„Itt a saját családban fenyeget a törés veszélye” – Csáky Pál pünkösdi cikke az orbáni politizálás egyes veszélyeiről

Megszólalt a héten a Felvidék.mában Csáky Pál a szlovákiai MKP EP-képviselője, a párt korábbi elnöke és a Halálbüntetés és politika címmel megjelentetett pünkösdi cikkében határozott véleményt nyilvánít a magyar közvélemény többsége által elutasított és a művelt világban csak ellenérzéseket kiváltó, idegenellenes gyűlöletet szító „nemzeti konzultációról”, illetve a halálbüntetésről szóló, mesterségesen gerjesztett társadalmi álvitáról. Jókora virtuális pofonnal felérő, kvázi nyílt levelében, melyben a címzettet nem nevezi meg, de kétséget sem hagy afelől, hogy kinek szánta a mondanivalóját, megfogalmazza: a halálbüntetés témája „nem védhető és teljesen feleslegesen került most az asztalra.” Azt is hozzáteszi, hogy a tematika napirenden tartása „messze nem a szólásszabadság kérdése”, hanem „kardinális civilizációs kérdés”, végső figyelmeztetésként pedig kimondja: az oktalan kezdeményezés visszahullhat az ötletgazdára és lejáratja a magyar hazát: „Semmit sem hoz, de nagyon sokat elvihet”.

Korábban mi is beszámoltunk arról, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke mindent megtett annak érdekében, hogy Rigában, a Nemzeti Könyvtár épületében Orbán Viktornak egy kedélyes „Salut, dictateur! ”-rel és egy csibészes taslival sokáig nem felejthetővé tegye jelenlétét az Európai Unió keleti partnerségi csúcstalálkozóján. Azt is  megírtuk, hogy a „Le Petit Journal”, a francia Canal+ csatorna szatirikus hírműsora vasárnap este leadta az EB első emberének teljes pénteki performanszát és abból kiderült: nem a magyar miniszterelnök volt az egyetlen, aki minden bizonnyal meglepetten szembesült azzal, hogy Juncker ezen a május 22-én, „sajátosan” fogta fel szerepét és vaskosra sikerült humorral próbált „eredeti” lenni az effajta futószalagon történő kézfogásokkal és „muszáj közös fotót készíteni”-típusú, unalmasan egyhangú protokolláris eseményen.

Aki veszi a fáradtságot és ráklikkel a Jean-Claude Juncker superstar, az interneten hozzáférhető adás címére, meggyőződhet arról, hogy a félórás, amúgy a bécsi Eurovíziós döntőben történteket is ízekre szedő műsorban a legnagyobb figyelmet a piros bohócorral megjutalmazott bizottsági elnök mellett a magyar miniszterelnök kapta. A műsorvezető, Yann Barthès csípős megjegyzéseit megelőzően különböző francia híradókból vett montázzsal vezették föl Orbán Viktor diktátoros köszöntését, ahol – amint ezt az Index Eurológus rovatának kommentátora megjegyezte – „minden elképzelhető elhangzik vele kapcsolatban: „nagyon populista”, „az Európai Unió a jogállamiság megsértésével vádolja”, „a halálbüntetés visszaállítása mellett”, „autoriter kicsúszás”, „a szabadságot meggyilkoló törvény”, „a homoszexualitás stigmatizálása”, „börtönnel büntethetők a hajléktalanok”, „a kormány mindent ellenőriz” – hangzik el a bejátszásokban.”

A végén Barthès értékelte az Orbán–Juncker-jelenetet és kijelentette: „Diplomáciailag ezt úgy hívják: ami a szívén, az a száján!” Majd a műsorvezető hozzátette: „Vajon ez egy rosszízű tréfa? Nem tudjuk. Mindenesetre Jean-Claude Juncker olyan magasról tesz az egészre, hogy minden diplomáciai jelzést kiiktatott.”

Arról a pofonról meg a körítésével, amivel az EB elnöke, Jean-Claude Juncker néhány másodperc alatt csinált viccet a jogállamiság határainak a feszegetéséből és az európai normákkal szembeszegülőből, de leginkább saját magából is, cikkek tömkelege született péntek óta a magyar sajtóban. Ki-ki felfogása és vérmérséklete szerint, több-kevesebb indulattal megfogalmazta lesújtó véleményét a történtekről. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a felejthető Juncker performansz nagyon nem tett jót az otromba mókák kiötlőjének, de az inkább kínos, mint jópofa jelenetek és azok kommentárjai láttán az is leszűrhető: a bizottsági elnök szereptévesztő akciójának legnagyobb vesztese mégis Magyarország miniszterelnöke volt, aki az egykor még kokikat és sallereket osztott ki az uniós izgága kötekedőknek, most pedig egy jókora taslit kasszírozhatott be.

Közbevetőleg, mint olyasvalaki, akinek oly sokat jelentettek Hernádi Gyula egyedi és meghökkentő ötletei, a nagy mókamestertől ihletet nyerve, hadd játszunk el egy gondolattal: tételezzük fel, hogy Magyarország már ’90 óta uniós tagállam és a kedves olvasó most próbáljon elképzelni egy hasonló produkciót a francia EB elnök, Jacques Delors és Antall József vagy a szintén luxemburgi Jacques, azaz Jacques Santer bizottsági elnök és Horn Gyula között. Ugye, nem sikerül? Ugye, korántsem csak az időgép hiánya okán lehetetlen valami hasonló jelenetet fantáziálni?

Csakhogy a rigai, mókásnak szánt taslit követte másnap egy másik is, amelynek címzettje, ha néven nem is volt nevezve, de szemernyi kétely sem merülhet fel, hogy kiről van szó, ugyanaz volt, mint Lettországban. Ennek a pünkösdszombati nyaklevesnek, legalábbis egyelőre, nem nagyon kelt híre. Aki pedig azt kiosztotta Orbán Viktornak és a vele hasonlóképpen vélekedőknek, köztük mindenekelőtt az 5-ös számú Fidesz-tagkönyv tulajdonosának, az Echo Tv és a Magyar Hírlap megmondóemberének, Bayer Zsoltnak, nem arról nevezetes, hogy Juncker módjára spontán performanszokkal hívja fel magára a figyelmet vagy hajlamos ízléstelen idétlenségek elkövetésére.

Épp aznap, amikor arra emlékeztetett bennünket egy keserű írásában Jeszenszky Géza, hogy 25 éve tette le az esküt az Antall-kormány és miért veszélyes a mai letérés az antalli útról, Felvidéken az ottani magyarság egyik emblematikus személyisége, a politikus-író, volt MKP elnök és Szlovákia uniós csatlakozását végigmenedzselő egykor miniszterelnök-helyettes, ezidőtájt a szlovákiai magyar párt EP-képviselője, Csáky Pál, megtapasztalva Magyarország példátlan nemzetközi presztízsveszteségét, maga is összevonta szemöldökét és megfontoltan, nem véka alá rejtve aggodalmait kifakadt: tollat/billentyűt ragadott és intő nyaklevessel felérő publicisztikát közölt a Felvidék.mában Halálbüntetés és politika címmel.

Persze Csáky Pál talpig úriemberként a pedagógiai célzattal kiosztott maflást a rá jellemző udvarias csomagolásban osztja ki Orbán Viktornak. Az aggódó esszé-elmélkedésen mindvégig átsejlik a jobbító szándék, benne nyoma nincs elfogultságnak, netán ellenséges érzületnek, sem indulatnak, még kevésbé a junckeri tahósággal összevethető bármilyen negatív szófordulatnak, de ettől még a tockos tockos marad. Közben pedig kimondatlanul is tetten érhető benne az a bárhol kisebbségben élő magyar élettapasztalat: egy ilyen élethelyzetre kényszerült nemzettársak számára a megtartatásban és megmaradásban Magyarország legtöbbet csak akkor kísérelhet meg tenni, ha tekintélye és kellő megbecsültsége van a világban. Ha ez kopik, szertefoszlik, oda a megértés, a jogos követelésekre, lélekromboló sérelmekre korábbi rokonszenv és fogékonyság helyett még az egykor szövetségesnek számítóknál is eljön a közöny és vállrándítás ideje.

Véletlenszerű egybeesés vagy talán mégsem? Amikor most Csáky Pál a nyugtalanságának ad hangot, és amikor Jeszenszky Géza felkiáltójelével szembesülhetünk, ezzel egy időben a Benedek Elek dédunoka Lengyel László másutt a következőkről értekezik: „A nemzetek versenyében 1956-ban a nagyok elleni bátorságunkkal tűnhettünk ki, de a megtorlások mélypontja után a nemzet békés teljesítményével vált példává az ország harmincöt éven át az ezredfordulóig. Magyarnak lenni nyugodt büszkeség volt. Magunk csináltuk meg magunkat. Ma magyarnak lenni szégyen. Magunk tettük tönkre magunkat. Kívánjunk egymásnak jó éjszakát! Vagy lesz még egyszer reggel is?”

Attól sem vonatkoztathatunk el, hogy figyelmet érdemel Csáky „pünkösdi cikkének” az időzítése is: annak ellenére, hogy még a közelmúltig is erősen kétséges volt az EU néppárti vezetőinek június elején Budapestre tervezett ülése, Orbán Viktor múlt heti strasbourgi szereplése után mintha mégis működne a pártcsaládi összetartás és oszlani tűnnek a viharfelhők. Vagy mégsem? Mindenestre, Csáky Pál, aki maga is hivatalos az EPP politikai vezetésének tanácskozására végső intelemnek szánta a pünkösdi cikkét: „Helyzet van – s még idő is, gondolkodásra.”

Az „érted haragszom, nem ellened”- jellegű, Orbánnak kiosztott Csáky saller előbb inkább megértően szemezget a 2010 utáni II. és III. Orbán kormánynak az EU által többször is vitatott intézkedései között, ügyesen egyensúlyozva minősít. Jobbára elismerően szól a Pannóniában és attól nyugatra is oly sokak által és oly sokszor megkérdőjelezett kezdeményezésekről, de attól sem riad vissza, hogy diplomatikusan ugyan, de hangot adjon a finoman adagolt kritikának is.

„Magyarország kormánya az elmúlt időszakban több megnyilvánulásával az Európai Unió innovatív tagjának pozíciójába próbálta magát belemanőverezni. Fellépett például a multik, a nemzetközi korporációk térnyerése ellen. Sok vitát váltottak ki a rendelkezéseik, de a kezdeményezések jórészt védhetőek voltak. Valamit hoztak – pénzügyileg és politikailag -, és valamennyit elvittek, a dolgot lehet több oldalról szemlélni, de komolyabb törést nem jelentett a bevezetésük.

Hasonló a helyzet a bankadóval. Az állami költségvetésnek mindenképpen jót tett, a polgároknak már nem annyira, hiszen a bankok a pluszterheket különféle trükkökkel jórészt visszaterhelték a polgárokra. A közgazdászok mindkét esetben figyelmeztettek a folyamatok egyéb kockázataira is -, de komolyabb következményei nem lettek ennek az ügynek sem.

Rezsicsökkentést majdnem minden országban végrehajtottak az elmúlt években. Különböző mértékben és különböző technológiákkal, persze, köszönhetően elsősorban az energiahordozók világpiaci ára csökkenésének. Tény, hogy Magyarországon ezt nagyon „Kádár népéhez" lehajolva interpretálták az embereknek, de komolyabb gond e téren sem keletkezett.

Az Alaptörvény elfogadásakor sokan tapsoltak Magyarországnak, hogy fel merte vállalni a keresztény gyökerekre való egyértelmű utalásokat. Ez és az Alaptörvény néhány átgondolatlan része okozott ugyan némi zavarokat, de inkább hozott a politikai konyhára, mint elvitt.”

Szerzőnk itt megáll a leltárkészítéssel és ezt ki is mondja: nem volt célja a számadáskészítés. Minderre csupán azért vállalkozott, hogy a többé-kevésbé pozitív kicsengésű bevezetés után megnevezze a megszólalása indítékát: a Halálbüntetés és politika megírásának és közreadásának célja az volt, hogy „felhívja a figyelmet a jelen helyzet egyik veszélyes pontjára.”

A „jelen helyzet egyik veszélyes pontja” valóban nem is egy, hanem valójában kettő. A virtuális füles érlelődik. Terítékre kerül az az egymilliárd forintba kerülő kormányzati pótcselekvés, melyet nemrég egy magyarországi evangélikus püspök is felháborodottan tett szóvá – igaz ő a másik veszélyes pontot is felemlegette, amiről majd később Csáky is hangsúlyosan beszél – hogy „a kormány szembemegy a Bibliával, amikor napirendre tűzi a halálbüntetést és a nemzeti konzultációval idegenellenes hangulatot szít”, meg azt is: „a nemzeti konzultáció kérdései az MSZP 2002-es xenofób retorikáját idézik.”

Fabinyi Tamás, hisz róla van szó, határozottan úgy fogalmazott az Orbán kormány bevándorlós-terroristás konzultációjáról: „ez nem más, mint a 23 millió románnal való riogatás pepitában”. Csáky ennél most még visszafogottabb, a taslira készülő kéz még csak meglendült, a nyakleves kiosztás még odébb van:

„A közelmúltban két téma merült fel Budapesten, amely komolyabb figyelmet váltott ki. Az első a menekültek kérdése és az ezzel kapcsolatos kérdőív tartalma. Ez egy nagyon komoly és fájdalmas kérdés, ám vele kapcsolatban a kifogások felvetése is legitim és védhető. Tény, hogy sem az EU-nak, sem az egyes tagállamoknak nincs igazán jól működő menekültügyi stratégiája, az Európai Bizottság mostani javaslata pedig több ponton átgondolatlan. A tagállamok is nagyrészt krízishelyzetek kezelésére szorítkoznak. Pozitív elmozdulás kétségkívül tapasztalható az elmúlt időszakban, s ez méltánylandó, ám az elképzelések a jövőben remélhetőleg finomodni és tökéletesedni fognak. Az ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos vita is legitim és érthető – ám a méltányosság és a szolidaritás elvét ebben a kérdésben sem szabad egy pillanatig sem mellőzni.”

A szélsőjobb híveinek a megkörnyékezése céljából megszervezett szittya társasjátékról Csáky véleménye az, hogy a kérdőívvel kapcsolatos „kifogások felvetése is legitim és védhető.” Amiről viszont ő sem beszél és a budapesti állami média is hallgat, azt legalább mi ne hallgassuk el: nemcsak egy magyarországi evangélikus püspöknél verte ki a biztosítékot az érdekképviseletek európai ernyőszervezete által „perverz kísérletnek” nevezett nemzeti konzultáció, hanem e gyűlöletkeltés okán Ferenc pápa is üzent Orbán Viktornak Erdő Péteren keresztül. Azt se hallgassuk el, amit Csáky tudhat, de most inkább bölcsen „megfeledkezik” róla: nemcsak a néppárti képviselők szólták le durván Orbánék nemzeti konzultációját Brüsszelből („Nem tehetünk efféle engedményeket a demagógiának”), hanem maga Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke is. Őt, aki a többi között az alapjogok kérdéséért is felel, ilyen határozott kijelentésre késztetett a gyermekded és teljesen fölösleges „nemzeti konzultáció” megszervezése: „Egy elfogultságon, sugalmazó, sőt félrevezető kérdéseken, a bevándorlókkal szembeni előítéleteken alapuló nyilvános konzultációt aligha lehet objektív alapnak tekinteni a megalapozott politika tervezéséhez."

Arról se feledkezhetünk meg, hogy épp az ENSZ olvasta a magyar kormány és a miniszterelnök fejére: „a nemzeti konzultáció kilencedik kérdése például azt sugallja, hogy Magyarországnak lehetőséget kellene kapnia, hogy a határait nem szabályosan átlépő embereket a lehető leghamarabb visszaküldje a hazájukba, de nem szabad elfelejteni, hogy a Magyarországra érkezők között számos menekült is van, akinek az élete a saját hazájában veszélyben forog. Ezeknek az embereknek ma ugyanúgy menekülniük kell az országukból, ahogyan 1956-ban kétszázezer magyarnak kellett" – emlékeztetett az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága.

Mielőtt halálbüntetés „lufijával” a közbeszédet tematizáló magyar kormányfő-pártelnök megkapná végül a virtuális pofont, előbb azt a Putyin előtt hajbókoló barátjának, Bayer Zsoltnak osztja ki Csáky. Felidézve a talpnyalás egyik irodalmi emelkedettségű Bayer-mutatványát, a Levél Vlagyimir Putyinnak című szánalmas episztolát, a felvidéki magyar politikust némiképp cserbenhagyja a korábbi visszafogott hangvétele és kivételesen némi indulatot sem nélkülözve, kertelés nélkül fogalmaz. Nem is tehet másként, ha az a főpublicista, aki nemrég cinikusan bevallotta, hogy havi egy millió fix mellett régóta halálosan unja már a közvélemény-formálást, mert „belemerevedett a ráosztott szerepbe, sőt, egy idő után rá is játszik”, bemutatta, hogy a Hajdú Győző-jelenség nem ország és nem kor specifikus.

Mielőtt fő mondandómhoz érek, teszek még egy kitérőt. Az Orosz Föderációval való tárgyalások is érthetőek, hiszen Magyarország energetikai helyzete ezt indokolja. Az már más kérdés, hogy mindez rosszul volt kommunikálva és rossz időpontban valósult meg, s bizonyára az sem mindegy senkinek, hogy szembeállította Magyarországgal pl. a lengyel társadalom nagy részét. Ez sajnálatos, s ebből tanulni kellett volna – de nem ez történt.

(Sokkal rosszabb viszont az a néhány mediális megnyilvánulás, ami eme téma perifériáján jelent meg, amelyet szégyenletesnek tartok, s amelyhez hasonlót a magyar sajtó talán még a brezsnyevi időkben sem produkált:

... Tisztelt Elnök Úr!

Én 2005-ben jártam Önök felé, és írtam ezeket a sorokat egy film és egy könyv előszavaként. És nem gondoltam, hogy egyszer még leszek olyan bátor, hogy várjam önt.

Most várom önt.

Mert most önnek van igaza. Ez az első és a legfontosabb, amit el kell mondanunk.

Önnek van igaza majdnem mindenben...

Isten hozta, Putyin Elnök Úr...)

Ezt azért nagyon nem kellett volna leírni a 21. század Magyarországán.”

Amit az elkövetkezendőkben közreadunk csonkítatlanul az már a hidegzuhannyal felérő, kijózanítónak szánt igazi nyakleves annak, aki kiszabadította a gonosz szellemet a palackból. És a legkisebb kétségünk sem lehet, hogy Csáky Pál okfejtése és érvelése révén az olvasó egy olyan felelősen gondolkodó, szilárd elvi-morális alapokon álló, óvó-aggódó álláspontot ismerhet meg, amihez bármit is hozzáfűznünk dőreség lenne. Legfeljebb annyit: a nem bántó szándékkal kiosztott, figyelmeztető jelképes pofon talán időben csattant el és megszívlelendő lenne a hétköznapokban is, nemcsak hősi emlékművek és turul szobrok avatása idején meg trianoni emléknapok retorikájában egy kolozsvári születésű írónak a „minden magyar felelős minden magyarért”-jén elgondolkodni. 

„A lovak azonban a halálbüntetés témájában szabadultak el – remélem, csak átmenetileg. EZ A TÉMA UGYANIS NEM VÉDHETŐ és teljesen feleslegesen került most az asztalra. Semmit nem hoz, de nagyon sokat elvihet.

Nagyon röviden: ez kardinális civilizációs kérdés és messze nem a szólásszabadság kérdése. Arról van szó, hogy Európa évtizedekkel ezelőtt arra a meggyőződésre jutott, hogy a Tízparancsolat ötödik parancsát kompromisszumok nélkül fogja alkalmazni.

Persze bárki mondhatja, hogy minden társadalomban vannak a halálbüntetést támogató vélemények – és ez igaz, s az állampolgárok szintjén az ilyen vélemény jelenléte is legitim. Az is igaz, hogy a világ legerősebb demokráciája, az USA némely tagállama is alkalmazza ezt a büntetési formát, s az USA ettől még kétségkívül demokratikus állam marad.

Ám Európa ebben a kérdésben más utakon jár, s eme utak igazát és bölcsességét nagyban befolyásolta a kilencvenes évek előtt fennállt bipoláris megosztottság. A nyugat-európai politikai és társadalmi gondolkodás az alábbi filozófia nyomvonalán alakult ki: látták, hogy a kommunista diktatúra többször önkényesen börtönbe tár vagy megöl olyan embereket, akik más véleményen vannak, mint az uralkodó hatalom. A válaszuk erre a helyzetre az alábbi gondolatmenet volt: a kommunisták embereket ölnek börtönökben, gulágokon, koncentrációs táborokban. A mi válaszunk pedig erre a helyzetre az lesz, hogy mi egyértelműen elutasítjuk az emberölést. S a moralitásra és az emberi élet misztériumára is utaltak érvelésükben: nem tudjuk, mi az élet, nem tudjuk, hogyan jött létre, nincs jogunk tehát senkit megfosztani tőle.

A politikai szint ma is ezt a véleményt tartja mérvadónak.

S még valami, egy esetleges társadalmi vita margójára: a demokratikus országok alkotmányai két kérdéskörben tiltják népszavazás megrendezését: adóügyekben és emberjogi-kisebbségi kérdésekben. Az első világos: ki az, aki egy népszavazáson a saját adóinak növelésére szavazna? Az adókulcsok meghatározása ezért a mindenkori politikai elit feladata és kiváltsága.

Az emberjogi-kisebbségügyi témák megvitatásánál pedig félő, hogy ezek a viták az emberek legalantasabb ösztöneire hatnának, s ezért az eredmény nagyon torz társadalmi viszonyokat eredményezne. (Gondoljunk csak bele egy esetleges szlovákiai népszavazás kampányába, érvrendszerébe és eredményeibe, mondjuk a felvidéki magyarok anyanyelv használati jogairól!) A bölcs politika igyekszik elkerülni a társadalmi indulatok ilyen fölösleges, öncélú felkorbácsolását. Nyugati szemmel nézve a halálbüntetés újrabevezetéséről szóló vita olyan értelmetlen, mintha valaki arról kezdene vitát, hogy első osztályú vendéglőben késsel és villával együnk-e, illetve felöltözve, vagy anyaszült meztelenül és vastagon koszosan üljünk-e le az asztalhoz. A nyugati világban ezzel a kérdéssel kapcsolatban legalább 95 százalékos konszenzus létezik, amelybe beletartozik a szélsőséges pártok többsége is.

Ez a kérdés tehát a fenti okok miatt ütötte ki a biztosítékot épp abban a pártcsaládban – az EPP-ben -, amely nagyrészt kereszténydemokrata és keresztényszociális pártokat tömörít. Itt tehát már nem az az ábra, hogy a „gonosz baloldal és a liberálisok" mondanak valamit a „szegény magyar kormányra", itt a saját családban fenyeget a törés veszélye. Amelyet okosan el kellene kerülni.

Két hét múlva kerül sor az EPP politikai vezetésének tanácskozására Budapesten (amelyre magam is hivatalos vagyok). Ezért írtam meg azt az írást. Helyzet van – s még idő is, gondolkodásra. Átgondolatlan és emotív lépések csak ronthatnak a helyzeten. És szembekerülni a CDU-val nagyon nem lenne okos dolog. Ráadásul úgy, hogy ennek a kérdésnek semmilyen érdemi tétje nincs.

Felmerült – de a legokosabb lenne minél gyorsabban elfelejteni...”

Zárásképpen még csak annyit, hogy a Felvidék.ma felületén a cikk megjelenését követően rögtön megszülettek a politikussal vitázó vélemények. És persze megjelent az elmaradhatatlan útszéli hang is. Csáky a valóban párbeszédet kezdeményezőkkel vállalta/vállalja a dialógust és az itt olvasható bejegyzéseiben további érveket, és nem mellesleg további füleseket és taslikat is kioszt, azoknak, akik szerinte erre rászolgáltak. Íme, egy a válasz-bejegyzései közül: „Kedves Tamás, nem javított, de rontott az érvelésén. Bizonyára eltérő vércsoport vagyunk. Számomra nem minden eladó, az orosz piac nem a Kánaán és az oroszokhoz való dörgölődzéstől kiütéseket kapok. amint a tisztázatlan stadionépítésektől sem vagyok boldog. S attól sem, amit Magyarország az elmúlt 25 évben produkált. Önnek bizonyára ezzel kapcsolatban is van magyarázata. Én pedig azt mondom, hogy nem szabad szurkolóként tekinteni a politikára. Magyarországon sajnos az elmúlt 25 év politikai és gazdasági elitje mélyen alul teljesít, beleértve a Fidesz-kormányokat is. És higgye el, kérem, nagyon nem örömmel írom le ezeket a sorokat, s azt is higgye el, hogy nagyon sok információ birtokában teszem ezt.”