Kell-e vagy sem saját zászló Felvidéknek?

Megszólalt a héten a dunaszerdahelyi Paraméterben a Csehszlovák Kém álnéven publikáló, Prágában élő blogger Bötös Botond és a Ledobta a Minden Problémád megoldódik atombombát az MKP! címmel közreadott szarkasztikus jegyzetében leszedi a keresztvizet mindazokról, akik Felvidék számára saját zászlót kívánnak gyártani. Az effajta pótcselekvésben jeleskedőknek a figyelmébe, az észérvei mellett  a legismertebb kortárs felvidéki magyar politikus-közíró, Duray Miklós ezügyben aligha megkérdőjelezhető hitvallását ajánlja, aki a székelyzászló korábbi lekoppintási kísérletei idején intően figyelmeztette a saját zászló eszkábálókat: „hiba lenne, ha ez majmolási hullámmá fajulna” és elmondta: „számomra, mint  a felvidéki magyarok egyikének, palócföld szülöttjének egyetlen hármas egységű nemzeti jelképem van: a piros-fehér-zöld zászló, a történelmi magyar címer  és himnuszom az „Isten áldd meg a magyart” kezdetű Kölcsey-Hymnus”.

Április 18-án, Dunaszerdahelyen megemlékezést  tartott a felvidéki magyarok 1945 utáni kitelepítéséről a Magyar Megmaradásért Polgári Társulás. A Felvidék.ma portál beszámolója szerint a rendezvény Aranyossy Szabolcs, a polgári társulás elnökének ünnepi beszédével kezdődött, utána dalaival Varga B. Tamás „emelte a megemlékezés színvonalát”, majd felszólalt Dobay Gergely, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom felvidéki tagozatának vezetője és Kopecsni Gábor, a Felföldi Baranta Szövetség elnöke. Utóbbi volt a portál ismeretlen cikkszerzőjének a forrása, aki elmondta: „A délelőtt még esős, könnyáztatta idő megfordult, szeles idő kerekedett, amely jelképezvén azt, hogy míg ilyen emberek vannak, ha nem is sokan, de vannak, addig él a hazához való hűség és ragaszkodás, a féltő hazaszeretet!" Hozzátette ehhez a barantás azt is, „a szelet az őseink rendelték, és büszkén felloboghatott első ízben a Felvidéki zászló!”

Az ősök által odarendelt szélben lobogó Felvidéki zászló látványa „talán egy másik fajta könnyet is lopott azok szemébe és szívébe, akik bármilyen módon megélték a kitelepítés megaláztatását, egyfajta elégtétel a sok szenvedésre, hogy még ez a kínos fájdalom se törte meg a felvidéki magyarságot és újra talpra tud állni! Nézzünk előre és szüntelen munkálkodjunk, a jövő rajtunk múlik" – zárta nyilatkozatát Kopecsni.

A Felvidék.ma tudósításából kimaradt, amiről máshol viszont olvashattunk: „a rendezvény színvonalát Balogh Mari néni és Laci bácsi közös éneke, illetve előbbi megrázó szavalata emelte.” Azzal, hogy Mari néni és Laci bácsi magas színvonalú duettjéről és Laci bácsi sokkoló erejű szavalatáról elmulasztotta tájékoztatni a portál a nagyérdeműt, talán nem is követett el jóvátehetetlen mulasztást, hisz a lényegről viszont szó esett a publikációban. Ezt már maga a cikk címe is világgá kürtölte: Dunaszerdahelyen először lengették meg Felvidék új zászlaját

Arról a cseppet sem elhanyagolandó körülménytől most tekintsünk el, hogy ősök rendelt szele ide, ősök szele rendelt oda, a zászlólobogtatás mikéntjéről nekünk eddig egészen más elképzelésünk volt, mondjuk zászlórúddal, zászlótartóval és nem egészen olyan módon, ahogyan azt néhány marcona férfiú fotóillusztrációnkon alább prezentálja. Az ilyen típusú „zászlólengetést” egy meglódult fantáziájú szemlélő akár illetlen gondolatokkal is társítani merné. De ezt most hagyjuk…

Koncentráljunk inkább arra, hogy végre elkészült a nagy mű, mely minden bizonnyal helyet fog kapni a vexillológia (magyarul zászlótan, azaz a zászlókkal, lobogókkal, a zászlók történetével, szimbolikájával foglalkozó történeti segédtudomány) annaleseiben és igyekezzünk osztozni felvidéki nemzettársaink örömében. Ujjongjunk, mert a történelmi pillanat bekövetkezett és a krónikákba bejegyezhető: „Kopecsni Gábor, a Felföldi Baranta Szövetség elnöke volt, aki először mutatta be a nyilvánosság előtt Felvidék új zászlaját. E zászló Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc fejedelmek lobogóinak összevonása, s célja az identitástudat erősítése.”

De vajon valóban örömteli volt ez a pillanat Felvidéken, amikor az ősök rendelte szél Dunaszerdahelyen meglobogtatta ezt a hagyományteremtő szándékkal megalkotott identitástudat gerjesztő lobogót ötből három jeles férfiú hasa előtt? A jelek szerint aligha, mert már pusztán csak a fotó alapján is a pótcselekvők „politikai fügefalevélének” tekinthető vadonatúj „szimbólummal” a Magyar Megmaradásért Polgári Társulás szelet vetett és vihart aratott.

Csehszlovák Kémünk eheti megszólalása a legfrissebb volt a zászlóbontás után kialakult szlovákiai magyar perpatvarban. Mielőtt az ő szarkasztikus szavakkal megfogalmazott véleményének hangot adnánk, lássuk ennek a felvidéki szimbólumteremtésnek az eddigi utóéletét. Közbevetőleg viszont jegyezzük meg, a lobogó bemutatón a felvidéki szélsőjobbal együtt pózolt a Magyar Közösség Pártjának egyik helyi vezéregyénisége is, hiszen Karaffa Attila az MKP dunaszerdahelyi képviselője, a város kulturális bizottságának elnöke.

Még március utolsó napján Csonka Ákos a Magyar Közösség Pártja ifjúsági szervezetének, a Via Nova Ifjúsági Csoport Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője számolt be, némi fenntartását sem titkolva, amiért a kezdeményezők, cikkéhez hozzászólva csúnyán le is dorongolták, arról, hogy a Magyar Megmaradásért polgári társulás közzé tette: úgymond a felvidéki civilek és hagyományőrzők ajánlásai alapján megalkották Felvidék zászlaját. Egyúttal közreadta az alkotók patetikus közleményét is, mely hangvételében az újabban „cuki oldalával” villogóknak (jelen idő szerint Magyarország második legnépszerűbb pártjának) bármelyik, „ott ahol zúg a négy folyó”-ihletettségű rendezvényén az alkalmi szónok részéről szokványos retorikai teljesítmény lenne. Idéznénk is rögtön ebből:

„Mi, magyarok különleges helyzetben vagyunk, hiszen idegen hatalmak a megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül döntöttek sorsunkról és szétszabdalták nemzetünket. Így lettünk mi is, felvidéki magyarok, ősi földünkön megtépázott jogokkal bíró, megtűrt elem. Lassan 100 esztendeje annak, hogy elszakítottak bennünket véreinktől, és sorsunkról nem rendelkezhetünk saját belátásunk szerint. Jelképek nélküli, hagyományait és kultúráját nem igazán ápoló nép vagyunk, és ha így folytatjuk lassan még a nyelvünket is elfeledjük… Pedig egykoron büszke nép volt a felvidéki magyar, mely a hazáért oly sokszor harcolt, és vérét adta a szabadságért. Fogjunk össze, és lássunk hozzá nemzetünk gyógyításához, ne alkudjunk meg, és ne legyünk közömbösek, ha nemzetünk fennmaradása a tét!

Ebben a szellemben munkálkodva nagy örömmel tudatjuk minden jóérzésű magyar emberrel, hogy a felvidéki civilek és hagyományőrzők ajánlásai alapján megalkottuk Felvidék zászlaját. E lobogónak két fejedelmünk, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc által használt zászlók adták az alapot. E nagyságos urak zászlóit olvasztottuk eggyé meghagyván azok eredeti színvilágát. Adjátok hát hírül, és vigyétek a szélrózsa minden irányába, és töltsön el mindnyájatokat büszkeséggel a tudat: MEGALKOTTATOTT A FELVIDÉK ZÁSZLAJA!

Sose feledjétek, és elvenni ne engedjétek, hisz a lobogó és a himnusz az, mely megvéd és összetart, és hirdeti rónán, völgyön át, hogy a Felvidéken még él a MAGYAR!"

A szélrózsa minden irányába elhintett bejelentés nyomán a mifelénk is közismert, számos erdélyi település címerét is megalkotó jelképtervező, Körösfő, Jegenye, Magyarvalkó és Farkaslaka díszpolgára, Pécsi L. Dániel felháborodottan adott hangot megütközésének, kifejtve: „Szégyenletes, hogy ilyen silány jelképekkel óhajtják egyesek az önazonosságában és önbecsülésében erősen meggyengült felvidéki magyar közösséget megjeleníteni.” Szóvá tette azt is, hogy itt bizony a meleg víz feltalálása történt meg, hiszen ő Felvidék és Felvidék egyes részeinek heraldikailag is hitelesnek tekinthető, címereit felkérésre már korábban megtervezte, azokat a szakma méltatta, sőt munkáit a katolikus egyház szakrálisan is felavatta. Ezt követően indignáltan közölte: érthetetlen a számára, hogy ezek után miért kellett Felvidéknek egy új címert és zászlót tervezni? Reakciójában határozottan ítéletet is mondott a kontárok fölött. Ekképp: „A megalkotott zászlótervezet lényegében a jelenlegi hivatalos szlovák címer szerencsétlenül sikerült átalakítása. Véleményem szerint ez a szlovák törvények értelmében is durva beavatkozás az állami jelképbe. A címerre helyezett igénytelen leveles korona pedig megcsúfolása a címertannak (heraldikának).”

Pécsi L. Dániel filippikája után a Körkép portálon Csonka Ákos a Kell-e Felvidéknek saját zászló? címmel megjelentetett cikkében igyekezett feltérképezni, hogy hányadán is áll Felvidék az önazonosságot kifejező saját szimbólumrendszerrel. Bemutatva, hogy közösségi oldalakon és egyéb fórumokon már zászlóból és címerből is több született, megállapította, hogy ezek közül általánosan használatossá egyelőre egyik sem vált.

Csonka Áron listázta az eddigi zászlókezdeményezéseket, majd konstatálta, hogy felvidéki szimbólum-ügyben a közvélemény két táborra oszlik. Egyesek szerint (ők az ortológusok), „egyrészt nincs történelmi alapja a saját szimbólumok használatának, hiszen Felvidék a történelmi Magyarországon belül sohasem alkotott külön önálló régiót (mint pl. Erdély). Ráadásul, a mai értelemben vett Felvidéknek (értsd: Szlovákia magyarok lakta része) az eredeti Felföld jelentéstartalmához szinte semmi köze sincs (értsd: Mátra, Tátra, Fátra + a többi északi hegyvidékes terület).” Arról nem is szólva – tette hozzá –, hogy a „Csallóköz és a Garamig húzódó terület lényegében a Duna menti Kisalföld része, míg Bodrogköz, Ung-vidék földrajzilag a Nagy-Magyar-Alföld szerves része. Ebből kifolyólag az „újítást” elutasítók nézete szerint az itteni magyarokhoz az egységes magyar szimbólumrendszer áll a legközelebb.”

Az önálló felvidéki szimbólumok szükségessége mellett érvelők (Csonka neológusoknak nevezi őket) viszont amellett kardoskodnak, „hogy Trianon óta telik az idő, ezzel egyenesen arányosan távolodik a felvidéki közösség is az egységes nemzet koncepciójától. Szerintük ezt a viszonylag magas asszimilációs szint is jól mutatja.”

Csonka Áron hosszasan elemez, s közben, mi tagadás, néha az érvelése meglepi, sőt egyenesen meghökkenti az olvasót:

„Bár sokan nem fogadják el, a felvidéki identitás már létezik (sőt, az 1920 után született generációnál gyakorlatilag mindig is létezett, csak éppen ebben a formában sosem volt meghatározva). Az eltérő önmeghatározás pedig nem minden esetben távolítja a kisebbségi létbe szorult közösségeket az egy és oszthatatlan gyűjtőidentitástól. Épp ellenkezőleg, akár visszacsatornázóan is hathat. Hiszen tulajdonképpen mindenkinek van szűkebb, tágabb régiós identitása, amit ugyancsak szimbólumokkal, jelképekkel tud megtestesíteni – szülőfalu/város, mikrorégió, de gondolhatnánk akár nyelvjárás-területekre is.

A felvidéki identitás azoknak szolgálhatna mentőövként, akik identitásukban már meginogtak, és a különböző hatások miatt nem tudnak teljes mértékben azonosulni az összmagyar szimbólumrendszerrel, ahogy a többségi társadaloméval (esetünkben a szlovákkal) sem. Ellentétben egy tágabban értelmezett régióssal, amit megfelelő brand kiépítéssel magáénak érezhet mindenki (akár a szlovákok is). Ideális esetben ez meggátolhatja, hogy a meggyengült magyar identitásúak a többségi szimbólumokhoz közeledjenek. Amennyiben pedig ez bölcsen, valós alapokra és igényekre alapozva kerül kialakításra, visszacsatornázási úttá is válhat az anyanemzet felé (lásd: székely mentalitás).”

Az „egy és oszthatatlant gyűjtőidentitás” kifejtése, majd a „visszacsatornázó hatás és -út” felvázolása után következik a konzekvencia levonása. Csonka itt már nem is törekszik arra, hogy „tudományos dolgozatában” az elvárható „táborsemlegességre” törekedjen. Következtetése már egyértelműen azt sugallja: eljött az ideje az önálló felvidéki szimbólumrendszer megteremtésének.

„Józanul látni kell, hogy a téma akkora horderejű, hogy nem lehet egy szűk réteg vagy egyén véleményére bízni, hanem teljes konszenzusra törekvően kellene felmérni az igényeket, nézeteket, és társadalmi vita keretén belül megvitatni azokat. Amennyiben szaktanulmányok  kellő mértékben alátámasszák, akkor minden szempontot figyelembe véve, mindent kielégítően egységes szimbólumot kellene megalkotni. Amivel elindulhat az önálló arculat (brand) kialakításának a folyamata. Ez esetben a székely zászlóhoz hasonlóan általánosan használatossá és széleskörűen elfogadottá válhatna a felvidéki is, amivel azonosulni tudnának az itteni emberek.”

Arról sem feledkezett meg az alkalmi zászlótanász, na, jó, rendben, legyen inkább vexillológus, elvégre ez tudományosabban hangzik, hogy felvidéki himnusz-ügyben is kutatásokat végezzen. Elmondja, hogy a zászlóügyhöz hasonló zűrzavar uralkodik a himnusz és induló-fronton is: „Több emberrel is találkoztam, akik büszkén vallották, hogy ismerik a Felvidék himnuszát/indulóját. A youtubon is számtalan verzió lelhető fel (lásd: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT), de van, aki váltig állítja, hogy a Krasznahorka büszke vára c. tárogató látja el legmegfelelőbben ezt a feladatot.”

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy amennyiben az olvasó megfogadja Csonka Áron kattintási javaslatait és e hat állítólagos Felvidék himnuszt/indulót meghallgatja, magára vessen. Ezzel ugyanis különös időutazásra vállalkozik, rögvest a „Nem! Nem! Soha!” és a „Mindent vissza!”-féle avas szólamok felturbósított világában érezheti magát. Ezt a tömény irredenta slágeregyveleget inkább csak az Urmánczy Nándor csodálók/epigonok figyelmébe ajánljuk, már ha van ilyen a maszol olvasói között. „Kedvencünk” a Csonka által sorrendben az ötödik hivatkozott állítólagos felvidéki himnusz a maga sajátos felemelő „himnikus üzenetével”. Ez pedig így hangzik: „Kassa, Pozsony, Galánta és Eperjes/Horthy Miklós elcseszte, de miénk lesz”

Aligha tévedünk, ha azt álltjuk, a Prágából figyelő Csehszlovák Kém is vette a bátorságot magának és nemcsak olvasott felvidéki zászló-ügyben, hanem klikkelt is a tanácsolt youtub-os felvidéki himnuszokra, indulókra. Ezt követően pedig alaposan felpaprikázódott. Máskülönben aligha adta volna a Ledobta a Minden Problémád Megoldódik atombombát az MKP! címet viselő fullánkos publicisztikájának utalva Csonka mozgalmi szerepvállalásra és pártkötődésére a következő alcímet: „Soha nem találnád ki, mi menti meg a szlovákiai magyarságot! A Via Nova tudja.”

A prágai blogger úgy véli, hogy „valóságos cicaharc kezd kibontakozni az MKP nemzeti radikális szárnyának maroknyi táborában”. Ennek nem is tulajdonítana különösebb jelentőséget, ha a háttérben, szerinte nem sejlene fel az anyaországi hátszél és ennek nyomán a „mindegy, hogy mit, de tenni kell valamit” teljesítéskényszere. Ha már a több, látványosnak tervezett korábbi figyelemfelkeltő akció közönybe fulladt, a pamfletírónk úgy látja: Csonka Áron, az MKP zselízi helyi szervezetének idén februárban megválasztott elnöke, kihúzta az adu ászt: „Felvidéki zászlót a szlovákiai magyarnak! ROTFL!”*

Nem kevés éllel bemutatva és rögtön sommás ítéletet is mondva arról, hogy mi minden vezetett el ahhoz, hogy az MKP ifjúsági szervezete, a Via Nova Ifjúsági Csoport nemzetpolitikai kabinetvezetője most „a nagy semmiből előbányászott „zászlóval” menekül pótcselekvésbe”, az elemzőnk górcső alá veszi Csonka Áron vexillológiai „tanulmányát” és kíméletlenül ízekre szedi „szakmai”kiállását az ún. „felvidéki zászló” mellett. Érdemes az eszmefuttatásából bővebben is idéznünk:

„Figyeljük meg Csonka mindent elsöprő érvének cizelláltságát: „Hiszen különben mindenkinek szüksége van régiós identitásra”. Tehát Csonka szerint a szlovákiai magyaroknak a 19. századi műidentitásra van szükségük a már létező, több száz éve kialakult valódi regionális identitások mellett, gömöri, csallóközi, mátyusföldi, szepesi, stb. De vajon mindenki így gondolja? Nézzük meg, milyen társadalmi igény van Csonkáék zászlós agendája mögött!

Itt érdemes megemlíteni a Publicus Slovensko kutatását, amelynek végső következtetése a szlovákiai magyarok identitáskutatásával kapcsolatban, hogy a „felvidéki magyar identitás” mindössze egy túlexponált lábjegyzet. Ravasz Ábel meggyőzően érvel amellett, hogy a „felvidéki magyar” identitás nem más, mint egy médiahack. A megkérdezettekről kiderült, akik magukat „felvidéki magyarként” azonosították, hogy erőteljes médiafogyasztók. Csonka Ákos állításával ellentétben tehát a „felvidéki magyar” identitás esetében nincs semmiféle regionális szempontról szó, csupán jól behatárolható médiapropaganda hatására tanulják meg kevesek ezt a mesterségesen kreált önazonosság-tudatot.

De nézzük a számokat: a válaszadók 52,8%-a választotta a szlovákiai magyar megjelölést, 37,4% a magyar, 5,4% a felvidéki magyar meghatározást. Láthatjuk: a most az ún. „felvidéki zászló” mellett érvelők egy elenyésző, szűk és gyakorlatilag a szlovákiai magyar közösség szempontjából törpe kisebbségben maradt csoportja próbálná ráerőltetni bizonyos médiumokból rátukmált identitástudatát a szlovmagyarok 95 százalékára. Gratuláljunk innen is a Via Novának...

A pótcselekvések világában adu ásznak szánták az újabb gumicsontot, a felvidéki zászlót a „cicaharcosok” – állapította meg fentebb a maró gúnnyal fogalmazó Csehszlovák Kém álnéven publikáló, mindig vitát provokáló véleményformáló, Bötös Botond, aki nemrég a Marosvásárhelyi Rádió Értsünk szót műsorának vendége volt s ott sem rejtette véka alá a véleményét a bárhol fellelhető pótcselekvőkről. (A Parászka Borókával folytatott közel félórás izgalmas dialógusa ide kattintva meghallgatható)

Az igazi K.O-val felérő adu ásszal viszont ő áll elő fulmináns írásának végén. Csupán annyit tesz, hogy egy olyan tekintély véleményét idézi, akinek nagyon határozott véleménye már évekkel ezelőtt megvolt az akkoriban is magukat effajta pótcselekvésekkel észrevetetni akarókról. Duray Miklósról van szó, akivel bizonyos kérdésekben lehet akár vitába is szállni, de mindarról, amit a Mindenünk e zászló…?  politikai esszéjében, bő két esztendeje elmondott, aligha. Csehszlovák Kémünknek Duray vélemény-vallomása volt az adu ásza, s tegyük hozzá, talán ez a hitvallás, mellyel magunk is maradéktalanul egyetértünk, talán kijózanítóan hat majd a mostani és bármikori felvidéki zászló-, himnusz- és címer-eszkábálókra.

„Látjuk, hogy milyen fontosak számunkra a jelképek, még mindig. Saját jelképeik vannak a történelmi egységeknek és az önálló jogalanyiságú területeknek – ez így hagyományozódott. Viszont hiba lenne, ha ez majmolási hullámmá fajulna. Például saját jelképet akarna magának Kárpátalja, ami a magyar felfogás szerint nem is létezik (...) Felvidék kapcsán ugyancsak ez a helyzet. Alig akad ember, aki meg tudná határozni Felvidéket, ezt a publicisztikai fogalmat, ami koronként mást és mást jelentett. (...) Ebből adódóan számomra, mint a felvidéki magyarok egyikének, palócföld szülöttjének egyetlen hármas egységű nemzeti jelképem van: a piros-fehér-zöld zászló, a történelmi magyar címer és himnuszom az „Isten áldd meg a magyart" kezdetű Kölcsey-Hymnus.”

*ROTFL!” (internetes szleng rövidítés. Teljes alakja: Rolling on the floor laughing = a földön fetrengve röhög)