Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (november 27.-december 3.)
A kisebbségkutató sommás véleménye több mint félmillió magyar állampolgárság-igénylés után: „minden útlevélnek megvan a maga története.”
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete (MTATK KI) szervezésében a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretében konferenciát rendeztek az elmúlt héten Állampolgárság, honosítás, integráció – 20 éves az állampolgársági törvény címmel, mely három nagy témára összpontosított. Tudományos kutatók, egyetemi oktatók és államigazgatási szakemberek, három szekcióülés keretében az itt elérhető előadásaikban az állampolgárság koncepciójának (az állam- és nemzetfogalom a politikai közösség értelmezésének alakulása az állampolgársági jogban), a honosításnak, mint a társadalmi integráció egyik alrendszerének kérdését járták körül, illetve az egyszerűsített honosításnak a társadalmi, nemzetpolitikai hatásait értelmezték Magyarországon és a környező államokban.
A Hí a haza–Új magyar állampolgárok címmel a HVG legfrissebb számában megjelent cikkben megszólaltatott Papp Z. Attila, az MTATK KI gyergyószentmiklósi születésű és első egyetemi diplomáját Temesváron szerző igazgatója (Papp Z. Attila tanulmányait utóbb az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen, illetve a Közép-Európai Egyemen folytatta, majd a ’90-es évek romániai sajtónyilvánosságát bemutatva summa cum laude minősítéssel védte meg disszertációját az ELTE szociológiai karán) ezen a konferencián kutatási tapasztalatok alapján vázolta fel az egyszerűsített honosítással kapcsolatos stratégiákat. Előadásának, melyben arról értekezett, hogy milyen etnikai/nemzeti identitásvilágba „érkezett” a magyar állampolgárság lehetősége és milyen főbb stratégiákat lehet levezetni az állampolgárság megszerzéséből, illetve melyek az állampolgárságot nem vagy még nem igénylők motivációi, valamint hogyan egészítik ki egymást a magyar állampolgárság perspektívája és a kisebbségi identitás-konstrukciók –, sokatmondó, helyesebben majd’ mindent elmondó mottót választott: „minden útlevélnek megvan a maga története.”
Külön és sajátos története van azoknak a visszahonosítást kérelmezőknek, akik életkoruknál fogva rendelkeznek olyan tapasztalatokkal, nem kívánt élményekkel, melyeket „a közép-kelet európai kisebbségek jellegzetes félelmi attitűdjeként” fogalmazott meg Riba István. Ők a gyanakvók, az óvatosak, ők azok, akikkel a XX. század megtanultatta, hogy „mindig legyen B terv” – értelmezi a HVG cikkírója az 1953 előtt született határon túli magyar honfitársaink döntő többségének a visszafogottságát.
Ez a magatartás áll annak a hátterében, hogy miközben havonta 15 és 20 ezer között van az egyszerűsített honosítás révén magyar állampolgárságot kérvényezők száma, közülük alig valamivel több mint a tíz százalék a 60 éven felüli igénylő. Kárpátalján pedig, ahol a kettős állampolgárságot az ukrán állam nem ismeri el, de nem is lép fel vele szemben oly határozottan, mint teszik ezt a szlovák hatóságok, a magyar állampolgárságért folyamodóknak mindössze 6 százaléka tartozik ebbe a korcsoportba. Történik ez a visszafogottság éppen ott, ahol – törvényi tilalom ide, törvényi tilalom oda – a kárpátaljai magyarság több mint fele már igényelte a magyar állampolgárságot. Az arányokat tekintve Kárpátalja a listavezető, Vajdaságból minden harmadik, Erdélyből pedig minden negyedik ottani magyar nemzetiségű lakos jelentkezett be eddig az állampolgárságért.
A budapesti Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) kimutatása szerint – az összegzést a HVG cikk külön keretben közli – ezév október végéig, az egyszerűsített honosítási és visszahonosítási kérelmek száma a három nagy szomszédországi magyar közösség szempontjából a következőképpen alakultak.
(A kimutatásból, a jól ismert okok miatt kimaradtak a szlovákiai magyarok. Róluk csak annyit tudni, hogy mindössze ezerhétszázan jelentkeztek magyar állampolgárságért és közülük mindössze a HVG cikk szerint 36-on – szlovákiai magyar források szerint 34-en – vállalták ezt fel nyíltan, amit a szlovák hatóságok azonnal kíméletlenül meg is toroltak. De erről már korábban e szemle keretében már szóltunk. Őket ebben az adventi időszakban azzal tudjuk „bíztatni”, hogy már csak néhányat kell aludni és biztosan lesz érdemi elmozdulás az ügyükben. Elvégre a magyar miniszterelnök az első Fico–Orbán találkozó után még tavaly kijelentette,: „a szimbolikus, számunkra fontos témák majd 2013-ban kerülnek terítékre”).
Romániából 2011-ben 129 105, 2012-ben 118 789, az idén október végéig pedig 100 092, azaz mindösszesen 347 986 állampolgársági kérelem futott be az illetékes magyar hatóságokhoz. Szerbiából tavalyelőtt 33 604, tavaly 23 727, az idén eddig pedig 27 619, mindösszesen tehát 84 950 honosítási (visszahonosítási) igény érkezett, míg Ukrajna vonatkozásában ez a szám 2011-ben 16 461, 2012-ben 31 643, 2013 első tíz hónapjában pedig 32 944, összesítve pedig 81 048 volt. Ez a 34 hónapos, október 31-én pontosan 513 984-es számnál tartó összesített adat valóban impozáns. A számok világát kevésbé kedvelőknek talán többet mond el: ez azt jelenti, hogy az egyszerűsített honosítás illetve visszahonosítás eddigi 36 hónapjában a magyar állampolgárok száma minden egyes hónapban egy Berettyóújfalu nagyságrendű település lakóinak számával gyarapodott, de mondhatjuk azt is, hogy ma Magyarország legnagyobb városai közül Debrecen, Szeged és Győr együttvéve ennél kevesebb lakóval rendelkezik.
Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar állampolgárság ilyen tömeges igénylése Romániában, Szerbiában és Ukrajnában, az utóbbi időben egyre jobban felkelti a nemzetközi sajtó érdeklődését.
Nemrég Nick Thorpe, a BBC kelet-közép-európai tudósítóinak doyenje, (Thorpe 1983-ban egy béketüntetésre érkezett Nagy-Britanniából Magyarországra és állandó lakosként, azóta sem tért vissza és magyar feleségével és öt fiával Budapesten él) volt az, aki – minden bizonnyal nem véletlenül –, éppen a MÁÉRT értekezlet napjára időzítette terjedelmes szabadkai helyszíni riportjának, a Hungary creating new mass of EU citizens-nek (Magyarország új tömegét gyártja az EU-állampolgároknak) a közreadását.
A BBC News honlapján olvasható tudósításában a magyar és a kelet-közép-európai viszonyok nagy tudású ismerőjeként számon tartott brit külpolitikai szakíró (Thorpe 2009-ben könyvet publikált Befejezetlen forradalom címmel, melyben arról írt, hogy a magyar pártok félreértették a demokrácia lényegét, és egymás között osztották fel azt a hatalmat és befolyást, amely szerinte a civil társadalomnak, az embereknek járna), arról számolt be: nagykövetségi illetékessel és az utca emberével is elbeszélgetve felettébb „érdekes” benyomásokat szerzett a magyar állampolgárság futószalagon történő gyártásának körülményeiről:
„A szabadkai magyar konzulátus földszintjén ötven alkalmazott majd megszakad a munkában. Napi nyolcszáz telefonhívást bonyolítanak. A magyar nyelvtudás követelményét nem veszik szigorúan, nem kell vizsgát tenni, nincsenek tesztek, elég, ha a kérvényező magyar tudása csak a napi szintű elboldogulást teszi lehetővé. A konzulátus személyzete heti két napot úton van, falvakat és városokat keresnek fel és mindenütt kérelemnyomtatványok kötegeivel megjelenve, népszerűsítik az ügyet. A konzulátus épületéből naponta 100 új magyar állampolgár lép ki.”
Általános jellegű következtetéseket is levonva, Thorpe elmondta: Magyarország több tízezer útlevelet adott a szomszédos országokban élőknek, automatikusan EU-állampolgárokká is avatva őket, ennek az összes előnyével együtt. Azt sem mulasztotta el hozzátenni: „Az Európai Bizottságnak nincs hivatalos mondanivalója az most keletkezett félmillió új EU-állampolgár tényével kapcsolatban, éppúgy ahogyan nem bírálta Romániát sem, amikor mintegy 400 000 moldovai számára biztosított román állampolgárságot”.
„A szabadkai konzulátus épületéből naponta 100 új magyar állampolgár lép ki.” – Nick Thorpe riportjának illusztrációja (Fotó: BBC News)
A napokban pedig a német konzervatív lap, a Die Welt munkatársa, a háromszéki természet- és épített örökség-védő, az angol trónörökös erdélyi vendéglátójának Kálnoky Tibornak unokatestvére, Boris Kálnoky szembesítette a német közvéleményt nemcsak azzal, hogy a magyarországi baloldali pártok „átveszik Orbán témáit” és a magyar baloldalon a korábbinál sokkal többet beszélnek hazafiságról, gyakrabban használják a nemzet szót, és a határon túli új szavazók megnyerésére tesznek erőfeszítéseket. Kálnoky az Ungarns Linke will Viktor Orbán rechts überholen (A magyar baloldal jobbról akarja előzni Orbánt) címmel megjelentetett cikkében arról is szólt hangsúlyosan, hogy 2014-es magyarországi választásokon bő öt százalékkal gyarapodik majd a budapesti parlament összetételét potenciális eldöntők száma köszönhetően annak az 500 000 külhonból honosított új magyar állampolgárnak, akik többsége Romániában lakik.
Visszatérve a MTA kisebbségkutató intézetének a felmérését ismertető HVG cikkhez, megtudhatjuk, hogy abból kimutatható: az idősebb állampolgárságért folyamodók alacsonyabb számát korántsem csak a kisebbségekre jellemző félelmi attitűd okozza. Magyarázat lehet erre az időskori visszafogottságra az is, hogy a magyar állampolgárság kérelmezésének a hátterében nemcsak érzelmi okok állnak. Papp Z. Attila a kutatás tapasztalatait összegezve, „nevén is nevezi a gyermeket”: „Kell egy kis érdek, még a legnemesebb nemzeti elköteleződés mellett is.”
A többi korosztály érdekei sokrétűbbek lehetnek, közülük szerzőnk a munkavállalási lehetőségeket, illetve az oktatáshoz való egyszerűbb hozzáférést említi. Hivatkozik Kiss Tamás kolozsvári kisebbségkutató korábbi vizsgálataira is, melyek kimutatták: „a magyar állampolgárság és útlevél már főleg nem is magyarországi, hanem – valószínűleg a Romániával szemben, a schengeni határnyitás nehézségeiben is érzéklehető averzió miatt – nyugat európai vagy amerikai munkavállalás és letelepedés elősegítésére szolgál.”
A Papp Z. Attila vezette akadémiai kisebbségkutató intézet felmérése során, igazolandó a már említett mottó, a „minden útlevélnek megvan a maga története” mély igazságát, a kérdezőbiztosok a legváltozatosabb indoklásokkal is találkoztak a megkeresettek részéről. A négy régióban, Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban és Kárpátalján, kilenc fókuszcsoportban végzett felmérés válaszadói közül kettőt szó szerint is idéz a HVG cikkírója.
Az egyik nyilatkozó – ő lenne a gyakorlatias állampolgárság-igénylő külhoni magyar – arról számolt be, hogy eredetileg nem akart sem magyar állampolgársághoz, sem pedig ennek révén magyar útlevélhez jutni. Utóbb meggondolta magát, mert mint elmondta: „most már kezdem úgy érzékelni, miután egy-két haver elment Londonba, hogy azért sokszor többszörös fizetésük van, ugyanazzal vagy sokkal gyengébb tudással, és akkor így gondolkodik az ember, hogy talán mégsem lesz olyan rossz.”
A másik példát annak érzékeltetésére idézi a hetilap munkatársa Papp Z. Attila kutatásaiból, amikor „büszkeséggel is jár a magyar állampolgárok közösségébe lépés.” Ennek olykor kifejezetten furcsa következményei is lehetnek, állapította meg a felmérés, megszólaltatva egy olyan interjúalanyt, aki meglepő fejtegetéssel demonstrálta, hogy ő a büszke magyar megtestesítője. Elmondta az őt kérdező társadalomkutatónak, hogy erdélyiként Magyarországon „nem akar rossz fényben feltűnni magyarként”. Ennek érdekében mindent meg is tesz. Példával is szolgált, emígy: „ha én Magyarországon vagyok, és megállít a rendőr, akkor én direkt a román útlevelemet veszem elő, hogy románként büntessen meg.”
A HVG cikkben olvasható két, véletlenszerűen kiragadott viszonyulás annak a kétféle magatartásformának a szemléletes bizonyítéka, amit a magyar állampolgárság igénylés motivációit kutatók a pragmatikus, illetve az érzelmi, erkölcsi okok miatti igénylőkként azonosítottak. Mellettük az állampolgárság-kérelmezők további három csoportját különböztetik meg a szakértők, melyekről Papp Z. Attila a bevezetőnkben említett konferencián tartott előadásában szólt részletesebben. Ők azok, akiknél a honosítás vagy visszahonosítás családi motiváció vagy közösségi nyomás eredménye vagy a kiváltó ok egyfajta elismerés iránti vágy.
A „minden útlevélnek megvan a maga története” – összetett világáról sokat elmond az, hogy az állampolgárságot igénylő külhoni határon túli magyarok közel fele, pontosabban 45 százaléka Magyarországon adta be az igénylését. Ezek jelentős hányada a már korábban az itt letelepedettek közül került ki. A Navracsics Tibor vezette tárca adatokkal is rendelkezik arról, hogy számuk 50-60 ezerre tehető és döntő többségük – a KIM 40 ezer ilyen új magyar állampolgárról tud – rendelkezik magyarországi lakcímmel is.
Ugyanakkor vitathatatlan az is, hogy nagyon sok állampolgársági kérelmezőt a félelem is ösztönöz arra, hogy ne odahaza, hanem Magyarországra elutazva kezdeményezze a honosítást vagy a visszahonosítást. Fenntartásaikat bizonyára nem alaptalanul az okozza, hogy nem akarják „nagydobra verni” ezt a szándékukat a környezetük, de még inkább a hatóságok előtt. (Közülük sokan, tegyük hozzá, hiszen erről cikkünk nem, de a kutatást ismertető Papp Z. Attila-előadás szólt, ezért megüközve szembesültek azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök levélben kereste meg őket.)
Itt nem is annyira a felvidék magyarságáról van szó, akik számára a schengeni övezetben élve, semmilyen gyakorlati hasznot nem jelent egy magyar útlevél birtoklása, hiszen őket ráadásul még a szlovák ellentörvény is sújtja. Sokkal inkább érvényes ez az óvatosság a kárpátaljai honfitársaink esetében, ahol a törvényi tiltás ellenére eddig több mint 81 ezer igénylés született, de csak 15 ezren látták veszélytelennek a kérelmeket az ungvári és beregszászi konzulátuson vagy esetleg a kijevi nagykövetségen benyújtani. A legtöbben, mintegy 66 ezren inkább vállalták a határátlépéssel járó tortúrát, és Magyarországon indították be a honosítási (visszahonosítási) hivatalos eljárást.
Arról a felmérés nem szólt, hogy mennyire motiválta a magyar állampolgárságot igénylőket a Fidesz azon politikai szándéka, amiről az állampolgársági törvény elfogadása előtt még hallgatott és tagadott, nevezetesen az, hogy szavazati jogot is meg kívánja adni az újonnan honosítottaknak.
Csak megjegyeznénk, mielőtt még valaki a „hallgatás” és „tagadás” szóhasználatot nehezményezné, hogy ne legyünk túl rövid emlékezetűek. Csupán a hitelesség kedvéért idézzük fel, hogy 2010-es választási kampány idején Németh Zsolt, akkori külügyi bizottsági elnök március 22-én határozottan megerősítette: „a Fidesz kormányra jutása esetén lesz kettős állampolgárság, ám mindez nem jár majd választójoggal.” A választások két fordulója között pedig Martonyi János kijelölt külügyminiszter a Reutersnek adott április 15-i nyilatkozatában érvelt ugyan a kettős állampolgárság mellett, de rögtön sietett hozzátenni: „A szavazati jog más dolog. Mindig hangsúlyoztuk, hogy ez az egész kérdés nem a szavazati jogra összpontosul.”
De arról se feledkezzünk meg, hogy már a választások után Répássy Róbert az új parlament alkotmányügyi bizottságában április 20-án e szavakkal söpörte le a Jobbiknak a külhonban élő magyaroknak szavazati jogot megadni akaró javaslatát: „Bár elvileg lehetséges lenne, a Fidesz elképzeléseiben nem szerepel, hogy a kettős állampolgárság mellett szavazati jogot is adjon a határon túli magyaroknak".
Ezekről nem, de arról viszont szólt a felmérés, hogy a román és a magyar többségi véleményeket párhuzamosan feltérképezve, hogyan látja a magyar a külhoni nemzettársat, illetve a román a határon túli honfitársát.
Íme hogyan:
„A magyar közvéleménynek a szimbolikus gesztusokkal nincs különösebb baja, ám ha ez anyagi vagy politikai konzekvenciákkal jár, azt már nem tolerálja. A román közvélemény ezzel szemben sokkal megértőbben fogadja a határon túlról érkező románokat, akár állampolgárságról, akár az anyaországban elérhető juttatásokról van szó.”
A HVG nyomtatott verziójában megjelent Hí a haza–Új magyar állampolgárok szerzőjét vélhetően terjedelmi korlátok befolyásolhatták abban, hogy a négy legnagyobb, kisebbségben élő magyar közösség körében végzett kutatásból csak két megkérdezett válaszából szemelgessen. Viszont nem tartjuk fölöslegesnek, ha ezeket kiegészítve, mi további négy megkeresett határontúli magyar véleményét is megosztjuk az olvasóval. Tesszük, mert ezeket nem véletlenül tartotta Papp Z. Attila az intézeti kutatást ismertető expozéjában külön is kiemelni:
„Nagymamám kezébe kapta nemrég a magyar személyit, hát elsírta magát. Mert magyar időben született és neki az... nem fog ő már Záhonyig se menni 76 évesen soha többet, azon kívül, amikor egy eskütételre ugyebár kimentünk, kimentek...de neki az csak... és ott van szépen a kis ágya mellett, vitrinbe ki van téve. És neki... reggel ránéz és azóta nem betegeskedik. Én esküszöm... egyszerűen... nyugodtabb, vidámabb... Nem, ezt komolyan mondom. Én otthon látom minden nap, és azóta boldogabb.”
„Legalább a magyarországiak fogják tudni, hogy itt létezik... nem csak románok léteznek, hanem van másfél millió magyar.”
„Könnyebben kimegy az ember, most akkor itt is állampolgár, ott is állampolgár, alapít itt is egy céget, ott is egy céget, itt adózok, ott adózok... már az a néhány euró az úgyis beleforog a gazdaságba valahonnan”
„Inkább pártokhoz kötődnek az emberek, nem magához az államhoz, nem a magyar társadalomhoz kötődnek, hanem bizonyos politikusokhoz direktbe.”
„Ha kivándorolnak és ha egy nemzetnek kisebbsége vagy mondjuk úgy szolgálja, akkor legyen egy értelmes nemzetnek a szolgája, az is egy óriási előny. Nem mindegy, hogy románt szolgálja vagy a magyart szolgálja. ... Gyerekek kéne, hogy élvezzék és nekik lesz több lehetőségük. Nekünk még negatív is lehet, mert a román hatóságoktól mi még számíthatunk arra is, hogy mit tudom, külön leszünk választva, hogy tessék nektek kellett.”
- 34232 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34234 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34234 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34235 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34236 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34237 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni