Markó Béla: „Valójában nem kilométer-számláló, hanem szavazatszámláló szerkentyűt hord magával titokban számos nagy-menetelő politikus?”

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Markó Béla és a Nagy menetelés című nagylélegzetű politikai elemzésében számadást készített közügyeinkről majd olvasásra ösztökélt. Úgy véli: nem elég csak lelkesedni szűkebb pátriájában meg azon túl is, hogy 2013 Bethlen Gábor-év meg Kós Károly-év, a lelkesedésen túl is lenne tennivaló: meg kell ismerni a fejedelem és az építész életpályájáról mindent, amit csak lehet, „mert tanulságos mindkettő. Így talán valamivel többet megértünk az erdélyi politikából. Tudniillik, hogy milyennek kellene lennie”.

Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek arra az október 25-i sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóra, amelyről lapunk is beszámolt és ahol a Székelyek Nagy Menetelését szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs egy emlékezetes kijelentést tett: „Vasárnap csak az maradjon otthon, akinek a nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van. Más igazoló iratot nem fogadunk el".

Az Élet és irodalom legfrissebb számában közreadott Markó Béla írás bevezető soraiban ennek a tetszetős, de még a góbéságokat érteni vélők számára is némiképp meghökkentően hangzó, a gonoszkodók számára pedig egyenesen egy népszínmű kisbírójának két dobpergés közötti kaláka közmunka toborzójába illő nagyotmondást próbálja „magyarra” lefordítani.

Mielőtt azonban Markó ezirányú, továbbgondolásra érdemes cikkbevezető eszmefuttatására rátérnénk, idézzünk emlékezetünkbe egy, akkor és ott bemutatott új, blikkfangos székely mozgalmi jelképet, a „15/9-et.” Az SZNT elnöke elmondta: „ezzel a számokra épülő üzenettel, az ország tervezett közigazgatási átalakítása kapcsán azt üzenik Románia kormányának, hogy tartsa tiszteletbe a Magyarország és Románia között megkötött államközi szerződést. A 15. cikkely 9. pontja ugyanis kimondja azt, hogy a felek tartózkodnak olyan intézkedésektől, amelyek az egyes nemzeti kisebbségek által lakott régiókban a lakosság arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák e személyeknek a jogait és szabadságát. Ennek az államközi szerződésnek a megsértése lenne Székelyföld betagolása a hatmegyés Közép-régióba, vagy akár Brassó megyével közös közigazgatási régió létrehozása. Azt kérik Magyarország kormányától is, hogy a maga részéről kérje majd a román kormánytól azt, hogy a két állam közti szerződést tartsa tiszteletben.”

A 15/9 székely szimbólummá avatása utóbb meg is történt. Október 27-én ország-világ láthatta a Duna Televízió jóvoltából, hogy a menetelés résztvevői az új szimbólumot lobogtatták, demonstráció végén pedig Kiáltványban erősítették meg, kérik a két ország közti alapszerződés tiszteletben tartását, különös tekintettel a dokumentum 15/9. cikkelyére.

Ha már mozgalmi jelkép lett a 15/9, akkor érdemes lenne jónéhány nagy menetelőnek és a demonstrációt Pannonhonból oly lelkesen támogatóknak emlékezni is. Például egykor volt önmagukra. Meg arra, hogy 1996-ban a magyar-román alapszerződést, annak a kisebbségekről szóló előírásaival egyetemben, milyen dühös agresszivitással támadták sokan, nem utolsósorban azok közül is, akik minap a nagy menetelésen, imponálóan lebegtették „15/9-et” és kiálltak amellett, hogy mind egyedüli kötelező jogforrásnak, e kétoldalú nemzetközi egyezménynek az alapján lehessen valamit érdemben is megkísérelni a Kiáltványban követeltek érdekében. Emlékeznie kellene a „15/9-et” egyik most megtapsolónak az akkori pamfletjében, a Tárcák az alapszerződésről-ben írott veretes szavaira, melyekben pálcát tört a 15/9-et tartalmazó alapszerződés fölött: „Kiábrándító, hogy a kisebbségbe szakadt magyarság megsemmisítésére szövetkezett többségi nacionalizmusok - a kádári kisebbségpolitikai kurzus egyenes folytatásaképpen - a magyar kormány közvetett támogatását is meg tudják szerezni "következetes" elnemzetietlenítő politikájukhoz. Debrecen és Arad, Kádár és Grósz nyomában haladva így érkezünk Horn Gyulával - Temesvárra.” De nemcsak neki, sok más menetelőnek is, aki egykor hazaárulást emlegetett a 15/9-et magába foglaló államközi megállapodás kapcsán.

És emlékezni lenne ildomos a 15/9 új székely szimbólummá nemesítése okán a magyar Országgyűlés magyar–román alapszerződéssel kapcsolatos, 1996. szeptember 3-i vitanapját megelőző, a Fidesz és a kisgazdák által keltett, magyarországi hisztériára meg az Országgyűlés rendkívüli ülésén akkor elhangzottakra, beleértve Orbán Viktor Fidesz-frakcióvezető alapszerződést vehemensen ellenző vezérszónoklatát is: a magyar-román alapszerződés „értelmetlen és nem fogja szolgálni a két ország kapcsolatainak a javulását”.

Nem folytatva az emlékezést és emlékeztetést egyéb, nem is oly régen két országban is hangoztatott gyalázatos minősítések idézését, csak kérdezzük halkan: igazolta-e az idő az 1995/96-os Horn Gyulát és Tabajdi Csabát vagy sem? Hiszen az akkoriban a sokak által hevesen bírált tevékenységük terméke, benne a 15/9-el, mára a nagy menetben felvonulók tízezreinek, a velük szimpatizáló százezrek, sőt milliók által magukénak érzett, Székely Kiáltvánnyá nemesített legitim követelés egyedüli jogforrása és hivatkozási alapja lett! Mi több, új székely szimbólum! Mit tapsoltak volna meg a Nagy Menetelés résztvevői, mint jogforrást és hivatkozási alapot, ha nincs alapszerződés és nincs benne az a bizonyos 15/9-es cikkely?

Az már a sors keserű fintora, hogy nemcsak az emlékezet szelektív, hanem a figyelem is az. Több mint jelzésértékű volt, hogy a Kárpát-medencében egyetlen magyar kolléga sem vette észre: a bukaresti parlamentben ma egy hete, történetesen épp a 15/9 szülőatyja, az EP-képviselő Tabajdi Csaba követelve, hogy a régiók kialakítása tükrözze a nemzetiségi viszonyokat, arról beszélt egy nemzetközi konferencián: „Elfogadhatatlan a román kormány közigazgatási átszervezési terve, amely Székelyföldet egy román többségű régióba olvasztaná be. Ez ellentétes az Európa Tanács 1993/1201-es ajánlásával, valamint az 1996-os magyar-román alapszerződéssel is. A Románia által is ratifikált Kisebbségi Keretegyezmény és a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartája kimondja, hogy a régiók átalakításánál figyelembe kell venni az etnikai határokat. A székelyek nagy menetelése erre is figyelmeztetett: a regionális beosztásnál nem hagyható figyelmen kívül a másfél milliós magyar közösség legitim igénye."

Nem máshol, hanem Bukarestben tehát felszólalt az Európa Parlament Kisebbségügyi Frakcióközi Munkacsoport elnöke a Székelyföld védelmében és ennek nem volt hírértéke senki számára! Nem méltánytalan-e ez vajon? Helyes-e, hogy ottani jelenléte csak a Curierul Naţionalnak tűnt fel? A választ rábízzuk az olvasóra…

„Ha lehetne még hinni a politikusok szóvirágainak, akkor most Székelyföldön több százezer ember saját halotti igazolványának beszerzésével foglalkozik.” – indítja írását Markó és rögtön rátér a „kis magyar székely civil abszurd” lényegére: felidézi az önmagát egy civil szervezet civil elnökeként meghatározó és a „mindenfajta pártpolitikától,  újból meg újból elhatárolódó” SZNT elnök ominózus, általunk már szóbahozott kinyilatkoztatását:

„Nem lett volna túl nagy intellektuális teljesítmény még a burkolt zsarolás vagy fenyegetés elhangzása előtt utánaszámolni,  – próbálja  egy zsigeri civil,  nagyon is „civil” gondolamentét értelmezni a publicisztika szerzője – hogy mivel a két nagy magyar többségű (Kovászna: 74 százalék, Hargita: 85 százalék) székely megyében összesen 410 000 magyar él, és ha Maros megye magyar többségű keleti részét is ideszámoljuk, akkor 500 000 székelyről beszélhetünk, az idézett nyilatkozat „tömeghalált” vizionál. Hiszen előzőleg a Székely Nemzeti Tanács aktivistái is 100–200 ezerre becsülték a lehetséges részvételt, ami aztán nagyságrendekkel kisebb volt, de mint tiltakozó megmozdulás vagy szolidaritási akció, ismerjük el, egyáltalán nem volt kicsi. Akik ott voltak, valóban megtapasztalhatták a közvetlenül kinyilvánított közösségi akarat súlyát, az együttlét felemelő érzését. Joggal gondolhatták, hogy ők is tettek valamit a román kormány – egyébként éppen halódó, de ki tudja, mikor feltámadó – regionalizálási szándékai ellen, illetve Székelyföld autonómiája érdekében.”

Számháborúba Markó nem bocsátkozik, szakértők és „szakértők” közül megtették ezt már sokan, leginkább közel járva az igazsághoz a távoli Felvidékről. Az RMDSZ politikus inkább amellett tesz hitet, hogy igenis van jelentősége egy tiltakozásnak, ha annak valóban tétje van, de ez mindig is csak az egyik eszköz lehet a célok elérése érdekében, az soha nem lehet a kizárólagos. Mint mondja, nem tartozik kedvencei közé a partot mosó lassú víz példázata, de aki egy közösség iránt felelősséget érez és vállal, annak tudomásul kell venni a realitásokat is:

„Mélyen egyetértek azzal, hogy a közigazgatás tervezett átszervezése ellen tiltakozni kell, és azzal is, hogy a székely régiónak autonómiára van szüksége. Annak idején, amikor megjelent az átszervezés ötlete, hogy a jelenlegi megyék fölé román többségű közigazgatási régiókat hoznának létre, magam is próbáltam fölrázni egyik-másik kollégámat, de a közvéleményt is, hogy ezt semmi módon nem szabad engedni. Hiszen ma már a legnagyobb erőnk az önkormányzatokban van, ugyanis nálunk a megyei és helyi önkormányzatok, a magyar többségűek is jelentős hatáskörökkel bírnak, kórházakat, iskolákat, művelődési intézményeket felügyelnek, és ők döntenek számos infrastrukturális fejlesztési kérdésben. Nagymértékben múlott ez az RMDSZ két évtizedes bukaresti politizálásán, azt is mondhatnám, hogy az első fontos lépéseket megtettük Romániában a sajátos autonómiák kialakítása felé, persze attól még messze vagyunk, amit területi autonómiának gondolunk, és amire Székelyföldön is és talán Románia más hagyományos régióiban is szükség lenne. Kovászna és Hargita megyében az említett önkormányzati jogszabályok mellett, merem állítani, történelmi változás volt az is, hogy több mint kétszázezer hektárnyi közbirtokossági erdőt sikerült az államtól visszaszerezni, nem beszélve szántóföldekről, legelőkről, más államosított javakról. Én vagyok a megmondhatója, hogy milyen nehéz volt ez, milyen fogcsikorgatva mentek bele a román politikusok – és mindig csak az éppen aktuális koalíciós partnereink – ezekbe a megoldásokba. Sok közmondásunkat nem szeretem, azt sem, hogy „lassú víz partot mos”, viszont csakis így juthattunk el oda, ahol éppen most tartunk.”

A hol is tartunk most kérdésre a válasz bizonyára sokaknak nem lesz ínyére, ha az alábbi sorokat olvassák, mert Markó szembemegy a két hazában már-már kötelező pesszimista Székelyföld helyzetértékeléssel és a baljós jövőt láttatni akaró, mára egyre jobban elharapózó szemlélettel. Ő esélyt lát ott, ahol sokan nem, ő hisz és bízik a székelyhoni magyar megmaradásban és megtartatásban, miközben sokan, a szirénhangoknak, a „civil” és álcivil ügyeletes megmondóembereknek hitelt adva, ebben kételkednek. Íme, hogyan érvel álláspontja mellett:

„Ha józanul elemzem mostani helyzetünket, azt kell látnom, hogy éppen Székelyföldön minden okunk meglenne az óvatos optimizmusra, hiszen a 2011-es népszámlálás szerint a magyarság aránya az azt megelőző tíz esztendőben végre nem csökkent, hanem stabilizálódott, miközben a szórványvidékeken, sajnos, nem mindenütt lehetünk ilyen bizakodóak, bár országosan szintén nem lett kisebb az arányunk. Az adatok nem olyan rosszak tehát. Úgy érzem mégis, hogy éppen készülünk – készülnek sokan! – kiönteni a fürdővízzel együtt a gyermeket. Hogy stílszerű legyek: ezúttal magyar fürdővízzel magyar gyermeket. Nagyobb ostobaságot elképzelni sem tudok, mint visszamenőleg lenullázni, amit eddig elértünk, holott arról kellene vitatkoznunk, hogy sikerült-e tartalommal kitöltenünk a kiküzdött jogi kereteket, és hogy miképpen mehetünk tovább. Mehetünk, de menetelhetünk is természetesen, ha ezt nem az értelmes, mindennapi politikai munka helyett, hanem annak megerősítéseként tesszük. A minapi „nagy menetelés” viszont nem éppen erről szólt. Nem akarom  bántani a menetelő „közembereket”, akiknek igazuk van, ismétlem, ha úgy érzik, hogy végre közvetlenül véleményt tudnak mondani egy számukra is fontos kérdésről. De őszintén aggaszt, sőt, mi tagadás, rossz előérzetet kelt bennem az a kizárólagosság, amely a halotti igazolványt emlegető férfiú szavaiból kiviláglik, és amihez, sajnos, asszisztáltak mindazok, akik a társszervezői tisztet vállalták, köztük az RMDSZ is, a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, amely a bukaresti parlamentben ellenzéki szerepre kárhoztatva kezd elbizonytalanodni, pedig tulajdonképpen semmi oka nem lenne rá!”

Semmi sem indokolja ezt a kívülről erőltetett érzetet, hiszen az érdekvédelmi szövetség nem volt tétlen szereplője a tervezett országátszervezési kísérletnek, sőt. Nem minden 2/3-os hatalom tekinti nemlétezőnek az ellenzékét, derül ki a cikk folytatásából: „Már csak azért sem kellene bizonytalankodnia az RMDSZ-nek, mert még ellenzékben is volt ereje, hogy egy-két szeget maga is beverjen a regionalizálási koncepció koporsójába. Más szóval: tőlünk is függött, a kormánykoalícióval való folyamatos párbeszédünknek is köszönhető, hogy ebből az elképzelésből semmi sem lett. Egyelőre. Mert nem tudni, ez a mindenféle vad jelzővel és vadregényes kiáltvánnyal – afféle: óva intjük Angliát – megspékelt tüntetés nem ad-e rossz irányt a dolgoknak. Ugyanis éppen azt tervezi a kormány, hogy idén nem regionalizál, hanem decentralizál, több kormányzati alárendeltségű intézményt áthelyez a megyei és helyi önkormányzatokhoz, ami számunkra létkérdés, és már-már lélegzet-visszafojtva várom, hogy valóra is váltsák ezt a végre pozitív (és köztünk szólva az azelőtti regionalizálási tervekkel ellentétes) elképzelést.”

A legfőbb gondot – és erre írásában Markó ismételten kitér – a kizárólagosságban látja, abban, hogy ma egyre inkább teret nyer a napi aprómunkát lesajnáló, a látványos elemeket sem nélkülöző, hatásvadász retorikai vetélkedő. Ennek veszélye nagy, hiszen „ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert számos politikai vezető azt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, mindvégig itt volt a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia.”

Hogy ezt mennyire így látják sokan, ahhoz hadd tegyünk hozzá mi is egy friss adalékot. A Markó esszé megjelenését követően, nem sokat kellett várni a gondokat egy csapásra megoldani képesek újabb „útmutatására”, de a szándékmegkérdőjelezőkre sem. Már a cikk megjelenése napján megérkezett az újabb civil kinyilatkoztatás és a folytatás sem maradt el. Elég csupán a Kulturális Autonómia Tanács szombati ülésének utóéletére figyelni. A „feszegetni kell, de nem szabad felrobbantani a bizalmatlanság falait"– megközelítés azonnal tettekre késztette a kételyhintőket: van aki „futó homokra épülő nekiveselkedést”  vizionált a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezete hallatán, más  porhintésnek tartja azt és inkább csak RMDSZ kampányfogást látott benne.

Visszatérve a Markó elemzéshez, kövessük nyomon, hogy miként folytatja a szerző érvelését az igaza mellett: „Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett. De milyen áron? És milyen eredményre? És milyen politikai kontextusban? Szabad-e egyáltalán ilyesmit latolgatni? Szétnézett‑e valaki Erdélyből vagy Magyarországról a Kárpát-medencében, és felmérte-e, mekkora befolyásunk van ma Európában, és mekkora befolyással bírunk itthon? Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött. Amely közösség immár nem is egy, hanem két országban lehet szavazóbázis, pártokat vihet győzelemre vagy buktathat meg akár. Autonómiát igazán csak az érintettek akartak és akarnak, a székelyek, az erdélyi magyarok, az RMDSZ, talán nem úgy, ahogy egyesek tizenkilencedik századi nosztalgiával elképzelik, nem is úgy természetesen, ahogy a politikai jobbszélen ezt fantáziálják, hanem európai módon, és ami fontos: talán-talán megvalósíthatóan. Ezért tartom rendkívül veszélyesnek a mostani pillanatot egy racionális, szívós, esetleg éppen lassú sodrású, de hosszú távon eredményesnek ígérkező romániai magyar politika szempontjából.”

A politikai eszközök primátusát mindig valló volt RMDSZ elnök ezúttal is hitet tesz közéleti credója mellett: kiélezett helyzetekben akár indokolt és szükséges is lehet az erődemonstráció, de az soha nem kérdőjelezheti meg egy, a demokrácia játékszabályait elfogadó és e szabályok szellemében működő érdekvédelmi szervezet létjogosultságát. A korábban óvatosan derülátó politikus-elemző viszont e téren már aggodalomra okot adó jeleket is felfedezni vél:

„Nem szívesen mondom, de az RMDSZ-ben sem mindenki vette észre, hogy olyan váltásról van most szó, az eddigi politikai eszközök olyan mértékű megkérdőjelezéséről, amely nemcsak másik pályára állíthatja ezt a szervezetet, hanem ezáltal fölöslegessé is teszi. Hiszen ki tagadná, hogy az RMDSZ erős Bukarestben, néha erős Brüsszelben is, de pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében.

Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy „itt és most”. Nem ment. Nem fog menni. A tüntetés és tiltakozás hasznos civil eszköz lehet, az önkormányzatokban vagy Bukarestben politizáló magyaroknak is szükségük lehet arra, hogy a mögöttük lévő tömeget láthatóvá tegyék.

Bár erre a valóban komoly bizonyíték az volt, hogy a tavalyi parlamenti választásokon is megkapta az RMDSZ a magyar szavazatok kilencven százalékát, és azelőtt fél évvel az önkormányzati választásokon is nagyjából ez volt a helyzet. De ennek ellenére kell az erődemonstráció is, amikor a román kormány prefektusai törvénytelenül megvétóznak törvényes nyelvhasználati jogokat, és megpróbálják betiltatni a saját nemzeti szimbólumok használatát, amit a törvény szavatol. És a bíróságok sorra nekik adnak igazat. Ezek szerint abszurd helyzetben vagyunk ma már: nálunk a törvényesség, de máshol az igazság.”

A nemsokára huszonötödik életévébe lépő RMDSZ-t 2013 ősze olyan kihívásokkal szembesíti, melyek egy része egész történetét végigkísérte, másokkal pedig újabban szembesül. Az ellenzéki szerep most eleve behatárolja a mozgásteret, az a támasz, melyet a magyar kormány, a magyarországi pártok egységes fellépése és egy stratégiai partnerséget hirdető, de a valóságban a kétoldalú tárgyalásokat is nélkülöző, kívánatosan alakuló magyar-román viszony nyújthatna, az ma megmarad az elvárás szintjén. Ilyen kedvezőtlen belső és külső feltételek közepette Markó úgy látja: „sok politikusunk úgy érzi, saját közösségével is ellentétbe kerülhet, ha nem fogadja el, hogy ma a dilemma: parlamenti politizálás versus nagy menetelés. Tehát nem is-is, hanem vagy-vagy.”

Nem tagadva, hogy a mérsékeltebb vagy radikálisabb fellépés elkötelezettjei közötti viták mindig is jelen voltak a szövetségben és elismerve, hogy „egy frusztrált, egyenrangúnak még korántsem mondható közösségben érzelmileg-indulatilag rokonszenvesebb az erőpolitika meghirdetése, mint a párbeszéd” a számadáskészítő megingathatatlanul hisz abban, hogy az érdekvédelmi szervezet politikai tartalékai még messze nem merültek ki. Úgy véli: a politikai kudarc is adhat időnként önbizalmat, a „sikerülhetett volna” kényszerű élménye, az Ungureanu-kabinetnek egy magyar ügy miatti bukása nem jelentheti, hogy az egyetlen esélyt adó politizálás gyakorlatát, a párbeszédet és tárgyalást el szabadna vetni. Markó egy nemrégi, példaértékű parlamenti bizottsági szavazásban is politikai hitvallásának az igazolását látja: „nem halt el teljesen a szándék a magyarokkal való együttműködésre, és egyáltalán nem vált járhatatlanná az eddigi út.”

Valóban a másik út csupán a székely himnuszban göröngyös, a „civil összefogás” csodákra képes? Íme, mi erről Markó Béla véleménye:

„Nagyon sokaknak rokonszenves, ha a „nagy menetelés” kiáltványa fellengzősen az annak idején az RMDSZ által nem támogatott, „Gyergyóditrói Nemzetgyűlés”-nek nevezett rendezvényre hivatkozik, mert végre nekünk is van „nemzetgyűlésünk” vagy „népgyűlésünk”, mint a románoknak, és az is tetszik valószínűleg, hogy végre valaki odacsapni látszik: „A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel, a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is.” Tiszta beszéd, mondhatná valaki. Vége a totojázásnak, a toldozásnak-foldozásnak, vége a teszetosza RMDSZ-politikának. És? Hogyan tovább, kérdem én. A székely himnusz nem ad választ erre, csak annyit mond, hogy: „Ki tudja, merre...” meg azt, hogy: „...porlik, mint a szikla...” Erdélyben ma az a magyar politikus bátor igazán, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék. De gondolom, ezzel azoknak sem mondok újat, akik csak a magyarországi politikát ismerik.”

Szerzőnk a nagylélegzetű elemzés záró szakaszában egy másik veszélyforrásra is ráirányítja a figyelmet. A mérsékeltebb és a radikálisabb eszközök hirdetői közötti, az RMDSZ-en belül „klasszikusnak” számító ellentétek mellett (ami a szövetségen kívül zajlik azt Markó valamiféle „antipolitizálásnak” nevezi, amitől óvja a közösségét), mindig ott lappangott egy másik is: a szórvány- és a tömbmagyarság látszólagos érdekütközése, ami most felszínre törhet. Ez számok nyelvén azt jelenti, hogy 500 000 székelyföldi magyar és a többi 800 000 nemzettárs érdekei kerülnek olykor szembe egymással. Most a Nagy Menetelés és a nagy kinyilatkoztatások idején, ez többség joggal érezheti, hogy  hátrányba kerülhet:

„A szórványban élők ugyanis most könnyen érezhetik úgy, hogy a parlamentben évek óta elfektetett kisebbségi törvénytervezet, tulajdonképpen a kulturális autonómia törvénye, amelynek egy-két elemét a 2011-ben elfogadott oktatási törvénybe már bevittük – többek közt azt is, hogy az iskolaigazgatókat csak az illető kisebbség parlamenti érdekképviseletének egyetértésével lehet kinevezni –, teljesen elsikkad, miközben mindenki tudja, hogy a területi autonómiáig még hosszú az út, ha annak is nem játsszuk el végképp az esélyét. Hamar megfogalmazódhat egyik-másik szórványban vagy kisebbségben élő magyarban is, hogy „vert viszen veretlent, kinek feje töretlen”, hiszen ők vannak igazán veszélyeztetett helyzetben, nekik nehezebb megtartani identitásukat. (Használtam már valahol ezt a hasonlatot, ismétlem magamat, de a dilemmák is ismétlődnek mifelénk.) Igazságtalan, persze, ez a szembeállítás is, amikor bizony senkinek sem „töretlen” a feje nálunk, mindenki megszenvedett így vagy úgy a hovatartozásáért, ha más-más módon és más-más mértékben is.”

Ha nem is egyszerű feladat, de „egy önálló és egységes romániai magyar politikának a látszólag eltérő regionális érdekeket minden pillanatban egyeztetnie kell” – fogalmazza meg határozott álláspontját végül az elemző-értékelő Markó Béla, kimondva azt is, ami egész politikai pályafutásának meghatározó ismérve: „Igaz, mindennek csak akkor van értelme, ha egyetértünk egy önálló és egységes magyar politika fontosságában.”

A másként vélekedők számára, korántsem csak a szűkebb pátria magyarjaihoz szólva legalább ennyire határozott véleményt nyilvánít:

„Ha viszont azt üzenjük egymásnak, hogy aki másképpen gondolkodik, az váltsa ki a halotti bizonyítványát, akkor oda fogunk jutni, ahova egyébként az egész Kárpát-medencei magyar politika igyekszik mostanában érzésem szerint: ki nem velünk, az ellenünk. Aki nem úgy magyar, ahogy mi szeretnénk, az nem magyar, és aki nem úgy véli kivívhatónak az autonómiát, ahogy mi, az nem akar autonómiát, és egyáltalán semmi jót nem akar a magyaroknak. Aki pedig – horribile dictu – még meg is kérdi, hogy milyen is lenne az az autonómia, az az ördög maga, azt ki kell füstölni közülünk. Nem tehetek róla, újra meg újra eszembe jut mostanában, hogy a huszadik század történelméből csak annyit tanultunk: hogyan kell elrontani még azt is, ami tőlünk függ, és mennyire nem vagyunk képesek a realitásokkal számolni, és amikor lehet, előreszaladni, de amikor nem lehet, legalább megvédeni azt, amink van. Ehelyett immár legalább száz esztendeje a temetőbe utasítjuk a másik tábort, legyen szó kultúráról, ideológiáról vagy akár a szülőföldön való megmaradás útjairól-módjairól. Ebben az utóbbiban legalább egyetérthetnénk határon innen és határon túl. Vagy már ebben sem? Valójában nem kilométer-számláló, hanem szavazatszámláló szerkentyűt hord magával titokban számos nagy-menetelő politikus? Hiszen mindenféle választások jönnek Romániában is, Magyarországon is. Akkor viszont én tényleg inkább az „igazolatlan” hiányzást választom.”

Heti Válasz: L. Simon László fideszes képviselő az utóbbi időszak legkomolyabb eredményének tartja, hogy nemzeti minimum kérdésében sokat közeledett a jobboldal és a baloldal.

Megszólalt  a héten a Heti Válasz online kiadásában  Borbás Barna és az Annyi a gyurcsányista örökségnek–óriásit lépett Mesterházy címmel és  Hiller–L. Simon–Gaudi-Nagy–Schiffer-vita a Szent Koronáról és a nemzeti minimumról alcímmel közreadott helyszíni tudósításában arról a Szent Korona  konferenciáról számolt be, ahol a magyar parlamenti pártok képviselői „sikerrel tettek kísérletet a nemzeti minimum meghatározására”.

A Heti Válasz online kiadásában megjelent helyszíni riport eredetileg pénteken a reggeli órákban jelent meg a világhálón. Akkor még azzal a címmel olvashattuk, ami valóban figyelemfelkelő volt és önmagában már utalt arra, hogy XII. MÁÉRT értekezlet napjaiban Magyarországon a nemzeti minimumkeresés nem esélytelen, hiszen lám-lám: „Annyi a gyurcsányista örökségnek - óriásit lépett Mesterházy”.

Viszont ma már hiába keresné a kedves olvasó ezt a pozitív tartalmat sugallni akaró cikkcímet. Valakinek vagy valakiknek nagyon szemet szúrhatott: azzal, hogy a Kolozsváron idén januárban a határon túl élő magyarságot az elődök bűnéért megkövető MSZP elnökről elismerő szavak kerültek a világhálóra, ráadásul egy figyelemfelkeltőnek szánt cikkcímben, „megtörtént a baj”. Elvégre az már mégis csak sok, hogy ez a „szégyen” megeshetett, Mesterházy tehet akármit, talán még dicséretest is, de az figyelemfelhívó címet nem érdemelhet és punktum  – vélhette egy illetékes és rögvest intézkedett.

Így mára már eltűnt az akár baráti jobbnak is elkönyvelhető üzenetértékű cím és helyette előléptették a címsorba a neveket felsoroló és a vitatémát megnevező alcímet. Persze az internet már olyan, hogy nem engedi nyomtalanul eltüntetni azt, hogy a magát nem pártalapon, hanem értékalapon alapvetően konzervatívnak tartó hetilap e cikke a megjelenésekor még más címet viselt. Erre bárki ide vagy ide, netán ide vagy esetleg ide kattintva meggyőződhet. Viszont tény és való: a jelek szerint mára már a látszatától is óvakodni kell annak, hogy „a bukott baloldal” pártelnökéről, ráadásul rögtön a legfeltűnőbb helyen, úgy vélekedjen egy mai magyar konzervatív sajtótermék, hogy az MSZP és jelesül Mesterházy Attila szakítani akart és tudott is a gyurcsányi örökséggel. Horribile dictu, akkor maholnap arról is cikkezni kellene, hogy a nemzeti szolidaritás eszméjét is gyökeresen másképpen közelít meg, mint a Nagy Székely Menetelést károsnak tartó elődje, aki ezen a héten a XII. MÁÉRT értekezlet teljes konszenzussal elfogadott zárónyilatkozatát is képes volt eléggé el nem ítélhető módon kárhoztatni.

Sajnálatos ez a momentum, ami azért több mint elgondolkoztató mert ez a „kiretusálás” alig két nappal a mindenki által eredményesnek tartott MÁÉRT értekezlet után történt, ahol szintén mindenki, bel-és külhoni magyar egyaránt, úgy ítélte meg: a viták, nézetkülönbségek és olykor ádáz egymásnak feszülések ellenére bíztató az, hogy nemzeti alapkérdésekben egyetértés mutatkozik határon inneni és határon túli politikai aktorok között. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az össznemzeti tanácskozáson nem más, mint maga Magyarország miniszterelnöke értékelte nagyra azt a bizonyos MSZP-s „óriási előrelépést, amit a Heti Válasz cikkcímében előbb elismert, majd visszavont. Gondolunk itt arra, hogy Orbán Viktor is méltatta a politikai ellenfeleit, és „a magyarországi ellenzéknek is újra köszönetet mondott a jelentős nemzetpolitikai kérdésekben kialakult egyetértésért.

De lépjünk túl ezen a mozzanaton és lássuk, hogyan is zajlott az a vita, ahol a tudomány emberei és négy parlamenti párt meghatározó egyénisége próbálkoztak azzal, ami a másnapi MÁÉRT-tanácskozásnak is fő feladata volt: megkeresni a legkisebb közös többszöröst nemzeti ügyben.

„A magas szintű tudományos előadásokkal és a szoft kampányidőszak miatt tolerálható szinten elhajolt politikusi beszédekkel vegyes rendezvényen sikerrel tettek kísérletet a nemzeti minimum meghatározására” – foglalta össze bevezetőjében a Heti Válasz cikkírója a Doktoranduszok Országos Tanácsa  Történelem és Politikatudományi Osztálya Mit keres a korona a címerben kerekasztal-beszélgetés fő következtetését.

Az ELTE BTK Gólyavárában (a helyszín már önmagában üzenetértékű, hiszen kultikus helyről van szó, itt előadni és vitatkozni már a nyolcvanas-kilencvenes évek óta rangot jelentett és megtiszteltetés volt tudósnak és politikusnak egyaránt) nem véletlenül indította az „Érdemes felkötni a gatyánk, képviselő urak” felszólítással a konferencia kerekasztal-beszélgetés részét az MSZP-s volt oktatatási miniszter, Hiller István, aki sokáig volt e falak között elismert és népszerű oktató. Az ELTE Közép- és Koraújkori Magyar Történeti Tanszéknek egykori tanára, akit 1999-ben az év oktatójának választották meg az egyetemen, a politikustársakat, L. Simon Lászlót (Fidesz), Gaudi-Nagy Tamást (Jobbik) és Schiffer Andrást (LMP) vitára invitáló „felütése” már csak azért is helyénvalónak bizonyult, mert a beszélgetést megelőző két tudós-előadás (Pálffy Gézáé az újkori Magyarország koronázásairól és ifj. Bertényi Iváné a Szent Korona szerepéről a XIX. században) elég magasra tették a mércét, ami a történelmi ereklyékről és a nemzeti szimbólumokról való diskurzus színvonalát illeti.

A kulturált beszédmód, amire a hely és a nemkevésbé igényes hallgatóság (a rendezvény fotógalériája itt megtekinthető) kötelezte még az Ország Házában olykor se a helyszínt, se az ország közvéleményét az elvárt módon tisztelni nem képes jelenlévő egyik politikust, majd’ mindvégig megmaradt. A terem légkörét jellemző egyensúly csak akkor bomlott meg, amikor a Jobbik képviselője a Koronát rögtön jogforrásként nevezte meg, melyből Gaudi-Nagy szerint a revízió igényét kell levezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen adósok vagyunk a Heti Válasz helyszíni tudósítójának néhány további, általános érvényű, a cikke bevezető részében megfogalmazott következtetése ismertetésével, hogy miként is zajlott le ez a nem mindennapi, hagyományteremtő szándékkal tető alá hozott fórum.

A szervezők által nemes egyszerűséggel „első nyilvános nagyrendezvénynek” nevezett program „műfaja tényleg jó, hagyományteremtésre érdemes” – állapítja meg Borbás Barna, mert újszerű és vitára gerjesztő. A nem titkolt provokatív doktoranduszi szándék célt ért: „válassz egy tudományos kérdést, szakmázd szét magas szinten profi előadókkal, majd eressz rá politikusokat, akik egy-két kérdés-válasz után garantáltan ketrecharccá változtatják a gondosan felépített diszkurzív teret.

„A helyzet persze nem volt ennyire vészes – folytatja cikkírónk. Egyrészt a bizonyos „gatyafelkötés” ugyan nem sikerült résmentesen (csak elhangzott némi farizeusozás és önkényuralmazás), a párbeszéd nem volt értelmetlen: a politikusok megegyeztek abban, hogy a Szent Korona a legértékesebb nemzeti jelképek egyike, melyet ebben a minőségében kizárólag szélsőségesek tagadhatnak vagy relativizálhatnak.”

A politikai pártoknak Gólyavárban vendégeskedő prominensei abban tehát egyetértettek, hogy „a magyar politika végleg meghaladta a nemzeti jelképek relativizálhatóságának, másképp szólva szapulhatóságának szintjét.” Ez az üzenet már önmagában igazolta, hogy a kezdeményezők jól választottak azzal, hogy tudósokat és politikusokat– szó jó értelmében – egymásra „uszítottak.

A parlamenti pártok politikusainak fórumát megelőzően, az alaphangot megadó egyik előadásában Pálffy Géza, a Magyar Tudományos Akadémia által támogatott és az ELTE Bölcsészettudományi Kutatóközpontban másfél éve működő Szent Korona-kutatócsoport vezetője nemcsak arról értekezett, hogy milyen eredményeket hozott a korábban elképzelhetetlen program, az újkori koronázás-kutatás. Rámutatott arra is: „vitatkozgathatunk azon, hogy a Parlamentben jó helye van-e a legfőbb királyi ékszernek, abban viszont meg kell egyezni, hogy a Szent Korona jóval több, mint a királyság jelképe. A mindenkori politikai elitnek pedig joga van beszédének tárgyává és hivatkozási alappá tenni, de figyelnie kell, hogy ezt jól, a tudományra tekintettel tegye.”

A másik előadó, ifj. Bertényi Iván, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszék egyetemi tanára folytatva a Korona, mint jelkép értelmezését, így összegezte a tudomány mai álláspontját: „a Szent Korona 21. századi jelképként egyszerre lehet a királyságé mint államformáé (tehát nem mint hatalomé), a tényleges állami szuverenitásé és a Szent István-i hagyományoké, ugyanakkor nem vezethetjük le belőle a régi területi integritás igényét (illetve csak háborús konfliktus árán). A hatalommegosztás ősi elve viszont akár a Szent Koronából is levezethető, még akkor is, ha ennek vannak „modernebb” előképei is.” Leszögezte az is, hogy felfogása szerint „a Korona minden tudattartalmat magában foglal, amit egy országcímer megkíván, tehát nem csak helye van a címerben, de akár önmagában is alkalmazható lenne a köztársaság „címereként”, hiszen nem a királyság államformájának a jelképe.”

A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy ez az előadás – amint erről a Heti Válasz munkatársa beszámolt – kitért kevésbé ismert, XIX. századi szélsőséges republikánus példákra is. Batthyány Kázmérról tudtuk, hogy 1846/47-ben bújtatta Táncsicsot, azt, hogy a forradalom alatt volt kormánybiztos, majd külügyminiszter és hogy követte Kossuthot Vidinbe majd Kütahyaba, de azt már kevésbé, hogy amennyiben rajta múlt volna, akkor ma nincs Szent Koronánk. Ő ugyanis megrögzött republikánusként az orsovai koronaszöktetéskor amellett kardoskodott, hogy a Koronát törjék össze és vessék a Dunába.

Az vitának jól megágyazó előadások után, rögtön az elején a  történészből lett politikus, Hiller István egyértelműen fogalmazott: „A Szent Korona nemzeti jelkép, ekként pedig tiszteletet érdemel. Aki ezt vitatja, szélsőséges”. Álláspontját maradéktalanul osztották a képviselőtársai is, de a Jobbikos Gaudi-Nagy ezen a ponton nem kívánt megállni.  Következett az okfejtés a jogforrást jelentő Koronáról, meg a határok újrarajzolásának igényéről, de erről már szóltunk. Azt azért említsük meg, hiszen a Heti Válasz helyszíni tudósító erre is kitért: „Schiffer mindjárt elhatárolódott az elhatárolandótól, és kifejtette, hogy a Korona nem lehet jogforrás.”

Ha főcímnek nem is maradhatott meg, de a beszámolóban viszont már visszaköszönhetett az újságíró cikkének tudatosan hangsúlyozott megállapítása: „A baloldal ma már nemzetibb, mint Gyurcsány alatt”.

Mint megtudhattuk: „L. Simon László fideszes képviselő az utóbbi időszak legkomolyabb eredményének tartja, hogy nemzeti minimum kérdésében sokat közeledett a jobboldal és a baloldal. „Sokat alakult a baloldal az utóbbi 3,5 év alatt, ahogy mi is nyilván sokat változtunk nyolc év alatt. Nem szégyen bevallani, ha valamit másként gondolunk, mint korábban. A Magyar Szocialista Párt és az Együtt kiállása a Székely Menetelés mellett ékes példája ennek. Nemzeti kérdésekben ma már nem az a baloldal üzenete, mint ami a kettős állampolgársági népszavazás idején volt.”

Nézzük meg, mennyire más Mesterházy Attila, mint anno Gyurcsány volt” – idézte a Fidesz meghatározó kulturpolitikusát Borbás Barna és mint Hiller válaszreakciójából kiderült: a megállapítással a volt oktatási miniszter is egyetértett. Úgy vélte: „nem hiszem, hogy a gondolataink befejezettek és perfektek”, majd a republikanizmus és a Szent Korona tisztelet összeegyeztethetőségéről értekezve  így sommázta véleményét:  „A Szent Korona tisztelője is lehet köztársaságpárti, ahogyan a köztársaságpárti is tisztelheti a Szent Koronát.”

A Heti Válasz cikkírójának beszámolója szerint az oldott és viszonylag kampánymentes hangulatot, alig-alig tudták befolyásolni az „itt-ott eleresztett személyeskedések”, amit viszont nem tűrhetett az a nemzeti radikális, akinek lételeme volt a konfliktuskeresés. Hogy a baloldalnak ma lehet valamiben pozitív üzenete és erről egy fideszes még képes elismerően értekezni is, az már hallatlan, az nem maradhat megtorlatlanul – vélhette Gaudi-Nagy és döntött. Azokban az órákban, amikor a pártelnöke az ország Házában egy MÁÉRT zárónyilatkozat aláírásával is érzékeltetni próbálta nemzeti ügyekben a konszenzuskereső szándékot, Gaudi-Nagynak a Szent Korona már nem jogforrás volt, hanem csupán eszköz a támadásra és a politikai ellenfél lejáratására.

Lássuk miként történt ez, úgy ahogyan ezt Borbás Barna rögzítette:

„Ezen a ponton került sor az est első és utolsó farizeusozására. A farizeusozó Gaudi Nagy Tamás volt, a farizeusozott Hiller István. „Farizeusnak tartom kedves képviselő urat, mert éppen a nemzeti jelképek miatt verték meg az embereket 2006-ban az utcákon. Hiller István kormánytagként vett részt a szemkilövetési folyamatban” – mondta, mire Hiller azzal válaszolt, hogy a jobbikos mondataiból csupán egyetlen szó lepte meg: az, hogy kedves. Amúgy kifejtette: az MSZP elismerte, hogy követett el hibákat 2006-ban.

A kerekasztalon itt rövidebb intermezzo következett, ahol elhangzottak az „SZDSZ”, az „önkényuralom” és a „Trianon” kifejezések. (Az ezen szavak közötti szövegrészek kitalálását olvasóink közéleti tapasztalataira bízzuk.)”