeti önismeret–népi irodalom–kisebbségi irodalom–1956 , a számára oly fontos szerzőkről (annak ellenére, hogy egy részüknek az életművét korábban már monográfiákban is feldolgozta): Ady Endre, Németh László, Nagy László, Csoóri Sándor, Sütő András, Nagy Gáspár, Ratkó József, Buda Ferenc, Vári Fábián László stb.” – vázolja nekrológjában ennek a páratlan életműnek utolsó nyolc évét a Görömbeit mentorként és barátként is becsülő Elek Tibor.
Elek Tibor őt méltatva, egy más helyen így fogalmaz: „Tudta, mi a hűség és mi az árulás.” A rendíthetetlen erkölcsi tartásáról, arról a tudósról és emberről, aki egyszerre volt tisztességes és feddhetetlen már tettünk említést a bevezetőnkben. Az emlékező kortárs feleleveníti: „Szakmai, tudományos karrierje érdekében sem volt hajlandó soha elvtelenségre, megalkuvásra. Sem pályakezdő, egyetemi segédmunkatársként, amikor a beszervezésével próbálkoztak, sem pályája későbbi jelentős, embert próbáló állomásain. Nem tepert, s főként nem tiport, mégis a legmagasabbra ért el, ahová csak el lehet jutni ezen a pályán (széles körű kollegiális elismertség, megbecsültség, Kossuth-díj, MTA rendes tagja), annak ellenére, hogy szakmai érvényesülése útjába, főként az első évtizedekben (de akár már akadémiai doktorként is) az „illetékes” hatalmasságok folytonosan akadályokat állítottak. Nacionalista” és „szocializmusellenes” tevékenysége miatt nemcsak állandó megfigyelésben volt része, de kötetei megjelenését is évekig visszatartották.”
Soha sem feledte, és soha nem tagadta meg azt az örökséget, azokat az értékeket, elveket, eszményeket, amelyeket otthonról hozott, iskoláiban, tanáraitól, mestereitől kapott – sommázza Elek Tibor a kivételes munkabírású és rendkívüli értékeket teremtő irodalomtudós és tanár életpályáját, nem megfeledkezve arról sem, hogy rámutasson: Görömbei András olyan erényekkel is rendelkezett, ami nem minden, szakmájában amúgy kitűnően teljesítőnek a sajátossága. Ő szerethető ember is volt: „Azon kevesek egyike volt, akit nemcsak a felkészültségéért, tudásáért, pedagógia-módszertanáért becsülnek, tisztelnek, hanem akit önzetlen személyiségéért, emberségéért, kedvességéért szeretnek is a tanítványai.”
Egy hajdani, cívisvárosi, a Mester halálhírére megrendült tanítványa, rá emlékezve szintén a szerethetőségét, emberségét és azt a csendességét tartotta fontosnak róla elmondani, ami az értéktudatot hordozta, „annak tudatát, hogy – Iancu Laura szavaival – „Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.” Ezt képviselte tanári, irodalomtörténészi munkájában egyaránt, sőt, egész lényével.”
Említettük már a Hitel 2005. évi februári különszámát, amit Görömbei András hozott tető alá, és amelyben a „fekete vasárnap” okán a fiaskót jelentő népszavazásról szólt csaknem valamennyi írás. A „csaknemet” három, a súlyponti témától eltérő tárgyú opus, a főszerkesztő Csoóri Sándort 75. születésnapján köszöntő egy-egy Sütő András és Ablonczy László esszé, valamint az akkor 60. életévét betöltő Görömbei előtt tisztelgő Nagy Gáspár vers indokolja. Utóbbiból, a Litániás dicsérő énekből egy idézet már csak azért is idekívánkozik, mert az, az iskolateremtő, nagy hatású tudós-tanár emberről és mindarról, amire ő életét feltette sokat, nagyon sokat, majdnem mindent elmond:
„Volt itt minden rontás
irigység gonoszság
köpönyegforgatás
kaméleon-ország
barátság felbomlás
harsány szórobajlás!
De kivételt is láss!
Elkerülte romlás
Ő volna az nem más!
Görömbei András:
neve tiszta zengés
hatvan év szelídség
szüntelen virrasztás
másokért lemondáspéldával tanítás
megértő figyelem
ritka önfegyelem
közöttünk kegyelem.
Tényleg politikai fegyver lehet a romániai népszámlálás?
A napilapban Politikai fegyver lett a népszámlás címmel közreadott interjú apropóját, melynek készítője Gál Mária volt, a közel két évvel ezelőtti romániai lakosságfelmérés adatainak nyilvánosságra kerülése adta.
Európa bármely országában, a népszámlálási eredmények megismerését követően egy szociológus és egy újságíró témába vágó beszélgetése aligha lehetne hasonló a Népszavában megjelent dialógushoz. Máshol ugyanis a népszámlálás az, amit a szó eredeti jelentése takar. Másutt a népszámlálás egy teljes körű állapotfelvétel, amely az ország népességének egészére kiterjed és célja az, hogy pontos adatok ismeretében megalapozottan lehessen tervezni és működtetni, illetve fejleszteni a gazdaságot, az egészségügyet, az oktatási, a szociális és a kulturális szférát és az élet egyéb területeit. Csak a pontos adatok tehetik lehetővé, hogy egy ország hatékonyabban pályázhasson az európai uniós és más nemzetközi támogatásokra, és csak a pontos adatok teremthetik meg annak a lehetőségét is az állampolgárok számára, hogy lakóhelyük, szűkebb környezetük jövőjéről felelősségteljesen tervezhessenek.
Amint a cikkből kiderül, a 2011. októberi romániai népszámlálás nemrég közzétett hivatalos eredményei nélkülözik egy ilyen állapotfelmérés legfőbb ismérvét. Hihetetlen, de igaz: a hivatalos eredményhirdetés nem tűnik hitelesnek, mert az előzetes és végleges adatok között egy milliós különbség van. Abból kiindulva, hogy – mint olvasható a cikkben –, „a román politikai élet szereplőit, de a lakosságot is sokkolta, amikor kiderült, hogy 20 millió alá csökkent a rendszerváltáskor még 23 milliós ország”, a kolozsvári társadalomtudós megfejti ugyan az elveszett, majd megtalált egy millió ember rejtélyének feladványát, csakhogy a meggyőző szakmai érveinek csak egyetlen olvasata lehet: a szakma szabályait itt többször is megszegték. Nem kicsit, nagyon. Ezért a legutóbbi romániai népszámlálás adatai távolról sem nevezhetők pontosnak és hitelesnek.
Magyari Nándor László már korábban is megszólalt ezügyben és figyelmeztetett arra, hogy a cenzus előkészítése, alkalmazott módszertana és lebonyolítása számtalan problémát vetett fel, ezért annak eredményei, minden bizonnyal hiteltelenek és megbízhatatlanok lesznek. Tavaly februárban a „Népszámlálás 2011-2012, Számmisztika és számháború” című, Kolozsváron megtartott vitaesten már kifejtette: szakmai szempontból többé-kevésbé hiteltelennek tartja a népszámlálás lebonyolítását, ezért az előzetes eredményeket is kételkedve fogadja. A sok hiba, így a kérdőívek összeállítása, a számláló biztosok kiválasztása, a lekérdezés folyamata, adatkezelés és egyéb tényezők is (pl. Bukarestben és egyes nagyvárosokban a népszámlálást nem fejezték be!) jelentős torzítást fog eredményezni és persze hiteltelenséget fog sugallni..
Most megismétli a korábbi fenntartásait, majd azokat kiegészítve rámutat: „A végeredmények láttán egy előre nem látott módszertani, de elvi jelentéssel bíró eljárással bővült a kritikai lista, mégpedig a közvetlenül megszámláltak számának utólagos kiegészítésével, más célra készült adatbázisokból átemelt statisztikai adatokkal való megindokolatlan összevonásával. Ezért érdemes leszögeznünk: a román népszámlálás - Európában egyedülálló módon - torzóban maradt, ha úgy tetszik megbukott. A számlálóbiztosok összesen 18 384 094 főt kerestek fel, (legalábbis elvben, mert köztük is akadtak olyanok, akiknek adatait mások diktálták be), ezt a számot duzzasztották utóbb két lépcsőben 20 121 641-re. Az utólagos kiegészítés módszertanának pontos leírása sem került nyilvánosságra ezért nem tudni, hogy miért éppen annyi "statisztikai személlyel" egészítették ki a közvetlen számlálási adatokat, amennyivel tették, mi volt az eljárás logikai hátterében? Ha ugyan volt bármiféle racionális elgondolás az eljárás mögött.”
Annak köszönhetően, hogy Romániában a népszámlálás sokkal inkább átpolitizált, mint bárhol máshol Európában, valójában a romániai népszámlálás eredménye egy „harci statisztika” megalkotása lett. Az egyetemi tanár véleménye szerint, a most közzétett hivatalos adatok „nem képezhetik racionális tervezés és tudományosan fenntartható statisztikai tudás alapját, azért nem, mert az államérdek helyett, pártpolitikai céloknak lettek alárendelve.” A klasszikus népszámlálások adatai ún. „politikai statisztikát" képeznek, az állam és nem pártok, politikusok érdekeit, továbbá korrekt közpolitikák, politikai és közigazgatási tervek megalapozását szolgálják. Természetesen csak és kizárólag akkor, ha azok hiteles és korrekt cenzusra alapozhatnak. A 2011. őszi romániai népszámlálás a maga „harci statisztikai” adataival torz, tehát hamis képet nyújt Románia lakosságáról.
Hamis kép ide vagy oda, ez a népszámlálási „végtermék” ugyanakkor két – politikailag motivált – cél is szolgálhat Magyari szerint. Egyrészt központi érdek lehet az „hogy torz, de nagy lakosságszámot mutassunk fel az EU-nak és más nemzetközi szervezeteknek, ami alapján "járandóságainkat", legalábbis elvben, kiszámítják.” Másrészt pedig lehet egy olyan üzenetértéke is a tudatos machinációknak, amit a politikai osztály a mindennapi csatározásokban eszközként felhasználhat. Amikor a szociológus utal erre a lehetséges forgatókönyvre („Viszont egy másik dolgot is nagyon egyértelműen sugallnak a népszámlálási eredmények, mégpedig azt, hogy az összes hivatalos társadalomstatisztikai adat is súlyosan torzít, megbízhatatlan, és nincs is szándék azok korrigálására!) óhatatlanul bekövetkezik a tavalyi, Băsescu-referendumra vonatkozó kérdés tisztázásának az igénye. Természetes is volt ez, hiszen az, hogy Romániának hány, állandó lakhellyel és szavazói joggal bíró állampolgára van, tavaly óta éles politikai, sőt jogalkotási vita tárgya. Ez már indulásból „vezéráldozatokat” – egy belügyminisztert és egy államtitkárt „elfogyasztva” – is követelt.
Magyari Nándor László úgy látja: a végleges népszámlálási eredmények nyilvánosságra hozatalát követően igaz ugyan, hogy kiújult a közvita az államfő eltávolítását megkísérlő népszavazás tavalyi részvételi arányáról („Most, még a felduzzasztott népszámlálási eredmények szerint is, mintegy 16,3 millió állandó lakosú szavazó él az országban, ehhez képest viszont az állandó szavazói jegyzék 18,3 millió személy nevét tartalmazza.”), de a nyilvánvaló ellentmondást, „a kétmillió„ fiktív-, vagy papírszavazó" eredetét és a népszámlálás eredményei, valamint a szavazói jegyzékek közötti különbség dilemmáját, senki sem óhajtja feloldani.”
Annak az „eredeti” újításnak, hogy a „statisztikai hivatal úgy döntött, hogy mintegy 1,2 millió "statisztikai polgárt" is hozzácsap a népszámláláskor megkérdezettekhez”, természetesen torzulhattak a népszámlálás eredményeinek magyar vonatkozásai, akárcsak többi, romániai kisebbségi közösségekre vonatkozó mutatók is. Az interjú záró részében Magyari Nándor László erre is kitér. A szokatlan beavatkozás – mint mondja – „bizonytalanná, ha úgy tetszik, értelmezhetővé tette a kisebbségek, és mindenekelőtt a romániai magyarság arányát az összlakosságon belül. A létező nyilvántartásokból átvett személyek esetében ugyanis nem ismerős az etnikai hovatartozás, az anyanyelv és a felekezeti hovatartozás sem. A hivatal ugyan „ígéretet tett", arra, hogy a kisebbségek számarányát csak a kisebbségi hovatartozást bevalló, azaz szemtől-szemben megkérdezettek számához fogja viszonyítani, de ez csak halovány ígéret.”
A romániai magyarokra vonatkozó kétszázezres csökkenés már az előzetes népszámlálási adatok birtokában is valószínűsíthető, viszont a 6,5 százalékos részarány, éppen a fentebb elmondottak függvényében már korántsem biztos. Hogy ennek az arányszámnak a megléte vagy éppen a megkérdőjelezése, milyen következményekkel járhat, arról érdemes a szakember fejtegetésére megkülönböztetett módon odafigyelni:
„A romániai magyarság aránya a hivatalos adatok különféle interpretációjának függvényében 6,1 és 6,5 százalék között mozog. Ez nemcsak pszichológiai komfortérzetünk szempontjából jelent problémát az arányvesztés miatt, hanem azért is, mert a kisebbségi nyelvek nyilvános használatának szabályozása település, illetve adminisztratív egységek szintjén a kisebbségiek 20 százalékának jelenlétéhez kapcsolja a nyelvhasználati jogot. Így meglehet, hogy lesznek olyan közigazgatási egységek, melyekben megszűnik a kettős, illetve többes nyilvános nyelvhasználat. Attól tartok, a népszámlálási adatok hibrid volta és hiteltelensége, joginterpretációs bizonytalanságot szül. A listák kiegészítésének "ismeretlen logikája" máris oda vezetett, hogy a megyék lakosság száma szerinti toplistája módosult: Tulcea megyében annyi személyt vettek be a nyilvántartásból a népszámlálási végeredményekbe, hogy az az előzetes adatoktól eltérően, megelőzte Kovászna megyét, amely ezáltal az utolsó a listán! (Kovászna az egyik székely megye.)”
Vajon azért lett hungarikum a karcagi birkapörkölt, mert a Fidesz kormány hét miniszteréből kettő is Karcagon született, és ráadásul az egyik 20 éven keresztül itt volt polgármester?
Az hogy a „turáni átok”, azaz, hogy a magyarok közt legyen időtlen időkig széthúzás és ellenségeskedés a hungarikumok világában is bekövetkezhet, arra a négyéves választási kampányokon megedződött és a napi politikai adok-kapok világába belefásuló, tapasztalt magyar médiafogyasztók se számítottak. Arra pedig végképp nem, hogy egy kormányzati főembert nem a mutyik (lásd földmutyi, trafikmutyi, közbeszerzési mutyi, takarékszövetkezeti mutyi, sporttámogatási mutyi, kaszinómutyi, kémmutyi, nemzetstratégiai intézeti-mutyi stb.,stb.,stb.) okán fognak támadni, hanem azért, mert ő lelkes lokálpatrióta és szereti a birkapörköltet. Július második hetében viszont már itt is bekövetkezett a baj és egy sajtóértekezlet nyomán ilyen címeket fedezhettünk fel a lapokban meg internetes portálokon: Kirobbant a vita: hungarikum-e a karcagi birkapörkölt?, Meg kell akadályozni a hungarikumok hígulását–Nem biztos, hogy a karcagi birkapörkölt is hungarikum, A hungarikumokról tárgyalnának, A Hungarikum Szövetség egyeztetne a Hungarikum Bizottsággal, Hungarikumok: hígulástól tart a szövetség.
„Nagy a baj birkapörkölt-fronton. A hungarikum szövetség szerint a karcagi ételnek semmi keresnivalója a hungarikumok között, értéknek ugyan érték, a hungarikumokat viszont felhígítja. Sürgős egyeztetést hívtak össze a hungarikum bizottsággal, remélik, hogy "értékalapú, következetes és a fenntartható működőképességet elősegítő" tárgyalások kezdődnek.” – számolt be az Index arról a polémiáról, mely Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter és Birinyi József, a Magyar Hungarikum Bizottság elnöke között a héten kirobbant, és amely csupán a kezdeténél tart, a folytatás pedig biztosan nem marad el.
A vita lényege, ahogyan az a sajtóhíradásokból kitűnik a következő: Fazekas Sándor – jelenleg miniszter, volt karcagi polgármester és nem mellesleg a Hungarikum Bizottság (HB) elnöke – június végén, a XV. Karcagi Birkafőző Fesztivál megnyitóján, ahol Varga Mihály szintén a karcagi illetőségű nemzetgazdasági miniszter is jelen volt, bejelentette, hogy hungarikum lett a karcagi birkapörkölt, és ez az első ételrecept, amely bekerült a hungarikumok sorába. Hozzátette: a generációkról generációkra örökített ételkülönlegesség megérdemli a megbecsülést és a védelmet.
Csakhogy a Hungarikum Bizottság mellett létezik Magyarországon egy Hungarikum Szövetség (HUSZ) is. Ennek elnöke, Birinyi József nem hagyta szó nélkül a karcagiak „összeesküvését” és a héten sajtótájékoztatót tartott, ahol szintén tett egy bejelentést, amiről, annak rendje-módja szerint az MTI egy közleményében be is számolt. Itt a HUSZ elnöke, nem véka alá rejtve nehezményezését Fazekas miniszter és HB elnök szűkebb pátriájában tett, a karcagi birkapörkölt melletti kiállásáról, közhírré tette, hogy ő úgy gondolja: a karcagi birkapörkölt nem esik a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény hatálya alá, melyet az Országgyűlés Magyarország Alaptörvényének P) cikke alapján a magyar nemzet egységétől vezérelve alkotott meg. Ez a törvény szabályozza, hogy melyek a magyar nemzeti értékek és azokon belül a hungarikumok, azaz a megőrzendő és egyedülálló értékek. A törvény szerinti nemzeti értékek azonosítása, rendszerezése és védelme egy többszörösen összetett, alulról felfelé építkező rendszerben, az ún. Magyar Nemzeti Értékek Piramisában történik.
Márpedig a HUSZ és Birinyi elnök szerint a karcagi birkapörkölt lehet, ugyan, hogy mint nagykunsági finom falat, belefér a Magyar Nemzeti Értékek Piramisába, de attól még nem hungarikum és punktum. A HUSZ ezért a sajtóértekezleten azt is bejelentette: egyeztetést kezdeményezett a napokban a Hungarikum Bizottsággal a hungarikum törvény általuk szükségesnek tartott módosításáról.
A Hungarikum Szövetség magát érdekvédelmi feladatokat is ellátó testületként alakult még 2011-ben és alapító tagjainak névsora kétségtelenül imponáló. A közszolgálati tévéhíradó egykori tudósítása szerint a következők alapították: a Budapesti Operettszínház, a Béres Gyógyszergyár Zrt., a Tokaj bor márkaképviselete, a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt., a Herz Szalámigyár Zrt. és a Pick Szeged Zrt., a Magyar Kodály Társaság (Kodály-módszer), a Mathiász-örökség, a Neumann János Társaság, a Parlament Hungarikum Munkacsoportja, a Pető Intézet, a Puskás Örökség, a Törley Pezsgőpincészet, a Zsolnay Porcelánmanufaktúra és Zwack Unicum Nyrt. A szervezet elnökévé a Hungarikum Szövetség 2011. május 27-i ülésén Birinyi Józsefet, hangszeres előadóművészt, néprajz- és népzenekutatót, televíziós rendezőt és producert, a készülő hungarikum törvény parlamenti előkészítésével foglalkozó szakértői munkacsoport volt vezetőjét választották meg. Az egyesület alelnöke pedig Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház főigazgatója és a Mathiász szőlőnemesítő hagyomány és örökséget képviselő Mathiász Gábor lett. Az elnökségi tagok között találjuk még Béres Józsefet, a Béres-termékek és a Tokaj Reneszánsz Egyesület, valamint Makk Ádám marketingvezetőt, a mozgássérültek Pető-módszerének képviselőjét.
Az ő véleményükre tehát érdemes odafigyelnie a 2012. októberében alakult Hungarikum Bizottságnak, melyben viszont a kormányzati tisztségviselők és politikai szereplők alkotják a többséget, ahol a határon túli magyarok is képviselve vannak. A Fazekas Sándor elnökkel együtt összesen 15 tagú testületbe a minisztériumok, illetve az Országgyűlés képviselői mellé a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia 1-1 tagot, míg a Magyar Állandó Értekezlet 3 tagot delegált a testületbe. Az évi 500 millió forint költségvetési támogatással rendelkező testület tagjai a következők: Fazekas Sándor elnök (miniszter, Vidékfejlesztési Minisztérium), Ficsor Mihály (Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, jogi elnökhelyettes), Kiss Eliza (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, borjogász, eredetvédelmi szakértő), Farkasné Gasparics Emese (Belügyminisztérium, önkormányzati helyettes államtitkár), L. Simon László (Emberi Erőforrások Minisztériuma, kultúráért felelős ex-államtitkár), Kardeván Endre (Vidékfejlesztési Minisztérium, élelmiszerlánc-felügyeletért és agrárigazgatásért felelős államtitkár), Csizmadia Norbert (Nemzetgazdasági Minisztérium, tervezéskoordinációért felelős államtitkár), Csomorné Orbán Krisztina (Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, vezető tanácsos), Paládi-Kovács Attila (Magyar Tudományos Akadémia, nyelv-és irodalomtudományok osztályának elnöke), Zelnik József (Magyar Művészeti Akadémia, etnográfus, író, az MMA alelnöke), Márton István (Magyar Állandó Értekezlet, Hargita Megye Tanácsa, Vidékfejlesztési Egyesületének igazgatója, Székelytermék elbíráló bizottságának elnöke), Brenzovics László (Magyar Állandó Értekezlet, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke), Jakab Sándor (Magyar Állandó Értekezlet, Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége elnöke), Lezsák Sándor (az Országgyűlés alelnöke) és Simicskó István (Emberi Erőforrások Minisztériuma, sportért felelős államtitkár)
A Hungarikum Bizottság elnökéhez, Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszterhez levelet is írtak Birinyiék, melyben megfogalmazzák: a HUSZ célja, hogy a hungarikum törvény és végrehajtási rendelete „értékalapú és következetes, fenntartható működőképességét elősegítő tárgyalások kezdődjenek a Hungarikum Bizottság és a Hungarikum Szövetség között".
„A minősített hungarikumok között több olyan értékelem is van, amely a HUSZ megítélése szerint nem tesz eleget a követelményeknek” – tartalmazza a Fazekas Sándor miniszterhez írott levél. Ezek között említették a karcagi birkapörköltet. A HUSZ azzal érvel, hogy „noha a receptúra valóban tradicionális, de megyei, nagytáji - nagykunsági - érték, még nem hungarikum. Azt javasolják, hogy „a hungarikumok minőségének biztosítása és fenntartása - a „hígulás" megakadályozása - érdekében ne lehessen automatikus a hungarikummá válás.” A HUSZ javasolja végül, hogy a megbeszéléseket mielőbb kezdjék meg.
- 34231 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34233 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34234 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34235 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34236 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34237 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni