Felvidéki vélemény Orbán Viktor évértékelőjéről: „Képzeljük el a következő szlovák–magyar csúcstalálkozót, ahol a két ország megegyezik a multikulturalizmus elleni közös fellépésben!”

Megszólalt a héten a felvidéki Bumm portálon Cúth Csaba jogász, nyelvész, révkomáromi önkormányzati képviselő, a Selye János Egyetem Karrier- tanácsadó Központjának igazgatója, az Anyanyelvünkért Polgári Társulás elnöke és a Csak nehogy ezt is átvegye Fico Orbántól című jegyzetében a magyar miniszterelnök idei évértékelőjének arra a kijelentésére reflektált, hogy „el kellett engedni mindent, ami csődöt mondott, így a multikulturális társadalom »téveszméjét« is.” Nem vitatva, hogy Európa számára ma a bevándorláskérdés az egyik legnagyobb probléma, rámutatott: aki erről a komplex kérdésről, illetve annak ilyen rendkívül leegyszerűsített megoldásáról szól a Kárpát-medencében, az szelet vet és kódolja a vihararatást.  

A képes beszédekhez, székely és nem székely adomákhoz szokott és  elvárásaiban az idén sem csalatkozó lelkes célközönségnek, mely február utolsó péntekjén ezúttal nem a Millenárison, hanem a felújított, tavaly három alkalommal is átadott Várkert Bazárban hallgatta meg Orbán Viktor idei, sorrendben tizenhetedik évértékelőjét, bizonyára fel  se tűnt, hogy a magyar kormányfő háromnegyedórás beszédében még utalásszerűen sem hangzott el a „külhoni magyarok” vagy a „határon túli magyarok” szóösszetétel. Sőt a miniszterelnök még egy köszöntés kapcsán sem tartotta időszerűnek emlegetni őket.

Ez a gesztus 1999 és 2010 között elmaradhatatlan járulékos eleme volt valamennyi éves, az egész nemzethez szóló üzeneteknek. A „State of the Union Address” (Országértékelő Beszéd) 225 éves amerikai találmány magyar viszonyokra adaptált mutációjából az idén is kimaradt a nemzetpolitika, a külhoni magyarok üdvözlése, de az, hogy nem hangzott volna el számukra miniszterelnöki üzenet, azt tévedés lenne állítani. Ha ez nem is állt a most inkább a brit konzervatívok anyagaira figyelő és onnan ihletet nyerő beszédírók szándékában, ez végül sikerült nekik oly módon, hogy abban nem volt sok köszönet.

A friss évértékelőben a „határon túliak” most nem a nemzettársak voltak és nem is őróluk akart beszélni a szónok. Tekintetét ezúttal a déli határra vetette és a riasztó létszámban Magyarországra érkező, a kontinens nyugati országai felé tartó menekülteket hozta szóba, majd Európa nyomasztó gondja, a bevándorláskérdés okán fejtette ki határozott szavakkal: „elengedtük a multikulturális társadalom téveszméjét, még mielőtt menekülttábort csinált volna Magyarországból.”

Az elmúlt napokban a magyarországi írott és elektronikus média világában megannyi elemzés és értékelés tárgya volt, hogy a magyar miniszterelnök évértékelő beszédének a „nagytakarítási” fejezetében, indokolt volt-e vagy sem a megnevezett, fölöslegesnek ítélt holmik kidobálása, egyáltalán kell-e, szabad-e vagy sem egy polgári társadalomnak azoktól a rekvizitumaitól megszabadulni, melyeket a pártelnök-miniszterelnök felsorolt? A vita azóta sem csitul, érvek és ellenérvek tucatjai sorjáznak arról, hogy igaza volt-e vagy sem Orbán Viktornak, amikor annak tudatában, hogy „Magyarország 2010-ben megadta a maga válaszát a legfontosabb európai kérdésekre” ekképp fogalmazta meg álláspontját jövendő kormányzása alapvetéseiről: „Vannak dolgok, amiket érdemes megtartani az előző korszakból, például a demokráciát, annak is lehetőleg a jelző nélküli formáját, de el kell engedni mindent, ami nem vált be, sőt csődöt mondott. Elengedni, mielőtt maga alá temet bennünket.”

A megszámláltatott és híjjával találtatott teóriák és dogmák közül ötöt rögtön

meg is nevezett. Az elengedésre (értsd: kihajításra) ítéltek közé sorolta a szerinte csődöt mondott politikai korrektséget, a liberális társadalompolitikát, a neoliberális gazdaságpolitikát, a megszorítások politikáját és végül a már fentebb idézett, kapitálisnak tartott tévedést, a multikulturális társadalomnak a téveszméjét.

Maga az expozé, illetve az innen-onnan megszólalók véleményének ismertetése természetesen nem képezi meghatározott profilú heti szemlénk tárgyát, bár kétségtelen, hogy annak a nemzetkarakterológiai eszmefuttatásnak, mely szerint a magyar ember természeténél fogva politikailag inkorrekt és ez az inkorrektség azzal indokoltható, hogy mi, magyarok nem szoktuk elveszíteni a józan eszünket, volt némi nemzetpolitikai vonzata, akár témája is lehetne egy magyarságtudományi konferenciának. Csak remélhetjük, hogy inkább majd politológusok, nemzetstratégák és más tudós emberek fognak „a magyar ember természeténél fogva politikailag inkorrekt, vagyis még nem vesztette el a józan eszét."-kérdés megvitatására vállalkozni és azt nem egy Kárpát-medencei interetnikus település vendéglátóipari létesítményében fogják megbeszélni s főleg nem néhány pohár elfogyasztása után, a más-más templomokba, de ugyanabba a kocsmába járó törzsvendégek.

Maradva a „kaptafánknál” és tallózva a hét külhoni magyar sajtójában is, tapasztalnunk kellett, hogy a tizenhetedik évértékelőnek értékelői közé, külhoni résztvevőként, nagyon hamar belépett a felvidéki Cúth Csaba. Ő kisebbségi sorsban élő magyarként szembesült azzal, hogy számára is érkezett üzenet a Várkert Bazárból, igaz némiképp áttételes. Olyan üzenet, amit viszont azonnal meg kell osztania a Bumm portál olvasóival, olyan message, amire az évértékelést vesézők közül a Dunától délre kevésbé, másutt pedig egyáltalán nem reflektáltak azóta sem. Az üzenet pedig a multikulturalitásról, mint elvetendő eszményről szólt, és Cúth Csaba nem késlekedett röviden össze is foglalni, hogy milyen olvasata is lehet Szlovákiában a könnyedén odavetett és vélhetően végig nem is gondolt harcias kijelentésnek, amely en bloc, téveszmének minősíti a multikulturalitás eszményét.

A jogász és nyelvész képzettségű révkomáromi önkormányzati képviselő, a Selye János Egyetem Karrier-tanácsadó Központjának igazgatója, aki 2009-ben az MKP színeiben, tavaly pedig a Híd jelöltjeként EP-képviselőjelölt is volt, s akit mifelénk az anyanyelvápolói munkásságáról ismerhetnek, hiszen a felvidéki Anyanyelvünkért Polgári Társulás elnökként volt már Tusványos vendége, ahol a nyelvi jogokról értekezett, a kellemetlen üzenetet, a végtelenül leegyszerűsített orbáni értelmezést továbbgondolta és nagyon megrémült.

Az ijedtsége jogos, hiszen ő úgy tudta, s valljuk be, magunk is botor módon úgy véljük: a multikulturalizmus az egymás mellett élők kölcsönös tiszteletét, kultúrájuk, aktív, egymásra is ható voltát jelenti és annak az eszmerendszernek a megnevezése, mely elősegítője a kulturális és a nemzeti sokszínűségnek és nem mellesleg elismeri a kisebbségeket.

A multikulturalizmus bukásáról beszélni mostanság divattá lett, nemrég az ismételt bukásról egy magyar kormányzati intézmény is tanácskozott, de vélhetően nem véletlenül alakult ki ott a Charlie Hebdo elleni párizsi terrorcselekmény apropóján megtartott konferencián résztvevő Hír24-es kolléga benyomása: „a magyar politikusok világnézetéhez passzoló magyarázatokat próbálnak előállítani a külpolitikai szakértők, kutatók.” Amiről viszont se ott, se máshol a magyarhoni szakértők nem sokat elmélkednek mostanában az a szűkebb régiónk több emberöltőre visszatekintő multikulturalitása, ami nemes kezdeményezők élő örökségeként él a Kárpát-medencében és jelent érvet és fogódzót a kisebbségi létben.

Nem tagadva, hogy a Lajtán túli világban, a valóban sok sebből vérző és sokak által érvekkel is kárhozatott multikulturalitásról és annak a politika részéről történő erőltetéséről egyre inkább kiderül, hogy megoldás helyett inkább a zsákutca a fő ismérv, hadd szögezzük le: a mi tájaink évszázados hagyományaira épülni próbálkozó, olykor eredményeket is felmutatni képes és kívánatos törekvéseket előbbiekkel összemosni több mint bűn, hiba.

Cúth Csaba számára, és minden bizonnyal vagyunk vele még jó néhányan így, Székelykevétől Aknaszlatináig és Kézdivásárhelytől Pozsonyligetfaluig a multikulturalitás ma nem egy tévhit, főleg nem a Kárpát-medencében. Neki és nekünk nem bukott téveszme kisöprésre ítélt terméke a Kétnyelvű Dél-Szlovákia - Dvojjazyčné Južné Slovensko, az Igen-tessék!, Da, poftiţi!, meg a Musai-Muszáj mozgalom és nem az a Kolozsvár Társaság sem.

Cúth Csaba, a lévai születésű révkomáromi lakos most a Bumm-ban közreadott cikkében azzal a magától értetődő felvetéssel indít: képzeljük csak el, ha az a bizonyos mondat a multikulturális társadalom „téveszméjéről” Robert Ficotól hangzott volna el.

A képzelőereje itt nem áll meg, de erről majd később. Előtte még essen szó az ominózus évértékelőt követő órákban megszületett cikk írójának indokairól, arról, hogy miért is tartja veszélyesnek a meggondolatlan általánosítást és szerinte miért szolgál nemzetállami érdekeket, ha valaki nemtörődöm egyszerűsítéssel kárt okoz ott, ahol vélhetően nem ez volt az eredeti szándék:

„Az Orbán-kormány a bevándorlókban találta meg legújabb ellenségképét, a „multikulti” elleni harc most ennek révén került bele a konkrét évértékelő beszédbe és a közmédia által generált közbeszédbe. A magyar miniszterelnök szerint a multikultit még az előtt kellett elengedni, mielőtt az menekülttábort csinált volna Magyarországból. Orbán ezzel nyilván Európa egyik legfontosabb problémájának, a bevándorlásnak akarta megadni egy rendkívül leegyszerűsített megoldását. Nem csak hogy fel akar szállni a bevándorló-ellenes hangulat vonatára, de az ilyen kijelentésekkel egyenesen mozdonyvezetővé szeretne válni. CSAKHOGY!

A multikulti elleni harc meghirdetése sokkal többet jelent, mint a nemzeti kultúrák „védelme” az angolszász hatásoktól vagy a bevándorlók kultúrájától. A multikulturalizmus ellentéte, azaz az államok egykultúrájúságának eszméje (nem téveszméje, hanem ezek szerint igaz eszméje) kiváló táptalajt nyújt a nemzetiségek elleni fellépéshez is.”

Szerzőnk szerint a multikulturalizmus tagadása egyben a magyar múlt tagadását is jelenti, aminek bizonyítékát látja Orbán Viktor mindent egybemosó megközelítésében. Óhatatlanul adódik mindebből a kérdés: ha az államok egykulturájúságának ideája mellett tör lándzsát az évértékelő, akkor mennyire lesz majd hiteles a kiállás a kissebségi sorban élő, szülőföldjükhöz és identitásukhoz ragaszkodni akaró nemzettársakért?

„A téma kapcsán rendszerint szegény Szent Istvánt szokták citálni a soknemzetiségű országról és az idegenek befogadásáról írott gondolatai kapcsán, de tegnap Orbán Viktor róla is lerántotta a leplet és kiderítette, hogy tévúton járt. Vajon hogyan képzelik el ezek után a határon túli magyarok érdekvédelmét a FIDESZ-nél?”

Annak a szlovákiai magyar általános keserűségnek a hangja is kiolvasható a jegyzetíró soraiból, ami négy és fél esztendeje nyomasztja a felvidéki magyar közösséget, mert számukra nem adatott meg a honosítás, illetve a visszahonosítás lehetősége, ők nem lehetnek magyar állampolgárok. Ők a kirekesztettek, ők csak legyintenek a 710 ezer egyszerűsített honosítás iránti kérelemről és a 670 ezres állampolgársági esküről szóló győzelmi jelentések hallatán. ŐK már belefásultak a be nem váltott ígéretekbe, abba, hogy „a kényes kérdésekről majd jövőre", abba, hogy mindegyre „új lendületet kap a magyar-szlovák vegyes bizottságok munkája", meg abba is, hogy „a kérdés napirenden van" Bele persze nem nyugodnak az őket ért diszkriminációba, de ha már így mérte rájuk a sors Robert Fico képében a bántó megalázást, legalább ne látnának mindegyre mosolygós kormányfőket egyetértően kvaterkázni.

A jószomszédi nagypolitika, a fő-fő illetékesek barátságos közös fellépéseinek árnyékában nem meglepő, hogy Cúth Csaba képzelete ismét meglendül:

„A Fico és Orbán politikájának hasonlóságai már-már közhelyszámba mennek. Csak nehogy egy reggel arra ébredjünk, hogy Robert Fico is jegyet vált a bevándorlásellenes (ingyen)vonatra és ennek égisze alatt hivatalos állami céllá teszi a multikulturalizmus téveszméjével való leszámolást.

Képzeljük el a következő szlovák–magyar csúcstalálkozót, ahol a két ország megegyezik a multikulturalizmus elleni közös fellépésben! A szlovákiai magyarok ezek után jobb híján a Magyarországra költözés és az asszimiláció között választhatnak…

Mindehhez hozzátennénk, hogy a felvidéki Cúth Csaba természetesen „csak a saját portáján söpört”, de aligha kétséges: aki a multikulturális társadalmat összességében téveszmeként értékeli és azt teljes csődnek nevezi, nemcsak Pozsony számára tesz szolgálatot.

A félreérthető és a bajkeverők számára bizonyára félre is értelmezendő, baljós üzenettel Erdély multikulturális és soknyelvű jellegének is hadat üzen ez a bántóan leegyszerűsítő általánosítás. A közép-európai értékrend örökségét, a tolerancia és a multikulturalitás eszményét utasítja el, az, aki így beszél és nem is gondolja végig a „nem akarunk multikulturális társadalmat'' logika lehetséges következményeit.

Tetszik, nem teszik, és ha minden bizonnyal nem is ez volt a szókimondó ítész szándéka, de az ex cathedra-ítélete mintha megkérdőjelezné az „Erdély a Kelet Svájca”-lehet felfogás eszméjében gondolkodók szellemi örökségét is. A Kós Károlyét, a Kuncz Aladárét, a Szentimrei Jenőét, az Áprily Lajosét, a Dsida Jenőét és másokét, akik kimondva vagy kimondatlanul, annak ismeretében, hogy Svájc hagyományosan a multikulturális berendezkedés mintaállama, úgy vélték: ez a multikulturális modell szolgálhatott volna példaként egy kívánatos erdélyi demokrácia számára is.

Ha már szóbahoztuk Kós Károlyt, lássuk, hogyan vélekedett 1920-ban a Napkeletben a ma „elengedésre” kárhoztatott téveszméről:

„Ezer esztendő alatt Erdély földjén történik meg az a csoda, hogy három nép és kultúra éli életét úgy, hogy mindenik megőrzi – mert megőrizheti – a maga külön sajátságait, egyéniségét, de emellett közös és minden környező idegen és rokonkultúrától és fajtól elütő karaktert is vesz fel.

A magyar, szász és román megmarad magyarnak, szásznak, románnak, megtartja és fejleszti nemzeti kultúráját a maga sajátosságában, de viszont amiképpen az erdélyi magyar elkülönül a magyarországitól nemcsak földrajzilag (sőt, politikailag is), de kultúrában is, úgy a szász sem marad németországinak, a román sem függeléke pusztán a havasalföldinek vagy a moldovainak.

A belső egyéniség megőrzése nem zárta ki a közösséget, és ha három faj és három kultúra töltötte is meg ezt a földet, mindhárom viszont Erdély népe és Erdély kultúrája.

Ezért van, hogy e csodálatosan egyéni föld minden kultúrprodukciójának, de magának az erdélyi embernek is két jellemző tulajdonsága van: az egyik, hogy az magyar, román, avagy szász, de a másik, hogy egyúttal erdélyi. Ez az a fából vaskarika, ami minden, Erdélyen kívül élő ember számára érthetetlenné teszi Erdélyt.”

És még valami: aki a multikulturalizmus létjogosultságát tagadja, az visszamenőleges hatállyal hadat üzen még Wass Albert örökségének is. Elutasítója annak a hagyatéknak, ami pedig valóban vállalható a vitatott Wass Albert-i életműből, és amit az író fiának, Czegei Wass Hubának, az Amerikai Egyesült Államok dandártábornokának az Élet és Irodalomban közreadott vallomásából tudunk:

„Wass Albert merész nézeteket vallott, s a történelem őt fogja igazolni: már ifjú éveiben felismerte, hogy Erdély történelmileg multikulturális, többnyelvű, multinemzetiségű sajátosságot hordoz. Wass Albert büszke volt arra, hogy Erdélyben mondták ki először a szabad vallásgyakorlatot és vallási türelmet a magyar fejedelmek. Hitt abban, hogy olyan törvényeknek kell megszilárdulniuk Romániában, amelyek figyelembe veszik a több nép és nemzetiség közös és egyenlő jogait. Közel állt hozzá Kossuth álma, a Dunai Konföderáció, mely a sokféle nemzetiség békés együttélését tiszteletben tartja és biztosítja. A szülőföld szeretete, mely minden nép számára ősi jog, nem volt számára másokat kizáró, sőt, befogadó volt. Számára történelmi adottság volt, hogy Erdélyt otthonának tekintette a magyar, a szász, a zsidó, az örmény, a cigány és a román ember. A békés és demokratikus együttélés alternatívája az etnikai tisztogatás: mint a balkáni helyzet Boszniában és az incidensek Szerbiában, nem beszélve az arab-izraeli konfliktusról. A demokratikus átalakulás kezdetén, a 90-es évek elején, mikor a szovjet blokk széthullott, ő attól tartott, hogy a sovinizmus feléled a kis népek rovására. Ezért bízott abban, hogy az Európai Unióban őrködnek a kisebbségek jogai felett.”

Talán nem véletlenül jut eszünkbe most a végig nem gondolt téveszme szó hallatán az Illés együttesnek az 1972-es telitalálata is, melyet szintén nem véletlenül, olyannyira nem kedvelt a kádári-aczéli politika, hogy tiltott mű lett belőle. Érdemes zárásképpen Bródy János szövegét felidézi, arról, hogy „a szó veszélyes fegyver és van, aki fegyvertelen”. Mert „A szót kimondják,/ki tudja, ki hogyan érti./A szót leírják,/ ki tudja, ki mire gondol./A szót hallgatják, /ki tudja, ki hogyan érti./ A szót olvassák, ki tudja, ki mire gondol./ A szó elrepül, ki tudja,/ kit hogyan talál. /A szó messze száll,/ ki tudja, hol áll meg végül./”