Bemutatjuk Csibi Krisztinát, a Magyarság Háza új igazgatóját

Megszólalt a héten a Csibi Krisztina a Magyarság Házának nemrég kinevezett igazgatója és a szűkebb hazájának, Tolna megyének hírportálja, a teol.hu számára adott, Nagy álma teljesült a felkéréssel címmel közreadott interjújában elmondja, hogy ugyanazt tekinti jövőbeni feladatának, amit eddig a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökeként is megtett: dolgozni akar „az összetartozás erősítéséért, az identitás megőrzéséért, a magyar kultúráért.”  Úgy véli: a mai magyar társadalom és ezen belül is a fiatalok számára csak azok az értékek váltanak ki érdeklődést, amelyek „a saját életükbe beépíthetőek, hasznosíthatóak.”

„Szeretettel köszöntöm a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége nevében. Az elmúlt két évtizedben Fábián Gergely és Potápi Árpád elnöksége alatt számtalan kezdeményezés indult, melyek a székely-magyar öntudat ápolását, erősítését, a népi kultúra megmaradt emlékeinek összegyűjtését és népszerűsítését tűzték ki célul. Gondolok itt a bonyhádi Székely Emlékpark létrehozására, az egykori bukovinai magyar falvakban kopjafák és keresztek állítására, több ezer ember részvételével zajló találkozók megszervezésére, kiállítások, könyvek születésére, az ünnepeink méltó megtartására, népcsoportunk szellemi vezetőinek emlékezetére, a kutatómunka támogatására, az ifjúság bevonására, a szakmai képzésekre. Számomra nem maradhat más, mint az elődeim útján haladva az őáltaluk létrehozott értékeket megőrizzem, és társaimmal, barátaimmal együtt újabbakkal gazdagítsam a bukovinai székelységet.” 

A Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége honlapjának elnöki beköszöntőjét idéztük fentebb. Az idén negyedszázadossá vált, bel- és külhonban csak elismeréssel emlegetett szövetség elnöke az a Csibi Krisztina, akinek augusztus 18 óta megadatott, hogy ne csak a bukovinai székelység értékeit őrizhesse meg és gazdagíthassa újabbakkal, hanem a minden magyar összetartozását jelképező budavári intézménynek, a Magyarság Házának frissen kinevezett igazgatójaként, nagyságrendekkel nagyobb léptékben, immár az összmagyarság értékeivel tegye ugyanezt.

Csibi Krisztina a különösebben mély nyomokat nem hagyó, a roma kérdés szekértőjeként számon tartott Langerné Victor Katalint váltja a Magyarság Házának igazgatói székében, aki alig fél esztendőt töltött ebben a tisztségben. Langerné 2013 szeptemberéig az Emberi Erőforrások Minisztériumának társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkára volt, innen következett a „kirándulás” a Magyarság Házába, majd ezév július elsején visszatért Balog Zoltán giga-minisztériumába, mert újra arra a posztjára nevezték ki, ahonnan tavaly szeptemberben közös megegyezéssel(?)távozott.

Az előd „érdekes” vándorlásának e mozzanatait csupán azért tettük szóvá, mert a jelenség nem ismeretlen a mai magyar közszolgálatban. Aki az ötödik éve regnáló Fidesz-KDNP kormányzatban pozícióhoz jut, netán például egy magyarságpolitikai intézmény vezetésére szegődik el, az jól teszi, ha jelmondatának Nemo kapitányának „Mobilis in mobili ”-ját választja.

A „Mozgó a mozgóban”, pontosabban „Mozgó elemben mozgó tárgy” Vernénél a csak képzeletben létező Nautilus tengeralattjáróra vonatkozott. Látva viszont a nagyon is szárazföldi mai magyar valóságot, a „hol fent, hol lent”-ek világát és az állandó politikai periszkópkémlelést igénylő, más területeken is megmutatkozó, a ’89 előtti világból oly ismerős folyamatos káder rotációt, ahol a jól teljesítők helyét mindig átveszik a még jobban teljesítők, megfontolandó lenne a „Mobilis in mobili” jelmondatot, díszes rámában, bekeretezve kifüggeszteni valamennyi közintézményben. Oda a kötelezően elhelyezett Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata mellé, amit még az az „örökmozgó" írt alá még házelnökként, aki később személyesen is megtapasztalhatta, hogy maga is csak „Mozgó a mozgóban.”

Persze Langerné Victor Katalin példája azt mutatja, hogy egy nagy huppanás után akár az újabb felemelkedés is jöhet, olykor van visszaút. Az ő esete reményt adhat másoknak is, kiket az taszított le, aki korábban felemelt. Így miért ne bízhatna sorsa jobbra fordulásában sok olyan, aki 2010 és 2014 nyara között mindig „jól teljesített”, mindig azt tette és úgy, amit megkívánt tőle a Párt és a Kormány és most vakvágányra került. Talán eljöhet újra az ő idejük. Végül is: „Mobilis in mobili.”

Rátérve a nemrég bekövetkezett, de csak most, az első Csibi-interjú révén nagyobb nyilvánosságot kapott személyi változásra, mindenekelőtt szögezzük le: a magyar főváros egyik legszebb helyén, a Mátyás-templom tövében lévő impozáns épületben 2011 óta működő Magyarok Házára valóban ráfért az igazgató-váltás.

Az intézmény bevallottan nemzeti, kulturális, közművelődési, oktatási-módszertani, turisztikai központ, kiállítótér és látogatóközpont akart lenni, mely a nemzeti identitást erősíti bel- és külhonban. A cél nemes és tiszteletreméltó volt, viszont eddigi programok kínálatából az tűnik ki, ami a saját tapasztalatunk is: a Magyarság Háza ismertségét és elismertségét inkább az ugyanitt székelő Nemzetpolitikai Kutatóintézetnek köszönhette.

A Kántor Zoltán vezette intézményről e rovatban már megírtuk, hogy ellentétben egy majd’ hasonnevű, íróasztal-stratégiákat gyártó látszatintézménnyel, olyan, az európai tudományos vérkeringésbe bekapcsolódott és rangot szerzett szellemi műhelynek bizonyult, amely folyamatos munkakapcsolatban van az akadémiai intézetekkel és nemzetközi fórumokkal.

A Magyarság Háza is rendelkezett saját programokkal, voltak itt tartalmasabb és kevésbé emlékezetes, többnyire határon túli bemutatkozások, de ezek és a siker nem mindig találtak egymásra.

Most, hogy új vezetője van a Magyarság Házának, aki óvónő, közoktatási esélyegyenlőségi szakértő és fejlesztőpedagógus elődjétől eltérően, kedvezőbb szakmai háttérrel rendelkezik, hiszen ő néprajzos-muzeológus és nem mellesleg a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségében már bemutatta, hogy mire képes (interjújában elmondta, hogy új tisztségében sem kíván megválni a szívügyének tekintett egyesületi munkától), – jó reményünk van azt hinni, hogy a Magyarság Háza is megújulhat és valóban a remélt kulturális és módszertani központtá válik. Talán sikerül végre az eredeti küldetését betölteni és olyan ismertséget és rangot szerezni Magyarországon és határokon túl, mint a társbérlőnek, a Nemzetpolitikai Kutatóintézetnek.

Az esetleges fanyalgók rögvest felvethetik, hogy lám-lám, Csibi Krisztina is Bonyhád szülötte, akárcsak Potápi Árpád és ő azt követően lett a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke, hogy egy évtized után elődje, Potápi, Bonyhád polgármestere leköszönt e tisztségről. Együtt is dolgozott az önkormányzatban a bukovinai székely származású polgármesterrel, most pedig hogy Potápi nemzetpolitikáért felelős államtitkára lett a Miniszterelnökségnek ez a kinevezés háttere oly könnyen megfejthető…

Nem tagadva annak igazságát, hogy a személyes kapcsolatok, a bizalom mindig és mindenütt szerepet játszottak és játszanak sorsok alakulásában, az esetleges károgóknak jó előre el kell mondanunk: a Csibi Krisztinával készült és most ismertetendő interjú kapcsán a szemleíró némi kutakodást végzett. Számára több mint meggyőző volt, hogy a mandátumát most kezdő igazgató asszony már eddig is bizonyított, és az, amit „letett az asztalra” olyannal kevesen büszkélkedhetnek. Szakmai tudása, elkötelezettsége azokhoz az értékekhez, melyek őt alkalmassá teszi e feladatra, megvannnak. Saját jogon nyerhetett esélyt, és remélhetőleg tud is élni azzal, ami megadatott számára.

Akik ezév januárjában Madéfalván ott voltak a székelymészárlás háromnapos, megemlékezésén már megismerhették közelebbről is őt, hiszen a Tolnába szakadt székelyek adományozta kopjafának ő volt az egyik avatója. Azok a százak és ezrek, akik több országból a megannyi közösséget lázba hozó székely találkozóknak vendégei voltak, vagy részt vettek a Magyarországon Romániában, Lengyelországban, Szlovákiában és Ukrajnában felváltva megrendezett „Bukovinai Találkozások” Nemzetközi Folklórfesztivál valamelyikén Bonyhádon, Cămpulung Moldovenescben, Cernovicban vagy Jastrowieben, azok a nem kevesek, akik ott lehettek bár egyszer a rendszeresen megszervezett Bukovinai Székely Néprajzi Táborban vagy csak alkalomszerűen felkeresték a bonyhádi Székely Házat, majd a város másik büszkeségét, a Völgységi Múzeumot, azért hogy a bukovinai falvak Tolnában otthonra talált lakóinak múltjával, hagyományaival és szokásaival közelebbről megismerkedjenek, esetleg ellátogattak egyik vagy másik Székely Mesemondó Versenyre, netán az immár öt alkalommal megrendezett borversenyek közül az egyikre (legutóbbit a Belgrád alatti Székelykevén „hozták össsze”) – egyszóval mindazok számára, akik kíváncsiak voltak, hogy mi lett Andrásfalva, Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva és Hadikfalva egykori lakóival, azoknak Csibi Krisztina régi barát vagy jó ismerős.

A Pécsi Tudományegyetem néprajz szakán etnográfusként végzett Csibi Krisztina volt egy ideig Erasmus ösztöndíjas Mainzban is. Diplomázás után előbb a számára igazi otthont jelentő, kitelepített székelyek és felvidékiek lakta Kisdorog óvodájában kezdett dolgozni, majd a bonyhádi Völgységi Múzeumban, azt követően pedig a Bonyhádi Önkormányzati Hivatalban. Mindeközben a 1998-tól a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökségi tagjaként, négy éve pedig az egyesület elnökeként, mint a mostani interjút is jegyző Vizin Balázs egy korábbi kérdezz-felelekben megírta: „önmagukon túlmutató, elismerésre méltó eredményekkel” büszkélkedhet.

Hogy melyek voltak ezek? Íme, egy hosszabb részlet abból a riport-összeállításból, melynek apropóját a néphagyományok őrzését és továbbvitelét példamutató módon szolgálók elismerése, a Muharay-díj ezév májusi átvétele adta:

„Nekem, néprajzosként, elnökségi tagként, majd később elnökként mindig is az volt a célom – folytatta –, hogy a bukovinai székelyek archaikus, gazdag kultúrájával úgy tudjunk sáfárkodni, hogy közben a közösség erősödjön, a hagyományainkat egyre többen megismerjék. De a legfontosabb az volt, hogy a falvakban őrzött tudás fennmaradjon, ehhez pedig az kell, hogy funkciója legyen, hogy használható legyen ez a tudás. Szeretném bebizonyítani, hogy a vidék életképes, hogy büszkék lehetünk arra, amit szüleink, nagyszüleink ránk hagytak. Az idegennyelvtudás, a számítógép világa pedig nem ellenpólusa ennek a kultúrának, hanem éppen támasza. Hiszen ma már könnyedén tudok kapcsolatot teremteni a világ bármely részén élő falubelimmel, a népcsoporthoz tartozóval.

Csibi Krisztina azt mondta, igyekszik mindig olyan célt kitűzni közösségük elé, amelynek elérése sokakat megmozgat, sokaknak feladatot ad. A többezres tömegeket vonzó fesztiváloktól a nyelvjárásukat őrző mesemondó versenyen, emlékhelyek létesítésén át a szakmai fejlődést biztosító műhelymunkáig és a táborokig, nagyon sok értékes kezdeményezésük van.

 Az elnökségem elmúlt négy évében nagyon sok olyan rendezvényünk, eredményünk volt, amely túlmutatott önmagán – világított rá Csibi Krisztina. A BSZOSZ elnöke kifejtette, ilyen volt a 2011-es kiállítás megnyitó Sára Sándorral, vagy a Budai Várban rendezett megemlékezés, amikor az egész ország felfigyelt rájuk. 2012-ben a fesztivál előestéjén a Honvéd Táncszínház volt a vendégük, és Domokos Pál Péter néprajzkutatónak állítottak faragott padot a Székely Emlékparkban. 2013-ban Petrás Máriát és a Muzsikás Együttest hozták el a bonyhádi közönségnek, a csobányolás pedig 13 200 támogató aláírással felkerült a Szellemi Kulturális Örökség nemzeti listájára, amelynek decemberben új állandó kiállítást nyitottak a Székely Házban. – 2014-ben – és talán az eddigi munkánk legnagyobb eredményének tartom –, hogy a madéfalvi emlékmű mellett egy kopjafát avathattunk a siculicidium 250. évfordulóján – tette hozzá Csibi Krisztina.”

Természetesen ennek a közösséget szolgáló szakmai-emberi előéletnek itt csak jelzésszerűen tudtuk néhány fontosabb állomását az olvasó elé tárni. Aki viszont ezekről az évekről, a korábban megtettekről többet is szeretne megtudni, nekik jó szívvel ajánljuk, hogy ide vagy ide vagy ide, esetleg ide és ide kattintva győződjenek meg, mire is alapoztuk az elismerő szavainkat. Ha netán valakinek ez sem lenne elég bizonyíték, az ő számukra ajánljuk az itt megtekinthető, szívet-lelket melengető videofelvételt is.

A Nagy álma teljesült a felkéréssel címmel megjelent interjújában a Magyarság Házának nemrég kinevezett vezetője úgy látja, hogy korábbi, bő másfél évtizedes munkájának a folytatására kapott most lehetőséget. Szerinte a Magyarság Házában rá váró teendők, az értékőrző és értékteremtő tennivalók sokban hasonlóak a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségében már megszokottakhoz. Csupán a nagyságrend és a felelősség változott és persze az is természetes, hogy egy ilyen intézmény működtetése korábban nem ismert kihívások elé is állítják majd.

Az új feladatok milyenségét firtató kérdésre így válaszolt: „Mondhatnám, hogy ugyanaz, mint eddig, mert itt is és a szövetségben is az összetartozás erősítéséért, az identitás megőrzéséért, a magyar kultúráért dolgozunk, azzal a különbséggel, hogy itt kiemelt szerepet kapnak a külhoni magyar zenészek, táncosok, képzőművészek, írók, költők bemutatkozásai, és azok a konferenciák, ismeretterjesztő előadások, képzések, találkozók szervezése, amelyek kifejezetten a határon túli honfitársaink életével kapcsolatosak.”

Hogy mennyiben sikerülhet a gyakorlatban is megtestesíteni azt a szellemiséget, amit a Magyarság Háza-program a 2011-es indulása óta szeretett volna gyakorlatba ültetni, és mint már említettük, ez finoman szólva, eddig inkább ellentmondásos volt, abban az új igazgató konkrét elképzelései hallatán jó eséllyel reménykedhetünk.

Korábban magunk már szóvá tettük, mennyire zavaros a magyarországi fiatalok történelemképe és milyen ellentmondásos nemzeti örökséghez illetve a nemzeti emlékezethez való viszonya. Ezért csak üdvözlendő lehet a szándék, hogy a Magyarság Háza nemcsak határon túlra kíván a jövőben koncentrálni, hanem hangsúlyosabban akar „határon innen” is jelen lenni és szerepet vállalni a magyarországi fiatalok nemzettudatának alakításában. Csibi Krisztinának kész tervei vannak: rendhagyó történelemórákat kíván szervezni és identitás-kiállítást készít elő. Mindezt úgy, hogy és számos, tematikus kulturális, tudományos és szórakoztató programnak is helyet adjon a budavári impozáns palota, ahol a magyarság történetének legjelentősebb eseményeivel és ünnepeivel vonzó rendezvények keretében lehessen megismerkedni.

Hiszi azt, hogy a Magyarság Háza a közösségek egymásra találását hozó valódi élményt nyújtó programoknak adhat majd otthont. E törekvésében számít mindenkire: „A Magyarság Háza egyúttal a Bethlen Gábor Alap pályázati rendszerében támogatott külhoni kulturális intézmények, programok szellemi kapacitására is épít, így teremtve lehetőséget a magyar kormány számára is fontos határon túli kulturális teljesítmények bemutatkozására.”

Arról is írtunk e helyen, hogy egy nemrégi tudományos kutatásból az derült ki, a magyarországi fiatalok kifejezetten kritikusak voltak a nemzeti ünnepek és a különböző emléknapok kapcsán. Azok fogalmával sokan nincsenek is tisztában és ezek többnyire nem válhatnak bensőséges élménnyé a fiatalok számára, mert azok általában politikai színezetűek és az iskolában kötelezőek. 

A nagy álom beteljesülésének öröme nem jelenti Csibi Krisztina számára, hogy ne látná ezeket a gondokat. Az interjúban meg is fogalmazza álláspontját: „a mai társadalom és ezen belül is a fiatalok nagy érdeklődéssel fordulnak azon értékek felé, amelyek a saját életükbe beépíthetőek, hasznosíthatóak.” Állítása a leglényegesebb kérdésre világít rá: ha a közös nemzeti értékre hivatkozás csak politikusi lózung, ha az nem több mint kötelező iskolai muszájfeladat, nem épül be a mindennapokba, nem érzi azt a fiatal hasznosíthatónak a maga számára, akkor borítékolható a közöny, nem ritkán az ódzkodás, sőt az ellenséges magatartás.

(Csak úgy zárójelben megjegyeznénk: felmérhetetlen kárt okozott a nemzeti értékeink jobb megismerhetőségének és megbecsülhetőségének az, hogy ma Pannóniában nemzeti a közútkezelő, nemzeti az adórevizor, nemzeti a trafik, nemzeti az egységes tanulói fittségi teszt, nemzeti a mobilparkolás és jönnek a nemzeti italboltok.)

Csibi Krisztina a mindennapokba beépíthető, közösségformáló nemzeti értékek mellett tör lándzsát. E felismerés jegyében kívánja a mindenekelőtt a legkisebbek számára otthonná tenni a Magyarság Házát: gyerekprogramokkal, babaringatókkal, óvodás korúak számára összeállított zenés előadásokkal. A nagyobbak számára pedig kézműves foglalkozásokkal, népi együttesek bemutatóival és főképpen a családi programokkal. Mert a Tolna megyében kitelepített székelyek között, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által szervezett megannyi hagyományőrző programon, melyek létrejöttében nem kis szerepe volt, megtanulta és credója lett: „A családok keresik azokat az alkalmakat, amikor a saját nemzeti, vagy nemzetiségi hagyományaikra épülő programokon tanulhatnak valamit kultúrájukról, vagyis önmagukról.”