„Pomogátsra jobban oda kellene figyelni Budapesten is, a politikacsinálóknak is.” – Csáky Pál születésnapot köszöntött, de nem csak az ünnepeltnek üzent

Megszólalt a héten Csáky Pál, a felvidéki magyarság szépíróként is jól ismert EP-képviselője és 80. születésnapján Pomogáts Bélát köszöntve a Felvidék.mában, méltatja azt a karizmatikus közösségi embert, aki élete és munkássága révén ma Magyarország határain kívül bárhol élő magyarok számára jobban, mint bárki más, megtestesíti az autentikus anyaországi nemzetben gondolkodót. A felvidéki író-politikus személyes hangú tisztelgéséből kiderül: Pomogáts Béla több mint félévszázada nemcsak vallja „a haza a magasban” credóját, hanem képes volt mindig – talán egyedüliként a kortársai közül – következetesen vállalni is a hitvallását hitelesítő nemes terheket. Az „Irodalmár Úr” a Kárpát-medencében és azon túl is, konokul és következetesen, mindig úgy tette a dolgát, olykor megtiporva, néha méltatlan áskálódásokat is tűrve, hogy „a teljes magyar glóbusz volt az övé, ott érezte otthon magát.” És teszi ezt most, 80 évesen is, „utánozhatatlanul fiatalos, energiákkal teli csibészséggel”, mert ő az maradt, aki mindig is volt: „jobbítani akaró ember.”

„Kevesen ismerik nála jobban a határon túli magyar irodalmakat. Már akkor megengedte magának, hogy beépítse őket az egyetemes magyar irodalomba, amikor még az internacionalizmusra hivatkozva ezt kifejezetten tiltották. A rendszerváltás óta alig van olyan határon túli település, ahol meg ne fordult volna. Vigyázat, mindent tud rólunk, gömöriekről is. …. Azt mondja a kalendárium, hogy Pomogáts Béla 80 éves. Tényleg 80? Hazudik az a naptár. Kedves Pomogáts Béla, az Isten éltesse még sokáig, hogy tükröt tartson elénk, s erősítsen vagy elbizonytalanítson döntéseinkben!”

Még Csáky Pál hétvégi tisztelgése előtt, a születésnaphoz pontosan időzítve, október 22-én, a 80 évessé lett Pomogáts Bélát Rimaszombatból köszöntötték e szívet-lelket melengető szavakkal. Juhász Dósa Jánosnak a Pomogáts Béla, aki mindent tud rólunk címmel megjelent, Gömörország fővárosából keltezett megszólalásából, a jeles évforduló kapcsán, a szerintünk érdemtelenül kevés megszólalások egyikéből, nem véletlenül tartottuk fontosnak ezt a néhány mondatot idézni. (Az „érdemtelenül kevés” természetesen magyarázatra szorul és ezt rögtön meg is tesszük. A magyarországi napilapok közül csak a Népszava érezte kötelességének, hogy szerkesztőségének avatott munkatársa, Rónay László irodalomtörténeti tudását és empátiáját dicsérő születésnapi ajándékkal lepje meg, majd a lap hétvégi Szép Szó mellékletében közreadott Pomogáts Béla esszével, a Nyelvközösség - nemzeti közösség cíművel, is külön köszöntötte az ünnepeltet.

A többi napilap, köztük olyanok is, melyek hasábjain számos, lelkiismeret-ébresztő Pomogáts írás jelent meg az elmúlt évtizedekben, köztük az is, melynek szerkesztőbizottsági tagja is volt az irodalomtudós és neves közéleti véleményformáló, „megfeledkezett” a náluk megjelentetett cikkeivel nekik rangot adó egykori szerzőjükről. Tegyük hozzá rögtön: a „szelektív memória” szerencsére csak az ő rövid memóriájú vagy megfeleltetési kényszerfüggő világukban volt tetten érhető. Ez a vád viszont nem érheti az egyetlen magyar irodalmi-közéleti hetilapot, az Élet és irodalmat, melyben Széchenyi Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa írt értő és érző méltatást a 80. életévét meghazudtoló, fiatalos, tervekkel és energiákkal teli, örökmozgó és örök kezdeményező Pomogáts Béláról, akit a Magyar Írószövetség is, épp a születésnapon, önálló irodalmi est keretében köszöntött.

Itt, a Bajza utcai székházban bemutatásra került A magyar irodalom köztársasága című új kötete is. Ennek kapcsán meg kell jegyeznünk, nem kis keserűséggel, hogy amit nem hittünk volna el, mégis megtörtént. Ez a rendezvény, akárcsak a nem „nemzet művésze” és nem Magyar Művészeti Akadémia-tag Pomogáts 80 születésnapja nem fért bele az MTI aznapi híreibe. ( Csak megjegyezzük: 2014. október 22-én viszont MTI hír lehetett, hogy elhalálozott Varvara a világ legöregebb barnamedvéje a szentpétervári állatkertben és fotót is kapó közlemény szólt e napon arról, hogy a budapesti állatkertből Bulumatát, az elárvult orángutánkölyköt, még odaadóan dajkálják, majd novemberben az angliai Monkey Worldbe költöztetik.)

Persze arról se feledkezzünk meg e rögtönzött, és nagyon vázlatos számbavétel során, hogy Erdélyben, ahol a emberi-közösségi teljesítményeket szerencsére még nem konjunkturális dörgölőzések értékelik át, és amelynek monumentális irodalomtörténetét írta és írja az erdélyhoni magyar irodalom legnagyobb formátumú ismerője, méltó módon, külön Pomogáts emlékkönyv megjelentetésével és Székelyudvarhelyen meg Nagyváradon megszervezett, a jeles évfordulónak szentelt rendezvénnyel tisztelgett legnagyobb élő fogadott fia előtt.

Amikor fentebb, minden más előtt a Gömörilap regionális hírportál főszerkesztőjének köszöntéséből tartottunk fontosnak közre adni néhány gondolatot, ezt azért tettük, mert Juhász Dósa Jánosnak úgy sikerült a magyar kultúra leghitelesebb, köztünk élő nagykövetének életpályáját sommázni, hogy soraiban egyszerre volt felfedezhető a határon túli magyar irodalom karizmatikus alakja iránti jogos tisztelet, a baráti szeretet, a pályatárs elismerése és nagyrabecsülése. Ugyanakkor egy lexikon szócikk tömörségével megkaptuk tőle a kivételesen gazdag életmű tárgyilagos értékelését is. Eközben pedig onnan, hol egykor Petőfi tiszteletbeli táblabíró lett, onnan, hol valamikor Mikszáth diák volt, a hajdani Kishont-Gömör vármegye székhelyéről küldött üzenetből felsejlik annak a közéleti embernek a hiteles portréja is, aki mércét és igazodási pontot jelentett ezidáig és jelenteni fog mindig, a bárhol élő és valóban nemzetben gondolkodó magyar írástudóknak.

Alig két nappal e köszöntő megjelenése után mintegy bizonyítandó a rimaszombati méltatónak Pomogáts Bélát a nemzet lelkiismeretének tekintő minősítés igazát, a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában megszólalt maga „a rólunk mindent tudó”, és a magyar liberálisok megemlékezésén a következő, szerintünk a legtartalmasabb idei ’56-os magyarországi emlékbeszédben – egyéb, megfontolásra felettébb érdemesek mellett – a következőket mondta:

„A nemzeti ünnepek mindig a számvetés alkalmai is, számot kell vetnünk azzal, hogy közös reményeinket és azokat az ígéreteket, amelyeket a nemzet színe előtt önmagunknak, az egész magyar közösségnek tettünk, miként valósította meg a történelem. Az ünnepi napokat, amelyek forradalmaink és szabadságharcaink kezdetéhez kapcsolódtak, mindig a reménykedés tündéri fényei világították be, aztán néhány hónap vagy néhány nap múltán elérkezett a vereség, a kiábrándulás. A szabadság reménye és a közös reménység elfojtása mintha történelmünk szomorú ritmusát határozta volna meg.

A szabadság ünnepének voltunk tanúi, és mint a meggyilkolt miniszterelnök és vértanú társainak 1989-es temetését szervező Történelmi Igazságtétel Bizottsága egyik alapítója, később egyik alelnöke, voltam magam is egyik tanúja, negyedszázaddal ezelőtt. Reményeink, jóllehet nemzeti történelmünk óvatosságra intett bennünket, akkor ismét a felemelkedés távlatát nyitották meg előttünk. Egy igazságosságra törekvő, a közösségi erkölcs és a nemzeti felemelkedés eszményeinek elkötelezett országot láttunk szándékaink és reményeink tükrében. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy nekünk, a magyar történelem nemzetalkotó tradícióinak és az európai keresztény kultúrának elkötelezett értelmiségieknek, mint annyiszor történelmünk zegzugos útján, ismét, ki tudja, hányadszor, a csalódással, a szerepvesztés fájdalmával kell küzdenünk.

A közélet színtereit elárasztó hazugságok rendszere, a nemzetet és mindenekelőtt a magyar értelmiséget megosztó hatalmi téboly, a rendszerszintre emelkedett korrupció, amelynek nem csak az utóbbi napok botrányos lelepleződései nyomán lehetünk megismerői, hanem folyamatosan érzékelhető események sodrában is, mintha elmosná mindazt a történelmi: politikai és erkölcsi örökséget, amelyet 1956 október 23-a ránk hagyott. A hivatalos ceremóniák, a katonai díszelgések, az operaházi ünnepség, a beszélő automatákhoz hasonlító politikai szónokok nem tudják elrejteni azt a mind kínosabb ürességet, amely máskülönben a magyar forradalom emlékét körülveszi.”

Jónéhány esztendeje, az azóta a kultúrát csak retorikájukban nagyra tartók, de áldozni rá már képtelen potentátok rövidlátása miatt megszűnt veszprémi kulturális szemlében, az Új Horizontban Antall Istvánnak sikerült és nem is akárhogyan, egy mélyinterjúban a köz szolgálatát a szó klasszikus értelmében vállaló, akkor még számos társadalmi tisztséget is betöltő irodalomtörténészt, nem régiekről vagy kortársakról, hanem saját magáról kifaggatni. A kitűnő rádiós irodalmi szerkesztő a faggatózást annak a felismerésnek a jegyében tette meg, hogy „Pomogáts Béláról éppen e közszereplés miatt sokat tudunk és mégis nagyon keveset...”

A címre kattintva elérhető, A Bezsilla-kerttől a Piarista közig–Pomogáts Béla kétkulacsai címmel közreadott önéletrajzi vallomást olvasni akkor azért is élmény volt számunkra, mert magunk is a kérdezőhöz hasonlóan, sok-sok találkozásnak és megannyi beszélgetésnek köszönhetően sokat tudtunk és mégis nagyon keveset Pomogáts Béla személyes történetéről. Jó szívvel ajánljuk most mindenkinek ezt a korrajzot is adó, XX. századdal foglalkozó historikusok számára forrásértékű élet- és családtörténetet mindenkinek, aki többet szeretne megtudni a Széchenyi-díjas tudósról, az Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia, az Illyés Alapítvány volt elnökéről, az Ötvenhatos Emlékbizottság szóvivőjéről és számos olyan más, olyan egykori megbízatás betöltőjétől, melyek legtöbbjétől Pomogáts Béla távolról sem az életkora és nem is az „előre megfontolt szándéka” miatt kényszerült megválni.

Magunk tavaly márciusban, e rovatban bővebben cikkeztünk arról, hogy a bántóan kicsinyes, szatócsi megfontolások mindenekfölöttiségének idején, hogyan lett Pomogáts Bélából ex-elnök az Illyés alapítványnál (megszüntetették), hogyan lett ex-elnök az Anyanyelvi Konferenciánál (ellehetetlenítették), hogyan lett ex-vezetője az Illyés Archívumnak (felszámolták). Akkor nem említettük, hogy hogyan lett ex-bizottsági tagja a Kossuth-díjat odaítélő testületnek (lemondásra kényszerült lelkiismereti okokból és meg is kapta érte a Heti Válasz szégyellnivalón otromba ledorongolását). És persze még nem említhettük az azóta megtörtént kiábrándító idei újabb ellehetetlenítést: egy politikai hátszéllel rendelkező amatőr akciójának nyomán ma Pomogáts Béla már csak ex-elnöke, a neki köszönhetően korábban országos és nemzetközi tekintélyt szerzett Berzsenyi Társaságnak.

Visszatérve a szóbahozott egykor volt veszprémi periodikában megjelent személyes életinterjúhoz, mondjuk még el, hogy  olvashatunk e Pomogáts- vallomásban a Pestújhely alapító nagyapáról, a régi felvidéki nemesi családból származó meg a szepességi cipszer felmenőkről, a dalmáciai horvát és az erdélyi ősökről, a piarista gimnáziumi évekről, a Budapesti Kegyesrendi Gimnázium  cserkészcsapatának arról a tagjáról, aki az illegalitásban is cserkészkedett, az egyetemi évek útkereséséről, az ’56-os szerepvállalásáról, és azt követő megtorlásról, a vizsgálati fogságtól az internálásig, arról, hogy „gimnázium, a katolicizmus, az illegális cserkészmozgalom és ez a fura, szétvert úri középosztálybeli lét” hogyan kapcsolta őt össze a szülők és nagyszülők barátsága révén is az Antall József nevével fémjelzett társasággal, meg másokkal is, akik 1989 után vezető szerepet töltöttek be a magyar politikai életben, arról, hogy ugyanilyen bensőséges szálak fűzték a népi irodalomhoz és legtöbb élményanyagot neki Illyés Gyula, Tamási Áron és Németh László adott, utóbbitól meg Szabó Dezsőtől pedig nagyon sok mindent tanult. Persze egyebekről is, például arról, hogy a meghívásoknak – jöjjenek azok „százlelkes aprófaluból, tízmilliós metropoliszból, vidéki művelődési házból vagy rangos egyetemről” – miért nem tud soha nemet mondani, meg mi is a hiteles története Lázár Ervin játékos csipkelődésének, a „jönnek a pomogácsoknak”. Sorolhatnánk tovább az izgalmas élettörténet megannyi, tanulságokkal szolgáló mozzanatait, de hevenyészett gyorsleltárunknak határt szab a terjedelem.

Viszont még valamiről, ami számunkra leginkább jelzés- és üzenetértékű volt ebből a magnóba mondott „életem regényéből” nem feledkezhetünk meg.

Az apai ágon dalmáciai horvát felmenők kapcsán, egy helyen Pomogáts Béla azt mondja az őt kérdezőnek: „Az apám neve még egyszerű – te is tanultál oroszt –, pamagaty, annyit tesz, hogy segíteni.”

Ez esetben Plautus „Nomen est omen ”-jét lehet és kell a lehető legpozitívabb kicsengéssel, értelem szerint fordítani és értelmezni: „a név maga az ember.” A név tehát kötelez – ez lehet a lehetséges olvasata a Pomogáts-jelenségnek. Ekképp és így lesz a „segíteni” szó a Kárpát-medencében és azon is túl sokak számára, bármikor egy névvel behelyettesíthető. Annak a nevével, aki minap betöltötte a 80. életévét, hisz az ő neve és az, amire életét feltette ugyanazt jelenti. A név pedig megegyezik Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja és más magyaroklakta régiók útjait fáradhatatlanul rovó és örökké segíteni akaró „Irodalmár Úr” nevével, akit Csáky Pál is köszöntött e héten a Felvidék.mában.

„Elnézem az arcát, s arra gondolok, mennyi mindent tud ez az ember – indítja A Pomogáts címmel publikált köszöntőjét Csáky – majd, maga is, mint a rimaszombati pályatárs, némiképp a nyolcvanas számmal szembesülve hitetlenkedik és így folytatja:

 „A magyar irodalomtörténet a kisujjában van. Irodalomesztéta és történész, otthon van a művészettörténetben és a társadalomtörténet terén is. De egyvalamiben mintha sántítana a tudása. Kétlem, hogy számolni tényleg jól tud-e. Most ugyanis azt mondja, hogy nyolcvan, s amikor kétkedve húzom fel a szemöldököm, nevetve mondja, hogy papírja is van róla. Én meg arra gondolok, képes lenne-e Pomogáts Béla születési dokumentumokat hamisítani csak azért, hogy ámuljunk rajta, mennyire vitális nyolcvan éves korában is.

Mindenképpen olyan ember, akinek véleménye van a világról, s azt publikációk tucatjaiban el is mondta.”

Csáky Pál idén megjelent szépprózai kötetét, az És eljött az angyal-t, akárcsak a tavalyi, Csend és lélek kötetet, a májusi pozsonyi ősbemutatón Pomogáts Béla méltatta és ajánlotta a szlovákiai magyar irodalomkedvelők figyelmébe. Könyvbemutatójának mottója egy Székely János idézet volt, a „Csak a tiszta ember szabad”. Akkor az irodalomtudós e mottó jegyében kifejtette: „Tiszták pedig úgy leszünk, ha megtisztulunk, vagyis ha számot vetünk a múlttal, ha ismerjük az elődeinktől kapott szellemi örökségünket, közösségünk történelmét, azt a világot, amit örökül hagytak nekünk őseink. A számvetéskor azonban szembesülnünk kell az elkövetett hibákkal is, azokkal a döntésekkel, amikor megingott a lelkiismeretünk, amikor a hatalom csapdájába estünk”, majd megfogalmazta: „az irodalom egyik feladata a közösségi lelkiismeret vizsgálata.”

Hogy visszaidézte magában vagy sem, most, episztolájának írása közben Csáky Pál a május 5-i könyvbemutatón mondottakat, a Székely János-i gondolatot, meg ami azután következett, annak egyedül ő a tudója. Viszont ahogyan méltatja a továbbiakban a 80 éves Pomogátsot, abból mintha az tűnne ki: az ott elhangzottak elraktározódtak a tudatban, számára mégis ihletet jelentettek a méltatás következő részében megfogalmazottakhoz:

Nem könnyű kor adatott meg számára, megviselte, megtiporta őt is. Ő azonban kezelni tudta mindezt, lerázta magáról az áskálódásokat, és ment tovább a maga útján.

Felvállalt és felvállal bennünket, külhoni magyarokat is. Akkor is, amikor ezért dorgálás, sőt, büntetés járt. Soha nem tudott Kis-Magyarország határain belül gondolkodni – hála Istennek. A teljes magyar glóbusz volt az övé, ott érezte otthon magát. Az Írószövetség elnökeként is, irodalomkritikusként vagy esztétaként is. Ő a Pomogáts, az Irodalmár Úr: Pozsonyban, Kolozsváron, Szabadkán, Torontóban is. S az természetesen Budapesten is.
Öntörvényű ember, könnyű vele vitába keveredni. Elegáns rosszkölökséggel tudja azt is csinálni. Néhány történelmi vagy politikai bicsaklását kristályos formában elébe téve csak néz egyet – s azután folytatja ott, ahol abbahagyta, úgy, ahogy abbahagyta, nem hagyván a saját szellemi szféráit zavartatni mindenféle közbeszólások, Uram bocsá´: néha talán a tények által sem. S mindezt utánozhatatlanul fiatalos, energiákkal teli csibészséggel is tudja csinálni.”

Az „Isten éltesse születésnapján!” jókívánság előtt, az ünnepelt leggyakrabban megtapasztalt érdeme, a bölcsessége kerül a Csáky írás fókuszába, majd végül következik a felvidéki üzenet, távolról sem csak a közvetlen címzettnek szóló intelme:

Pomogátsra jobban oda kellene figyelni Budapesten is, a politikacsinálóknak is. A meglátásai majdnem mindig találóak és pontosak. Mert ő nemcsak doyen: hatalmas élettapasztalattal bíró, művelt, jobbítani akaró ember.

Visszagondolva a korábban felsorolt sok ex előtagos korábbi tisztségre, melyek legtöbbje könnyen beazonosítható fő- és háttéremberek hatalmi ambícióinak és hatalomgyakorlási technikájának kézzel fogható következménye volt, magunk tartunk attól, hogy a politikacsinálók számára nem biztos, hogy megszívlelendő lesz Csáky tanácsa. Jut eszünkbe, hogy mit mondott a hírek szerint egy miniszteriális megmondóember a doyenre hivatkozó határontúli ösztöndíjas-jelöltnek nem is oly rég: „Pomogáts már nem aktuális”.

Hinni szeretnénk, de sajnos kételyekkel vagyunk tele, ha a politikacsinálók számára – ne adja ég – olyan politikusok lesznek inkább „aktuálisak”, mint amilyenekről Pomogáts Béla döbbenettel és megvetéssel beszélt az őt ünneplők előtt, e hónap elején a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban.

Itt, egy laptársunk helyszíni tudósításában számolt be arról, hogy Pomogáts Béla meghökkentő friss otthoni tapasztalatait is megosztotta a hallgatóságával:

„Elmesélte, hogy egy alkalommal egy jelenleg is sokat szereplő politikus értetlenkedve kérdezte őt arról, hogy a magyar irodalomtörténészek miért istenítik az olyan zsidó szerzőket, mint Ady, Babits és Kosztolányi. „De hiszen ők nem is voltak zsidók!” – vetette ellen Pomogáts Béla. „Azt te csak úgy gondolod” – replikázott a politikus. A másik történetnek is hasonló kicsengése volt. Egy szintén ismert politikus amiatt értetlenkedett Pomogáts Béla előtt, hogy a magyar irodalomtörténet miért ünnepli annyira a Nyugat folyóiratot, „ezt a kis példányszámú zsidó lapocskát”.