Bokros Lajos az Élet és irodalomban: „Magyarság egyenlő önként vállat szolidaritás.”

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Bokros Lajos és közreadva a MagyaRomânia című dolgozatát olyan, nemzetstratégiai alapdokumentumot tett közkinccsé, mely szerintünk – és hisszük, hogy ezzel nem csak mi vagyunk így – megkerülhetetlen lesz mindazoknak, akik számára fontos a magyar nemzet jövője.

Közel hét évvel ezelőtt, 2006. november 26-án a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen zajló többnyelvűségi háborúskodás idején, a Szabadság első oldalán vagy a Népszabadságban arról olvashattak, hogy az előző napon, az egyetem Magna Aulájában, egy díszdoktorrá avatott magyarországi közgazdász professzor „szinte kifogástalan román nyelven tartott ünnepi előadásában a térség országai és népei összefogásának szükségességéről, egymás munkája, kultúrája és hagyományai kölcsönös tiszteletének elengedhetetlen voltáról beszélt, erre bíztatott.”

Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy a BBTE akkori vezetősége a kétnyelvűség ügyében a halogatás taktikáját alkalmazva, tudatosan interetnikus feszültséget provokált ki az egyetemen és a magyar hallgatókat és oktatókat polgári engedetlenségi akciókra késztette. Ennek fényében is kapott akkor megkülönböztetett figyelmet mindaz, amit az egyetem Doctor Honoris Causa címét elnyert tudósa, Bokros Lajos politikus, ex-pénzügyminiszter, akkortájt a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) tanára és gazdasági igazgatója a kelet-közép-európai országok és lakóik hangsúlyosan pedig a magyarok és románok egymásrautaltságáról beszélt. Bokros akkor ott szólt múltról, jelenről és jövőről, szólt esélyekről és érdekekről, szólt gondokról és lehetőségekről, szólt megbecsülésről és tiszteletről, de úgy, hogy e fogalmakat mindig a „közös” vagy „kölcsönös” jelzővel látta el.

Bokros Lajos, a nyolcvanas évek szamizdatjainak Rikárdó Dávid néven publikáló szerzője, aki ma EP-képviselő és a Modern Magyarország Mozgalom párt elnöke és nem utolsósorban a BBTE és a bukaresti Közgazdasági Akadémia gyakori előadója, emlékezetes kolozsvári díszdoktori beszédének üzenetértékű pozitív gondolatait sokan vélhették egy rutinos politikus helyzetfelismerő rögtönzésének és csupán annak tulajdonítva a friss díszdoktor üzenetértékű ünnepi előadását, hogy az érintett „feltalálta magát”.

Ezt viszont csak a felületes szemlélő gondolhatta és gondolhatja így. Azok számára, akiknek megadatott, hogy a közgazdász-politikus nemzeti elkötelezettségéről, a határon túl élő magyarság iránt érzett felelősségérzetéről és empatikus viszonyulásáról, segítőkészségéről már több mint két évtizede, tudhattak, mikor még mára a nagy nemzetegyesítők közül sokan Párkányt még csak Štúrovoként ismerték és emlegették, Bokros 2006-os kolozsvári ünnepi székfoglalója nem volt meglepetés és még kevésbé konjunkturális rögtönzés. Bokros Lajos akkor és ott azt mondta el, ami a hitvallása, és amit egy jövőnek szóló üzenetként Kossuth Lajos hátrahagyott, nevezetesen azt, hogy a Duna-tájon élő kis nemzetek külön-külön védtelenek, szövetségben viszont olyan erőt képviselnének, mellyel sokat tudnának nyomni Európa mérlegében.

Eheti, az Élet és irodalomban közreadott Bokros Lajos tanulmány a már címében is kossuthi ihletésre valló MagyaRomânia is a nagynevű tanítómester szellemi örökségének jegyében született. Benne a szerző úgy szól a magyar-román viszonyról, a nacionalizmus és testvériség, a politikai nemzet és kulturális nemzet összetett kérdéseiről, a nemzeti érdekekről és feladatokról, hogy programot és cselekvési tervet fogalmaz meg a magyar nemzetpolitika számára.  A MagyaRomânia-át elolvasva nem túlzás javasolni: ha már a jól fizetett kormányzati főhivatalnok és apparátusa, háromnegyed év alatt képtelen volt megalkotni, és továbbra is csak ígéri, egy prágai angol Chelsea-Bayern München Szuperkupa-döntős lazítás után a nemzetstratégiát, Kárpát-haza programját, „a magyar jövő lehetséges határainak újradefiniálását”, akkor ezt ne is erőltesse tovább. Kár a forintszázmilliókat felemésztő zabhegyezésért, az alapdokumentumot már elkészítette valaki és az, csekély 495 magyar forintokért az újságárusoktól beszerezhető.

Az elmúlt időszak legfontosabbnak vélt magyarságpolitikai írásának ismertetése előtt, úgy véljük nem fölösleges, ha külön is megszólaltatjuk a szerzőt, aki a bukaresti magyar-román labdarugó mérkőzés után a Facebookon ajánlotta olvasók figyelmébe  az ÉS-ben megjelent írását ezzel a figyelemfelkeltő  „beharangozóval”:

„A tegnapi román-magyar meccs és az azt kísérő szégyenletes szurkolói viselkedés szomorú apropót ad az eheti Élet és Irodalomban megjelent MagyaRomânia című írásomnak.

A nemzeti felsőbbrendűség bajnokai szerint "Magyarország a magyaroké". Ennek logikus következménye csak az lehet, hogy Románia a románoké, Szlovákia a szlovákoké. Komolyan gondolja bárki is, hogy ezzel a hozzáállással érdemben tudjuk segíteni a Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában élő magyar honfitársaink szülőföldjükön való boldogulását? Ez éppenhogy ellentétes az érdekükkel. Szerintem azt kell keresni, ami összeköti a magyar nemzetet a környező országok népeivel, nem azt, ami elválaszt minket. A kirekesztő felfogás helyett a befogadó megközelítés a termékeny és egyedül elfogadható. 

A szélsőjobboldali álmodozás zsákutcájából kiutat az európai ihletésű stratégiai gondolkodás jelenti. Ennek középpontjában Európa és az európai népek, nemzetek békés közössége, illetve önérdekűen együttműködő tisztelettudó testvérisége áll. Saját, jól felfogott magyar érdekünkben. Az Európai Unió minden mai válságjelenség ellenére egy magasabb rendű civilizációs fejlődési keret, amivel a magyar nemzeti érdekek harmonikusan összeilleszthetők. Sőt, érdemes leszögezni, hogy a magyar nemzeti érdekek kizárólag ennek a keretei között érvényesíthetők jól.

A cikkben részletesen kifejtem a fenti gondolatokat, és cselekvési tervet is javasolok.”

Hisszük, hogy az elkövetkezendők meggyőzik majd az olvasót arról, hogy Bokrosnak az utólagos, Facebookos bejegyzését is indokló, pénteken megjelent cikkében sok mindenben igaza van.

Ezek után, lássuk mindenekelőtt a tanulmány bevezetőjét, mely egy politikai credót, egy tiszteletre méltó és konstruktív felfogást tükröz. Ezt hiba lenne nem szövegszerűen az olvasóval megismertetni:

„Ezer éve él egymás mellett két kicsi nép, a magyar és a román. Nyelvük és vallásuk különböző, ételeik, szokásaik, kultúrájuk, érzéseik, magatartásuk sok tekintetben azonos. Történelmük jórészt közös, annak értelmezése viszont rendszerint különböző. Sorsfordulók idején nagyon eltérő, gyakran egymással szembenálló. Vannak közös hőseik, például Hunyadi János (Ioan de Hunedoara vagy Iancu de Hunedoara) és Mátyás király (Matei Corvin). Ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy a másik nép is magáénak vallja eme vitán felül példaadó történelmi személyiségeket, gyakran folyik értelmetlen és lélekmérgező vita ezek kisajátításáról. Pedig van pozitív példa. Zrínyi Miklós békésen megfér saját maga mellett (Nikola Zrinski) mint a magyar és a horvát nép közös hőse.

A nemzeti felsőbbrendűség bajnokai nem tudják elképzelni a többes kötődést. Hunyadi János román volt-e vagy magyar? Természetesen mindkettő. Etnikai származását tekintve román, de a magyar nemesség tagja. Egy olyan korban, amikor az etnikum alig számított, ugyanakkor elsőrangú fontosságú volt a nemesség kizárólagosságát tükröző politikai nemzet. Tehát Hunyadi János politikailag magyar volt, etnikailag pedig román. Nem lehet ebbe belenyugodni, sőt felhőtlenül örülni neki?

A példa arra jó, hogy megmutassa: azt érdemes keresni, ami összeköt bennünket. A kirekesztő (exkluzív) felfogás helyett a befogadó (inkluzív) megközelítés a termékeny és egyedül elfogadható. Ez az, ami modern, tehát korszerű és lehet rá társadalmi jövőt építeni, egyszersmind erkölcsileg tiszta.”

A kirekesztő felfogás helyett a befogadó megközelítést egyedül elfogadhatónak tekintő bevezető gondolatait követően, Bokros Lucian Boia könyvéből, a Miért más Romániájából (De ce este România altfel“) idézi fel Titu Maiorescunak az irodalomkritika területén elindított román modernizációs törekvéseket tükröző „tartalom nélküli formák” (forme fără fond) fogalmának 1868-as meghirdetését. Ebben, mind tudható, a román nemzeti ébredés neves élharcosa egykor, vitát ingerlően megfogalmazta: látszólag a románok birtokában vannak a nyugati civilizáció egészének, ez azonban tartalmat nélkülöző nagyképűség.

Bokros cikkében, az első alfejezet címében ez sokat és sokszor emlegetett felfogás Formák, alap nélkülként jelenik meg, és hamar kiderül: nem volt véletlen a 145 éves Maiorescu példázathoz való fordulás. De lássuk miről is van szó: „Kívülről  úgy látszik, mintha  a románok megfelelő mértékben birtokában lennének a nyugati civilizációnak. Van politikánk és tudományunk, vannak folyóirataink és akadémiánk, vannak iskoláink és létezik irodalmunk, vannak múzeumaink, konzervatóriumaink, színházunk és még alkotmányunk is van. De a valóságban ezek bizony holt termékek, színlelés alap nélkül, hazajáró lelkek (stafii fără trup), illúzió valóság nélkül és ily módon a románok legfelső osztályainak kultúrája nulla és érték nélkül való, és a szakadék, amely ezt elválasztja az alul lévő néptől, napról napra mélyül.”

Ahogy Titu Maiorescu kíméletlen látleletét Lucian Boia román történész „a mai valóságra is alkalmazhatónak tekinti”, úgy Bokros maga is úgy vélekedik: a közel másfélévszázados „megközelítés alkalmas mind a magyarországi, mind pedig a romániai társadalomfejlődés leírására. De jelen pillanatban elsősorban a magyarországiéra.”

„Hazánknak van alkotmánya, de nem sokat ér, mert a jelenleg kormányzó politikai erő kizárólagos és múltba révedező, avítt barokkos eszmevilágát tükrözi. Magyarországon vannak televízió- és rádióállomások, de egy-egy kivétellel a hatalom nézeteit harsogják. Vannak újságok és folyóiratok, de a centrális erőtér igyekszik fokozatosan mindent bekebelezni. Vannak színházak és egyetemek, de ezek vagy begubóztak saját szakmáik fényes rongyaiba, vagy rongyaik koszosak lettek a hatalomhoz való mindennapos dörgölőzéstől.”

„Nem török pálcát felettük: túl kell élni ezt a rezsimet is – fogalmaz egy zárójeles, korántsem csak mellékmondatnak szánt megjegyzéssel Bokros, majd így folytatja: Van növekedést, munkahelyeket, felemelkedést hazudó új propaganda, miközben Magyarország drámai sebességgel távolodik az évszázadokig vonatkozási pontnak számító visegrádi országoktól. Ha nem változnak a dolgok, akkor jövőnk jobban hasonlít Románia múltjához, mint annak jelenéhez. Formák, alap nélkül” – szól a bokrosi vészharangkongatás, melyhez adalék egy, most megjelent figyelmeztető nemzetközi statisztika, melyben nem csak az adatok, hanem inkább a trendek az elgondolkoztatók.

A napokban látott napvilágot a World Economic Forum (WEF) versenyképességi rangsora, melyben Magyarország a 63. lett a világ „jegyzett” 147 országa közül. Ez a 63. pozíció 3 hellyel rosszabb, mint az ország 2012-es helyezése, holott a „Magyarország jobban teljesít” címet viselő miniszterelnöki honlapon arról olvashatunk egy eheti miniszterelnöki rádióinterjú-ismertetésben, hogy „az elmúlt időszak gazdasági mutatóit Orbán Viktor úgy értékelte: Magyarország újra működik, és mindenki láthatja, hogy jobban teljesít, mint korábban.”

Ennek mintha ellentmondanának MTI által is közzétett WEF adatok. Magyarország az EU 28 országa közül a 24. helyen áll, és csak Görögországot (91.), Szlovákiát (78.) Romániát (76.) és Horvátországot (75.) előzi meg. Az élen nem történt változás, továbbra is Svájc számít a világ legversenyképesebb országának, amelyet Szingapúr és Finnország követ, Németország pedig a tavalyi hatodik helyről az idén a negyedik helyre jött fel.

A visegrádi országok közül Csehország a 46. helyen áll (7 helyet rontott), míg Lengyelország a 42. helyet megszerezve a térség legversenyképesebb államává vált. A legtöbb helyet javító ország az EU-ban Málta (47-ről 41-re), valamint Horvátország (81-ről 75-re) volt, míg a legtöbb helyet Csehország után Szlovákia (71-ről 78-ra), és Olaszország (42-ről 49-re) rontotta. Az új EU tagállamok közül Észtország számít a legjobbnak, hiszen 32. lett a világrangsorban.

A WEF kimutatása szerint Magyarország versenyképességi teljesítménye világszinten nem mondható rossznak, de a szűkebb régióban nézve már messze nem olyan jó a helyzete. Az ország hatékonysági tényezői jók, de gondok vannak az innováció, a korrupció és az intézményrendszer területén, ami miatt Magyarország az unió perifériájára került. Az elemzés számos magyar negatívumra emlékeztet: magas az adóelvonás, magasak a kamatok és nem hatékony a kormányzati bürokrácia, amihez az intézkedések instabilitása társul. Végül a kutatás azt is megállapítja: a régióban Magyarország ugyan nem nyújt kirívóan rossz teljesítményt, ám egyetlen versenyképességi mutatóban sem első, miközben ötben utolsó.

Visszatérve Bokros Lajosnak a MagyaRomâniajához, a szerző tanulmányának következő, a Nacionalizmus vagy testvériség címet viselő alfejezetében részletesen is kifejti a „nemzeti felsőbbrendűség bajnokai” által már korábban idézett gondolatok tarthatatlanságát mindarról, hogy mi a logikus következménye egy „Magyarország a magyaroké” felfogásnak a Szlovákiában, Szerbiában vagy éppen Ukrajnában élő magyarok számára. Rámutat: mindazoknak, akik úgy gondolják, csak nem merik kimondani, hogy a trianoni határokat meg kell változtatni, és várnak egy úgymond „kedvező alkalomra” továbbá reményeket fűznek ahhoz, hogy egy ilyen álom „beteljesülhessen” („alap nélküli forma a nem demokratikus ellenzék soraiban”), tudniuk kell az ilyesfajta vágyak sine qua nonját is: „az államhatárok megváltoztatására irányuló törekvés háborút jelent”

Az Európai Unió jól tudja ezt, és ezért utasít el bármilyen határmódosítást. Senkit ne tévesszen meg Koszovó példája, – hivatkozik a felelőtlenül érvelők jól ismert mantrájára Bokros. De az sem lehet követhető „minta” a forrófejűeknek, ha egy valódi népakarat, azaz népszavazás következményeképpen új állammá válik netán Skócia vagy Katalónia. Mint leszögezi: „Új államok régi határok között: demokrácia. Régi államok új határokkal: háború”

A szélsőjobboldali álmodozás zsákutcájából a közgazdász-politikus véleménye szerint a kiutat „az európai ihletésű stratégiai gondolkodás jelenti. Ennek középpontjában Európa és az európai népek, nemzetek békés közössége, illetve önérdekűen együttműködő tisztelettudó testvérisége áll. Saját, jól felfogott magyar érdekünkben.”

Emellett érvelve megingathatatlan meggyőződésének ad hangot: „Az Európai Unió minden mai válságjelenség ellenére egy magasabb rendű civilizációs fejlődési keret, amivel a magyar nemzeti érdekek harmonikusan összeilleszthetők. Sőt, érdemes leszögezni, hogy a magyar nemzeti érdekek kizárólag ennek a keretei között érvényesíthetők jól.”

Nem tagadva, azt sem hogy megállapításai olykor közhelyszerűeknek tűnhetnek, Bokros a „drámai sebességgel romló hazai közbeszéd és közkultúra” körülményei között elengedhetetlenül szükségesnek tartja az alapokhoz való visszatérést. „Ha az alap nélküli formák világából egyszer ki akarunk lépni, akkor újszerűen szükséges megfogalmazni a magyar nemzet érdekeit is.” – mondja ki a szentenciát.

Úgy ítéli meg, hogy „európai hitvallásunkkal és erkölcsi érzékünkkel kizárólag az a modern nemzetfelfogás lehet rokon, amelyik így szól: magyar az, aki annak vallja magát.” E felfogást vallva és a befogadást mindvégig esszéje kulcsszavának tekintve foglal állást a magyarságot megosztva minősítők ellen. Határozottan elutasítja a magyar szóhoz mindegyre odaillesztett fölösleges, nemegyszer bántó jelzőket, a „valódit”, „hígat”, „mélyet”, az „idegenszívűt”. Számára egyetlen nemzetmeghatározó ismérv és definíció létezik: „Magyarság egyenlő önként vállat szolidaritás.”

A politikai nemzet és a kulturális nemzet bonyolult kérdéskörét történetiségében is, részletekre kiterjedően áttekintve megállapítja: „a huszonegyedik századunk európai demokratikus fejlődése egyre közelebb, sőt mára átfedésbe hozta a politikai nemzet és a kulturális nemzet korábban élesen elkülönülő felfogását.” Határozottan foglal állást abban, hogy a korszerű nemzeti érdekfelismerésében nemcsak az írásában már eddig többször kárhoztatott szélsőjobbnak is van tennivalója. Mint mondja: a „múltba révedező szélsőjobbosok mellett múltba forduló, maradi liberális elmék is ismerjék végre fel: a politikai és kulturális nemzet összeolvadása az európai demokratikus fejlődés egyik legújabb és legszebb eredménye.”

E megközelítés jegyében üdvözli a kettős állampolgárság intézményének a megteremtését és hívja fel a figyelmet arra, hogy ennek törvénybe iktatását és elfogadtatását „éppen az európai demokratikus politikai fejlődés tette lehetővé, és egyszersmind magától értetődővé, ami ellen a mai kormány esztelen szabadságharcot vív.”

A tanulmány Reform, mint nemzeti érdek alfejezete a „kérkedő és melldöngető hivatalos magyarországi látszatszolidaritás mögött lappangó indokolt és indokolatlan félelmeket” veszi górcső alá. Terjedelmi korlátai vannak annak, hogy Bokrosnak a rossz és jó megoldást részletező, szakmai indokokkal alátámasztott okfejtésére bővebben is kitérjünk. Ezek helyett hadd idézzük a szakértő-patrióta erre az igen érzékeny területre vonatkozó fejtegetéséből a talán legfontosabb mondatot, ami egyúttal egy átfogó stratégiai tervre is utalni kíván: „A magyar állam határain innen és túl élő magyar nemzetrészek érdekeinek összecsiszolása éppúgy szerkezeti reformok már sokszor leírt „kritikus tömegét” igényli, mint a magyarországi lakóhellyel rendelkező szűkebb közösség jövőbeni jóléte.”

A MagyaRomânia programszerű esszének a Romániai magyar politikai nemzet címet viselő részében Bokros nemcsak újólag üdvözli a kettős állampolgárság megteremtését („ez maradék nélküli öröm és őszinte fejlődés”), hanem határozott véleményt formál a soron következő feladatról is: ismerjék el a környező országok államalkotó nemzetként az ottani magyarságot, amennyiben ezt a számarányuk és súlyuk indokolja! Létre kell jönnie a magyar politikai nemzetnek Romániában, azáltal, hogy az itt élő magyar közösséget ismerje el államalkotó nemzetként alkotmányosan is a román többség. Ezzel – mint fogalmaz Bokros – „a romániai magyarság önálló politikai nemzetként a többségi román politikai nemzet mellé lép”. Az egyenjogú politikai tényezőként való együttélést és együttműködést szolgálná ez a státus, amely éppen ellentéte lenne a Monarchiabeli, a nemzetiségek által joggal bírált „egységes magyar politikai nemzet”-felfogásnak, amely beolvadást követelte meg a románoktól, a szlovákoktól és szerbektől egyaránt.

Megfogalmazása szerint „három fantasztikusan fontos folyománya lehet ennek a lépésnek: egyrészt jogilag megalapozza a székelyföldi területi és közigazgatási autonómiát, másrészt kikényszeríti, hogy a magyar nyelv a hivatalos érintkezés elismert és visszavonhatatlan közvetítő eszköze legyen (ez jórészt már ma is így van), harmadrészt kihúzza a talajt a burkoltan határrevízióra törekvő magyar szélsőjobboldali törekvések, illetve az ettől való román zsigeri félelmek alól.”

Szerzőnk nyílván tisztában van azzal, hogy a fenntartásoknak, a veleszületett félelmeknek az érzelmi valamint a politikai súlyát nem szabad lebecsülni. Viszont éppen saját EP-képviselői tapasztalatát, a román és szlovák kollégáival folytatott alkalmi, nem is titkoltan némi provokatív éllel folytatott diskurzusait tartva tanulságosnak, érvel mondanivalója mellett. Elmondja: e beszélgetések tárgya gyakran Koszovó, melynek függetlenségét se Románia, se Szlovákia nem hajlandó elismerni. Az ok ismert: mindkét ország fél a precedenstől, úgy vélik e két ország döntéshozói, hogy a soknemzetiségű egykori Jugoszlávia szétesése számukra csak intő példaként jöhet számításba. Meghallgatva kollegái elutasító álláspontját, mely nem kis ellentmondást hordoz magában, Bokros felteszi a kérdést nekik: „Ha Koszovó 90 százalék feletti albán nemzetiségű lakossal nem jogosult önálló államot alkotni, akkor 1918-ban milyen mértékben volt erre joga a felvidéki szlovák népnek, vagy az erdélyi román többségnek, netán a délvidéki szerb közösségnek, amelyik akkor még a Vajdaságban sem alkotott többséget?”

Persze elfogadható választ nem vár és nem kap, hiszen az egykor történtekben nem az elvi megközelítések, hanem a történelmi tények játszották a főszerepet: az első világháborút követően „a győztesek igazsága érvényesült”. Az akkor meghirdetetett „nemzeti önrendelkezés jobbára csak szépségtapasz volt – fogalmaz Bokros, az szerinte csak „a háború folyamán előzetesen kialkudott határmódosítások igazolására szolgált.”

Nem részletezve a sorsmeghatározó „szépségtapasz” következetlenségeit, melyekből azért egy-két példát felvillant a tanulmány szerzője, Bokros hangsúlyosabban inkább a mához szól. Románia meg Szlovákia területi integritásnak legfőbb biztosítékát látja a kettős állampolgárság teremtette új helyzetben: „A hazai magyar politikai nemzet, amelybe  a magyar állam határain túl élő magyarok a kettős állampolgársággal beléphetnek, kívánhatja és elősegítheti, hogy ugyanezek a személyek önálló, de együttműködő magyar politikai nemzetként részesei legyenek a romániai és szlovákiai állami fejlődésnek.”

Bokros cikkének zárásaként a Mit tehet Magyarország? alfejezetben   nem halogatható koncepcionális javaslatokat és nyolc pontba foglalva, konkrét cselekvési tervet is előterjeszt, mellyel szerinte méltó és előremutató módon lehetne emlékezni az első világégés jövőre esedékes centenáriumán.

A Mit tehet Magyarország? kérdésre adott lakonikus válasza a csattanós „nagyon sokat”. Hogy mit és miként, annak kibontását két dimenzióban, a tartalmi és jelképes vonatkozások világában tekinti át és fogalmazza meg, mint követelményt.

Mindenekelőtt elengedhetetlennek tartja, hogy  az országhatárokon túl élő magyar állampolgárok saját személyes képviselőket küldhessék a budapesti országgyűlésbe és ne a magyarországi pártokra voksolhassanak. Az érvei e javaslat mellett, aligha szorulnak magyarázatra. Kimondja azt, amivel a mai magyarországi társadalmat valóban ismerőknek már régen meg kellett volna barátkozniuk: „Ezzel két legyet üthetünk egy csapásra. Egyrészt nem fordulhat elő, hogy Magyarországon állandó lakhellyel nem rendelkező, életvitelszerűen nem tartózkodó, adót nem fizető polgártársaink eltorzítják a helyben lakó, itt adót fizető polgárok politikai preferenciáit. Másrészt képesek maguk közül kiválasztott, általuk ismert és bizalommal kezelt képviselőket küldeni Magyarországra, akiknek a határon túli magyar politikai közösség érdekében végzett mindennapi tevékenysége számonkérhető.”

Ugyanilyen fontosnak tartja a politikus-közgazdász EP-képviselő azt, hogy a magyar politikai elit lemossa magáról a két évtizedes szégyent, és biztosítsa: „a hazánkban élő nemzetiségek végre önálló parlamenti képviseletet nyerjenek.”  Elvi alapú határontúli magyar politikát e kérdés kellően nagyvonalú megoldása nélkül nem lehet folytatni,  érzékelteti a szerző, de nem hallgatja el azt sem:  a régi adósságtörlesztés „jótékony hatással  lenne a magyar állam határain túli magyar nemzetrészek önálló politikai nemzetté válásának folyamatára is.”

Tartalmi kérdésnek, de ugyanakkor a jelképes politizálás szempontjából is kívánatosnak tartja a „népek kölcsönös megismerésére irányuló erőfeszítés” nemzeti érdekként való felismerését.  Joggal állapítja meg, hogy e téren lehet és kell tenni, nem is keveset.

A konkrét javaslatok szintjén ezek a következők lennének:

1. A magyarországi kábelszolgáltatók tegyék lehetővé román, szlovák, szerb, horvát és ukrán televízióállomások vételét. Ehhez annyit tennénk csak hozzá: reméljük, hogy a szlovén szó kimaradása csak véletlen volt.

2. A magyar középiskolákban vezessék be, hogy a világnyelvekkel párhuzamosan „legalább alapszinten lehessen tanulni a szomszéd népek nyelvét.”

3.  A szomszédoszágokba szervezett és minden középiskolást útra keltő kirándulások ne csak a magyar nemzeti kulturális örökség megismerését célozzák meg, hanem legyen legalább ekkora hangsúly a többségi nemzet kultúrkincsének megismerésén is.

4.  Az érintett államok érezhető anyagi hozzájárulásával és a magánmecenatúra anyagi és művész támogatásával jöjjenek létre közös televíziós műsorok, sőt, a több nyelven egyszerre sugározó televíziós csatornák.

5.  A Keleti pályaudvaron és az érintett vonatokon az utastájékoztatás az útirány szerinti ország nyelvén is kerüljön bevezetésre.

6. Budapest kapja vissza a történelmi zászlaját, a román trikolórra emlékeztető hagyományos szimbólum elvetését a fővárosi döntéshozók feledtessék egy ésszerű meg hasznos intézkedéssel: a főváros csomó-pontjain az eligazító táblák ne csak világnyelveken, hanem szlovák, román, szerb, horvát, ukrán és orosz nyelven is legyenek az idelátogatók seftségére.

7. A budapesti városnéző buszokon ne csak a világnyelveket ismerői érezhessék otthonosan magukat. Minimális erőfeszítéssel, a környező államokban élő többségi nemzetek idelátogatóinak komfortérzetét növelné, de ennél többet is szolgálhat, mert üzenetértékkel bír, ha egy román, szlovák vagy más szomszédországi turista is anyanyelvi tájékoztatást kapna, arról nem is beszélve, hogy szívesebben látogatna hozzánk.

8.  A szállodák, vállalatok közterek díszítésében ne csak a piros-fehér zöld lobogó kapjon szerepet. Melléjük legyen végre bátorság elhelyezni azoknak az országoknak a nemzeti zászlóit is, amelyek körülölelik Magyarországot. Utóbbi javaslat mellet kardoskodva Bokros ekképp  érvel: „Egyre jobban tetszene, nekünk is, szomszédainknak is, ha finoman jeleznénk: kölcsönösen elfogadjuk és egyenrangúként tiszteljük egymást. Svédországban szinte minden köztéren együtt látható a svéd, a norvég, a dán és a finn zászló. Hátha Romániában is elszaporodnak majd a magyar zászlók…”

Bokros úgy ítéli: az általa listázott nyolc pont csak kis lépés lenne, ezek egyike sem igényelne olyan nagy erőfeszítést, ami nem érné meg a befektetést. Viszont – és tegyük hozzá, hogy mi is úgy látjuk – megvalósításuk valóban áttörést jelentene a magyar nemzetpolitika számára. Arról nem is szólva, hogy e kezdeményezések annak jelzését is szolgálnák, hogy megtörténik az irányváltás szükségességének a megértése: „Acsarkodás, faji alapú felsőbbrendűség, öncélú nemzeti kérkedés, borgőzös „védhatalmi” szerepről való álmodozás helyett minden erővel közeledés, megismerés, megértés, tisztelet és együttműködés. Amíg nem késő.”

Így lehetne csak az 1914-ben kezdődött és tragédiákat hozó első világháborúra való emlékezést pozitívan megközelíteni, azt pedig nem „árvalányhajas búslakodásként” és „önfelmentő sajnálkozás” közepette megélni – sommázza egész írásának mondandóját Bokros Lajos. Azt sem felejti el hozzátenni: 2014-ben, a száz évvel ezelőtt történtek felidézése kitűnő alkalmat adhatna arra is, „hogy megszabaduljunk a magyar nemzet belső megbékélést és a szomszéd népekkel való történelmi kiegyezést akadályozó újsütetű tekintélyuralmi berendezkedéstől. Ostoba, anyagilag és erkölcsileg durván pusztító szabadságharc helyett minden erőnkkel az Európai Unióba való beépülésre kell összpontosítani a nemzet alkotó energiáit.”

Meg kell tennünk mindent ennek érdekében úgy, hogy ezzel egyidőben, „evvel párhuzamosan magyar nemzeti érdekeink a szomszéd nemzetekkel való szoros politikai, gazdasági, társadalmi együttműködést szorgalmazzák.”

E korparancs felismerése és ennek szellemében a valós nemzeti érdekek érvényesítését szolgáló politizálás akarása adhat csak esélyt arra, hogy idővel, ha arra az érzelmi feltételek is megérnek,  ne legyen álom és illúzió  „a Kossuth által megálmodott dunai konfederáció, valamiféle MagyaRomânia …” – fejezi be az eheti, az ÉS-ben megjelent igen figyelemreméltó publicisztikáját Bokros Lajos.