Különös felvidéki autonómiakoncepció: Orbán Viktor már májusban látta, de akikről szólna, azok előtt ma is hétpecsétes titok

Megszólalt a héten Szilvássy József, a Népszabadság szlovákiai tudósítója és Kampányautonómia címmel közreadott jegyzetében pozsonyi szemmel, de egyben Kárpát-medencei kitekintéssel is, értékelte Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének, a Fidesz első számú magyarságpolitikusának és megmondó emberének a határon túli magyar szervezetek vezetőit autonómiaügyben kioktató, nagy sajtóvisszhangra találó minapi szavait. Úgy ítélte meg, nem volt célravezető, sőt kifejezetten károsnak minősíthető a Duna Televízión keresztül világgá kürtölt budapesti ingerült kövéri nógatás, hiszen „a határon túli magyar pártok vezetőinek szuverén módon kell eldönteniük, továbbra is pártérdekek vezérlik-e megnyilvánulásaikat vagy sorskérdésünk fokozatos rendezése a céljuk."

A közelmúltban mi is beszámoltunk arról, hogy Torockón az egykor szebb napokat megélt és a 2010-es kormányváltás után az önállóságától megfosztott és Duna Televízió, hivatalos nevén a Duna Televízió Nonprofit által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház felavatásán felettébb „érdekes” tartalmú beszédet mondott Kövér László parlamenti és Fidesz választmányi elnök. Itt a magyarországi kormánypárt erős embere, aki egyedüliként nyíltan Orbán intézkedéseket is bírálhat anélkül, hogy őt ezért bántódás érné (lásd a következmények nélkül maradt beszólását arról, hogy a jelenleg zajló kutyakomédia jellegű, „el Budapestről a minisztériumokat” fantázianevű költöztetési lázban neki is volt egy gyilkos iróniájú keserű javaslata: menjen a külügy Csíkszeredába!) afelől se hagyott kétséget, hogy az új Fidesz-érában az ő felségterülete lett a nemzetpolitika.

Ennek jegyében Torockón köszöntőt mondva programot is hirdetett Kövér. Célként jelölte meg (a teljes beszéde itt olvasható), „hogy a 94 éve szétdarabolt nemzet ne csupán egy apadó lelki forrásokból táplálkozó virtuális közösség legyen, ne is csak a magyar útlevéllel rendelkezők adminisztratív halmaza, hanem újra egy valóságos, a mindennapi élet sűrű kapcsolatrendszerével átszőtt, a lét természetességével átélhető együvé tartozás; egy olyan organikus egység, amely nem a puszta létéért vív folyamatos élet-halál harcot, hanem amelynek megmaradását a napról-napra érzékelhető gyarapodás, erősödés garantálja – anyagiakban és szellemiekben, lélekben és lélekszámban egyaránt.”

Márait idézve, úgy vélte, magyarnak megmaradni bárhol „csak méltányossággal, türelemmel és arányérzékkel lehet” és a jövőben „a magyar megmaradás és gyarapodás szolgálatában rengeteg, kitartást és leleményt igénylő munka vár ránk úgy a politika, mint a gazdaság, a kultúra, a népjólét vagy a közösségi kapcsolatépítés terén.”

Aztán hozzáfűzött még valamit és e szavakat aligha lehetett másképpen értelmezni, mint az előző négy esztendő kormányzati nemzetpolitikájának bírálatát: „Anyagi és szellemi erőforrásainknak a korábbiakhoz képest nagyobb összpontosítására és hatékonyabb felhasználására lesz szükség ahhoz, hogy munkánk elvégzésével elégtételt adhassunk az előttünk járó magyar nemzedékeknek és reményt az utánunk érkezőknek. De ha hiszünk a sikerünkben, a hit valósággá válik.”

E kijelentés fényében érthetővé válik, hogy miért kellett a politika élvonalából a partvonalon túlra távozni a Fidesz 2-es számú tagkönyve birtokosának, Németh Zsoltnak és miért kellett megbuknia négy év állítólag „kiemelkedően sikeres nemzetpolitika” (copyright: Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség új nemzetpolitikáért felelős államtitkára) kormányzati intézménye vezetőjének, Répás Zsuzsannának. Ezek szerint hiába voltak az elismerő szép szavak most is, meg négy esztendőn keresztül, Torockón kimondatott: ők nem tudták kellően összpontosítani az anyagi és szellemi erőforrásokat. A lapátra tevés oka is néven volt nevezve: képtelenek voltak kellő hatékonysággal elősegíteni a magyar megmaradást és megtartatást.

Az anyagiakkal és a szellemiekkel eddig nem jól sáfárkodók kritikája egy torockói MTI tudósítás kapott ugyan némi sajtóvisszhangot, de ennél sokkal „ütősebbnek” bizonyult az, hogy a Székelykő tövéből egy másnap adásba került tévéinterjúban Kövér László hangsúlyosan üzent. Szabófalvától Montrealig, az egész világ magyarságának tudtára akarta adni: azzal, hogy ő lett az új Fidesz-éra egyes számú magyarságpolitikai illetékese, gyökeres változás várható a kormányzati nemzetpolitikában, az új szelek pedig egészen másképpen fognak majd fújni, mint a szintén fideszes, de már nem időszerű régiek. Sőt és mindenekelőtt: eljött az ideje a határon túli vezetők megnevelésének. Központilag, meg a terepen is.

A torockói programbeszéd másnapján a Duna World Heti Hírmondó című műsorában Kövér tételesen is megfogalmazta, mi lenne a dolga Kelemen Hunornak, Pásztor Istvánnak, Berényi Józsefnek, Brenzovics Lászlónak és a többieknek. Kifejtette: az autonómiatörekvésekhez nagyobb támogatás kell az elszakított nemzetrészek politikai vezetőitől.

Konkrétan arról szólt a házelnök, hogy a jelenlegi és a mindenkori magyar kormánynak, amelyek reményei szerint az autonómia célját folyamatosan napirenden tartják, nagyobb támogatást kellene kapniuk az erdélyi magyar közösség politikai vezetőitől és a többi külhoni magyar nemzetrészek politikai irányítóitól is. Ahhoz pedig, hogy ezt a segítséget Budapest megkaphassa, a határon túli magyaroknak  saját vezetőiken kellene ezt számon kérni.

Kevesen figyeltek fel a brazíliai foci VB lázában arra, hogy a „mit és hogyan kell cselekedni a Kárpát-medencében a magyar szervezetek vezetőinek”-feladatkijelölést, már korábban is megfogalmazta a budapesti magyarságpolitikai főilletékes, méghozzá egy szintén nagyon illusztris és szintén ez ügyi illetékes társaságában. Ami pedig nem kevésbé figyelemreméltó volt: történt ez Székelyföldön, Székelyudvarhely tőszomszédságában.

A torockói fellépését megelőzően a magyar házelnök Tibódon a templomudvarban Csaba királyfi szobrot avatott Szász Jenő társaságában („Tibód közössége Sarlós Boldogasszony búcsúünnepének keretében a mai szoboravatással dacol a mindent eluraló reménytelenséggel szemben, ugyanis Csaba királyfi a székely néplélekben fogant reménység királyfija.” – így ott Kövér; „A mitikus személy, Csaba királyfi bronzba öntött mása, aki lehetne akár egy hun-magyar-székely Mása, ugyanis cseppet sem egyedi, és ezért, de nemcsak, művészeti értéke elhanyagolható.” – így az udvarhelyi hírportálon Pál Edit Éva), és már itt, a Bosnyák patak mentén se hagyott kétséget afelől, hogy a Fidesz háza táján a nemzetpolitika területén új időszámítás kezdődött.

Az ide kattintva megtekinthető tibódi Hír Tévés nyilatkozatában Kövér László arról is szólt, az elmúlt 500 év minden magyar baja megtakarítható lett volna, ha a megfelelő történelmi pillanatokban összefogott volna a nemzet. Kövér kitért a román külügyminisztérium döntésére is a két további magyar konzuli iroda létesítéséről. A házelnök szerint ez azt sugallja, hogy a román kormány nem tiszteli kellőképpen magyar szomszédját.

„Itt az ideje, hogy világosan lássunk és világosan beszéljünk. Azt gondolom, hogy minden barátságtalan gesztusra nem a zavarodottság, a félreértés gesztusaival kell válaszolni, hanem egyértelmű és világos választ kell adni. De én azt gondolom, hogy a politika roppant egyszerű dolog, az élethez hasonlóan, akinek ereje van, azt tiszteletben tartják, akinek nincs ereje, vagy nem hisz abban, azt semmibe veszik. Itt az ideje, azt gondolom, hogy a rendszerváltozás után majdnem egy negyed századdal Magyarország összeszedje magát és a demokratikusan szerveződő Európában világossá tegye, hogy nem egy pária, akit félre lehet lökni, amikor a saját jogaiért járul az asztalhoz, hanem egy olyan egyenrangú szereplő, amelyik követeli a maga részét a közös európai javakból. Beleértve a nemzeti kisebbségeinek a jogait is” – tette hozzá a magyar Országház elnöke. A nyilatkozatot, amelyben a házelnök azt is elmondta, „a magyarság összefogása elsősorban a Kárpát-medencei magyarság vezetőin múlik” a Magyar Nemzet-online Kövér: Magyarország nem egy pária blikkfangos címmel adta közre.

Szilvássy József felidézve a Heti Hírmondós, Torockóról üzenős, feladatkirovó Kövér megszólalást úgy véli, a házelnök „bizonyos mértékig nem a levegőbe beszélt. Ugyanis főleg az erdélyi és a szlovákiai magyar politikusok nagy többségének óhajaiban és sóhajaiban fordul elő a magyar nemzetrész területi önkormányzatiságának az igénye.”

Csakhogy e jámbor óhaj kapcsán azzal szembesült a pozsonyi cikkírónk, mint amivel az egyszeri püspök a székelyföldi körútján, aki elébe mindenütt harangoztak, csak Kápolnásfaluban nem, és akkor hamar kiderült: a mulasztásnak hetvenhét oka volt, de leginkább közülük volt egy nagyon nyomós is: nem volt harang.

Mert ahogyan nyomós oka volt Kápolnásfaluban a hajdani püspökköszöntő harangozás elmaradásának, úgy, mint Szilvássy megírja Magyari Nándor László kolozsvári szociológusra hivatkozva, egyetlen nyomós oka van az önkormányzatiság elméleti megalapozottsága körüli Kárpát-medencei áldatlan állapotoknak is: „csupán egyetlen épkézláb autonómiakoncepcióról van tudomásunk, azt a Vajdaságban, 1992 áprilisában a VMDK szakértői tették le az asztalra. Erdélyben most kívánnak egyeztetni az RMDSZ és az MPP vezetői a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos törvénytervezetről. Más elképzelésekről is hallani. Valójában csupán politikai csatározás zajlik, mert szakmaiság a jelenlegi tervekben csak elvétve, egyes részletkérdésekben sejlik fel.”

A Népszabadság pozsonyi munkatársának szűkebb pátriájában a helyzet a most biztatóbbnak tűnő erdélyitől sokban különbözik: az egyetértésre az egymással minden téren vetélkedő, magyarok által támogatott két politikai formáció, a Híd- Most vegyespárt és a Magyar Közösség Pártja között, netán azonos álláspont kialakítására autonómiaügyben nincs remény. Viszont legalább – mint fogalmaz Szilvássy – „áttekinthetőbbek a frontok, mert a Híd párt Polgári Vízió 2016 című programja szerint a jórészt vegyesen lakott dél-szlovákiai területeken az azonosságtudat megőrzésének és erősítésének legfontosabb eszköze a kulturális és oktatási önkormányzatiság megteremtése, a többi között a magyar hivatalos regionális nyelvként való elismerése lehet. Merőben más véleményen vannak a Magyar Közösség Pártjának vezetői, ők évek óta azt hangoztatják, hogy csakis a területi autonómia segítene a felvidéki magyarság vészes fogyásának megállításában, miként e térség súlyos gazdasági és szociális gondjainak megoldásában is. Egy éve lebegtetik, hogy kész az autonómiatervezetük, és kellő időben nyilvánosságra hozzák. Máig nem tették meg.”

A most vasárnap véget ért II. Martosi Szabadegyetem kitűnő alkalmat adott volna arra, hogy az MKP előálljon az autonómiakoncepciójával, amelyről eddig csak annyit lehetett olvasni a sajtóban, hogy az már rég elkészült és azt már be is mutatták Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek májusi pozsonyi látogatása alkalmával. Viszont épp tegnap cikkezett a szlovákiai magyar napilap, az Új Szó főszerkesztője arról, hogy a titokzatos tervezet olyannak tűnik, mint hajdan Kápolnásfalu harangja: attól olyan sejtelmes, mert esetleg „valójában nem is létező, pusztán lebegtetett autonómiatervezet.”

Molnár Norbert szavaira már csak azért is érdemes nagyon odafigyelni, mert ő ugyan haza beszél, de mondandójának tanulságai messze nem korlátozódnak csak a Felvidékre.

Hogy elmaradt a Martosra beharangozott MKP-féle autonómia koncepció bemutatás, azt ő így látja:

„A történtekre csak két magyarázatot találhatunk. Az egyik, hogy nincs kész a koncepció, vagy ami készen van, nem állja meg a helyét. Ez esetben kissé felelőtlenség az autonómia szóval dobálózni a nagy nyilvánosság előtt. Mert – mint azt maga az MKP is kijelentette – a tartalom nélküli, puszta szóra is hisztérikus reakciók születnek. A másik magyarázat az lehet, hogy nagyon tudatosan halasztódik a koncepció bemutatása – legalább két évtizede. Nettó hergelés, tudatos hisztériakeltés. Mert ez mindenkinek jó valamire. Például arra, hogy racionálisan ne lehessen beszélgetni a kulturális vagy oktatási önrendelkezésről, de akár a gazdaságiról és a területiről sem, ha valakinek az igénye és az ízlése addig terjed. De mivel eddig a semmiről, csak egy üres szóról szólt a közbeszéd Szlovákiában, így az autonómiát, mint valós célt kitűzők csak azt érték el, hogy elidegenítették a többségi közeget mára szó puszta említésével.

Márpedig az is biztos, hogy ha kulturális és oktatási szempontból nem érünk el valamiféle önrendelkezést, és a magyarkérdéshez egyáltalán nem értő, iránta semmi affinitást nem mutató, sőt, inkább ellenszenvvel viseltető könyökvédős és szemellenzős bürokratákra hagyjuk kulturális értékeink és oktatási rendszerünk felügyeletét és működtetését, akkor lassan csak egy skanzen területi autonómiájáért küzdhetnek a koncepció nélküli hivatásos autonómiaharcosok.

Lehetne beszélgetni arról, szüksége van-e a szlovákiai magyarságnak területi autonómiára vagy inkább kulturálisra, oktatásira, másmilyenre, de jelen helyzetben nincs miről vitázni, egyelőre a hergelés időszakában vagyunk. Két évtizede. S minél több lesz az érzelem a kérdésben, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy mindkét oldalon, a nacionalizmuson élősködő politikusok játékszerévé válik a szó, s esélye se lesz  megtelnie tartalommal. Belengetés, fröcsögés, fröcsögés, bejelentés, fröcsögés, stb. Ez a végkifejlet nem azoktól felelőtlenség, akik a priori ellenzik az autonómiát, hanem azokra nézve veszélyes, akiknek valamilyen formája mégiscsak fontos lenne.”

Visszatérve a sokat tapasztalt, egykor az Új Szónál Molnár Norbert mostani tisztségét is betöltő, 1968 óta a szlovákiai magyar közéletben markáns véleményformálóként folyamatosan jelen levő veterán publicista, Szilvássy József cikkéhez, kitűnik, hogy szerzőnk maga is az elégedetlenkedők táborához tartozik: „Nyilván nem véletlen, hogy több bukaresti és pozsonyi újságban többször szó szerint ugyanaz olvasható: az autonómia ügyét Erdélyben és Szlovákiában az ottani magyar pártok leginkább a választások előtt húzzák elő, választópolgárokat kábító mézesmadzaggá sekélyesítve ezt a témát. Ködös lózungjaikkal muníciót adnak a román és a szlovák nacionalistáknak, akik így gátlástalanul riogathatnak magyar határrevíziós törekvésekkel. Holott számos nyugat-európai példa igazolja, hogy az autonómia valamelyik formája a nemzeti kisebbségek tényleges egyenjogúságát eurokonform módon szavatoló, az adott ország területi egységét nem veszélyeztető, legitim megoldás, amely a többségi nemzettel folytatott – olykor bizony évtizedes – egyezkedés, küzdelem eredményeként született meg.”

Szerinte csak az ellendrukkerek malmára hajtja a vizet a Dunától délre megfogalmazott ösztökélés, Kövér László feladatkiosztó Duna Tévés megnyilatkozását másnak, mint nyomásgyakorlásnak tekinteni nem lehet: „Emiatt sem célravezető a múlt hét végi budapesti nógatás. Mert a határon túli magyar pártok vezetőinek szuverén módon kell eldönteniük, továbbra is pártérdekek vezérlik-e megnyilvánulásaikat, vagy sorskérdésünk fokozatos rendezése a céljuk. Ha valóban az utóbbit óhajtják, akkor odahaza juthatnának értelmes kompromisszumra, hogy életképes autonómiakoncepcióval rukkolhassanak elő. Optimális időpont és helyzet sosem lesz ehhez, mert a nacionalisták össztüze alighanem évtizedekre előre borítékolható.”

Ha Budapest valóban segíteni akar a határon túli magyar közösségeken, azt nem dirigensként, hanem politikai-morális támogatóként teheti meg – véli Szilvássy József. Viszont ahhoz, hogy ezt megtehesse, ahhoz végre elő kellene rukkolni a felvidéki magyar közvélemény előtt egy közvitára bocsátható önrendelkezési tervezettel a Magyar Közösség Pártjának is, mert különben „ráég” a Berényi József vezette politikai formációra a hiteltelenség vádja:„Ugyanakkor a nyilvános dokumentum sok kételyt és tudatos manipulációt oszlathat el, egyúttal pedig kellő alapot nyújthat ahhoz, hogy hangzatos monológok helyett érdemi párbeszédet kezdhessenek az érintett többségi nemzetek demokratikusan gondolkodó képviselőivel, amiben Budapest semmiképpen sem a karmester, hanem a támogató szerepét töltheti be.”