Balassa Júlia sikerének titka: „az ember azzal foglalkozik, amit a környezete, a saját indíttatása, lelkiismerete és az ezzel összefonódó hivatástudata, közösségszeretete diktál”

Megszólalt a héten a vajdasági Magyar Szóban a Magyar Életfa-díjjal nemrég kitüntetett intézményember, a pancsovai Balassa Júlia nyugalmazott pedagógus és a Ne add, fiam a nádihegedűdet! címmel közreadott interjújában elmondja: miért gondolja, hogy „aki nem tud adni, ne is várjon el semmit másoktól” és miért hiszi, „nem jó tanár az, akin nem tesznek túl a tanítványai”. Vall arról, hogy, mit jelentett számára háromnegyed századon át az Al-Duna székelyei között élni, ezt a közösséget tudatosan szolgálni és megosztja velünk credóját: „az ember közösségi lény, és mindenki igényli, hogy közösséghez kötődjön, és abban élje meg emberségét, magyarságát.”

1994 márciusában a vajdasági magyarság akkor még egyetlen pártjaként működő Vajdasági Magyar Demokrata Közösség, az ún. „történelmi VMDK” Zentán tisztújító országos értekezletet tartott. A 23 órás maratoni tanácskozáson, melynek máig ható utózöngéi vannak, hiszen ott és akkor dőlt el végérvényesen, hogy megszűnik az egységes vajdasági érdekképviselet (júniusban már meg is alakult a Vajdasági Magyar Szövetség, a VMSZ) sok szó esett arról, hogy erős központú vagy plurális, platformokkal rendelkező politikai szervezetre van-e szüksége a vajdasági magyaroknak, arról, hogy el kell-e vagy sem ítélni egyes VMDK polgármesterek tevékenységét és legfőképpen, arról, hogy kit terhelnek az egyes párt vezetők közül a vajdasági magyar közösség életét megmételyező pénzügyi visszaélések. Arról már sokkal kevesebb, ami a korántsem könnyű helyzetben élő, a mainál akkor még lényegesen nagyobb lélekszámú vajdasági magyarok számára a mindennapok gondjait jelentették: miként lehet élni meg túlélni és közben magyarnak megmaradni a délszláv háborúk sújtotta Szerbiában, a Milošević meghonosította embertelen rezsimben.

Az utókor tiszteletére semmilyen formában igényt nem tartható dicstelen „második zentai csatának” egyik küldött résztvevője, Balassa Júlia pancsovai tanárnő, látva azt, hogy miként verik az egységes szervezet koporsójába a hatalmi harcban jeleskedők az utolsó szöget, a legdélebben élő, Belgrád alatti magyarok képviseletében, keserűen tette szóvá: számukra a VMDK előbb „visszaadta a hovatartozás érzését, de az utóbbi időben a szórványmagyarság körében ez az érzés egyre ingatagabb.” Elmondta azt is: „ha a csúcsvezetés a szórványmagyarságot tartotta volna szem előtt, akkor megtalálhatták volna a csatabárd elásásának módját.”

2004 októberében Székelykevén, az 1969-től hagyománnyá nemesedett Dél-bánáti Szemlén, a vajdasági szórványmagyarság legnagyobbnak számító összejövetelén Fiser János esperes, helyi plébános „székelyesen furfangos” szavakkal érzékeltette az al-dunai székelyek akkori helyzetét: „Még vagyunk, ami önmagában persze nem jelent örömhírt, de kesergésre sem ad okot, mert a tengődés is az élet jele.” Itt szót kért Balassa Júlia, tanárnő, immár a Pancsovai Televízió magyar műsorának felelőse és elmondta: „Ha a Kárpát-medencében mindenki arra fordítaná a pénzt, amire kapja, akkor itt már régen Marosvásárhely lenne.” A szórványban élők semmilyen más élethelyzettel össze nem hasonlítható állapotára utalva, elmondta „a szellemiek helyett kénytelenek vagyunk a merő fizikai létfenntartásra összpontosítani”, s miközben nem kevés indulattal kárhoztatta azt, hogy a vajdasági magyar „nagypolitika” mindig csak a tömbmagyarságra összpontosít, ingerülten rákérdezett: „eltöröltek minket?”

De kicsoda is ez a Balassa Júlia, aki ennyire határozott és harcos elkötelezettje a bánáti szórványmagyarságnak, akinek e két, tíz év különbséggel tett megszólalását most fontosnak tartottuk idézni, mert szerintünk azok jelzésértékűek voltak. Véletlenszerűen emlékeztünk vissza e két nagyhatású beszédére, de él emlékezetünkben az elmúlt negyedszázadból több ezekhez hasonló, máskori lármafa gyújtása vagy figyelmeztető segélykiáltása is az övéiért, a „tömbmagyarságtól” oly távol élő Dél-bánáti nemzettársainkért.

Könnyű dolga van annak, aki Balassa Júlia életpályáját megrajzolni kívánná, hisz ezt néhány szóval is megteheti. Ő „csak” annyit tett, hogy sok évtizeden keresztül szolgálta és persze szolgálja ma is, a magyar megmaradást és megtartatást Belgrádtól délre, ahol a szerb tengerben egy magyar sziget létezik másfélszáz esztendeje és fenn akar maradni. „Csak” egyszerűen mindig azzal foglalkozott „amit a környezete, a saját indíttatása, lelkiismerete és az ezzel összefonódó hivatástudata, közösségszeretete diktált”.

Számára, akit a sors alig néhány hónapos gyerekként Székelykevére vezérelt és az itteni székely emberek neveltje lett, soha sem volt kétséges: a nagybecskereki gimnázium és főiskola után Dél-Bánátba kell visszatérnie, hogy pedagógusként, népművelőként, egyesületszervezőként és közösségi tévé megteremtőjeként, egyszóval cselekvő értelmiségiként mindent megtegyen azért, hogy az ottlakó nemzettársaink, az 1883 és 1886 között ide kirajzott bukovinai székelyek leszármazottai hűségesek tudjanak maradni felmenőik nyelvéhez és kultúrájához.

Talán nem tiszteletlenség, ha a cikkünkben korábban idézett szavait megcáfoljuk, és rögtön helyesbítjük is őt: Balassa Júlia számára a létfenntartás és a szellemiekre való összpontosítás soha sem zárta ki egymást. Mi több, utóbbi mindig fontosabb volt, mint a megélhetés. Hogy mennyire nem túlzás részünkről ezt állítani, arra álljon itt egy személyes tapasztalat, mert az élet megadta számunkra a lehetőséget, hogy rég megismerhettük őt, sőt találkozhattunk is vele a szűkebb pátriájában, az annyira szeretett és féltett Al-dunai székelyek között.

Sok évvel ezelőtt, Pancsován, ottani magyarokkal beszélgetve megtudtuk azt, amiről ő szerényen elhallgatott: ’99 tavaszán nem messze az otthonától javában hullottak a NATO bombák az olajfinomítókra, de Balassa Júliát ezidőtájt is csak egy dolog foglalkoztatta: mit tehet ilyen embert próbáló helyzetben a sajátjaiért az aggódó és felelősséget érző közösségi ember?  Elmondták az őt közelről ismerők, hogy Balassa Júliát akkor is csak az érdekelte, hogy elkészíthesse a helyi televízió Magyar Percek műsorának újabb adását, melynek ő volt a kiötlője, létrehívója, a megvalósítója, a riportere és a szerkesztője. Akkor, a nagyon vészterhes időkben is, mindennél fontosabbnak tartotta, hogy ne hallgasson el a Duna és Tisza találkozásának táján a helyi tévében a magyar szó és ne legyen úrrá az övéi között a magukra hagyatottság érzete, a reménytelenség lélekölő hangulata. Tette ezt, mert vallotta: „a tévé az egyetlen összekötő erő a szétszórtan, szórványban élő magyarok közt, amely hírt ad egymás életének fontos eseményeiről. Eloszlatja a kisebbrendűségi érzéseinket azáltal, hogy egy hivatalos helyről szólhatunk magyarul. Tizenhétezren élünk ebben a régióban, s a műsornak köszönhetően várakozásunkon felül sikerült egymásra találni.”

A nemrég a Magyar Életfa díjjal kitüntetett Balassa Júlia nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárnőt, egy kántortanító házaspár tízedik gyermekét, egész élete Székelykevéhez, illetve a közeli, a másik székely falut, Hertelendyfalvát is magába foglaló Pancsovához kötötte. Fiatal kora óta napszámosa és egyben mindenese volt a dél-bánáti magyar oktatásnak és e régió művelődési életének. Ha kellett, kulturális egyesületet szervezett, ha fontosnak tartotta, hisz hiánycikk volt, pedagógus módszertani központot alapított, ha pedig szükségét látta – mint bevezetőnkben olvashattuk – részt vállalt a politikában is, persze soha sem hatalmi ambícióktól vezérelve, hanem csak és kizárólagosan azért, hogy szót emeljen minden lehetséges fórumon a számára oly kedves szórványmagyarság érdekében. Amikor pedig felismerte, hogy milyen különleges esélyt jelenthet az identitás megőrzésben, épp a szigetlétben az anyanyelvű média, gyorsan váltott és a már hivatkozott Dél-bánáti „szórványhíradó”, a Magyar Percek tévéműsor mindenesének szegődött el.

Nyolc és fél éven keresztül a nyugdíjazásáig 444 heti adásnak volt riportere és felelős szerkesztője a valóban nemzetpolitikai missziót betöltő magazinműsornak. Korunk „végvári vitézeként” egyszer így nyilatkozott arról, hogy miért döntött és vágott bele a közösségi tévézésbe, úgy, hogy az indulásnál a kis stúdiót a saját lakásában rendezte be: „Miáltalunk nemcsak egymás falvába láthattak a más népek tengerében szétszórt kis magyar közösségek, egymás hajlékába a tömbházakban szétszórt magyar családok - de a szívébe is. Észrevéve és egyúttal másokkal is észrevétetve, hogy a Bánság eme déli régiójában mintegy 6-7 000 négyzetkilométeren 17-18 ezernyi lélekszámú közösség teng, ízekre szedetten. Mindössze négy, magyar nyelven is oktató, ezek közt egyetlen tiszta magyar nyolcosztályos iskolával, összesen 536 tanulóval, 100 kilométerre a legközelebbi magyar középiskolai tagozattól. Egymásról pedig egyáltalán vagy csak alig tudva, saját értékeit nem ismerve, túlbecsülve a másét, szemlesütve s meghunyászkodva. Ezt semmiképpen sem hagyhattuk szó nélkül!”

Tegyük még hozzá: amikor pedig kiderült, Székelykevén épp nincs, aki magyarul oktassa a fizikát a helyi iskolában, magától értetődő volt számára, hogy „beugrott”, s a katedrán való többletfeladat vállalás pedig távolról sem jelentett lemondást a sok-sok egyéb tennivalóról.

Helytállása és példamutató teljesítménye elismeréseképpen Balassa Júlia 1999-ben a Kisebbségekért Díjban részesült. 2005-ben Aracs-éremmel, 2013-ban pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazták közösségépítő munkáját. Nemrég pedig, „az elnyűhetetlennek tetsző ember”, ahogyan őt a Hét napban megjelent vele készült interjú szerzője nevezte, a Magyar Kultúra Napja délvidéki központi ünnepségén, Zentán, ahol a Kárpát-medencei Kulturális Fórumra is sor került, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség alapított Magyar Életfa díját vehette át.

A most megjelent, a Magyar Szóban által közölt életút interjú címe megegyezik egy Balassa Júlia vers címével. A szórványlét ellentmondásokkal terhelt életérzését oly találóan kifejező, negyedszázaddal ezelőtt írt költemény, a Ne add, fiam, a nádihegedűdet!, akárcsak Balassa Júlia részletekre is kiterjedő vallomása arról, hogy egy kántortanító házaspár tízedik gyereke hogyan lesz „Bánát-függő” és szórványelkötelezett, hogy miként jutott el abba a helyzetbe az a Pancsova, amely egykor a dél-bánsági magyar oktatás egyik bástyája volt, hogy „az intézményesen és tendenciózusan folytatott leépülést szorgalmazó tevékenységek” nyomán ma már egyetlen magyar tanintézménnyel sem rendelkezik, továbbá, hogy a fogyatkozó lélekszámú Bánságban, ahol „a fiataloknak, akik egyébként is elmennének, azzal, hogy a magyar útlevéllel egyben EU-s útlevelet kapnak, csak a dolgukat könnyítjük meg”, arról a riasztó adatról, mely szerint  a könnyített honosítás és a magyar útlevél elhozta, hogy  „Székelykevéről egy év alatt 500 személy vándorolt ki”  meg a vallomásában szóvá tett,  megannyi más kérdésről, beleértve azt is, hogy mit jelent az alkotó és a közönsége számára a közösségi tévézés vagy megszületik-e végre a dédelgetet álom s kötetbe rendeződnek-e a  Balassa Júlia versek, publicisztikák – mindezt részletezni itt nem áll módunkban, de ezekről és egyebekről is, a cikkcímre kattintva megismerheti az olvasó.

Célunk az volt, hogy erre ösztönözzünk az érdeklődőt, nem utolsósorban azért is, hisz Balassa Júlia interjújában az olyan figyelemreméltó és elgondolkozásra késztető kijelentéseit, mint például „aki nem tud adni, ne is várjon el semmit másoktól”, „nem jó tanár az, akin nem tesznek túl a tanítványai”, „minden olyan dolog fontos, ami még a reményt tartja az emberekben és a remény majd hozza a többit maga után”, de más felevetéseket is, a vallomástevő mind-mind, alaposan meg is indokolja. Ezek bemutatásának sajnos határt szab a terjedelem.

Viszont kedvcsinálónak az olvasáshoz annyit megtennénk, hogy az interjúnak két nagyobb lélegzetű részletét itt közreadjuk. Ezekben Balassa Júlia nemcsak vajdaságiaknak és a vajdaságiakhoz szól. A bárhonnani, szórványlétben élő és ott tennikaró értelmiségi számára fogalmaz meg intést, tanulságokat és ad nekik egyfajta programot. Oly módon teszi ezt, hogy az általa mondottak a múlt század nagyhatású kolozsvári protestáns gondolkodónak, László Dezsőnek a közösségi felelősségvállalásról megalkotott „életigenlő” opusát juttatja eszünkbe, mely 1931-ben, már a meghökkentő címével, A kisebbségi lét ajándékaival is, hadat akart üzent a kisebbségi élethelyzetben csak a romlást, csak a pusztulást érzékelőknek és csak a nyomorúságot látóknak:

„Szerintem akárhova születik az ember, ahol él, természetesen, az időtartamtól függően, annak a környezetnek neveltje lesz, ahogy ön fogalmazott, ez az én esetemben Bánát. Ha például Kanizsán maradunk, akkor a tömbnek a szellemisége lett volna jobban hatással rám. Így ez a „kis” ellenszél is hatott, hogy itt a Bánságban mindig is kisebbségben voltunk – nem ennyire kisebbségben –, de tény, hogy az ember azzal foglalkozik, amit a környezete, a saját indíttatása, lelkiismerete és az ezzel összefonódó hivatástudata, közösségszeretete diktál. Fontos, hogy valamivel foglalkozzon, tevékenykedjen, valami nyomot hagyjon maga után, de ez nem is mindig tudatos, egyszerűen az embernek azzal kell foglalkoznia, amire képes, amire környezetében igény van, és bármivel foglalkozzék, azt tisztességesen tegye.” (…)

Jobb adni, mint kapni – szerintem kölcsönösség áll fenn a két dolog között, mert aki nem tud adni, ne is várjon el semmit másoktól. Én nagyon sokat kaptam másoktól, már gyermekkoromban is, de ennek akkor még nem voltam tudatában. Bármit adunk, a lényeg, hogy ne érdekből tegyük, hanem jó szándékkal, ahogy az egyházi tanításban is szerepel. Adni, amit lehet, ahol lehet, és ahogy lehet, és ez természetesen korántsem csak anyagi vetületre korlátozódik. Az értelmiséginek kötelessége adni abból, amivel a teremtő megáldotta, mert ha nem is egyformának születtünk, mindenkinek megvan a maga szerepköre az életben, és a lehetősége az emberi kapcsolattartásra, az egymást való segítésre, úgyhogy aki intellektuális szempontból egy kevéssel is többet kapott az átlagnál, kötelessége ezt a tehetségét arra fordítani, hogy másoknak is szebbé, jobbá tegye az életét: vagy a közösségi élet szervezésével, tanítással, tájékoztatással. Ez az alapvető kötelességünk, ez a közösségi fennmaradás lényege. A családi nevelésből kiindulva valahogy már a veleszületett mellé gyermekkoromtól ragadt rám az a közösségi hozzáállás. Az ember közösségi lény, és mindenki igényli, hogy valamilyen közösséghez kötődjön, és ott élje meg emberségét, magyarságát.”