Tusnádfürdői gyorsmérleg a 168 órában: „bár sok-sok ígérettel érkezett az Orbán-kormány Erdélybe, ennél is több reményt vitt el a kormányfői beszéd.”

Megszólalt a héten a 168 órában Parászka Boróka és a „Fogy a levegő-Tusnádfürdő mérlege” című írásában értékelve az egykor a progresszív szellemiséget megtestesítő, mára „magyar monológgá” vált huszonnegyedik Bálványosi Szabadegyetemet, megállapította, hogy a tusványosi kréta körül nagy a baj: nem egészen egy évvel a magyarországi és az uniós választások előtt, évekkel a választójog kiterjesztése után, az idei dzsemborit az éles szembenállás, a teljes értetlenség és az általános gyanakvás jellemezte.

„Amint hallgattam Orbán Viktort, az az érzésem támadt, ez az ember nagyon tudja, mit mond, de azt nem, hogy kinek. Most itt lett volna a lehetősége annak, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.”– fogalmazott szintén a napokban egy másik, tusnádfürdői mérlegmegvonó  publicista, akinek számonkérő elemzését Magyar-országon és Erdélyben is egyidőben olvashattuk, és aki a „lett volna lehetősége” fordulattal az elpuskázott esélyre utalt. Borsi Balázsnak a vagy.hu blogportálon megjelent Ne szólj szám, nem fáj fejem? című publicisztikája „ütős” mondatai mellett, még „ütősebbnek” bizonyult cikkének fénykép-illusztrációja. Szerintünk a Parászka Boróka-értékelést „színesítő”, a 168 órában közölt mackós Orbános” MTI-fotónál is sokatmondóbb ez a fotó. A „Bálvány” felirat a félreértelmezett vezérimádás („Több alkalommal is vastaps szakította félbe Orbán Viktort az erdélyi Tusványoson. A közönség lankadatlan figyelemmel hallgatta a csaknem két és fél órás Orbán–Tőkés-párbeszédet. A püspök szavait ugyan kísérte egy erőtlen »Hazudsz« bekiáltás, a hangulat egyértelmű volt: eufória uralkodott a szabadegyetemet záró előadáson.”) találó mozzanatát rögzítette az utókor számára jó érzékkel egy kitűnő szociofotós, arról a Parászka Boróka által „szabadegyetemnek nevezett kampányrendezvényről, mely évről évre Orbán Viktor „nyári évértékelőjének” teremt kontextust, és nemcsak Tusnádon zajlik, hanem kiterjed szinte egész Erdélyre.”

Apropó tusnádfürdői fotók.

A XXIV. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján felszólaló Orbán Viktor magyar miniszterelnökről készült két fenti, Tusnádfürdőn készült MTI fotó beszédesebben szól a mai magyar szereptévesztésekről, arroganciákról, a „sajátos” magyarságpolitikai felfogásokról, továbbá a közszolgálatiság szakmai „színvonaláról”, mint sok értő elemző, tényekben, adatokban bővelkedő, érvekkel alátámasztott eszmefuttatása. A két, sok mindenről árulkodó fénykép készítője, a nemzeti hírügynökség munkatársa, akárcsak főnökei, akik jóváhagyták e felvételeknek hivatalos fotóként történő népszerűsítését, „történelmet írtak”, anélkül, hogy akarta/akarták volna. Ezzel a két látlelettel valóban forrásértékű kordokumentumokat szolgáltattak nekünk, de az utókornak, a jövő történészeinek is.

Az egyiken Orbán Viktor miniszterelnök látható miközben A mi időnk címmel előadását tartja Tusnádfürdőn július 27-én, másikon pedig szintén ő látható ugyanott, amint a beszéde után, testőrei gyűrűjében, egy székely zászlót szignál.

Előbbiről csak annyit: azért meghökkentő a kép, mert az nem Farkasházy Hócipőjének egyik ironikus illusztrációjaként látott napvilágot, hanem hivatalos MTI-közleményként. Csak reménykedni lehet abban, hogy a szárszói Farkasházy-féle piknik egykori, akkor ott szót is kérő vendége, a mai magyar miniszterelnök még megőrzött valamit abból a humorérzékéből, aminek meglétét egy néhány évvel ezelőtti tusnádfürdői ottlétét, a Youtube-on fellelhető és itt megtekinthető közel 20 perces film, talán a valaha készült leginkább emberarcú Orbán-videója még tanúsította. Mert ha nem, akkor könnyen meglehet, hogy ez az MTI fotós, ismét kiküldött tudósító lesz, de másképpen „kiküldve”.

A második fotóról viszont érdemes bővebben is szólni. A székely zászlóról eddig úgy tudtuk, hogy az egy közösség „szimbóluma”. Az, aki azt támadja, bántja, sérti – így mondta róla Németh Zsolt – „az szimbolikus agressziót" követ el a székelység, illetve a magyar nemzet ellen. Sőt, mi több, a XXIV. Bálványosi Nyári Szabadegyetemre és Diáktáborba indulva, Semjén Zsolt épp arról beszélt a közrádióban, hogy a Parlament 7-es, legforgalmasabb kapuja fölött leng a mindenki által csak tisztelhető és tisztelendő székely zászló, a Székelyföldön élők pedig ezt jól tudják, és ők erőt merítenek ebből a megkülönböztetett megbecsülésből, amikor azért üldözik őket a saját szülőföldjükön, mert kiállnak szimbólumaik mellett.

Majd mi történik ezután? Néhány nappal később a magyar miniszterelnök Székelyföldön (!), erre a nemzeti jelképpé lett székely zászlóra, a szimbólumra nemes egyszerűséggel, mintha az csak egy focicsapat reklámhordozója vagy koncert plakátja lenne, mint egy virtigli futball- vagy rocksztár, autogramot firkál. Éppúgy minősíti ez gesztus az autogramosztogatót, mint azt az ismeretlen hódolóját (remélhetőleg nem helyi elem volt!), aki őt erre, a tulajdonképpen szimbólumgyalázásra kérte fel.

Kedves „anyaországiak”, lehet a székely zászlót, minden magyarországi városházára, könnyezve és szipogva kitűzni, másoknak pedig és másutt, lehet azt – mert ellenfelei, a közösségi jelkép erejét felismerve, tartanak is tőle –, üldözni, tiltani, de ebbe nem beletörődni, lehet annak hitelességéről, színeiről, és a Székely Mózes 1601-es névjeles zászlaját felváltó, a Nap és Hold székely szimbólumokról, a sok félreértésről és tévhitről is, akár e zászló megalkotójának, Kónya Ádámnak halála után is, korrektül, szakmai szempontok alapján vitatkozni. Miért ne? De egyet nem tehet tenni vele: bóvlinak tekinteni, arra firkálni, arra autogramot kérni és arra autogramot osztogatni. Legközelebb a nemzeti trikolórt, a piros-fehér-zöld zászlót is szignálni fogja valaki? Amikor pedig ezt még büszke tettként és hivatalosan is népszerűsíti a magyar nemzeti hírügynökség, az már világosan jelzi: a szereptévesztések, akárcsak PR-fogássá silányított nemzeti összetartozás eszméje, nem ismernek határokat, hogy a jó ízlésről ne is beszéljünk.

„Rágyúrt az idei Tusványosi Szabadegyetemre a Fidesz. Egyre nagyobb a tétje az erdélyi jelenlétnek, az eddigi stratégiák azonban nem vezettek olyan eredményre, amelyre a magyar jobboldal számított” – fogalmaz cikkének bevezetőjében a 168 óra erdélyi szerzője. Mielőtt azonban rátérnénk annak ismertetésére, hogy miért véli úgy – és tegyük hozzá joggal – a vásárhelyi publicista, hogy az egyre nagyobb tét árnyékában az eddigi budapesti jobboldali stratégiák miért vallanak kudarcot, tegyünk még egy kitérőt, ami valójában nem is az, hiszen kimondva-kimondatlanul jelen van a hetilap tusnádfürdői „zárójelentésében” mindvégig. Szóljunk arról a jelenségről is, aminek vesztese az egykor volt, régi énjére ma már semmiben sem emlékeztető Bálványos, de a legújabbkori magyar hivatalos nemzetpolitika is. Ez pedig a kettős beszéd kormányzati rangra emelése ezen a területen is.

Az elmúlt napokban, amikor a Kárpát-medence mindenoldali magyar sajtójában a XXIV. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján felszólaló Orbán Viktor és Tőkés László tusnádfürdői megszólalásainak az utóélete,  valamint a külhoni magyarok számára megkezdődött választási regisztráció mentén kialakult pro- és kontra vélemények valóságos háborúja lett a slágertéma, és csak a határokon túli magyarokra tekintve cikkeztek a „nemzetpolitikáról” a Kárpátoktól le az Aldunáig mindenütt, gyakorlatilag elsikkadt egy olyan MTI-közlemény, amely épp a nemzetpolitika területén is megmutatkozó magyar kormányzati kettős beszéd fölött tört pálcát és állított ki az illetékesekről szegénységi bizonyítványt.

Július utolsó napján az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala közölte a nemzeti hírügynökséggel, hogy Szabó Máté ombudsman vizsgálata szerint a magyarországi nemzetiségekhez tartozók a szükséges feltételek hiányában nem tudnak élni a számukra biztosított nyelvi jogokkal, ezért kormányzati intézkedéseket kezdeményezett. A közlemény szerint az alapjogi biztos a hivatalból indított vizsgálatában megállapította, hogy a nemzetiségi önkormányzatok túlnyomórészt magyar nyelven működnek, annak ellenére, hogy az alkotmány és számos jogszabály biztosítja a nemzetiséghez tartozók anyanyelvhasználatát hivatalos ügyeik intézésekor. Ebben nemcsak a nyelvismeret hiányának van szerepe, hanem annak is, hogy a velük kapcsolatban álló állami szervek, bíróságok és helyi önkormányzatok nem készültek fel a nemzetiségi nyelvű kommunikációra, nincsenek nemzetiségi nyelvű formanyomtatványok sem. A jelentés kivonatában (a vizsgálati jelentés teljes szövege a itt olvasható)  emlékeztettek arra, hogy 2014-től a népszámlálási adatokat alapul véve, számos helyi önkormányzat köteles lesz nemzetiségi nyelven is kihirdetni rendeleteit, közzétenni közleményeit, illetve gondoskodnia kell jegyzőkönyveinek fordításáról is. Mivel a  jövő évi választások után nemzetiségi képviselők és szószólók is részt vehetnek az Országgyűlés munkájában, Szabó Máté ombudsman javasolta, hogy egészítsék ki az Országgyűlés házszabályát a nemzetiségi nyelvhasználatot garantáló rendelkezésekkel. Az alapjogi biztos emellett felhívta a figyelmet arra is, hogy a nyelvi jogok gyakorlásának igényét várhatóan erősíteni fogja a nemzetiségi törvény hatályának kiterjesztése a külföldi állampolgárokra. Mivel a változásokra eddig anyagi források hiányában sem a közigazgatási hatóságok, sem a helyi önkormányzatok nem készültek fel, Szabó Máté mihamarabbi kormányzati intézkedéseket sürgetett.

Üzenetértékű lenyomata volt a „a bort iszik, vizet prédikál”– kormányzati hozzáállásnak ez a közlemény. De annak is üzenetértéke volt, hogy a szemforgatós magyar kisebbségpolitika, tehát nemzetpolitika kirakatjellegét annak a Szabó Máténak kellett bírálnia, aki egykor, egy hajdani joghallgató, bizonyos Orbán Viktor, jogi egyetemi szakdolgozatának egyik legtöbbet citált ihletője volt,  és akinek szeptember 24 után távoznia kell majd tisztségéből, hogy minden bizonnyal egy, a kormányzat számára nem „kellemetlen” valaki ülhessen az Alapvető Jogok Biztosa székébe,  aki, mint tette/teszi még két hónapig az egykori tanítómester, nem fog több fejtörést okozni az azóta sokat fejlődött tanítványának.

Üzenetértéke volt annak a ténynek, hogy az az ombudsman vizsgálat, amely megállapította, hogy a magyarországi nemzetiségekhez tartozók a szükséges feltételek hiányában nem tudnak élni a számukra biztosított nyelvi jogokkal, és ezért haladéktalan tennivalója van az Orbán-kormánynak, mindössze néhány orgánum, az ismertebbek közül Magyarországon a Népszava, a Magyar Hírlap,az Index, a hvg.hu, a Galamus, a sepsiszentgyörgyi Háromszék és a felvidéki Bumm portál számára volt csak „érdekes.” A többiek jobbára hallgattak a hírről, bel- és külhoni szakértőket nem késztetett az ombudsmani felkiáltójel azonnali megszólalásra, senkinek sem jutott eszébe, hogy a magyarságpolitika és az ország kisebbségpolitikája egymástól el nem választható, a kettős beszédnek – ahogyan másutt se – helye itt végképp sincs!

Visszatérve a 168 Óra hetilap nyomtatott változatának legfrissebb számában olvasható a Fogy a levegő–Tusnád-fürdő mérlege című Parászka Boróka írásra (a cikknek csupán egy része került fel utóbb a világhálóra, az elemzés teljes szövege csak a lap nyomtatott változatában olvasható), a „fideszes rágyúrásról” szólva a szerző nemcsak a már említett tétemelést és vele fordított arányban dugába dőlő stratégiákat veszi górcső alá, hanem a kamarillapolitika örökérvényű jellemzőjét is. Hiába az egész Erdélyt megmozgató látszat: „Az idén azonban a meghatározó események a kulisszák mögött zajlottak.”

„Eredetileg úgy tűnt, hogy a nyári egyetemen az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt politikusai – a közösen elszenvedett választási vereség és az azt követő hosszú, hónapokig tartó nyilatkozatháború után – végre egy asztalhoz ülnek. Felsorakoznak a Fidesz és Orbán Viktor mögött.” – ismerteti a terveket a 168 óra publicistája, majd azokat a fejleményeket is, amelyek oda vezettek, hogy bekövetkezzen az RMDSZ-es bojkott és Kelemen Hunor úgy fogalmazhatott: „a szövetséget nem lehet „csicskáztatni”.

Az erdélyi magyar-magyar konfliktus, ahelyett, hogy enyhült volna csak mélyült ezen a nyáron. Az RMDSZ vezetőinek a „kiutálása” a szereptévesztők és hamis látszatkeltők idei fesztiváljáról, és kiűzetésük a Fidesz erdélyi Mekkájának hivatalos rendezvényeiről, nem hagyott kétséget afelől, hogy a közeledést a Fidesz által az utóbbi években rendkívüli mértékben támogatott EMNP nem akarja, az ezt szorgalmazó retorika pedig csupán szófia beszéd. Annak az esélye, hogy bármilyen együttműködés létre jöjjön a jövő évi uniós választások során, egyelőre kizártnak tűnik. Márpedig – mint írja a cikkszerzőnk – a vitatkozó felek egymásra vannak ítélve: „A két szervezet együttműködése nélkül azonban nem lehet sikeres a jövő évi kampány.”

„Az elfajuló vita után végül a tábor területén kívül ült tárgyalóasztalhoz Kelemen Hunor és Orbán Viktor – folytatja a publicista, majd hozzáteszi: Évek óta függőben lévő kérdés, hogy közeledik-e egymáshoz az RMDSZ és a Fidesz. Toró T. Tibort és az általa vezetett Erdélyi Magyar Néppártot, a Fidesz stratégiai partnerét erre az egyeztetésre nem hívták meg, de ez még nem jelenti azt, hogy a nagyobbik kormánypárt a régi helyett új szövetségest talált volna magának. Az RMDSZ elnöke az egyeztetésen elmondta a szövetség álláspontját a román regionalizációs folyamattal kapcsolatban (amelynek a tétje az, hogy a többségében magyaroklakta megyék saját közigazgatási egységben maradhatnak-e), és támogatást kért az RMDSZ részvételével elindított Európai Polgári Kezdeményezéshez, amelyhez – hangsúlyozta Kelemen Hunor – segítséget ígértek a magyar szocialisták is. A találkozó üzenete szerint az RMDSZ által képviselt erdélyi magyar közösségnek a román alkotmányos és regionális reform során a következő időszakban európai szintű támogatásra és védelemre van szüksége. Arról viszont nem esett szó, hogy lesz-e bármilyen együttműködés a jövő évi választásokkal kapcsolatban.”

A kétoldalú tárgyalásokat követő munkavacsorával egybekötött összmagyar találkozón, melynek jóelőre beharangozott fantázianevét, a mini-MÁÉRT-ot, valami oknál fogva mindenki felejteni akarta (?!), Parászka Boróka értesülései szerint „bizalmatlan és feszült volt a légkör. Tőkés László arra kérte Orbán Viktort, hogy Budapestről „ölelje össze” az egymással szemben álló erdélyi pártokat. Ám a jelek szerint a miniszterelnök még – és már – senkit sem akar „összeölelni”, s ezen az estén sem körvonalazódtak az együttműködés Kárpát-medencei formái.”

Érthető, hogy ilyen előzmények után cikkszerzőnkben is felmerül a kérdés: mi az oka a „magyar–magyar hidegháborúnak. Nem váltak volna be az évek óta, leginkább Erdélyben folyó pártépítési folyamatok, nem ért be a politikai befektetés? Vagy a magyar kormány nem találná a helyét sem a szűkebb magyar–magyar, sem a tágabb kelet-közép-európai diplomáciai viszonyrendszerben?”.  Utóbbit látszanak igazolni a román hiányzók. A hetilap erdélyi tudósítója tömören fogalmaz: „Az elmúlt években rendszeresen részt vettek magas rangú román politikusok a szabadegyetem rendezvényein, Traian Băsescu is visszatérő vendég volt. Most azonban a román kormánypártok és az ellenzék is távol tartotta magát, és elmarasztaló nyilatkozatokat tett. Orbán látványosan partner nélkül maradt.”

Érdemes e kijelentések kapcsán felidéznünk egy távolabbi előzményt és egy külföldi sajtóvéleményt is, amely éppen Orbán Viktor és Tőkés László előadásának napján jelent meg Európa egyik legrangosabb sajtótermékében, melyet a világ minden fontos kancelláriájában olvasni szoktak

Tusványoson az idén a magyar–magyar párbeszéd és a Nyugat-Balkán kiemelt téma lesz – ígérte a magyar kormány honlapján is közzétett júniusi beharangozójában Németh Zsolt külügyi államtitkár és hozzátette „hogy a tábor nyitott mindenki számára, így számítanak román politikusokra, köztük kormánypártiakra is. Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere már jelezte részvételét”. Toró T. Tibor EMNP elnök ugyanitt külön hangsúlyozta: a tábor a magyar–román párbeszéd színhelye is lesz. Később pedig ennek a párbeszédnek olyan „nagyágyúiról” is lehetett hallani, mint Mihai Răzvan Ungureanu volt miniszterelnök vagy a nagyobbik bukaresti kormánypárt „szürke eminenciása”, Viorel Hrebenciuc. Utóbb kiderült, mindezekből a „fellépésekből” semmi se valósult meg. Az említett politikusok messze elkerülték Tusnádfürdőt, de még a törzsvendégnek számító Smaranda Enache és Gabriel Andreescu is lemondta részvételét. 

A Frankfurter Allgemeine Zeitung című német konzervatív lap a székelyföldi Tusnádfürdőn zajló nyári egyetemmel kapcsolatban közölt cikket múlt szombati számában, Abban – tetszik, nem tetszik –félreérthetetlenül fogalmazott: a magyar elitek székelyföldi csődületének nevezi a rendezvényt. Ugyanakkor arra is kitért a napilap, hogy  Băsescu elnök és a konzervatív román kormányok megértéssel viszonyultak ahhoz, hogy a Budapest „nagyon komolyan” felelősséget vállal a határon túli magyarok sorsáért és „négy éve Tusnádfürdőn még "gyümölcsöző vita" alakult ki Orbán Viktor és Băsescu között a népcsoportok együttéléshez elengedhetetlen közös értékekről.” Amióta viszont Victor Ponta „exkommunista szociáldemokratái” és a Crin Antonescu vezette „dohosan nacionalista” nemzeti liberálisok kormányoznak, „ismét mélypontot” értek el a román-magyar kapcsolatok – írták a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerzői, Stephan Löwenstein és Karl-Peter Schwarz, – hozzátéve azt is: „a kölcsönös provokációk termékeny talajra hullanak”.

Parászka Boróka a mérlegmegvonását csak azt követően véglegesíti, hogy szól arról a beszédről, amit az a politikus mondott, aki tudatosan összetévesztette Tusnádfürdőt Kozármislennyel, Felcsúttal vagy Lakitelekkel. Mert Orbán nem akart beszélni a jövő évi választások előtti utolsó tusnádfürdői beszédében arról, ami az erdélyieket valóban érdekli. Nem akart beszélni a vitás határon túli ügyekről, nem akarta tisztázni pártja és kormánya viszonyát a romániai magyar pártok közötti együttműködésének kérdésében, nem kívánta értékelni az erdélyi magyar oktatás- és művelődéstámogatás, amúgy nagyon komoly magyarországi anyagi erőforrásokat igénybe vevő három esztendejét, azt, ami valóban segített és azt is, hogy hol lenne helye az újragondolásnak. De akár említhetnénk, hogy arról sem akart beszélni, hogy hogyan áll a régóta és nagy garral bejelentett, Marosvásárhelyre és Nagyváradra tervezett konzulátusok ügye, amelyek felállításához – úgy tűnik – sikerült elveszíteni a román kormány hozzájárulását. Arról meg végképp nem óhajtott beszélni, pedig lett volna rá vevőközönség, még a pódiumon ülők között is, hogy mi a helyzet a forintmilliárdokat felemésztő Nemzetstratégiai (fantom)Kutatóintézettel, aminek létjogosultságát, ha nem egyéb, akkor csupán a székely bácsi teknőcös példázata világíthatja meg: „Ez most vagy valami, vagy megy valahová…”

„Mire a sokak által várt beszéd ideje eljött, elfogyott a levegő a magyar miniszterelnök körül – fogalmaz Parászka Boróka, aki úgy véli „bár sok-sok ígérettel érkezett az Orbán-kormány Erdélybe, ennél is több reményt vitt el a kormányfői beszéd.” Az erdélyiek csalódása borítékolható volt, hiszen „Orbán a magyarországi politikai kontextusnak megfelelő, de Erdélyben mégis váratlan és baljós szöveggel állt elő. Huszonnégy órával azután, hogy európai szintű segítséget ígért Kelemen Hunornak, arról tartott előadást: érdemes konfliktust vállalni az EU-val, mert a megoldás a nemzetállamokban van, a kérdés pedig nem az, hogy van-e válasza az uniónak, hanem az, van-e a magyaroknak, a németeknek, a románoknak. Mondta ezt azoknak az erdélyi magyaroknak, akiket mérhetetlenül sok hátrány ért a (román)nemzetállamban. Ez a felszólalás teljességgel ellentétes volt az erdélyi magyar politikai érdekekkel és törekvésekkel, például azzal, hogy végre, hosszú idő után, tűnjön el a romániai alkotmányból a nemzetállami kitétel.

Nem elfelejtve megemlíteni, hogy a Fidesz erdélyi Mekkájában elmondott reményhervasztó miniszterelnöki expozénak nem növelte az üzenetértékét a „védhatalmi státust” kérő Tőkés felszólalás sem, a 168 órában közölt konklúziókkal jó lenne vitatkozni, de nem lehet. Mert Parászka Borókának sajnos, igaza van:

„Az idei tusványosi nyári egyetem az illúzióvesztés helyévé vált Tovább romlott a magyar-román államközi viszony (a román jobb– és baloldal egyaránt szembefordult Orbánékkal) s a magyar-magyar kapcsolatépítés nehézségei is megmutatkoztak azokban az ellentétekben, amelyek azért alakultak ki, mert a Fidesz beleavatkozott az erdélyi magyar politikába, szembefordult az RMDSZ-szel, és saját párthálózatot épített ki. A legnagyobb bukást azonban a magyar kormányzati politika jelenti: a „nemzetstratégia” már nemcsak Európában vált ki elutasítását, hanem Erdélyben, az erdélyi magyarok számára sem értelmezhető.

A magyarországi kormányközeli tudósítások arról számoltak be, hogy Orbán Viktor ütemes tapsot kapott Tusnádon. Az, hogy volt olyan, aki a szemtanúk szerint „hazudsz” kiáltással, paradicsommal dobta meg a miniszterelnököt, már szűkebb felületen kapott helyet. A hírekből azonban szinte teljesen kimaradt, hogy sem a Fidesz stratégiai partnerei, sem a kisebbségi politika korábban mellőzött partnerei nem tudtak megállapodni érdemi kérdésekről. Egy évvel az uniós, illetve a magyarországi választások előtt, évekkel a választójog kiterjesztése után Tusnádfürdő mérlege így az éles szembenállás, a teljes értetlenség és az általános gyanakvás.”

Interjú az első, magyar állampolgárságától megfosztott visszahonosítottal

Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban a napilap egyik főszerkesztő-helyettese, Dunda György és oknyomozó riportjában egy könnyített eljárással magyar állampolgárságot nyert, majd ezt követően nemsokára, a megszerzett állampolgárságától meg is fosztott kárpátaljai nemzet-társunk különös esetének járt utána. Az eset nem minden tanulság nélküli és a precedens nélküli történet alighanem újabb fejleményekkel is gazdagodhat a közeljövőben.

A közelmúltban a következő egymondatos határozat jelent meg a Magyar Közlöny idei 124. számában: „Lackó Jenő magyar állampolgárságát visszavonom. Áder János, köztársasági elnök." Mint utóbb, az Origo jóvoltából kiderült, az államfő elvette egy ukrajnai férfi frissen, egyszerűsített honosítással szerzett magyar állampolgárságát, mert az érintett, állítólag „csalárd módon" járt el az eljárás során. A portál megírta: a Magyar Közlönyből csak annyit lehetett megtudni: a férfi 1990. augusztus 18-án, Ungváron, a mai Ukrajna területén, de még szovjet állampolgárként született, az anyja neve Terpak Valentina Ivanivna, és az illető egyéb neveken (Lackó Jevgenij Vilmosovics, illetve Latsko Ievgen) is ismerhető. Mielőtt valaki az „egyéb neveken ismerhető” szóösszetétel kapcsán bármilyen gyanús feltételezésre ragadtatná el magát, tegyük hozzá, hogy ilyesmiről szó sincsen. A hármas névváltozat minden Kárpátalján élő magyarnak „kijár”. Ez annak köszönhető, hogy meglehetősen nagy a zűrzavar az itteni magyarok névhasználatát illetően: az ukrán személyi okmányokban szereplő nevek cirill betűs változatából (ez szerepel a személyi igazolványban) latin betűsre átírt (ez áll az útlevélben) változatát a hatóságok felettébb „rugalmasan” kezelik, de az sem tisztázott egyértelműen, hogy a Szovjetunió fennállása idején szlávosított utónév milyen magyar keresztnévre módosítható a kedvezményes honosítás során, illetve hogyan járjanak el a magyar hatóságok az apai név vonatkozásában, hogy egyéb, mondjuk ukránból angolra  történő átírásokról, ne is beszéljünk.

Arra viszont semmi nem utalt konkrétan sem az Origo cikkében, sem más, az ügyet szenzációként tálaló sok-sok más lap írásában sem, miért döntött a köztársasági elnök Lackó Jenő, azaz Lackó Jevgenij Vilmosovics, illetve Latsko Ievgen tavaly megkért és még a múltévben el is nyert magyar állampolgárságának a precedens nélküli visszavonásról?

Az ungvári Lackó Jenő esete bejárta a magyarországi, a Kárpát-medencei magyar, sőt az ukrán sajtót is. Ő az első a közel félmillió új magyar állampolgár közül, akit megfosztottak honosítási okiratától és ő az, akinek ügyében az érdeklődő újságírók csak hallgatag és amúgy szűkszavú közleményekben kommunikáló magyar hatóságokkal találkozhattak, akik csupán azt érzékeltették: Lackó Jenő csalárdságot követhetett el. Hogy pontosan mit is, azt nem árulták el, így aztán következhettek a változatos, képtelen ötletektől sem mentes találgatások a magyar és ukrán lapokban.

A Kárpáti Igaz Szó saját nyomozásba kezdett és kutatásai eredményét az elmúlt napokban osztotta meg az olvasókkal a Kétszáz karton cigaretta ára, avagy egy visszavonás története dr. Lackó Jenő szemszögéből című riportjában, amelyből a különös történetnek csak az érintettől származó olvasata ismerhető meg.

„Az első megfosztott visszahonosítottal” való találkozást Lackó Jenő apjával és nagybátyjával való beszélgetés előzi meg, melynek során előbb az elzárkózás, a vonakodás majd a lassú enyhülés fázisait is meg kell ismernie az érdeklődő újságírónak. A család és a portán lakó szomszédok is lassan álltak kötélnek, de a velük való beszélgetésből lassan kiderült: a 23 éves jogászhallgató fiatalember – a jelek szerint – a „barátok” és a hiszékenység áldozata lett. A zenész nagybácsi bizonyul a családtagok közül a legbeszédesebbnek: „Csúnyán elbántak a gyerekkel. Mindig a magunk fajtája jár pórul…” kesereg a szintén Lackó Jenő névre hallgató rokon.

Végül a Kárpáti Igaz Szó munkatársa kitartása sikerrel jár és létrejön a találkozó az állampolgárságától megfosztott első visszahonosított kárpátaljai magyarral. Íme a történet lényege Dunda György tolmácsolásában:

„2011 végét mutatta a naptár. Nappali tagozatos egyetemi hallgatóként minden pénz jól jött. Egyik ismerőse azzal állított be hozzá, hogy sürgősen Záhonyba kellene mennie, mert egy plazmatévét hoztak neki, azt kellene elvennie és áthoznia a határon. Az ismerős azzal érvelt, hogy nincs vízuma, ezért ő nem tud átmenni. Jenő azt mondja, nem gondolt semmi rosszra, beült és elindult. Majdnem szerencséje is volt, fűzi hozzá utólag, mert a magyar határőr, mivel nem az ő nevén szerepelt a jármű, vissza akarta fordítani, ám végül csak átengedte. Bár ne tette volna, jegyzi meg Jenő utólag. A magyar vámosok ugyanis speciálisan kialakított rejtekhelyre bukkantak a kocsiban, ahonnan 200 karton cigaretta került elő.”

„Nem akartam hinni a szememnek” – mondja el az érintett, majd így folytatja: „Akkor és ott tudatosult bennem, hogy csúnyán rászedtek. Mindent elmondtam a rendőröknek, egy éjszakára bent tartottak, másnap hazaengedtek. A kocsit meg a cigit természetesen lefoglalták. Hazajöttem. Azonnal kerestem az ismerősöm, de eltűnt. Azóta sem láttam, hallottam felőle semmit. Legalább elnézést kért volna…”

Az állampolgársági kérelme beadására már a fentebb részletezett határincidens után került sor. Magyarországon intézte. A történtekről nem szólt. Ez hiba volt, belátja. Kérdésünkre, hogy miért hallgatta el, azt válaszolta, azért, mert úgy gondolta, ez csak adminisztratív vétségnek számít, nem pedig súlyos bűncselekménynek. Sokáig minden rendben is ment. Több hónapos várakozás után tavaly megkapta az állampolgárságot. Kifejezetten örült neki, mert az volt a célja, hogy feleségével, Krisztinával és idén július elsején Miskolcon született Tina kislányukkal az említett városba települnek át. Ott kezdenek új életet és az ukrán állampolgárságukról is lemondanak. Így viszont már nem tudja, mi lesz.

Az állampolgárság visszavonásáról 2013 tavaszán értesítették az ungvári főkonzulátuson. Nem indokoltak semmit, csupán tudomására hozták, leghamarabb 10 év múlva kérheti azt újra. Bő egy hónapja egy másik értesítést is kapott, amiből kiderült, egy évre kitiltották Magyarországról. Csak ezzel tudja összefüggésbe hozni a visszavonást. A lánya születésénél sem lehetett már jelen, itthonról izgult érte és a feleségéért.”

Időközben a fiatalember idén nyáron magiszteri diplomát szerzett az Ungvári Nemzeti Egyetem jogi karának nappali tagozatán, tehát immár Dr. Lackó Jenő néven reméli vélt igazát megtalálni. Meggyőződése, hogy „átverés” áldozata lett, felesége a jelenleg is egyetemi hallgató, a szintén jogásznak tanuló Krisztina, meg szülei és szűkebb környezete is hisz neki.

Abban, hogy „esetleg a romaság érdekvédelmét ellátó valamelyik szervezetet segíthetné friss jogászként” fel sem merül benne. Mint elmondja az őt kérdező újságírónak: „ugyan már, kiábrándultam én ezekből a romaszervezetekből. Szerintem érdemben nem sokat tesznek, mindenki csak a saját javát nézi.” Ami a legjobban nyomasztja az, hogy sokan – hála a sajtó népszerűsítésének – elvetemült bűnözőnek tekintik.

Dr. Lackó Jenő annak pedig végképp nem örül, hogy esetét ország-világ elé tárták. „Diszkrétebben is eljárhattak volna,” – véli, és nem is titkolja: „attól tart ugyanis, hogy ezek után az „illetékes” ukrán szervek képviselői is megkeresik…”

Természetesen ez csupán az érem egyik oldala. A Kárpáti Igaz Szó a nagy vihar kavart és hetedhét ország sajtója által megszellőztetett ügyben szeretné az üggyel kapcsolatosan a magyar hatóságoknak az álláspontját megismerni és közreadni. Annál is inkább, hiszen a hatályos törvény szerint a magyar állampolgárság csak attól visszavonható, „aki magyar állampolgárságát a jogszabályok megszegésével, így különösen valótlan adatok közlésével, illetve adatok vagy tények elhallgatásával a hatóságot félrevezetve szerezte meg.”

A szemleíró ezügyben talán nem véletlenül szkeptikus: a Kárpáti Igaz Szót az Ukrajnai Magyar Demokratikus Szövetséghez, az UMDSZ-hez kötődő lapként ismerik, márpedig ennek elnöke, Gajdos István, a kijevi parlament egyetlen magyar képviselője, Ő „persona non gratanak” számít a Nemzeti Együttműködés Rendszerét hirdetők szemében. Őneki helye nincs sem a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán, se Martoson, se Tusványoson. Őt lehet fajsúlyos Fidesz-politikusoknak becsületsértő vádakkal illetni, sőt az egyik Magyar Állandó Értekezleten nyilvánosan nemzetbiztonsági kockázatnak nevezni. És, ha a besározott perel az igazáért az őt zsigerből gyűlölők ellen, jól jön a parlamenti immunitás jogintézménye. Ezt pedig az állampolgársági ügyekben illetékes magyar hatóságok is tudják…