Gerold László a Vajdaság.mában: Mit jelent a haza Markó Béla és Végel László számára?

Megszólalt a héten  az újvidéki Gerold László és a Vajdaság.ma kulturális figyelőjében, a Portékában közölt jegyzetében az idei Ünnepi Könyvhét pazar esszégyűjteményéből, a Noran Libri kiadó gondozásában megjelent Hazám kötetből két olyan nagyformátumú Kárpát-medencei írástudó személyes hangú vallomását ismerteti, akik kisebbségi létben élve és alkotva igyekeznek felelni arra a kérdésre, mit jelent számukra a haza fogalma, meg  – ha van ilyen – akkor hol is a hazája annak a magyarnak, aki Romániában vagy Szerbiában él? Markó Béla számára „a haza, bármennyire is szép szó – üres fogalom, mert nem tudja tartalommal telíteni, megfoghatóvá tenni”. Végel László magát két haza közötti hontalannak tartja, mert: „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája.”

Gerold László, vajdasági irodalom- és színháztörténész, esszéíró és színikritikus, egyetemi tanár, a Híd irodalmi szemle egykori főszerkesztője és az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének egykori vezetője a Vajdaság.ma internetes hírportálon, a Portéka című állandó rovatában, a napokban, rövid időn belül, immár másodszor tartotta fontosnak szólni az idei, 86. Ünnepi Könyvhét egyik legizgalmasabb újdonságáról, a Hazám címet viselő kötetről.

Megkülönböztetett odafigyelése érthető és indokolt. A könyv 14 felkért kortárs magyar értelmiségi személyes hangú vallomását tartalmazza a hazáról melyet ők, töprengő alkotóként, többségi vagy kisebbségi létben élnek meg a XXI század elején. A megszólalók mintegy fele költő, író, a többiek szakma szerinti megoszlása változatos; a bennük élő haza-képről véleményt mond még két szociológus, továbbá egy-egy orvos-kutató, orvos-genetikus, filozófus, politikus, színész-rendező, fiziko-kémikus akadémikus és orgonaművész.

Nagyon súlyos, nyugtalanító gondolatok merülnek fel ezekben az írásokban, csupa fájdalom ez a könyv. A szerzők olykor fennkölten, máskor meg nagyon is a hétköznapok nyelvén szólnak a hazáról, ami kinek-kinek mást jelent. Írnak a bennük levő egyetlen hazáról vagy arról a sok hazáról, amelyet akarva-akaratlanul, édes vagy nyomasztó teherként, de mindig megkerülhetetlenül magukkal hurcolnak mindenfelé a világban. Próbálnak válaszolni a nap mint nap felmerülő kérdésre: hol van a haza, annak a magyarnak, aki Romániában vagy Szerbiában él, mert oda született, neki esetleg lehet-e több hazája, és ha igen, akkor melyik az igazi? Neki mit jelent Magyarország? Hol van a hazája a többszörös disszidensnek vagy a friss emigráns magyarnak és mit jelent a haza fogalma annak, akit pátriája egyszer eldobott, és amikor megtehette volna, akkor sem akarta visszafogadni? Egyáltalán haza-e az a hon, ha elenged, és utóbb sem akar téged? Haza-e még az a hon, melyet olyanná formált régebben vagy újabban a mindenkori hatalom, hogy az számodra már nem tud vonzó lenni?

E kérdésekre és az ezekre adott, továbbgondolandó üzeneteket hordozó válaszokból összeállt kötet olyan esszégyűjtemény, melynek jelentőségét csak az 1939 őszén Szekfű Gyula, illetve 2004-ben a Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelentetett Mi a magyar?  tanulmánykötetekkel lehet és szabad összemérni. Magunk nem lepődnénk meg azon sem, ha az újvidéki irodalomtudós és emblematikus közösségi ember Gerold László a jövőben, megint felütve a Noran Libro Kiadó friss kiadványát, szükségét érezné, hogy ismét jelentkezzen és további, új megközelítésekkel bővítse az eddig megfogalmazott reflexióit. Attól sem tartunk, hogy ez esetben netán ismétlésbe bocsátkozna. Mert a 14 dolgozat, ahányszor csak újraolvassuk őket, mindig újabb és újabb gondolatokra serkenthet. Újvidéken, de nem csak ott. Bárhol, ahol magyarok élnek.

Ott pedig, azon a tájon, ahol a kis magyar világban a politikacsinálók és gondolkodó értelmiség egyre inkább elbeszél egymás mellett, sőt újabban lépten-nyomon szembe is kerül egymással, alighanem jobban rezonál, mint bárhol másutt az, hogy a 14 gondolkodó kortársunk miként viszonyul a haza gondolatához. Annak pedig, aki korábban a Magyar Nemzeti Tanács egyik napszámosa volt, de a nemzeti tanács újratervezését követően már nem tartanak igényt arra, hogy közösségét szolgálja, sőt ezt meglehetősen ízléstelenül adták tudomására, talán még inkább ihletforrás lehet a 14 dolgozaton átsejlő megannyi vívódás és töprenkedés a „Mit is jelent számomra a hon?”-kínzó kérdéséről, mint más régióban.

Az antológiát József Attila Hazám című verse vezeti be, majd betűrendben következnek a szerzők: Bitó László, Czeizel Endre, Csepeli György, Dragomán György, Heller Ágnes, Kun Árpád, Lángh Júlia, Markó Béla, Máté Gábor, Parti Nagy Lajos, Solymosi Frigyes, Szelényi Iván, Varnus Xavér és Végel László. A magyarországi, erdélyi, felvidéki és vajdasági tájakról készült művészi fotókkal illusztrált kötetet (a felvételek készítői Kocsis András Sándor és Kocsis Erik) Kemény István Búcsúlevél című verse zárja.

A kötetről, melynek születésről az ötletgazda Körössy P. József oly értő szeretetettel számolt be az Infó Rádióban (műhelytitkokat is eláruló konfessziója ide kattintva meghallgatható) Gerold László – mint már jeleztük – már korábban is írt kulturális figyelőjében, a Portékában. Alig két héttel ezelőtti jegyzete, az Azám-hazám több volt egy hagyományos recenziónál. Abban már azt is jelezte: a hazáról József Attila azonos című kultikus verse árnyékában megszólaló vallomástevők vélekedése oly szerteágazó, hogy azokat összefoglalni szinte lehetetlen. Elmondta: a legnagyobb sajnálatára csak gondolatainak egy töredékét oszthatja meg az olvasóival és meg sem kísérli, hogy az esszék szerzőinek, akik között van határon belüli meg kívüli is, Magyarországra települt, oda visszatérő és onnan külföldre költözött, több pedig hazát tekintve két-, sőt háromlaki, a hazáról alkotott véleményét egy tömör írásban részletekre terjedően prezentálja, netán közös nevezőre hozza.

Sorra véve a haza egykori romantikusan fellengzős szemléletét nélkülöző majd’ mindegyik írást, ekkor megismerhettük Gerold olvasatában, hogy „aki számára sorsdöntő, máig traumát jelentő esemény a család ötvenes években elszenvedett kitelepítése maradt, a hitvallása „A hazáért élni, nem meghalni kell!” mondatban sűríthető (Bitó László). Megtudhattuk tőle, hogy ha a genetikus a „Ki a magyar, mi a magyar?” kérdéshez szakmai szempontból közelít, akkor vizsgálatai eredményeképpen arra a felismerésre jut: „mivel „nincsenek »magyar« gének”, magyarságunk „bizonyítékát nem génjeink, hanem anyanyelvünk és a magyar kultúrához való ragaszkodásunk jelenti”. Ez alól a bevándorlók és a jövevények sem tekinthetők kivételnek, ahogy a történelem (1850 és 1910 között 2 millió bevándorló vált magyarrá) és a kulturális eredmények (pl. „magyar” Nobel-díjasaink, legismertebb zeneszerzőink) példázzák. Ergo: a haza az a társadalmi lehetőség, közérzeti adottság és törődés, amely a globalizáció tengerében azt képes biztosítani: „érdemes-e magyarnak lenni”.(Czeizel Endre)

Közbevetőleg itt megjegyeznénk, hogy a Czeizel Endre esszé teljes szövege itt elérhető, és aki elmulasztja a javasolt klikkelést, élménytől fosztja meg önmagát.

Ma, amikor a magukat törzsökös magyaroknak és a bevándorlókat amolyan „gyüttmentnek” tartó szélsőséges nacionalisták újra felteszik az idejétmúlt kérdést, hogy „Ki a magyar, mi a magyar?”, az orvosgenetikus minden mondata felettébb elgondolkodtató és tanulságokat hordoz magában. Feketén-fehéren kiderül, hogy mit köszönhet a magyarság a jövevényeknek. Például a magyar kultúra német származású géniuszait, Erkel Ferencet (Franz Erkel), Klapka Györgyöt (Georg Klapka), Liszt Ferencet (Franz List), Márai Sándort (Alexander Grosschmid), Munkácsy Mihályt (Michael Lieb), Pázmány Pétert (Peter Patzmann) és Semmelweis Ignácot (Ignatz Semmelweis).

Nemkülönben az öt legnagyobb magyar zeneszerző szüleinek származását is feltérképezi Czeizel Endre és ez a leltára is felettébb tanulságos: Erkel édesapja németalföldi, édesanyja pedig magyarországi német volt, Liszt mindkét szülője osztrák. Bartók Béla apai ágon magyar és bunyevác felmenőket tudhatott magáénak, édesanyja pedig lengyel volt, Kodály édesapja flamand, édesanyja lengyel eredetű volt, Dohnányi Ernő pedig magyar apától és szlovák anyától született.

Cziezel listázza a magyar állampolgárságú és magyar születésű Nobel-díjasokat is. Kimutatásából a következtetését idéznénk, aminek előfeltételét, abban látja, hogy 1867 és 1914 között a liberalizmus nem szitokszó volt, hanem a megbecsült gondolat, sikeres, a felelős cselekvést szolgáló vezérelv. Az elsősorban Eötvös Józsefnek köszönhető, a magyar közoktatást európai szintre emelő tanügyi reform és a zsidóság korábbi korlátozásait feloldó emancipációs törvény nem csak a magyar gazdasági csodát, hanem a tudományok és a kultúra, és ezen belül a zsidóság addig soha nem látott felemelkedését eredményezte.

Nobel díjasainkról pedig elmondja: „A magyar születésűek Magyarországon látták meg a napvilágot, magyar iskolába jártak, de már más nemzet állampolgáraként kapták meg a Nobel-díjat. Eddig egyetlen Nobel-díjasunk sem halt meg szülőhazájában. Itt azért is mutatom be adataikat, hogy igazoljam: a 10 Nobel-díjas közöl 7 zsidó származású volt. Amikor 2001-ben közzé tették a korábbi 100 év 719 Nobel-díjasának vallási származását, 18,5% bizonyult zsidó eredetűnek. Ez 93-szor nagyobb szám, mint a világ népességének 0,2%-ot kitevő zsidóság. Mégis, ez a 18,5%-os érték jelentősen elmarad a magyar és magyar születésű Nobel-díjasok 70%-os értékétől.”)

Visszatérve Gerold László Azám-hazám-jához Cziezel  haza-meghatározása után következett a humán szféra megszólalóinak a haza-vallomása.  

A szociálpszichológus, szociológus nemzeti traumáink közül a bennünket leginkább sújtónak a mások és minden másság iránt megnyilvánuló bizalmatlanságot nevezi meg olyan tényezőnek, amely a haza egysége szempontjából a legártalmasabb. Nem véletlenül emeli ki Gerold e vallomásnak a kulcsmondatát: „Az én hazám a bizalmatlanság senkiföldje.” (Csepeli György) Az antológia másik szociológusának véleményét sommázva szólt az újvidéki professzor arról, hogy e vallomástevő számára, mivel a globalizáció korában a haza, a nemzet és az állampolgárság tartalma alapvetően megváltozott, immár lehetséges a transznacionalizmus, a „többféle identitás vállalása”. E tudósunk számára a haza „a Glóbusz, amit Földnek neveznek” (Szelényi Iván) Hasonlóképpen gondolja ezt a hazáról, az a több országban is élt egykori Szabad Európa munkatárs újságíró, aki a hazaszeretet helyett inkább a „Föld-szeretet”-ben hisz és meghökkentően kimondja: „nincs mondanivalója a hazáról, „mert lejáratta magát”, amely, „mint a gravitáció”, nem több egy adottságnál.” (Lángh Júlia)

Velük szemben, emelte ki az Azám-hazám-ban a vajdasági értelmiségi önszerveződés, a Napló Kör oszlopos tagja, a szépírók,  a kis norvégiai faluban élő Kun Árpád és mai irodalmunk „legnagyobb szóakrobatájaként” nevesített Parti Nagy Lajos a hazát  a nyelvvel azonosítja: „Kun számára a másokkal, köztük gyermekeivel való megértés egyetlen eszközének tekinti a hazát jelentő nyelvet, míg PNL szerint az író, kinek anyaga a nyelv, bármiről beszéljen is, a „hazájáról beszél”. Az otthont jelentő nyelvhez, írja, „erős magánközöm van”, ugyanakkor „minden valaha elmondott, leírt magyar mondathoz, jóhoz is, rosszhoz is” köze van, függetlenül attól, hogy Radnóti írta vagy a „Duna-parti cipőkbe köpő kretén újnyilas” mondta.”

A filozófus esszéjét ismertetve Gerold azt tartotta kiemelendőnek, hogy rámutasson: aki másokhoz hasonlóan a hazából kiutasítva egy ideig külföldön élt, az a haza fogalmát a joggal azonosítja. Számára haza-kérdésben örökérvényű a Petőfi-definíció: „Haza csak ott van, ahol jog van.” (Heller Ágnes) Az orgonaművész és a színész-rendező kanadai és budapesti tapasztalatain alapuló írásai pedig arra figyelmeztetnek: miként veszthető el a legújabbkori emigránsok számára „nem a nagybetűs, hanem az élet apró örömeit jelentő haza” vagy pedig eltérő magyarhoni élethelyzetekben mennyire mást és mást jelent a hon fogalma. (Varnus Xavér, Máté Gábor)

Bő két hete cikkét zárva Gerold így köszönt el tárcája végén: „A hazát szép tájfotókkal megidézett, ízléses küllemű kötet számunkra, kisebbségben élő magyarok számára a romániai író-politikus, Markó Béla, kiben a haza fogalma kétségekkel teli és vajdasági írótársunk, a „hontalan lokálpatrióta” Végel László gondolatai által lesz testközeli, izgalmas, elgondoltató olvasmány.”

Már ekkor sejthető volt, hogy arra a két írástudói haza-értelmezésre, ahol a mindennapok kényszerítő kérdésként tevődik fel a szülőföld és/vagy haza, vagy a „Lehet-e több hazám?”, boldogabb nemzeteknek soha fel nem merülő dilemmája, Gerold László vissza kíván majd térni. Hogy ezt most megtette a Külhoniság című legutóbbi Portékájában az remek döntése volt. Neki köszönhetően előbb a Vajdaság.ma olvasói értesülhettek arról, hogy mit jelent a haza a Kárpát-medencei magyar közvéleményformálásban élenjáró két személyiség felfogásában és most e helyen a maszol olvasói is megtudhatják.

„Az erdélyi Markó számára a haza, bármennyire is szép szó – „üres” fogalom, mert nem tudja „tartalommal telíteni, megfoghatóvá tenni” – közvetíti újvidéki szerzőnk a teljes terjedelmében a Külhon címre klikkelve elérhető Markó Béla haza-tanúságtétel bevezető gondolatait. Ezt követően rögtön hangsúlyozza is azt, amit a költő-közéleti ember magyarázatként fűzött az „üresség”-érzete indokolására: ennek oka, hogy az erdélyi magyarok „évszázadok óta úton” vannak, „miközben igazából el sem mozdultunk innen.”

Egy újabb citátum következik, annak alátámasztására, hogy miért nem lehet neki erdélyi magyarként megfoghatóvá tenni és tartalommal telíteni a haza képzetét:

„Idézzem tovább: „A hazát nem látom. Nem is láttam soha! Van nemzetem, vitázom róla, szeretem, haragszom rá, van családom, van szülőföldem, van otthonom, ezek mind megnevezhetők”, De nincs hazája. Mert képzete szerint „a haza jóval több, mint a szülőföld”, és „csak szerencsésnek mondható nemzeteknél esik egybe az országgal”. Hogy az országot, ahol született és él, nem tekinti hazájának, annak egyetlen „apróság” az oka, hogy hiányzik a „jog”, amely nélkül nincs haza. Ezt a szervi hibát lehetne talán figyelmen kívül hagyni, ahogy egyik versében a szintén erdélyi származású költő, Balla Zsófia írta, aki szerint „hogyan élek, az a hazám”, de ez Markó szerint csupán „kibúvó”: „A lehetséges hazájukban hazátlanságra – jogtalanságra – ítélt emberek dacos visszavágása, hogy nincsen, tehát nem is kell”.

Gerold László a továbbiakban a Markó-esszében nagy teret kapó, úgymond a határokon átnyúló nemzetegyesítés eszközeként csúcsra járatott honosítás és haza összefüggéseiről alkotott véleményt ismereti:

„Mindezek után óhatatlanul is felmerül Markóban a kérdés: megoldás-e, add-e, pótolhatja-e a nem létező hazát a kettős állampolgárság? Szerinte nem. Mert a haza vonatkozásában a kettős állampolgárság „nagy becsapás”. Csupán illúzió. A kettős állampolgársággal rendelkezők azt hiszik, „van már államuk kettő is”, ami kötelességek mellett némi jogokat is jelent, „de hazájuk még mindig nincsen”. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy volt az életében „néhány pillanat”, amikor „az ország–állam–haza–Romániát” ő is „megvalósíthatónak” látta, amit nem szégyell, viszont rá kellett jönnie, hogy tévedett. S ezt nem is bánja, mert „haza nélkül sokkal inkább lehet élni, mint otthontalanul”, ami nem zárja ki azt, hogy lemondjanak annak kereséséről, „ami nincs”. Mert kellene, hogy mint minden kisebbségnek a Romániában élő magyaroknak is legyen hazájuk. Ne csak a „magasban”, ahogy Illyés Gyula írta. A kisebbség Markó szerint sajátos csiki-csuki helyzetben van, s ezt az „itt a nemzet, ott a haza” ellentmondást nem lehet megoldani azzal, hogy Magyarországot „»anyaországként« aposztrofálja”. Igaz, hogy a magyarság nemzetként összetartozik, de a határon túl élő magyar kisebbség „nem kirajzott gyermekei” az anyaországnak. A kisebbség számára Magyarország a volt haza.”

Gerold László jegyzetének, a Külhoniság-nak a címét, mint láthattuk a Markó-féle haza-felfogás és megközelítés ihlette. A kételyekkel teli vívódás e lenyomatából a Délvidék értő írástudója még egy gondolatot emel ki, Markó legfőbb dilemmáját: „kisebb-e, kevesebb-e az ember, aki sehogy sem leli a hazáját, mert itt is van, ott is van belőle valami, itt a szülőföld, ott a közös történelem egy része, itt a jövő, ott a múlt, de sohasem tud egy helyre kerülni az egész.”

Markó Béla dilemmája, a két „haza” közötti hontalanság érzete vajdasági magyarok számára is ismerős. Ezért ez lesz a kiindulópont a Hazám kötet Végel László írta A hontalanság dicsérete vallomás bemutatásakor. (A Végel esszé teljes terjedelmében a címre kattintva olvasható.)

Gerold szól arról, hogy Végel „abból indul ki, hogy számára „a haza és a szülőföld soha sem fedte egymást”. Az ő esetében a problémát tovább bonyolította, hogy Szenttamásról Újvidékre kerülve a haza fogalmáról kétféle változatával ismerkedett meg. Azzal, amit a „szülőföldhöz ragaszkodó egyszerű emberek között” és azzal, „amilyenről az újvidéki tömblakásokban, avagy a budai villákban” képzelegnek az írók. Ezt az ellentmondást úgy látta feloldani, hogy magát „plebejus kozmopolitának” tartja.”

A heti szemlénkben már többször megszólaltatott újvidéki író számára, akinek nagyon hamar „a hazahiány hétköznapi élményévé vált”, sem az egykori Jugoszlávia, sem pedig a mai Szerbia nem válhatott hazává. Előbb azért, mert a haza jelképét leginkább Tito marsall jelentette és akkor „a nagy hazafiság volt a konformizmus ünneplő öltönye”, amit Végel nem kívánt másokkal szemben magára ölteni (erről tanúskodik az első regénye az Egy makró emlékiratai is), később pedig már azért sem, tudta magénak vallani, mert a nacionalisták kisajátították a haza fogalmát.

„Plebejus kozmopolitánknak” ezt a viszonyulását így láttatja Gerold László:

„Hogy Végel számára az országot, ahol él, nem tekintheti saját hazájának is, annak oka, hogy „Nacionalizmussal kompromittálták a hazát!”. Nem is egyszer. A politika a vétkes abban, hogy a „nacionalizmus és a patriotizmus a széles néptömegekben mély gyökeret eresztő ortodoxiává vált”. Ennek drasztikus bizonyítéka, hogy a kilencvenes évek végétől Szerbiában a „»külvárosi nacionalizmus« kiseperte a közéletből csírájában elfojtott polgári nacionalizmust, ugyanakkor radikális támadást intézett a kozmopolitizmus, a hazátlanság, a gyökértelenség drámai problémájával szembesülő értelmiségiek ellen”. Következésképp a miloševići rendszerben, amikor nyilvánvaló volt, hogy a „parlamenti választások csak kemény nacionalizmussal és hazafiasággal nyerhetők meg. A haza újra árucikké, politikai demagógiává vált”. S ez a „kisebbségben is módosította a patriotizmus és a haza értelmezését”. Egyesek számára Szerbia formális, a nemzet s Magyarország viszont virtuális haza lett, míg a kisebbség zöme a „két haza között él”. Ebből adódik, hogy „Egyiket sem tagadja meg, de egyikkel sem üzletel”. Így alakult ki az a sajátos felfogás, mely szerint „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája”. Ezt Végel magára is érvényesnek tartja, ő is ebben a „se itt, se ott” helyzetben érzi magát, s ezért vallja/vállalja, hogy „két haza között hontalan. Hontalan lokálpatrióta”.”

Zárásképpen csak annyit: Gerold László utolsó mondatában arról szól, hogy Markó Béla és Végel László haza-felfogása egy tőről fakad: „Mind a két, egymáshoz igen közel álló szemlélet egyszerre tanulságos, mert gondolkodásra is és vitára is ösztönöz.” A magunk részéről épp ezért vállalkoztunk a vajdasági Portéka legfrissebb írásának a bemutatására. Reméljük, hisz kitűnő az „áru”, hogy Markó Béla és Végel László „portékája” vevőre talál és nemcsak Délvidéken.