Tibori Szabó Zoltán lemondta részvételét a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára szervezett budapesti konferencián: mi áll a döntés hátterében?

Megszólalt a héten a 168 órában Tibori Szabó Zoltán és az ismert kolozsvári közíró-szerkesztő-történész-egyetemi tanár, a kiváló közéleti ember beszámol arról, miért mondta le részvételét a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára szervezett budapesti konferencián és miért tartotta vállalhatatlannak a jelenlétét ott, ahol a politika elérte, hogy „az elpusztultak iránti kegyeletnek, túlélők megkövetésének és a történtekkel való őszinte, tudományosan megalapozott szembenézésnek helye nem maradt”. A publikációival nemzetközi tekintélyt szerzett holokausztkutató elmondta az őt kérdező Parászka Borókának: tervezett előadásában szólt volna arról is, amiről a mai magyar közvélemény vajmi keveset tud: a legitim magyar kormányok hatóságai Észak-Erdélyben is, de másutt is, messze megelőzve a ’44-es márciusi megszállást, már nem sokkal a második bécsi döntés után megkezdték a deportálásokat és magyar állampolgárokat küldtek a halálba.

„Öntudatos polgár ezzel a hatalommal nem közösködik semmilyen történelmi megemlékezésben – fogalmazott nem kevés indulattal az elmúlt napokban, a Népszabadságban Révész Sándor, látva azt a méltatlan, csak sebeket ejtő, sőt régi, beforrni vélt sebeket feltépő magyarországi vita elmérgesedését, amely a magyar Holokauszt Évének első heteit jellemezte.

A magyar holokauszt hetvenedik évfordulójára meghirdetett emlékév jó lehetőség lehetett volna az egész magyar társadalom számára, hogy a ki nem beszélt történelemmel szembe nézzen és a mindenki számára érvényes tanulságokat leszűrje. „A magyar holokausztot magyarok követték el magyarok ellen, az elkövetők és az áldozatok egyaránt magyarok voltak” –  fogalmazott tavaly a magyar külügyminiszter, érzékeltetve, hogy a szembesülés ás tanulságlevonás össznemzeti ügy, az nem a zsidó közösség, hanem az egész magyar társadalom ügye.

Ahelyett, hogy ez az össznemzeti ügy, a magyar nemzetpolitika egyik legfontosabb és legérzékenyebb kérdése, az évfordulós rendezvényeknek is köszönhetően egy építő társadalmi párbeszéd témája lett volna, az emlékévet és az ahhoz tartozó tervezett megvalósítások és kísérőrendezvények ügyét „lenyúlta” a politika. Alig kezdődött el a 2014-es esztendő, a méltó nemzeti emlékezés helyett bekövetkezett a téma kampányeszközként való felhasználása, az emlékév pedig a magyarországi zsidó közösség és a kormány alkudozásává silányult.

Ennek egyes mozzanatairól a maszol kedvelői korábban itt és itt olvashattak, a legfrissebb, két nappal ezelőtt történt fejleményről pedig, amely arra kényszerítette a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségét, hogy egyelőre ne vegyen részt a holokauszt-emlékév kormányzati programjain, bővebben itt tájékozódhattak.

Hogy a múltat már megint miért nem képes békévé oldani az emlékezés, annak megértésére fogódzót jelent az említett Révész cikk folytatása. Szembesülve azzal, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök „személyes történelmi küldetésének tekinti, hogy a nácik szövetségeseit demonstratíve angyallá stilizálja” és „az emlékév központi létesítményét pedig arra a Schmidt Máriára bízzák, aki a holokauszt „túlhangsúlyozását” tekinti a baloldal egyik legsúlyosabb bűnének”, a publicista így folytatta:” Erre épp elég ok, hogy a hatalom sem közösködik vele. Hanem minden eltérő véleményt (és a véleményektől független tények jelentős részét) félrerúgva alaptörvényben monopolizálja a saját történelemfelfogását. Azt a hatalmat, mely egyedül önmagát tekinti a történelmi emlékezet autentikus forrásának, minden emlékezésben egyedül kell hagyni. Mint Kádárt március idusán.”

A holokauszt-emlékév hivatalos programjaitól való távolmaradásra tehát a nem zsidóknak is van elég okuk. A zsidóknak pláne. Az ő megalázásukra a hatalomnak külön gondja van. Hiteles megemlékezés ott kezdődik, hogy az áldozatok képviselőivel beszélnek meg először mindent. Nehogy valami olyasmi történjék, ami sértheti őket. Ehhez képest csak olyasmi történik. És ezt a lehető legtudatosabban intézik így.”

A „tudatos intézés” harmadik, szintén kézzel fogható jele Révész és még nagyon sokak számára az a kormányzati döntés volt, mellyel a  Veritast, „a hivatalos történelmi igazság megállapítására hivatott intézetet” arra a Szakály Sándorra bízta, aki legelső hivatalos intézetigazgatói megszólalásában, a ’941-es magyar Holocaust előjátékának tekintett, 14 ezer zsidó származású magyarországi lakos halálba küldését nemes egyszerűséggel „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte.

Szakály személye, akit Boross Péter ex-miniszterelnök támogatott e kijelentésétől függetlenül is már vitatott személyiségnek számított, mert szakmai pályafutása „érdekes” fordulatokban bővelkedő, akárcsak napjaink damaszkuszi csúcsforgalmában magukat jó érzékkel feltaláló egyes kollégáié,

A kevésbé rövid emlékezetűek számára kifejezetten visszatetsző az a szelektív emlékezet és szemforgató magatartás, amelyet egy tükröt tartó jó memóriájú újságíró nem is felejtett el nemrég szóvá tenni. Felidézte, hogy miközben „az ellenzéki, szamizdatban publikáló, ’56 emlékét a diktatúra idején is szolgáló demokrata történészeket mocskolják, rágalmazzák, igyekeznek kiszorítani a szakma és a nyilvánosság perifériájára”, addig „A kincstári tévében a kincstári történelmet az egykoron a marxizmus hatékonyabb terjesztését sürgető Tőkéczki László mellet Kun Miklós adja elő, aki a legalázatosabb levelekben instanciázott Kádár Jánosnál, hogy hallgattassa el a Kun Béla szent emlékét sértő reakciós történészeket. A Veritast pedig Szakály Sándor vezeti, aki az» ellenforradalmi«  Horthy-rendszer specialistájaként építette karrierjét a Kádár-korszakban, és Testvéri földön a magyar szabadságért címmel írta meg a Rácz Gyula vezette partizáncsoport történetét, a rendszerváltás után pedig Csurka István Bocskai Akadémiáján szolgálta a » nemzeti radikalizmust« .”

Szakálynak azt sem tudják sokan megbocsájtani, hogy nem most kezdte a múlt bűneinek a relatívizálását és a Horthy korszak átértékelését és a szerecsenmosdatást. Őt tekintik a kakastollas csendőrség apologétájának (Szakály, akárcsak Semjén Zsolt tagja a Horthy-rendszert magasztaló vitézi rendnek) és ő volt 2002-ben a Hitlert dicsőítő Gömbös Gyula magyar miniszterelnök síremlékének avatója. 

A példátlan szembefeszülés, amely ma szomorú valósággá lett a magyar kormány és a magyarországi zsidóság között, és amelynek nyertese senki nem lehet, csak vesztese,  minden bizonnyal elkerülhető lett volna, ha az Orbán-kabinet nem ragaszkodik ahhoz, hogy ő határozhassa meg, mi a történelmi igazság és ennek a célnak az érdekében nem épít ki egész hálózatot azokból az intézetekből (persze forintszázmilliókat, sőt milliárdokat rájuk költve), amelyek a mindenütt hagyományosan tisztelt, akadémikus történetírástól eltérően kutatnák a közelmúltat.  

Elkerülhető lehetett volna a mára megoldhatatlannak tűnő konfliktusforrást képező, az ún. Sorsok Háza ügye, ha az 5 milliárdos projektet nem a projekt kiötlőjének titkolózása övezi és azok, akik leginkább érintettek annak milyenségében, részesei lehettek volna a tervező-alakító folyamatnak.

Elkerülhető lehetett volna a mára világbotránnyá eszkalálódott, „A sas és az angyal” történelemtorzító óriásnippje kapcsán elmérgesedett vita, ha ezügyben a kormányzat nem erőt fitogtat, hanem tiszteletben tart bevett szokásokat és hagyományokat. Ha a budapesti Szabadság térre vizionált német megszállási emlékműről nem egy Szilveszter napi „eldugott” kormányrendeletben dönt („565/2013. (XII. 31.) Korm. rendelet A Magyarország német megszállásának emléket állító, Budapest V. kerületben felállításra kerülő emlékmű megvalósításához szükséges közigazgatási hatósági ügyek nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánításáról és az eljáró hatóságok kijelöléséről), ami már elnevezésében is a dilettantizmus állatorvosi lova, hogy egyéb, a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által jegyzett kormányhatározati rangra emelt íróasztali termék más, korántsem megmosolyogni való vonatkozásait ne is említsük.

A „565/2013. (XII. 31.) Korm. rendelet” újólag bizonyította azt, amire a HVG hetilap hívta fel a figyelmet nemrég: „Az előzetes egyeztetést a szótárából kiiktató kormány, fütyülve a történészi ellenérvekre és polgárai érzékenységére, ezúttal is aktuálpolitikai céljaihoz igazítja a múltat.”

Elkerülhető lett volna az a Magyarországot ért presztízsveszteség, amelyről sok-sok nyugati újságcikk tanúskodik az Economist-tól a Guardian-ig, az USA Today-től a New York Times-ig, a Le Monde-tól a Liberation-on keresztül a Die Welt-ig, ahol például a miklósvári Kálnoky unokatestvér így írt a most történtekről: „fennáll annak a veszélye, hogy félresiklik az egész emlékév” – amennyiben a politika arra törekszik, mint vélte nemrég egy historikus, hogy „ismét alakuljon ki egy – fordított – monolit történelemfelfogás.”

Persze – tegyük hozzá –, Kálnoky itt nem állt meg, hanem továbblépett és vázolt egy lehetséges forgatókönyvet is: „Lehet persze, hogy a cirkusz mögött a választások vannak, de a szobor elvonja a figyelmet a pártok programjáról. Nemzetközileg kínos, viszont a belpolitikában kevésbé veszélyes a kabinet szemszögéből. Ha ugyanis a gonosz németek tehettek a holokausztról, az nem viszi el az átlagszavazót a Fidesztől.”  

Elkerülhető lett volna ez a botrány, amit a Merkel-kabinet sértődése is jelez, hiszen német megszállási emlékmű német megítélésével kapcsolatosan Hartmut Koschyk, a Bundestag befolyásos képviselője, a CSU egykori parlamenti ügyvezetője, majd a pénzügyminisztérium államtitkára, ma a kitelepítettekért és a nemzeti kisebbségekért felelős német szövetségi kormánybiztos ingerülten minap így szólalt meg Budapesten: „vállaltuk már a nácikért a felelősséget, nem kell emlékeztető! ­– ha a magyar holokauszt emlékév két kulcsszereplője, Orbán Viktor és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum és a XXI. Század Intézet igazgatója visszaidézi egy tizenöt évvel ezelőtti beszélgetésüket, amikor, hasonló helyzetben mindketten bölcseknek tudtak mutatkozni.

1999 decemberében ugyanis, és ezt szintén a hivatkozott HVG cikk szerzőjétől, Murányi Gábortól tudjuk, azt követően, hogy az Auschwitzban levő, valóban poros magyar kiállítás modern szemléletű átalakításának a terve kiszivárgott és az, a maihoz hasonló felhördülést és tiltakozáshullámot váltott ki, az egykori ötletgazda, akit fiatal és elkötelezett holokausztkutatóként 1986-ban Randolph L Braham oly nagyra értékelt, hogy, – amint egy vallomásából megtudtuk – biztosított számára egy 2000 dolláros ösztöndíjat is, a ’99-ben épp miniszterelnöki főtanácsadóként fungáló Schmitt Mária, a következőket mondta főnökének: „Ha egy ilyen kérdésben nem lehet konszenzusra jutni, akkor jobb, ha terv meg se valósul.”

És elkerülhető lett volna a mostani kínos botrány, ha a dési magyar gyökerekkel rendelkező vészkorszak-túlélő, a világhírű történész, Randolph L. Braham üzenetértékű lépése, a neki adott magas magyar állami kitüntetés visszaküldése után (ő ugyanígy tett a Románia Csillaga kitüntetéssel is, amikor azt őutána Iliescu Corneliu Vadim Tudornak is odaítélte), az illetékesek odafigyelnek egy másik Erdélyből jött üzenetértékű lépésre is. Arra hogy Tibori Szabó Zoltán január 20-án lemondta részvételét egy történelemhamisítással is fenyegető budapesti holokauszt konferencián.

Az Amerikai Magyar Népszava január 23-án közölte, hogy „Tibori Szabó Zoltán a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából rendezendő központi ünnepség egyetlen igazi és hiteles holokausztkutatója lett volna, aki soha nem is vett részt történelemhamisításban. Talán nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer által rendezett évfordulós megemlékezések egyik legfontosabb eseményén a részvételét lemondta, a történelemhamisítást bojkottálja, a felelősség elkenésére irányuló politikai törekvésekben nem vesz részt.”

A lap egyúttal ismertette, hogy Tibori egy magyarországi újságírói kérdésre röviden megindokolta a döntését és elmondta abban a legfontosabb érvet: „észre kellett vennem, hogy rossz irányba átpolitizált helyzet teremtődött”. (Az ATV Start január 23-i adásában elhangzott telefoninterjú itt megtekinthető)

Az Amerikai Magyar Népszava már korábban is foglalkozott a Magyarország a tragédia árnyékában címmel, január 27-én megrendezendő budapesti emléküléssel és bírálta annak történelemtorzítással felérő egyoldalúságát. A cikk rámutatott, hogy a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából megtartandó, eredetileg tudományos fórumnak induló emlékkonferencia inkább aktuálpolitikai, kormányzati propagandacélokat szolgál, nem célja a múlt iránti őszinte szembenézés és azt is megállapította: ott „az egyetlen komolyan vehető holokausztkutató” éppen Tibori lenne. (A konferencia meglehetősen „sajátos” tematikájú programja itt olvasható) 

Ilyen előzmények után természetes volt, hogy éppen az amerikai magyar portál sietett megtudni: miért döntött a kolozsvári történész, egy héttel a rendezvény előtt a távolmaradás mellett? Tibori válasza akkor az alábbi, a nagy nyilvánosságnak szánt nyilatkozat-jellegű levél volt:

„A részvételemet a jelzett konferencián január 20-án, hétfőn, lemondtam. Egy nappal később, magyarországi újságírói kérdésre elmondtam a következőket: „A Holokauszt Nemzetközi Emléknapján rendezett tudományos emlékülésnek és megemlékezésnek a célja a főhajtás kellett volna, hogy legyen a magyarországi – és köztük az észak-erdélyi – holokauszt sok százezer áldozatának emléke előtt. Szomorúsággal kellett az elmúlt napokban is megállapítanom, hogy az általam már jó ideje nagy aggodalommal követett magyarországi politikai és társadalmi folyamatok olyan rossz irányban átpolitizált helyzetet teremtettek, amelyben az elpusztultak iránti kegyeletnek, a túlélők megkövetésének és a történtekkel való őszinte, tudományosan megalapozott szembenézésnek helye nem maradt. Miközben megértem a kormánynak alárendelt Holokauszt Emlékközpont nehéz helyzetét, átérzem a MAZSIHISZ állásfoglalását is, és úgy döntöttem, hogy az emlékülésen nem veszek részt. Remélem, hogy a Holokauszt Emlékévében, a tragédia 70. évfordulóján, a magyar társadalom szembefordul a szélsőséges nézetekkel, idegengyűlölettel, antiszemitizmussal és holokauszttagadással teletűzdelt jelenlegi kurzussal, és megérti, hogy azt a demokratikus világ és a történelem is el fogja ítélni.”

Az azóta eltelt napok történései és a 23 magyarországi történész nyilatkozata döntésem helyességét igazolta. A szomorúságom, persze, megmaradt. Itthon, Erdélyben fogunk január 27-én emlékezni.”

Tibori Szabó Zoltán döntésének megalapozottságát visszaigazolták a konferencia botrányos mozzanatai és szakmai színvonaltalanságai. Ami ott, és ahogyan, meg azóta is az emlékév kapcsán megtörtént, messzemenően bizonyították, hogy igaza volt abban, amikor a távolmaradást választotta.

Most a 168 óra legfrissebb számában beszél a nem könnyű szívvel meghozott döntéséről és annak hátteréről. Az interjú lehetőséget adott számára a részletesebb indoklásra és arra is, hogy erdélyi embernek miért felfoghatatlan, hogy egyesek, akár kegyeletsértésre is vetemedve, megpróbálják a históriát a politika szolgálóleányává silányítani:

„A tudományos emlékülés célja a főhajtás kellett volna, hogy legyen a holokauszt csaknem hatszázezer magyar áldozata előtt. Tavaly novemberben a Holokauszt Emlékközpont levélben kért fel az előadásra, és a meghívóban az állt: a konferencia célja „annak körképszerű bemutatása, hogy Magyarország a német megszállást megelőzően milyen viszonyok között élt”. Január 18-ára azonban Budapesten a helyzet olyannyira rossz irányba változott, a kérdés annyira átpolitizálódott, hogy komolyan el kellett gondolkodnom, egyáltalán részt vegyek-e a rendezvényen. Aznap olvastam a Mazsihisz közleményét is, amelyben a szervezet bejelentette: a tűrhetetlen állapotok és a történelemhamisítást valószínűsítő hatalmi döntések okán nem csupán ennek az emlékülésnek, hanem az egész emlékévnek a bojkottálását fontolgatják. Miközben pontosan értettem a kormánynak alárendelt Holokauszt Emlékközpont nehéz helyzetét, átérzem a Mazsihisz állásfoglalását is. Kezdtem jobban odafigyelni. És látnom kellett, hogy a magyarországi közbeszédben a hangsúly az áldozatokról és a róluk történő megemlékezésről teljes mértékben átkerült a politikára. Ízléstelen nyilatkozatokat és vitákat láttam, és úgy döntöttem, erdélyi embernek mindebből jobb kimaradnia. Úgy látom, az általánossá vált hangzavarban az elpusztultak iránti kegyeletnek, a túlélők megkövetésének és a történtekkel való őszinte, tudományosan megalapozott szembenézésnek maradt a legkevesebb hely.”

Interjújában Tibori részletesen kitér arra, hogy mit ért a „tudományosan megalapozott szembenézésen” és e téren hol vannak még adósságai az erdélyi és magyarországi historikusoknak:

„Erről szerettem volna budapesti előadásomban bővebben beszélni. Nagyon nagy teret kapott Magyarországon az a nézet, miszerint a magyar zsidóság tragédiája az 1944. március 19-i megszállás nyomán következett be. Ezt sugallja az új Alaptörvény is. Azt üzenik, hogy a magyarság a holokauszt tekintetében ártatlan, mindent a németek követtek el. Miközben elhallgatják, hogy például Észak-Erdélyben a magyar hatóságok már 1940 őszén megkezdték a deportálásokat, és 1942-ig folytatták. A kutatás ezzel nem maradt adós, megírtuk az eseményeket, a Csík vármegyei zsidóság sorsát például néhány évvel ezelőtt a marosvásárhelyi A Hétben közöltem részletekbe menően, dokumentáltan. Ám hiába írjuk meg ezerszer a történteket, ha a tények tudatosításával elmaradunk. Mert aztán jön a politika, és azt mondja, dehogy, minden másképp volt. A magyar politikának világosan kell fogalmaznia, hogy az emberek pontosan megértsék, miről van szó. Legitim magyar kormányok magyar állampolgárokat küldtek a halálba, például Észak-Erdélyből, Máramarosból és a közigazgatási kirendeltségekből, de a trianoni Magyarországról is, 1940 és 1942 között, s ezt akkoriban a magyar honvédség, a rendőrség és a civil hatóságok együtt hajtották végre. Mint ahogyan százezres a nagyságrendje azoknak a magyar csendőröknek, rendőröknek, hivatalnokoknak és önkénteseknek, akik a német megszállást követően a teljes vidéki zsidóságot – csaknem 450 ezer embert – kifosztották, összegyűjtötték, gettóba zárták, ezerféleképpen megalázták, majd deportálták, azaz átadták egy idegen hatóságnak, hogy az kivégezze őket.”

Az interjúban a következő kérdés az egyének felelősségét veti fel a vészkorszakban, azokét, akik millióan voltak és passzívan szemlélték a borzalmakat. Azokét, akikről épp a maszolban olvashattuk a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján a magyarul talán legértőbben és legszebben megfogalmazott, ma bántani nem akaró, szelíd és fájdalmas korholást, amely a Pannoniában jelenleg zajló árokásás helyett egészen mást akart: úgy szembesíteni bennünket a múlttal, hogy az abból leszűrhető össztársadalmi trauma valóban előrevigyen. Hogy a múltat valóban békévé képes legyen oldani az emlékezés.

Tibori számára egyértelmű: a tétlen szemlélés mindenkor a szélsőséges nézetek sikerének, térhódításának a melegágya volt és az ma is. Ferenc pápát idézi, amikor látja azt a szemforgatást, amit naponta tapasztal: „Az antiszemita keresztény ellentmondás. Az antiszemitizmust ki kell zárni az emberek szívéből és mindennapi életéből.”  Úgy véli „a jelenlegi kurzus veszélyes a magyarságra nézve, mert tagadja a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás hármas alapelvét, amely nélkül nincs demokrácia, de szabad és becsületes nép sincs. Ezért fogalmaztam úgy, – mondja el az őt kérdezőnek – amikor a részvételemet lemondtam, hogy remélem, a tragédia 70. évfordulóján a magyar társadalom – és ezen nem csupán a magyarországit értem – szembefordul a szélsőséges nézetekkel, az idegengyűlölettel, antiszemitizmussal teletűzdelt jelenlegi kurzussal, s megérti, azt a demokratikus világ és a történelem is el fogja ítélni.”

A mindenkori tétlen szemlélés, a közöny kapcsán, amikor a múlt folytonos átértékelésének akár áldozatául eshetnek az elkövetett ballépések és bűnök is, nem tehetjük meg azt, hogy ne tegyünk említést egy minapi, az ATV-t és a két Népszavát, a magyarországit és az amerikait kivéve, a magyar sajtó által gyakorlatilag agyonhallgatott, megdöbbentő „performanszról”.  Már csak azért is szólnunk kell róla, mert az, nemcsak a 70 évvel ezelőtti nemzeti trauma nyíltszíni átértékelését kívánta és tudta következmények nélkül szolgálni, hanem azért, hisz egyik „hőse” máshonnan is ismerős: ő volt a legújabbkori nemzeti traumánk főfelelőse, 2004. december 5-höz elvezető népszavazás kezdeményezője.

Február első napján a Jobbik Kunhegyesen, a Horthy Miklós utcában névtáblát avatott. Az „utcatábla-szentelést” ifj. Hegedűs Lóránt vezényletével tartották meg, a rendezvény főszónoka pedig Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke volt. Patrubány beszédében Horthy Miklóst a „XX. század legnagyobb magyar politikusaként” méltatta és ünnepi köszöntőjében nem habozott arról lelkendezni, hogy „Kormányzó úr a négyéves világháború utáni, a patkányforradalom utáni állapotok” hősévé tudott válni.

„Hogy mit csinál a Jobbik, az az ő dolguk, ebbe nem akarok belefolyni" – kommentálta az eseményt Népszavának Kunhegyes fideszes polgármestere. (Az árpád-és székelyzászlós avatásról készített egy és egynegyed órás videó ide kattintva megtekinthető.)

Tibori Szabó a lemondó levelében arról is szólt, hogy a magyarországi részvétel helyett inkább Erdélyben emlékezik. A 168 óra olvasóinak elmondja, hogy az emlékezések méltó helyszíneként elsősorban városára, Kolozsvárra gondolt. Erről így vall: „Az elmúlt másfél évtizedben többször szóvá tettem írásaimban, hogy a városomból, Kolozsvárról elhurcoltak 18 ezer embert, köztük mintegy négyezer 14 éven aluli gyermeket, háromnegyedük a náci haláltáborokban pusztult el, gyermek túlélő pedig egyáltalán nem volt. Ezekre az áldozatokra a város közterein semmi nem emlékeztet. Idén, kolozsvári magyarok és románok kezdeményezésére, a helyi, erősen megfogyatkozott zsidó közösség közreműködésével és a városi tanács hathatós anyagi támogatásával májusban köztéri emlékmű felavatására kerül sor. Kiállítást is rendezünk, tudományos emlékülés lesz. Remélem, Kolozsvár példát tud mutatni, és erre a magyar tragédiára méltóságteljesen emlékezhetünk.”

Tibori szerint az emlékezetpolitikának megvannak az adósságai úgy Romániában, mint Magyarországon és ebben hiába az egyértelmű hivatalos kormányzati álláspont, hiába annak puszta deklarálása, hogy „szembe kell nézni a múlttal, tanulni belőle, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló, tragédiába vezető csapdákat”, ha az oktatásban nem kap kellő súlyt a múlt tényeinek megismerése és azok értelmezése.

Nem kevés keserűséggel állapítja meg, hogy miközben a történeti kutatás jelentős eredményeket tud felmutatni és ezen belül „a magyar történetírás ezen a területen előbbre tart”, a kutatói munka épp ott nem hasznosul, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. Úgy látja: „a „szemnyitogató” oktatás meghonosítására nem látok politikai akaratot sem Magyarországon, sem Romániában. Úgy kerülnek fiatalok az egyetemekre, hogy még a holokauszt szót sem hallották soha, fogalmuk sincs, mi áll mögötte. Ez elszomorító, mert ha e generációk felnőnek, s identitásukból ezek a történetek és tanulságok hiányozni fognak, bármikor megismételhetik a borzalmakat. Vagy nem ismerik fel időben, ha az áldozat szerepébe kerülnek, ráadásul kellő tudás híján erkölcsi kapaszkodójuk sem lesz.”

A Tibori Szabó Zoltánnal készített interjú megjelenését követően, a hétvégi Népszabadságban megszólalt Randolph L. Braham is, aki Az apokalipszis krónikása című igen terjedelmes vallomásban áttekintette egész életpályáját. Szólt a dési évekről éppúgy, mint az élethivatást jelentő holokausztkutatásáról, sok-sok magyarországi és erdélyi látogatásáról és az elmúlt évtizedekben megismert és munkáját segítő számos kiváló magyar történészhez, köztük Antall Józsefhez fűződő viszonyáról. Az interjúban elismerő szavakkal méltatta a „különösen jó munka kapcsolatát” Tibori Szabó Zoltánnal, aki – mint elmondta – „több könyvemben is közreműködött szerzőként vagy szerkesztőként.”  Aligha meglepő, hogy a kitűnő kolozsvári kollegára számít a jövőben is a legnagyobb tekintélyű erdélyi gyökerű holokauszt historikus. Ezért is lesz Tibori Szabó Zoltán a Washingtonban, 2014. március 19-én a Holokauszt Emlékmúzeum égisze alatt megrendezésre kerülő The Holocaust in Hungary: Seventy Years Later (A magyarországi holokauszt: Hetven évvel később) konferencia egyik kiemelt előadója.